Tom Beck novella

Sziasztok!

Tudom, erről nem beszéltem, amikor felvázoltam a terveket, de ezt már vagy egy éve kezdtem el írni, és mivel az Öziles novella még nincs kész teljesen, gondoltam addig jelentkezek ezzel. Ötlethiány miatt lett ez a címe, de ha valaki kitalál hozzá valamit, azt szívesen fogadom:)

Még egy fontos dolog: azt mondtam, hogy a novellákat a nyáron szeretném letudni, de azt hiszem, azt a kijelentést nem gondoltam végig igazán. Valószínűleg még szeptemberben is ilyenekkel foglak szórakoztatni titeket, remélem, nem bánjátok:P

Megbűvölve álltam meg az Audi R8-as előtt. Hihetetlenül magával ragadó kinézete volt. Annyira különböző volt, elegáns és sportos egyszerre. Az előttem álló gyönyörűség fekete-fehér színekben pompázott. A fehér volt az alapszíne, a hűtőrácsok, és az oldalt lévő betétpanelek pedig a fekete szín becses viselői voltak. Hátulról szélesnek látszott, amit a furcsa elhelyezkedésű LED lámpák okoztak, valójában azonban keskenyebb volt. Kétoldalt két-két kipufogó helyezkedett el. Ez tette csak igazán agresszívvé. Aki ránézett soha nem fordította el a fejét, de legalábbis egyhamar biztosan nem. Én az előbbihez tartoztam, és többször körbesétáltam. Szinte hallottam, ahogy azt kiabálja: Vigyél haza!

- Nyolc hengeres, 4.2 literes motor, négyszelepes FSI, 309 kW teljesítményű – mormogtam, de közben egy centit nem mozdultam a csoda mellől. – 4.6 másodperc alatt 100km/h-ra gyorsul – folytattam tovább az elemzést. Elég régóta szemezek vele, ahhoz, hogy már ezeket kívülről fújjam. – És a tolóereje!

- 301 a végsebessége.

A hang mögülem jött, amitől hatalmasat ugrottam. Annyira elmerültem az álomautóm feltérképezésében, hogy megszűnt minden más. A hang nem apukámtól jött, ezért kíváncsian fordultam meg, hogy ki szólhatott bele életem egyik legjobb pillanatába. Közben természetesen hangot adtam ijedtségemnek.

- Szent ég! Ne ijesztgessen már! - Abban a pillanatban, ahogy megfordultam elállt a lélegzetem, és hang sem jött ki a torkomon. - Ben? – nyögtem ki végre. Bárcsak ne szólaltam volna meg. – Illetve… Tom – motyogtam totális zavarban.

Tom Beck. A Cobra 11 sztárja. Ő állt előttem. Ő szólított meg. Én pedig a sorozatbeli nevén szólítottam. Ezt a marha nagy égést. Menekülő utat keresve, édesapám után kutatva néztem szét, de nem láttam a teremben, valószínűleg már egy másik helyiségben járt. Nem várta meg, amíg befejezem az álmodozást az Audiról, így nekem tovább kellett égetnem magam az egyik kedvencem előtt. Nagyon szerettem a sorozatot, szinte minden részt láttam, de főleg a tizenharmadik évadtól tetszik a sorozat. Onnantól játszott benne ő. Most pedig itt várja, hogy feldolgozzam a sokkhatást, amit ő okozott. Jellemző rám, hogy mindig a legrosszabb pillanatban hagy magamra a problémakezelő funkcióm. Remek, tényleg.

- Sajnálom, ha megrémisztettelek, de nem tudtam kihagyni, hogy ne lássam a nő arcát, aki ennyi mindent tud egy kocsiról. – Ajkai mosolyra húzódtak. A fenébe, hogy nem csak a jó megvilágítástól helyes Németország egyik legnézettebb műsorában. – Olvastad valahonnan? – Kutakodva nézett valamilyen füzet vagy tábla után, amin ezek az adatok fel lennének tüntetve. Tagadóan ráztam a fejem.

- Régóta szemezek vele, csak húzós az ára. – Úgy döntöttem, ha mindenképpen beszélni kell, akkor csak maradjunk az autóknál, hiszen így nem fogok hülyeséget mondani.

- Ez tény, de erős a kicsi – döntötte oldalra a fejét, így véve szemügyre a szóban forgó autót. – Egyedül vagy? Folytathatnánk tovább együtt a terepszemlét.

Annyira ellenállhatatlanul nézett rám, annyira elbűvölően, hogy elgondolkoztam, ha az R8-ast vagy Tomot vihetném haza teljesen ingyen, akkor melyiket kapnám fel. Időm azonban nem volt válaszolni, mert két lövést hallottunk, majd maszk mögé rejtőző emberek szaladtak el mellettünk pár golyót még a levegőbe engedve. Nem sokkal utánuk biztonsági emberek futottak. Kővé dermedve álltam, és azon gondolkoztam, hogy jussak el észrevétlenül apámhoz.

- Bukj le, gyerünk! – húzott le a kocsi mögé a színész. Úgy látszik a sok forgatásból tanult valamit.

Miután nem hallottunk semmi arra utaló hangot, hogy lennének még bűnözők a teremben, óvatosan kinéztünk az autó mellett, majd felegyenesedtünk. Eszeveszett rohanásba kezdtem és egészen addig, amíg meg nem láttam apát meg sem álltam. Tom utánam futott, miközben folyamatosan próbálta megtudakolni, mi ütött belém. Apát az egyik kocsi kerekének támaszkodva találtam meg, a jobb kezével a bal vállát fogta. Ujjai között vér csordogált.

- Apa – guggoltam le mellé. – Jól vagy? Mi történt? Miért lőttek rád?

- Rendben vagyok, nyugodj meg. – Szaporábban vette a levegőt, mint általában az ember szokta, de ez nem volt meglepő ilyen helyzetben. – Nem tudom, mi volt. Egyszer csak megjelentek, épp elugrottam, a golyó a vállamat találta el. Nem tudom, hogy rám céloztak-e. De mi okuk lett volna rá? - Ekkor ért oda mellénk Tom, gyorsan ő is leguggolt, és szemügyre vette apukámat. - Mi ez? Cobra 11 forgatás? – Apát nem hagyta el rossz humorérzéke, ami most megnyugvással töltött el. Tom és én is elmosolyodtunk.

- Nem, pedig most egészen úgy érzem magam, mintha Ben bőrébe bújtam volna.

Tom nagyon rendes volt, megvárta velünk, amíg megérkezik a rendőrség, illetve a mentőautó. Apát beültették, és már vitték is a kórházba. Vele szerettem volna menni, de a rendőrök előbb meg akartak kérdezni pár dolgot.

- Az édesapjának voltak régebben sötétebb dolgai?

- Nem, apa a legjobb ember, akit ismerek. Soha nem tett semmi rosszat, még a legyet sem üti le – ráztam meg határozottan a fejemet.

- Mostanában nem viselkedett furcsán?

- Nem, mindent úgy csinál, ahogy mindig szokta.

- Rendben. Elmondaná, hogy mi történt odabenn? - A kérdésre elmondtam mindent, amit hallottam és láttam, majd Tomnak is el kellett mesélnie a történteket, aztán végre elengedtek minket.

- Gyere, beviszlek a kórházba – ragadta meg a kezem, és az autója felé indult.

- Jaj, dehogyis. Biztos sok jobb dolgod van, mint taxisofőrt játszani. Bemegyek apa kocsijával, ne fáradj.

- Ragaszkodom hozzá. – Újra bevetette azt a nézését, amit a lövöldözés előtt, ezúttal viszont semmi nem akadályozta meg az ellágyulásomat.

- Rendben, köszönöm. – Mintha nem is én mondtam volna, hanem egy automata, ami az agyam kikapcsolódásával magától lépett működésbe.

A kórházba vezető úton először az autóján merengtem. Egy fehér BMW X6-os volt, pasis, és illett is Tomhoz. V8-as motor, 555 lóerő, a maximum sebessége pedig olyan 250 körül lehet. Százra négy egész hét alatt mehet fel. Tom jól vezetett, egyenletesen, nem fékezgetett feleslegesen, így kellemes volt az utazás. Kitisztult az agyam, de az idegesség nem múlt el. Miért lőttek az apámra? Szó nélkül ültünk egymás mellett, közben már a tényt is elfelejtettem, hogy az általam kedvelt színész-énekes vezette autóban ülök. Teljesen emberi volt, hétköznapi, akárcsak én vagy az ismerőseim. Első benyomások alapján hasonló lehetett, mint a sorozatbeli karaktere. Csajozós, viccelődős, de komoly, figyelmes és autómániás. Amikor megérkeztünk ő is kiszállt velem, újabb meglepetést okozva bekísért, és még azt is megvárta, hogy apával beszéljek. Szerencsére rendben volt, a golyót kiszedték a vállából, bekötözték neki, de benn kell maradnia éjszakára, csak másnap jöhet haza. Mikor elbúcsúztam tőle, kimentem a folyosóra, ahol Tom türelmesen üldögélt.

- Gondoltam megvárlak, hogy hazajuss valahogy – indokolta, mikor szólásra nyitottam a számat. Kedvesen mosolygott hozzá, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Nagyon aranyos vagy. Nem tudom, mivel fogom mindezt meghálálni.

- Ugyan már. Ilyen szép nőt bármikor szívesen furikázok – bókolt, én pedig belepirultam.

Nem akartam hálátlan lenni, ezért nem kérdeztem meg, hogy vezethetek-e én. Klassznak látszott a kocsi, kíváncsi lettem volna, milyen érzés vezetni. Éppen kényelembe helyeztem magam az anyósülésen, mikor felém fordult.

- Arra gondoltam, mivel úgy sem tudom, merre kell menni, nem szeretnéd kipróbálni? – lóbálta meg a kulcsot előttem. Csodálkoztam, hogy nem tátottam óriásira a számat, de a szemem boldogan csillant fel.

- Komolyan megengednéd? Mi van, ha nem is tudok jól vezetni? – néztem rá teljesen elképedve. – Vagy mi van, ha fanatikus rajongód vagyok és elrabollak? – Jóízűen nevetett fel kérdéseim hallatán.

- Teljes biztonsággal adom oda a kulcsot a kezedbe. Nem igazán ismerek olyan embert, aki úgy megbecsülné a kocsit, ahogyan te fogod tenni.

- Ezt csak a szerelmesek érthetik – simítottam végig a műszerfalon. – Élek a lehetőséggel. – Kikaptam a kezéből a kulcsot, majd gyorsan átszálltam a kormányhoz. – Gyere, édesem, életed legjobb útjára viszlek – gügyögtem a BMW-hez, aztán együtt nevettünk fel.

Nem laktunk messze a kórháztól, maximum tizenöt percet vett igénybe az út, amit nagyon sajnáltam. Élvezet volt minden másodperc, amit a kormány mögött töltöttem el. Csendben élveztem a vezetés örömét, így most sem beszélgettünk semmiről, de már előre szomorú voltam amiatt, hogy hazamegyek, és valószínűleg soha többé nem látom majd Tomot. Mikor visszaadtam a kulcsot boldogan nyugtáztam, hogy egyszer sem szólt bele a vezetésembe, tehát valóban jól vezetek, nem csak én gondolom úgy.

- Bejössz? – próbáltam minél későbbre halasztani az elválást.

- Ha nem zavarok – egyezett bele, aztán utánam indult, hogy a kapun át a bejárati ajtóhoz érjünk.

- Akkor nem kérdeztem volna meg – néztem rá, de akkor ő már az ajtót nézte furcsa tekintettel.

Követtem a pillantását, és hamarosan én is megláttam a kilincsnél a karcokat illetve a feszítővas okozta károkat. Óvatosan löktem be az ajtót, remélve, hogy akárki is volt, már eltűnt a házból. Az egész lakás fel volt forgatva, az üvegasztal a nappali közepén összetörve feküdt, a fotelek feldöntve álltak, a szekrényajtók nyitva voltak, de első ránézésre minden más a helyén volt, semmit nem vittek el. Mit akarnak apától?

- Értesítsük a rendőrséget, aztán tűnjünk el innen – javasolta Tom.

- Hova? Nem tudok máshová menni, és apa is hazajön holnap, addigra rendet kell raknom. – Teljesen bepánikoltam, kényszeresen próbáltam keresni valami tevékenységet, amin levezethetem a feszültséget, és a rendrakás pont megfelelőnek tűnt.

- Szó sem lehet róla, hogy egyedül maradj. Nem tudhatjuk, hogy ugyanazok az emberek tették-e, akik meglőtték az apukádat, de nem is számít. Nem maradhatsz itt.

- Nem mehetek máshová. Nem hozhatok senkire se bajt – vontam vállat, de rettegtem, hogy mi a fene lehet ez az egész. – Felhívom a rendőrséget.

Hamarosan meg is hallottuk a szirénákat, amik jelezték, hogy megérkeztek a rendőrök. Újabb kérdésekkel állítottak szembe, mi pedig szorgosan válaszoltunk mindegyikre. Megadtam a telefonszámomat, hogyha bármi van, bármit tudnak, azonnal jelezzék.

- Pakolj össze pár cuccot! – Tom szinte parancsolóan adta ki az utasítást. – Elviszlek magamhoz, elleszünk addig, amíg le nem zajlik ez az egész.

- Nem lehet! Nem sodorhatlak veszélybe – ragaszkodtam előbbi álláspontomhoz.

- Erre is van megoldásom. A két biztonsági őrömet, akik általában kísérgetnek mindenhová, a kapuba állítom. Nem lesz semmi baj, csak siess. – Végigsimított az arcomon, amitől megint bekapcsolt az automata énem, és összeszedtem pár napra való ruhát.

A kocsiban ülve kezdtem újra magamhoz térni. Milyen pofátlan ez a srác, tudja, hogy egy nézésével bárkit le tud venni a lábáról, és még ki is használja. Mosolyogva ráztam aprót a fejemen.

- Mi az? – nézett rám, majd megállt a piros jelzés miatt.

- Semmi, csak tényleg nem tudom, hogy mit fogok majd cserébe ezért adni.

- Én már kitaláltam – fordult vissza előre, aztán gázt adott. – De nem fogom elmondani. Majd rájössz magadtól.

- Remek – morogtam.

- Egyébként most, hogy már elég régóta együtt mászkálunk, megtudhatom a neved? – sandított rám egy pillanatra.

- Ó, de buta vagyok! – kiáltottam fel. – Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be, az események miatt teljesen el is felejtettem – szabadkoztam, majd formalitásból a teljes nevemet mondtam ki. – Loretta Schießenberg, de ha kimondod, hogy Loretta kiugrom a kocsiból, szóval csak Lara.

- Szép hölgyhöz szép név jár – nézett rám újra, így láthatta újabb elpirulásomat.

- Biztosan nem foglak zavarni? – váltottam gyorsan témát.

- Nem. A héten befejezzük a forgatást, aztán lesz egy hét szabadságom, utána pedig megyek felvenni a következő albumom. Ha gondolod, eljöhetnél, megnézhetnéd, mit szerencsétlenkedek, mielőtt rendesen fel tudom énekelni a számokat – nevetett.

- Köszönöm a meghívást, de nem szeretek előre tervezni, főleg nem ilyen helyzetben, mint ami most van. Ki tudja, mi lesz holnap. – Szívem szerint rávágtam volna, hogy természetesen elmegyek vele, de amit mondtam abba volt igazság.

- Akkor majd megkérdezem aznap reggel – törődött bele a kétes válaszba, hiszen tudta, hogy a végén úgyis ő fog nyerni.

A házában gyorsan körbevezetett. Nagyon tetszett, nem volt benne semmi sallang, nem volt tele sztárallűrökkel. Tulajdonképpen hasonlított a miénkre, méretben és stílusban is, szóval úgy gondoltam, az itt eltöltött napokat élvezni fogom. Bár lehet, hogy vele egy bungalóban is élveztem volna az együttlétet. Úgy döntöttem, hogy felhívom apát, elmesélem neki a betörést, és megkérdezem, nem sejti-e, hogy mit kerestek. Bár teljes mértékben megbíztam apában, kívülről belülről ismertem, ilyen alkalmakkor talán természetes, hogy kicsit elbizonytalanodom. Sikeres üzletember, nem keres keveset, és ha nem is szándékosan, mégis lehet, hogy a tudta nélkül valakinek keresztbe húzta a számításait. A mai világban pedig az emberek már mindenre képesek, hogy elérjék a céljaikat. Ben, akarom mondani, Tom beszélt az őreivel, ezért nem sokkal később már a ház előtt ültek a kocsiban. Teljesen észrevétlenek voltak, nem jöttek be a házba ellenőrizgetni, mégis olyan érzésem volt, mintha folyamatosan figyelnének. Mindenesetre elég kellemetlen volt. A feszültség oldására egy korai vacsora mellett beszélgetni kezdtünk. Hihetetlen, hogy mennyire nyitott, jó társaság. Szívesen hallgatott, de szívesen is mesélt, ezért estére már a fél életünket elmondtuk egymásnak. Próbáltam egész nap elvonatkoztatni attól, hogy ő egy híresség, de a beszélgetésünk előtt ennek ellenére folyamatosan az elmémbe kúszott. Azonban utána elfelejtkeztem róla. Ő nem Ben Jäger volt, a Cobra 11 rendőre, hanem Tom Beck, a srác, akivel egy nagyon jót beszélgettem, és akit megkedveltem. Társalgásunknak az ásításom vetett véget.

- Látom, nagyon untatlak – állt fel, hogy összeszedje a tányérokat és a poharakat az asztalról, miközben én tiltakozásba kezdtem. – Van egy kis gond, vagyis attól függ, kinek, mit jelent a gond – húzta féloldalas mosolyra a száját. – Szóval, nincs vendégszobám, úgyhogy kénytelen leszel egy ágyban aludni velem.

- Nos, azt hiszem, ez nekem nem probléma – egyeztem bele a közös ágy használatába.

- Akkor kerítek ágyneműt, addig menj el nyugodtan fürdeni.

Nem áztattam magam sokáig, fáradt voltam, és ért is ma elég sok feldolgoznivaló. Öröm volt az ágyneműbe süppedni, elaludni mégsem tudtam. Egyfolytában járt az agyam, újra végigpörgettem a nap eseményeit, csukott szemhéjam alatt felidéztem Tom arcát, majd próbáltam elmosni a túlságosan tiszta képet. De rá kellett jönnöm, hogy ez a kép már élőkép, a szemem nyitva, Tom pedig felém fordulva néz. Fogalmam sincs, hogy történhetett, mikor közeledett felém, de meleg ajkaink már egy jó ideje ízlelgették egymást. Kicsit bűntudatom volt, hogy amíg apa odabenn alszik a kényelmetlen, kórházi ágyon, addig én egy férfivel enyelgek, mindenről megfeledkezve. Csókunknak én vetettem véget, amikor a keze a pólóm alá vándorolt. Nem szerettem volna, ha könnyűvérű nőcskének hisz, akit akármikor megkaphat, és ezt vele is megosztottam, nem kihagyva azokat a gondolatokat, amiket róla gondoltam. Hogy mennyire kedves, aranyos, figyelmes, és sajnos vonzó. Állatira vonzó. Amint mindez elhagyta a számat letörölhetetlen mosoly futott át az arcán.

- Örülök, hogy jól szórakozol – jegyeztem meg kicsit szarkasztikusan.

- Tudod, nem szoktam kihasználni a nőket – kezdte – és nem nézlek sarki lánynak se. Azok alapján amennyire sikerült ma megismernem téged beloptad magad a szívembe.

- Ennyi bűntényt egy napra – sóhajtottam fel. – Lövöldözés, betörés, és én még lopkodom is – viccelődtem. Hiába, ha egyszer nem tudom, hogyan kezelni a kedves szavakat!

- Mikor hallottam, hogy sorolod az Audi tulajdonságait, azt hittem ott helyben meghalok. Nem sejtettem, hogy van olyan nő a világon, mint te. Gyönyörű, okos és még az autókhoz is ért. Főnyeremény vagy, esküszöm.

- Ugyan már! Még csak egy fél napja ismersz – rejtettem el a paplan alá paradicsom színű arcom vigyorogva. – Ezzel nem fogsz a paplanod alá csalni.

- Nem áll szándékomban – védekezett. – Vagyis de – váltott inkább taktikát. – De ha nem akarod, én türelmes vagyok. - Mondataira egy csókkal válaszoltam. – Ezt most minek vegyem? – érdeklődött, de nagyon jól tudta a választ.

- Mondták már, hogy sokat beszélsz?

A másik oldalamra fordultam, de ott is zavart a fény. Lassan kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is csuktam. A világosság vakító volt, ahogy minden reggel. Morogva forogtam egyet, hogy kitérjek a fénysugár elől, ám miután megszűnt a zavaró tényező se tudtam visszaaludni. Lassan felültem, kisöpörtem az arcomból a hajat, megdörzsöltem a szemem és kimentem a szobából. Első utam a mosdóba vezetett, örültem, hogy idegen helyen, reggel, kómásan rögtön megtaláltam. Kicsit felfrissítettem magam, majd cseppet sem megelégedve léptem ki a fürdőből. A konyhába mentem, úgy véltem, Tom ott lehet, de nem találtam. A telefonja és az autókulcs is az asztalon volt, szóval nem mehetett el. Kinéztem az ablakon, amin keresztül egyből kiszúrtam a két testőrt. Még mindig idegesítettek, de legalább biztonságban éreztem magam. Lázasan gondolkodtam, hogy akkor hova tűnhetett Tom, mikor eszembe jutott, hogy tegnap azt mondta, igazából a házban csak alszik, de igazi élőhelyének a szuterént tekinti. Ennek fejében lementem a lépcsőn, és hamarosan, hallgatva a fülemre, rájöttem, hogy itt lenn a próbaterme van, ő pedig éppen énekelget. Nem akartam zavarni, ezért megálltam egy kiugró részben, ahol nem láthatott meg. Figyeltem, ahogy a kezével a gitáron játszik, ahogy mozog a szája, ahogy csukott szemmel, átszellemültem énekel, és csodáltam. Csodáltam, hogy a sorozat és az éneklés mellett megmaradt hétköznapi embernek, tud időt szánni mindenre, amire akar. Ezzel én mindig gondban voltam. Leragadtam egy valaminél, hiába tudtam, hogy még ezer dolgom van. Nem hiába álltam az autókereskedésben fél órát egy négykerekű előtt. A kezemben lévő telefonom árult el, amely csörögni kezdett. Tom meglepetten nézett fel, én pedig végtelenül zavarban voltam, hogy rajtakapott.

- Kémkedünk? – lépett mellém, mielőtt felvettem volna a kommunikálásra való eszközt, és megcsókolt. Meglepetésként ért, mert bár tegnap volt egy jó napunk együtt, nem gondoltam, hogy így fog köszönteni. – Na, nem veszed fel?

- Öhm, ja, de – ráztam meg a fejem, hogy kitisztítsam, aztán megnyomtam a zöld gombot, és elindultam felfelé.

A rendőrségtől hívtak, a lépcső közepén meg is álltam, ahogy a híreket közölték. Éreztem, hogy elhagy az erőm, az ujjaimmal nem bírtam tartani a telefont, így hangos csattanással érkezett a kőre. A falhoz támaszkodtam és igyekeztem mély levegővételekkel megakadályozni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Tom ijedten állt meg mellettem, kezei közé fogta az arcom, miközben próbálta megtudni, mi a baj.

- Apa – suttogtam haloványan. – Apát elrabolták.

Nem tudom, hogy jutottam fel, de azon kaptam magam, hogy a fotelben ülök, Tom pedig a térdembe kapaszkodva guggol velem szembe.

- Jól vagy? Elájultál – magyarázta. – Beszéltem a rendőrséggel, azt mondták, lehet találtak egy nyomot, de…

- De? – követeltem további tájékoztatást.

- Úgy tűnik, hogy apukád is bűnös – nyelt nagyot.

- Biztos, hogy nem – tiltakoztam. Nem ellenkezett, felesleges lett volna. Tudom, hogy az apám nem gazfickó.

Kicsivel később is megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd a kezembe nyomott egy bögre teát és átkarolt.

- Anyukám tíz éves koromban meghalt – kezdtem el mesélni. - Nekem apa a mindenem, ő a példaképem, benne bízom a világon a legjobban. Ha anya után őt is elveszítem, nem tudom, mit fogok csinálni. Nem tudom elhinni, hogy apa bármit is csinált volna. Sosem hazudott nekem, mindent elmondunk egymásnak. Egyszerűen képtelenség. – Letöröltem egy könnycseppet az arcomról. – Bocsi.

- Hé, ugye, nem a sírásért kértél bocsánatot? – lepődött meg.

- De. Nem vagy te lelki segély vagy mi, hogy a válladon sírjam ki magam.

- Jaj, te – sóhajtott lemondóan. – Ha úgy esik jól, akkor sírj nyugodtan.

- Nem esik jól, de köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Nem tudom, hogy csinálod.

- Természetemből fakad – húzta ki magát büszkén. – Elmenjünk valahová? Tudod, nem stílusom romantikus randevúkat szervezni, inkább a spontán ötletek híve vagyok.

- Szent ég! Most így hívtál randira vagy mi?

- Béna volt? – játszotta meg az aggodalmasat, de számomra egyértelmű volt, hogy komolyan soha, senkitől nem kérdezne ilyet, ezért nem válaszoltam rá.

- Ha már mindketten a spontán ötletek hívei vagyunk, menjünk el sétálni, és közben majd beugrunk valahová.

- Ötlet támogatva. De én vezetek.

- Most mondom, hogy sétáljunk – néztem rá furán.

- Upsz, ja, tényleg – nevette ki magát. Egy bolond jelzővel jutalmazva csaptam gyengén a hasára, aztán készülődési időt kértem, hogy ne az alvós pólómban induljak útnak. Egy színes, pántnélküli ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig csak lazán összefogtam és a vállam elé húztam. A tükörbe nézve megint meg kellett állapítanom, hogy ma sem fognak annyi idősnek nézni, mint amennyi valójában vagyok. Sokak szerint fiatalabbnak néztem ki, mint huszonnyolc, volt rá példa, hogy személyit kértek tőlem a boltba, mikor apa születésnapjára bort vettem. Viszont abszolút nem bánom, hiszen öregebb éveimben jól fog jönni ez az adottságom. Tomnak már most tetszett.

- Csinos – adta tudtomra, hogy tetszik neki.

- Szintén – mértem végig, mire kaptam egy puszit, majd kiléptünk.

A két testőr tisztes távolságból követett minket, de nem zavartak, próbáltak észrevétlenek maradni. Tehát mindenféle úti cél nélkül sétálni kezdtünk, amerre csak jól esett. Mindketten úgy ismertük Kölnt, mint a tenyerünket, úgyhogy eltévedésről szó sem lehetett. Átsétáltunk egy parkon, aztán a dóm elé keveredtünk, ahol Tom pár érmét dobott az előtte álló pénzgyűjtő művészeknek.

- Akárhányszor erre jövök, mindig adok nekik. Kicsit csodálom őket. Főleg az aszfaltrajzosakat. Olyan szépeket tudnak csinálni – állt meg mellettük.

- Igen, azok nekem is tetszenek. De a zenészekért jobban odavagyok – mutattam egy gitáros felé.

- Tapasztaltam – vigyorgott, mire nevetve aprót ráztam a fejemen.

Kellőképpen lejártuk a lábainkat, időközben meg is éheztünk, ezért beültünk egy hangulatos étterembe. Többször voltam már itt, tudtam, hogy a kínálatuk nagyszerű, így nyugodtan vártam, hogy megérkezzen a rendelésem.

- Mesélsz a szüleidről? – kérdeztem a várakozás közben.

- Mit meséljek? Nürnbergbe laknak, és mindketten nagyon fontosak nekem. Mindig felnéztem rájuk, jó, talán a tinédzser éveimben nem igazán értettem meg őket, de mindig abban reménykedem, hogy én is megtalálom majd a másik felem, ahogy ők is tették, és legalább olyan sokáig fogok együtt lenni az illetővel, mint amennyit ők lehúznak egymás mellett.

- Biztosan nagyon büszkék rád.

- Erről inkább ők tudnának többet mesélni – szerénykedett, mióta találkoztunk, először. – Te szüleid?

- Hát… apáról már meséltem, nem ismerek nála jobb embert, úgyhogy nem is értem ezt az egészet – tört rám újra a fojtogató érzés. Mi lesz apával? – Anyáról nem sokat tudok. Kiskoromban távozott közülünk, ezt már mondtam. Egyetlen egy dologra emlékszem vele kapcsolatban, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá. Miután meghalt csak apa maradt, ő pedig mindent a legjobban szeretett volna csinálni, hogy ne érjen több bántódás. De mindentől ő sem tud megvédeni – válaszoltam keserűen.

- Sajnálom, nem akartam elrontani a kedved – mentegetőzött, mikor rájött, hogy nem jó irányba halad a beszélgetésünk.

- Jön a kajánk – erőltettem mosolyt az arcomra, hogy ne kelljen tovább ennél a témánál maradnunk. – Sok barátnőd volt?

- Akadt – döntötte oldalra a fejét. – De sok nagy hiba volt.

- Hogy találhatnád meg a másik feled - így mondtad, ugye? - ha nem keresed. Aztán meg sokszor mellényúlunk…

- Ez egészen úgy hangzik, mintha egyszer már te is megjártad volna.

- Néha naiv vagyok, legyen elég ennyi. – Újabb fájdalmas téma, amit eszem ágában sem volt feleleveníteni.

- Üdv a klubban – nyújtott kezet, miután a pincér az asztalra helyezte a tányérokat, melyekben gőzölgő finomságok voltak, és ínycsiklandó illatokat árasztva kényszerített arra, hogy azonnal rávessük magunkat.

- Hű, nem is éreztem, hogy ennyire éhes vagyok – jegyeztem meg az első falat után.

A késői ebédünk alatt nem törődve a különböző illemszabályokkal, beszélgettünk, de azért előtte lenyeltük a falatot, hogy ne egymás szájából kelljen látnunk, hogy mit is eszünk. Egy-egy sütemény után, amit desszertként fogyasztottunk el, fizettünk, majd tovább folytattuk utunkat.

- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk az autókereskedéshez. Ott maradt a szerelmem, bemutatnálak neki, és folytathatnánk tovább vele az utat.

- Megtisztelő – nevetett. – Már ha a szerelmed az autód.

- Mi más lenne?

Ennek fejében elsétáltunk a kocsimhoz, ami egy egyszerű, piros Audi A4-es volt. Semmi extra nem volt rajta, mert apa az egyszerűséget szerette, és ő vette nekem születésnapomra. Hamar megszerettem. Kényelmes, nem feltűnő, de lehet vele menni, ha ahhoz van kedvem. De attól még az álmom az R8-as modell volt, ami egészen úgy nézett ki, hogy az enyém lett volna, ha nem történik ez az egész. Apa ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt végleg leteszem a voksom amellett, nézzek körbe, hogy mik vannak még. Nem mintha nem tudtam volna, de az volt a feltétel, hogy megveszi nekem, ha nem találok jobbat, szóval kénytelen voltam végigjárni a szalont. Szerencsére a kulcs mindig a táskámban volt, így most is velem volt. Két pityegés jelezte, hogy az ajtók nyitva vannak. Mielőtt beültem tárcsáztam a rendőrséget, hogy megkérdezzem, van-e valami hír apáról. Az egy dolog, hogy jól elvoltam ma, de a nyugtalanság és az idegesség végig velem volt, akárcsak egy hű barát, és sajnos a rendőrök sem tudtam jó hírekkel szolgálni. Elmondásuk szerint bizonyos okok miatt nem adhatnak ki információt a nyomozással kapcsolatban, úgyhogy be kellett érnem azzal, hogy ők mindent megtesznek.

A következő két napban is feleslegesen hívogattam őket, nem voltak hajlandóak tájékoztatni a fejleményekről, úgyhogy az idegességem mellé betársult a mérhetetlen düh is. Semmit nem tudok a saját apámról, az se biztos, hogy egyáltalán él még, nem tudom, hogy mit csinált, amiért ezt érdemelte, és utáltam magam, amiért kételkedni kezdtem a jóságában. Tomot megkértem, hogy a helyzethez mérten próbáljon minél jobban kimaradni az ügyből, egyáltalán nem hiányzott, hogy miattam érje botrány, mellesleg, ha kitudódik, hogy érintett, címlapon lesz az egész sztori, és kitudja, hogy milyen embernek állítják be apát.

A rengeteg stressz miatt egész nap álmos voltam, fájt a fejem, egyszóval borzalmas volt a közérzetem, amin a Tom által hazahozott rózsák és bonbonok sem segítettek. Csak pillanatnyilag tudott megmosolyogtatni, de igyekeztem, mert nem akartam elrontani a kedvét. A forgatások után mindig lelkesen jött haza, én pedig szívesen meghallgattam a beszámolóját, de fél füllel állandóan azt figyeltem, hogy a telefonom csörög-e. Amikor pedig meghallottam az ismerős dallamot, őrültként vetettem oda magam, ám rendszerint csalódnom kellett.

Sokat gondolkoztam azon is, hogy felhívjam-e a nagyszüleimet, rokonokat, hogy értesítsem őket a történtekről, de úgy döntöttem, nem borzolom az idegeiket feleslegesen. Ha ne adj Isten valami komolyabb történik, akkor majd beszámolok az egészről, addig pedig egyedül birkózom meg vele.

Utáltam a rendőröket, amiért ennyi ideig húzzák a nyomozást, ráadásul eredménytelenül. Nem voltam türelmes ember, ezért különösen idegtépő volt egy héten keresztül csak várni és várni. Tom indítványozta, hogy nézzünk filmet, hátha az valamennyire leköt majd, de nem így történt. Már a film elején lemaradtam, így nem is értettem, hogy ki, mit és miért tesz, de a színésznek nagyon tetszett, amire hangos nevetéséből jöttem rá. Már túl voltunk a film háromnegyedén, amikor megszólalt a csengő. Tom megállította a DVD-t, aztán az ajtóhoz sétált, nem sokkal utána pedig nekem kiabált. Vegyes érzésekkel pattantam fel az ágyról, hogy kimenjek hozzá és az érkezőkhöz, akik nevezetesen a rendőrségtől jöttek. Megkértek, hogy üljek le, mielőtt belekezdenek, majd miután eleget tettem kérésüknek, figyelmesen hallgattam őket.

- Sikerült elkapnunk a tetteseket. Herr Schießenberg a traumán és kisebb sérüléseken kívül teljesen rendben van, de a biztonság kedvéért bevittük a kórházba megfigyelésre. – Hangosan kifújtam a levegőt, és a megkönnyebbüléstől majdnem sírva fakadtam. Minél hamarabb be akartam menni apához, hogy saját szememmel lássam, tényleg jól van, de előbb még végig kellett hallgatnom a rendőröket. – Az édesapja elrablói hárman voltak, őket pedig egy bank igazgatója bízta meg a feladattal, ugyanis Hartmut Schießenberg, az édesapja ikertestvére kis híján a csőd szélére jutatta a bankot. – Azt hittem, hogy ültő helyemben felrobbanok. Hogy nem jutott eszembe, hogy apának van egy kiköpött mása, aki viszont rengeteg bajt okozott már? – A rablók csak egy fényképet kaptak, ami alapján rossz embert vittek magukkal. Amikor rájöttek, megpróbálták az édesapjával sakkban tartani Hartmutot, ami sikerült is volna, ha a végső találkozásnál nem jelenünk meg, és tartóztatjuk le az összes bűnöst. – Egy kicsit fényezte magukat, de már ezzel sem foglalkoztam, mert elmondhatatlanul boldog voltam, hogy végül mégis megoldódott.

- Hartmuttal mi lesz? – Tudtam, hogy a rendőrség sok csalást találhat az aktáiban, ezért érdeklődtem felőle.

- Jelentős összegű pénzbírságra ítélték – válaszolta meg a kérdésem egy másik egyenruhás.

Miután megköszöntem a segítségüket, és végre elmentek, rögtön kocsiba ültem és a kórházig meg sem álltam. Tom elkísért, mint egész héten mindenhová, most viszont már örülni is tudtam neki. Nem éreztem magam rosszul, nem voltam ideges, ezért tudtam vele és az alakuló kapcsolatunkkal is foglalkozni.

Apát jó szorosan magamhoz öleltem, amit apró nyögéssel vett tudomásul, mert zúzódások voltak a testén, de örült, hogy láthat. Röviden elmesélte, hogy mi történt vele a napokban, hogy be volt zárva egy kis helyiségbe, ahol enni is alig kapott, de ha kinyitotta a száját, akkor összeverték, majd Tomhoz fordult, és kifejezte mérhetetlen háláját, amiért vigyázott rám.

- Remélem, valamivel vissza tudom ezt fizetni. Ha bármire szükséged van, nyugodtan fordulj hozzám – ajánlotta neki mosolyogva.

- Ugyan, már meghálálta – nyúlt felém a kezével. – Nála többet nem is kérhetnék – mosolygott ránk, mi pedig viszonoztuk a gesztust.

Ibiza Love

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt az első novella. Remélem, nektek jobban fog tetszeni, mint nekem, én nem nagyon vagyok vele teljesen elégedett, de nem ez számít, ugyebár:) A következő novella már napirenden is van, pontos dátumot azért inkább nem mondanék továbbra sem. Ha közeleg a publikálás időpontja, majd visítok nektek.

Az osztályfőnökünk unalmas beszédét hallgattam a tanévről, az osztály átlagairól és az iskola nyári terveiről. Azt hittem elalszok, ráadásul még Medina sem szórakoztatott, mert az egyik haverjával beszélgetett a terem másik végében. Év elején a lehető legmesszebb ültettek minket egymástól, tekintettel arra, hogy sosem tudjuk befogni a szánkat. Az ablakon bámultam kifelé, remélve, hogy ennek az egésznek öt percen belül vége lesz, mert ha nem, akkor én itt halok meg. Az ünneplőruhámat szívből gyűlöltem, kényelmetlen volt és meleg, főleg ebben a hőségben, ami Baselben június elején megérkezett.

- Adelaide Winkel – A nevem hallatán a tanárnő felé fordítottam a fejem, hiszen azt sem tudtam, miről van szó. A bizonyítványomat nyújtotta felém, ezért felálltam és kisétáltam az asztalhoz, hogy elvegyem. Nem lepődtem meg a benne látottak miatt, mert már két hete tudom, hogy kitűnővel zárom a tizenegyedik évfolyamot. Elégedetten néztem végig az ötösökön, aztán összecsuktam és az asztalra tettem. Csak érjünk már a névsor végére!

- Dina – kiabáltam barátnőmnek, aki már az ajtóban járt. Remélem, nem tervezte, hogy köszönés nélkül lelép. Kint a szekrényeknél várt meg, hogy megbeszéljük, milyen lett az ő bizije. Kétesre állt irodalomból, de végül megkapta az ötöst, ezért nagyon boldog volt.

Indítványozta, hogy beszélgetés közben haladjunk is a kijárat felé, mert a bátyja jött érte, aki utál várni, másrészt régen látta, és örült, hogy végre találkoznak. Mivel Münchenben élt, nehezebben hozták össze a találkozókat, de amikor lehetett, hazajött és rengeteg időt töltött Medivel.

- Mikor mentek Olaszországba? – kérdezte, pedig már régebben mondtam neki. Nyárra már egy csomó programom volt, de szerettem volna úgy beosztani az időmet, hogy mindenkivel eltöltsek egy kis időt, akivel szeretnék.

- Majd csak július közepén – adtam meg a választ. – Megvárlak itt – mondtam, amikor megláttam, hogy a legfiatalabb bátyja támaszkodik a kocsinak. Tudtam, hogy mennyire ragaszkodik hozzá, úgyhogy vele örültem, de nem volt merszem közéjük pofátlankodni. Válasz helyett szaladni kezdett felé és jóformán a nyakába ugrott, amit Xherdan egy nevetéssel jutalmazott.

- Hello, húgi, csak nem hiányoztam? – tette fel költői kérdését, majd adott egy puszit a homlokára.

- Nem. Fel se tűnt, hogy nem voltál otthon – forgatta meg a szemét Dina, aztán a kezébe nyomta a bizonyítványát. Biztosan el akart dicsekedni a kitűnőjével. – Mit kapok ezért a csodálatos teljesítményért cserébe? – mosolyogott rá szépen, de sejtettem, hogy csak viccel.

- Ó, a húgom egy zseni. Amúgy tényleg van ajándékom – nyúlt a zsebébe, hogy elővegye a telefonját, közben pedig odaszólt nekem, hogy jöjjek közelebb. Elképzelni nem tudtam, hogy miért kellett odamennem, de végül teljesítettem kérését. – Kik fognak itt nyaralni? – mutatott nekünk egy képet egy gyönyörű nyaralóról. Kanapék és medence volt a tengerparti ház kertjében. Nagyon barátságosnak nézett ki, bár fogalmam se volt, mire akar kilyukadni. Most jött, de máris megy el nyaralgatni? Egyáltalán miért mutatta meg nekem a képet?

- Á – kiáltott fel Dina. – Csak nem mi? – Úgy tűnt sokkal hamarabb össze tudta rakni a kirakós darabjait, mint én. – Ada is jön? – kérdezte teljesen feldobódva.

Öröm volt nézni, amikor ennyire boldog volt, és szerencsére a lelkesedése mindig ragályos volt, így magával rántott. Sokszor irigykedtem rá, amiért ennyire jóba van a bátyjaival, a félreértések elkerülése végett nem rosszindulatból, sőt. Mindig vele nevettem, ha valami jó dolog történt vele, örültem a boldogságának, de nekem nem adatott meg se egy húg, se egy öcsike, se egy nővér, se egy báty. Egyke voltam, és utáltam. Világ életemben egy tesóra vágytam, pontosabban egy bátyra, neki pedig több is volt, akik egytől egyig imádták. Mázlista.

- Ha ráér, és nem talál jobb társaságot a Shaqiri családnál, akkor igen – nézett rám a végére, mire mosolyogva kezdtem érdeklődni a dátum felől. – Holnaptól – vágta rá.

- Hát programom az nincs, de meg kell beszélnem a szüleimmel – magyaráztam nekik, de mint kiderült a focista mindenről gondoskodott.

- Már el van intézve, úgyhogy akkor holnap indulás Ibizára – mondta ugyanazzal a lelkes hangsúllyal, mint amit az előbb a húga ütött meg.

Miközben nagyon szépen megköszöntem a nyaralást, betessékeltek a kocsiba, hogy engem is hazavigyenek, így egész úton hallgathatták, hogy mennyire hálás vagyok, amiért magukkal visznek. Annak érdekében, hogy befejezzem, elkezdték ecsetelni, hogy miket fogunk csinálni, és már hallás alapján is tudtam, hogy ez lesz a nyaram legjobb időszaka.

Mint kiderült, anyáék képesek voltak több mint két hete titokban tartani előttem ezt a fantasztikus hírt, és csak nevettek, amikor tettetett felháborodással számon kértem őket. Nem volt időm azonban sokáig semmit tenni, mennem kellett ugyanis pakolni. Igyekeztem mindent betenni, bár tudtam, hogy valamit úgyis itthon fogok hagyni. Még lefekvéskor is végigfuttattam a fejemben, hogy minden a bőröndömben nyugszik-e, aztán viszont elnyomott az álom, reggel pedig annyira be voltam zsongva, hogy már nem problémáztam ezen. Tulajdonképpen nem is a helynek örültem a legjobban, hanem, hogy úgymond testvéreket kapok erre a két hétre.

A szállás és a kilátás élőben még szebb volt, mint a képen. Mindannyian lenyűgözve jártuk körbe a lakást, majd miután felmértük a terepet, választottunk egy-egy szobát is. Az enyém Dina mellett volt, a fiúk a ház másik oldalában találtak maguknak alvóhelyet, így egy kis lélegzetet hagyva nekünk. Dina szerint úgyis mindig ellenőrizgetni fognak minket.

Miután kipakoltunk, mindannyian arra voksoltunk, hogy menjünk le a partra és mérjük fel a terepet. Nevetgélve sétáltunk, és mivel nehéz volt a homokban papuccsal haladni, hamarosan le is kaptuk azokat. Az óriási hőségre tekintettel meg is mártóztunk a vízben, de ma még nem rendeztünk hatalmas fröcskölődéseket és teljes napos fürdőzést, csak fagyiztunk, mászkálgattunk, felfedeztük a helyet és beszélgettünk. Dina a legtöbb időt Xherdannal töltötte, hogy bepótolják az egymás nélkül töltött időszakot, úgyhogy én Arival és Erdinnel társalogtam általános dolgokról. Szerencsére nem voltam egy feszült ember, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy nem találok majd a srácokkal közös témát. Nem találkoztam velük sokszor, de el tudtam velük beszélgetni, ha úgy hozta a helyzet, és ez persze nem csak azon múlott, hogy jó volt a beszélőkém, hanem azon is, hogy jófejek voltak.

Másnap egész végig csak fürödtünk, hol a medencében, hol a tengerben, csak enni és egyéb szükségletek elvégzésére voltunk hajlandóan kimászni a vízből és befáradni a házba. Szerencsére egyikünk sem volt fehérbőrű, így a leégéstől nem kellett annyira félnünk, ennek ellenére mégis bekentük magunkat egy kis naptejjel. A srácok felváltva csináltak fényképeket, amelyek alól azzal próbáltam magam kihúzni, hogy felajánlottam, lefotózom őket.

- Valamelyik nap buliznunk is kéne, elvégre Ibizán vagyunk – vetette fel az ötletet Erdin, de Ari hamar lehurrogta, hogy mi még gyerekek vagyunk. Emiatt puffogtunk egy darabig, amin jót derültek, de aztán közöltük velük, hogy elleszünk mi ketten, menjenek nyugodtan, ha akarnak. Nekem különösen jól esett a féltés, amit a fiúktól kaptam, tényleg úgy éreztem, mintha kaptam volna három nagytesót.

- Mi meg szeretnénk vásárolni – dobta be Dina is az általa preferált programot, mire három óriási grimaszt kapott.

- Adok pénzt, csak ne kelljen mennem – jelentette ki viccesen Shaq, azonban csak félig lett poén, hiszen másnap tényleg a húga kezébe nyomott egy pénztárcát, és hagyta, hogy elmenjünk egy plázába.

Eszem ágában sem volt, hogy az ő pénzét költsem, úgyhogy én csak barátnőm mellett nézelődtem, amíg a kezembe nem nyomott egy köteg ruhát, hogy legalább próbáljam fel. Felváltva tartottunk bemutatót egymásnak, néhány igazán extrém ruhadarabot is felpróbáltunk, persze csak a szórakozás kedvéért. A legtöbb ruha viszont valóban jól nézett ki és tetszett, ennek ellenére továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem húzom le Shaqirit.

- Elmegyek a mosdóba – mondta két ruha felpróbálása között Dina, aztán el is tűnt. Kicsit sokáig volt el, de megvártam a próbafülkéknél, majd miután visszajött az eladóhoz sétáltunk, hogy kifizessük a ruháit. Hazafelé még megálltunk egy fagyizóban is, ahol felmértük a helyi srácokat.

- Két passzolási lehetőséged van, a harmadikat le kell szólítanod – magyaráztam el a szabályokat barátnőmnek, aztán nézni kezdtük a járókelőket.

- Passz – motyogta, amikor elsétált egy napbarnított öregember.

- Pedig biztos gazdag – viccelődtem, de reagálni már nem volt ideje, mert megérkezett a következő alany is. Kicsit hezitált, de végül bátor volt és őt is elpasszolta. Már előre röhögtem a markomba, hiszen biztos voltam benne, hogy rosszul fog járni, amikor felénk sétált egy kreolbőrű, hófehér fogakkal, szédítő mosollyal és élénk szempárral rendelkező srác. Csak ő lehet ilyen szerencsés!

- Nem szólítom meg – szégyenlősködött, de mivel nem hagytam, kénytelen volt egy gyenge sziával a fiú után szólni. – Helyi vagy? – érdeklődött. Kíváncsi voltam, mit fog ebből kihozni.

- Igen. Kerestek valamit? – Elég segítőkésznek tűnt, amit Medina ügyesen ki is használt.

- A nyaralónkba szeretnénk visszajutni, de valahogy elkeveredetünk. – A kis hazug! Még azt is elmagyarázta, hogy milyen épületek mellett jöttünk el, mintha még a pontos címet se tudná.

A srácnak a környező épületek alapján sikerült beazonosítani a helyet, úgyhogy felajánlotta, hogy elkísér minket. A névtelen ibizai még a szatyrokat is elvette tőlünk, ezzel megnyerve magának Dinát. Folyton arra panaszkodott, hogy a mai férfiakból kiveszett az udvariasság. A tikkasztó hőség miatt, mire hazaértünk, folyt rólunk a víz, de legalább a társaságunk jó volt. Megköszöntük a segítséget, amire nem is lett volna szükségünk, majd hagytuk elmenni.

- Hülye vagy! A nevét se kérdezted meg – nevettem ki barátnőmet.

- Kinek a nevét? – Erdin valószínűleg a közelben volt, így meghallhatta, amit mondtam.

- Ne hallgatózz – rázta le Medi, majd bevonult a lakásba. Jobb ötlet híján tőlem kezdett kérdezősködni a bátyja, én pedig röviden elmeséltem a sztorit, majd a szobámba siettem, ahol az ágyon egy papírzacskót találtam, rajta a nem rég meglátogatott bolt nevével. Belenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, az történt-e, amire gondolok, és mivel igen, átcsörtettem a barátnőmhöz. Vigyorogva fogadott, egyáltalán nem érdekelte, hogy problémázni kezdtem, amiért a hátam mögött megvette azokat a ruhákat, amik tetszettek. Hamarosan én is lenyugodtam, mert már úgy se tudtam mit tenni, azzal pedig nem segítek, hogy leszidom őt.

Miután megköszöntem kedvességét, visszamentem a szobámba, és felhívtam anyát. Elmeséltem az elmúlt pár nap történéseit, majd ő is elmondta, mi a helyzet otthon. Elég sokáig beszélgettünk, konkrétan már csak vacsorázni mentem ki. Az asztalon már minden ott volt, csak rám vártak, hogy elkezdhessük aznapi utolsó étkezésünket. Valami helyi specialitás volt a menü, amibe fogalmam sincs, mi volt pontosan, de valamiért nem is akartam tudni. Az íze finom volt, ezért nem foglalkoztam az összetevőkkel.

Éjjel borzalmasan meleg volt, a klíma hangjától pedig nem tudtam aludni, úgyhogy gondoltam egyet, felkaptam a fürdőruhámat és kimentem a medencéhez. Csendben belesétáltam a kellemesen hideg vízbe, figyelve arra, hogy senkit ne keltsek fel. Ennek ellenére hamarosan megjelent Xherdan.

- Nem alszol? – hallottam meg a hangját, amikor feljöttem a víz alól. Elecseteltem neki a nyűgjeimet, aztán visszakérdeztem, hogy ő mi járatban van. – Fent voltam, láttam, hogy valaki van kint. Csak kijöttem megnézni, ki ez az éjjeli bagoly – kaptam meg a választ, majd a medence szélére ült és belelógatta a lábát a vízbe. – Jól érzed itt magad? – érdeklődött hogy létem felől.

- Igen, szép hely… és jó a társaságom is – tettem hozzá mosolyogva.

Nem találkoztunk sokszor, ha meg igen, akkor inkább csak futólag. Köszöntünk és ennyi, ezért egy kisebb csend állt be közöttünk. Láthatóan nem volt közös témánk. Hogy megtörjem a csendet mesélni kezdtem.

- Egyke vagyok, mindig szerettem volna legalább egy testvért, viszont anyának nem lehet több gyereke, így ez kivitelezhetetlen. Most ezen a héten úgy érzem, mintha kaptam volna négyet a személyetekben. – Figyelmesen hallgatott végig, majd elmosolyodott.

- Oké, tartsunk őszinteségi perceket. Azért hívtalak meg, hogy a húgom még véletlenül se unatkozzon, de egy kicsit féltem. Nagyon sokat hallottam már rólad, de én szeretem magam kiismerni az embereket, általában nem hiszem el csak úgy a hallottakat. Szóval tartottam tőle, hogy esetleg rosszkislány vagy és sok problémánk lesz veled – nevetett fel. – De jófej vagy, igaza volt Dinának.

- Neki mindig igaza van, tanuld meg! – mondtam viccelődve, ugyanis az emlegetett folyton ezt hajtogatja. – Mit értesz amúgy rosszkislány alatt? – kérdeztem rá, mert kíváncsi voltam, miket képzelt rólam.

- Pasizás, meglógsz éjszaka, beleviszed a húgomat valami hülyeségbe, ilyenek. De maximum Dina tudna téged elrontani, ő rosszabb nálad – forgatta meg a szemét. – Ja, ha már itt tartunk: Erdin mesélte, hogy valami srác kísért haza titeket. Hogy is volt? – Nevetve meséltem el neki a történetet.

- De nyugi, nem mondtuk meg neki, hogy kivel vagyunk itt.

- Hát, mivel ezen a héten a bátyád vagyok, készülj fel rá, hogy utálni fogom az összes pasit, akit a közeledben látok – készített fel a testvérség hátrányaira. Elnevettem magam, aztán átúsztam a medence másik oldalára.

- Ó, ne aggódj, általában láthatatlan vagyok a másik nem számára – nyugtattam meg újra.

- Na, ebben egyezünk. – Olyan hangosan nevettem fel, mint még soha. Még hogy nem veszik észre a nők! Elképzelni sem tudtam, hány nő veszhet meg érte. – Komolyan. Tudod, mikor volt barátnőm? Már vagy másfél-két éve.

- Hogyhogy? Azt hittem a menő focisták után döglenek a csajok. – Nem nagyon tudtam elhinni, amit mondott.

- Igen, épp ezért vagyok bizalmatlan, senkit nem engedek igazán közel magamhoz. – Mindig azt hittem, hogy egy kicsit komolytalan, de ezen az estén rácáfolt téves képzeteimre.  – Legtöbben persze csak egy szórakozást akarnak, hogy utána elmondhassák, hogy kivel voltak.

- Hát… nem tudják, miről maradnak le – mosolyogtam rá, mivel elég szomorkásnak látszott. Mellesleg tényleg így gondoltam. Azt hittem, a focisták nagyképűek, mindig átverik a nőket, és valószínűleg a legtöbbre igaz is az alábbi leírás, de ő kivételnek tűnt.

- Na, szerelmi analfabéta társam, azt javaslom, hogy menjünk vissza aludni. – Elnevettem magam a megnevezésen, de kimásztam a medencéből. Shaq már rögtön terítette is rám a törölközőt, amit hálásan köszöntem meg. – Ha gondolod, aludj a nappaliban, ott egész nap ment a klíma, így ha kikapcsolod is hűvös lesz – ajánlotta fel, én pedig éltem a lehetőséggel, úgyhogy miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, átpakoltam az ágyneműm a kanapéra, és pillanatok alatt el is aludtam.

Reggel Dina hangjára ébredtem, aki azt akarta megtudni, hogy miért alszok egy szobában… kivel is? Megdörzsöltem a szemem, hogy megnézzem, miért is akadt ki annyira, hogy hangos rikácsolásával felkeltsen. A kanapétól nem messze, Xherdan feküdt a földön, és hevesen magyarázta a húgának, hogy meleg volt a szobánkba, illetve, hogy nem együtt aludtunk, mert én konkrétan nem is tudtam, hogy itt van velem, mert amikor átköltözött, én már rég aludtam.

- Jó – reagálta le a hallottakat Dina. – A klímát meg a piros gombocskával kell bekapcsolni, eszesek – forgatta meg a szemeit, majd kicsörtetett. Nem szóltam utána, hogy elmagyarázzam, miért nem üzemeltettem a szerkezetet.

Ari kíváncsian lépett be a szobába, hogy megtudakolja, mitől olyan feldúlt a húga, hogy nagy sietségében neki rohant, de inkább ő is csodálkozni kezdett, hogy mi egy szobában aludtunk. Neki is el kellett mondanunk, hogy ne kombináljon, mert semmi különös nem történt.

Reggeli után a partra vettük az irányt, ahol egy-egy napozószéket és napernyőt béreltünk. Letettük egymás mellé a műanyag székeket, majd a víz felé vettük az irányt. Már egy ideje úszkáltunk, amikor Xherdan úgy döntött, bemutatja horgásztehetségét.

- Nézzétek, puszta kézzel fogom ki a halat – kezdett el a vízbe nyúlkálni, ahol a szerencsétlen kis halacskák ijedten próbáltak menekülni. Természetesen egyet sem sikerült kiemelnie a vízből.

- Ha egyedül lennél egy lakatlanszigeten, akkor meghalnál – vontam le a tanulságot az esetből. Dina is cikizni kezdte, ezért duzzogva megindult a part felé, kettesben hagyva minket. Kihasználtam az alkalmat, hogy senki nem figyeli, miről beszélgetünk, és megkérdeztem, hogy miért akadt ki reggel annyira.

- Nézd, én tudom milyen, ha jó esetben félévente látom. Nem akarom, hogy egy ilyen reménytelen kapcsolatba menj bele – magyarázta. Tehát csak miattam aggódott.

- Nyugi, nem áll szándékomban becserkészni a bátyádat – nyugtattam meg, majd mi is úgy döntöttünk, hogy kimegyünk napozni.

A napozóágyaknál csak Erdin és Ari ült, egy-egy lány társaságában, Xherdan pedig nem messze egy fagylaltos standnál állt. Bemutatkoztunk a lányoknak, utána viszont hagytuk a két fiút tovább csajozni. Fél füllel azért még hallottam, hogy este egy buliba hívtak meg minket, amibe a rangidősek bele is egyeztek, Xherdannak viszont nem volt kedve, mi pedig még nem töltöttük be a tizennyolcadik életévünket, úgyhogy ma este ketté oszlottunk. Vacsora után megbeszéltük, hogyha nekünk is van kedvünk bulizni, akkor valamelyik nap keresünk egy tizenhatos helyet, ahová bemehetünk, utána viszont elmentünk lefeküdni.

Egy kicsit vártam, és miután úgy gondoltam, hogy Dina elaludt, újra kimentem a medencéhez. Hogy őszinte legyek, azt reméltem, hogy Shaq megint kint lesz, és beszélgethetünk egy jót. Nem tudom, mi ütött belém, de tegnap jól éreztem magam vele, és ezt szívesen megismételtem volna.

- Ez az esti törzshelyed? – jött ki nem sokkal utánam, majd felkapcsolta a lámpát, hogy ne sötétben legyünk.

- Úgy látszik – vontam meg a vállam boldogan. Számításaim bejöttek. – És neked?

- Megint megláttam, hogy itt vagy, gondoltam, nem hagylak unatkozni. Nem válaszoltam rá semmit, csak úsztam egy kicsit. – Oké, tudod mit? – szólalt meg újra. – A tegnapi beszélgetés után rájöttem, hogy én vagyok a hibás, amiért nincs senkim. Valószínűleg ezer, meg ezer lány érezte hozzád hasonlóan láthatatlannak magát miattam, szóval próbálok fejlődni. Első lépésként pedig elmondom, hogy jól éreztem tegnap éjjel magam, meglepődtem, hogy a korodhoz képest milyen érett vagy. Ezért jöttem ki ma este is. – Vallomása hallatán elcsodálkoztam. Ezek szerint nem csak én nyitok felé, hanem fordítva is működik a dolog. Zavaromban csak egy szerencsétlen rendben nyökögtem, aztán hogy elvicceljem a dolgot, megjegyeztem, hogy a fejlődés útjára lépett. Ez a válasz nem igazán tetszett neki, úgyhogy megpróbált belőlem is valami hasonlót kihúzni.

- Oké – nyújtottam meg az é betűt beleegyezően. – Reméltem, hogy ma is kijössz hozzám. Szóval – néztem rá felhúzott szemöldökkel – mi a mai témánk?

- A húgom gyerekes reakciója az úgynevezett együttalvásunkra – forgatta meg a szemeit, én viszont megvédtem, hiszen ismertem az indokait. – Nézd, a húgom önzőbb, mint mutatja. Nem mondom, hogy nem aggódik érted, de attól sokkal jobban fél, hogyha lenne egy barátnőm, még kevesebb időt szánnék rá. Ami persze nem igaz, mert bármi lesz is, mindig az imádott húgom marad. Ezt viszont sehogy se tudom a fejébe verni. – Tudtam, hogy igaza van, de jobb volt azt hinni, hogy Dina miattam aggódott, mint hogy féltékeny rám.

- Viszont abba is van igazság, amit Dina mond – jegyeztem meg óvatosan.

- Szerintem még korai erről beszélni – rázta meg a fejét, és igyekezett elterelni a témát. – Volt már barátod?

- Nem igazán. Mondom, hogy én vagyok a láthatatlan lány – bizonygattam neki nevetve. Sose töltött el szomorúsággal, hogy egész eddigi életemben szingli voltam. Még bőven van időm, nem sietek sehová. – Neked hány barátnőd volt? – Azért kicsit tartottam tőle, hogy valami brutálisan magas számot fog mondani, de egy kis gondolkodás után azt mondta, hogy öt.

- Akivel komoly volt – tette azért hozzá. Hát sejtettem, hogy az egyedül töltött éveit nem egy zárdában töltötte.

Hajnalig beszélgettünk megállás nélkül, utána viszont elmentünk aludni, hogy reggel ne legyünk feltűnően álmosak. Ha Dina megtudja, hogy mit művelünk, akkor mindkettőnket meg fog ölni.

- Este tizenegykor ugyanitt? – kérdezte meg, mielőtt elindultunk volna a szobánk felé. Mosolyogva bólintottam, hiszen ha úgy vesszük, randira hívott. Búcsúként még egy jóéjt puszit is kaptam a homlokomra, úgyhogy fülig érő szájjal aludtam el. Nem töprengtem azon, hogy akkor most mi van velünk, csak sodródtam az árral. Egyedül az zavart, hogy nem mondhattam el Dinának, pedig eddig mindennel hozzá fordultam.

Erdin és Ari úgy döntött, hogy a reggelig tartó buli miatt egész nap ágyban maradnak, így reggeli után csak hárman indultunk a partra, ahol megláttunk néhány vízibiciklit, így mi is béreltünk egyet, majd felváltva tekerni kezdtünk. Egészen a bójákig mentünk, ott viszont megálltunk, és a csúszdán kezdtünk szórakozni. Legalább húszról lecsúsztunk fejenként, de Shaqnak nem volt elég. Úgy csinált, mint egy öt éves, és Dina könyörgésére se volt hajlandó abbahagyni, pedig már nagyon éhesek voltunk. Mindegyik csúszásnál megígérte, hogy az lesz az utolsó, de ezt egészen addig nem tartotta be, amíg be nem görcsölt a lába. Aggódva nyúltam a keze után, hogy felhúzzam, míg a húga azt ismételgette, hogy megérdemli.

A parton első utunk egy hotdogoshoz vezetett, amit gyorsan be is nyomtunk, majd visszaültünk a törölközőnkre és beszélgetni kezdtünk. Egy darabig követtem, hogy miről van szó, utána viszont az estén kezdtem gondolkozni, így egy kicsit lemaradtam, és nem tudtam, miért álltak fel. Mint kiderült, Shaq indítványozta, hogy menjünk el egy játszóházba, amit azzal indokolt, hogy még gyerekek vagyunk. A gyerek szóra én a kelleténél egy kicsit jobban megsértődtem, elvégre este még nem ezt gondolta, amikor újabb titkos találkozót beszélt meg velem. Sejthettem volna, hogy a kellemes beszélgetések ellenére ugyanúgy gyerekként kezel. A nap hátralévő részében emiatt távolságtartóan viselkedtem vele, amit éjszaka szóvá is tett.

Miután elmeséltem neki, hogy a gyerek kifejezést sérelmeztem, mosolyogva próbálta megértetni velem, hogy az csak egy vicc volt. Megrántottam a vállam, és szó nélkül úsztam át a másik oldalra.

- Haragszol? – A hangja közvetlenül a hátam mögül jött, aztán a karjait is körém fonta. Hogy tudnék haragudni, amikor ilyeneket csinál?

- Ez manipulálás – dünnyögtem, miközben a kezére tettem a kezem. Rögtön megkérdezte, hogy zavar-e, de mivel egyáltalán nem volt ellenemre, nemmel válaszoltam, ő pedig ennek hatására a csípőmnél fogva megfordított, és úgy ölelgetett tovább. Mivel nyakig a vízben álltunk, egymás ölelésében is fázni kezdtünk, ezért úszni kezdtünk, de mielőtt elindultam volna, kijelentette, hogy verseny. Időm se volt reagálni, ő már oda is ért, úgyhogy fröcskölődve haladtam felé, miközben csalónak neveztem. Nem akarta, hogy vizes legyen a haja, ezért nyafogva visszasétált hozzám, mire vizes kézzel a hajába fúrtam, hogy még nedvesebb legyen.

- Gonosz vagy – fogta le a kezem, én viszont csak mosolyogtam. Épp arra gondoltam, vajon ő is annyira meg akar-e csókolni, mint én őt, amikor lassan közeledni kezdett az arcomhoz. Óvatosan ért a számhoz, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. Úgy éreztem magam, mintha oda születtem volna a karjai közé, ám a tökéletes pillanatot Medina hangja rombolta szét.

- Mi a francot csináltok? – A kérdésben olyan mértékű felháborodást hallottam, mint eddig még soha, ezért nagyot nyelve fordultam felé. Egy darabig csak álltunk egymással szembe, aztán megfordult és dühösen bevágtatott a szobájába. Xherdan közölte velem, hogy majd ő elintézi, ezért hagytam, hogy egyedül menjen utána, én pedig egy törölközőbe burkolózva leültem az egyik kanapéra. Medina sosem fogja megbocsájtani, hogy a háta mögött kavartunk, mellesleg nagyon utáltam, amiért megszakította a csókunkat. Annyira jó volt, hogy szinte fájt a szám, ha arra gondoltam, hogy nem tehetjük meg többször.

Amikor hallottam, hogy barátnőm milyen stílusban ordibál, felpattantam és növekvő dühvel utánuk csörtettem. A folyosón találkoztam két álmos és értetlenkedő fejjel, de most nem foglalkoztam egyik Shaqiri fiúval sem.

- Medina! – kiabáltam rá, amikor beértem. Egyből elkezdett velem is ordítozni, de megemeltem a hangom, hogy hangosabb legyek nála, így kénytelen volt csendben maradni. Alaposan leszidtam, amiért így viselkedett. – Azt hittem szereted a bátyádat… és engem is – tettem hozzá mellékesen. – De úgy látszik, nem, mert a saját, gyerekes önzőséged miatt nem kívánod egyikünk boldogságát sem. Nem ilyennek ismertünk meg, úgyhogy azt hiszem, el kellene gondolkoznod azon, milyen is vagy valójában – fejeztem be, bár idegességem nem hagyott alább.

- Hű, ez szexi – jegyzete meg Shaq, mire mérgesen néztem rá. Miért dob még rá egy lapáttal? Nem elég nagy a balhé így is? Védekezően feltette a kezét, aztán visszafordult a húgához, mondott még neki pár szót, amitől Dina sírni kezdett, utána viszont kiterelt a szobából, és becsukta az ajtót.

Kicsit aggódtam, hogy túllőttünk a célon, mert egyáltalán nem akartam, hogy sírjon miattunk. Bármennyire is haragudtam rá, bárhogy viselkedett, a legjobb barátnőm volt, és nem akartam összeveszni vele.

- Figyelj, a húgom nem fog sokáig duzzogni, megbékél a helyzettel, és nem fog a boldogságunk útjába állni – húzott az ölébe. Őszintén reméltem, hogy igaza lesz. – Mi lenne, ha próbaidőre fognánk magunkat? – Mivel nem értettem, mire akar pontosan kilyukadni, csendben vártam a folytatást. – Megpróbálhatnánk ezt a járás dolgot. – Mosolya mögött volt egy kis szégyenlősség, amit rettentő aranyosnak találtam. Hogy eloszlassam idegességét, mosolyogva bólintottam. – De azért maradjunk meg az ismerkedős szakaszban – fektette le a határokat. Boldogan egyeztem bele, hiszen az egyetlen, amitől féltem vele kapcsolatban, az a túl gyors tempó volt. Ennél jobb hírrel, nem is szolgálhatott volna, ugyanis mivel sosem volt barátom, kicsit aggódni kezdtem. – Azt hiszem, a csók azért belefér – mondta nevetve, majd megcsókolt, és ezúttal senki sem szakította félbe.

Reggel úgy döntöttem, hogy jobb, ha hazamegyek. Nehéz elhatározás volt, mert jól éreztem magam, és tudtam, hogy a nyaraláson kívül nem sok lehetőségem lesz már találkozni Xherdannal, de így volt a legjobb. Újdonsült barátomat győzködni kellett egy kicsit, és bár mindent bevetett, hogy marasztaljon, nem engedtem neki. Ha lassan akarunk haladni, akkor talán nem együttéléssel kellene kezdenünk.

Medina annyira haragudott rám, hogy el se köszönt tőlem, ami különösen fájt, mivel az ő érdekében indultam haza a tervezettnél korábban. Tulajdonképpen azért mentem haza az első géppel, hogy Shaq ne velem foglalkozzon a nyaralása alatt, hanem a húgával, hátha így rájön, hogy nem veszem el tőle a bátyját.

A reptéren megígértem Xherdannak, hogy felhívom, ha landoltam, aztán segített a csomagjaimmal, majd búcsúzáskor szorosan magához ölelt. A gép leszállásakor úgy tettem, ahogy megígértem, így telefonnal a fülemen sétáltam kifelé, ahol már vártak rám a szüleim. Miután végeztem a hívással, anyáékhoz fordultam, akik még mindig nem tudták, miért jöttem haza pár nappal korábban. Kíváncsi voltam, mit szólnak majd ahhoz, hogy a focistával egy párt alkotunk, ezért gyorsan elmeséltem nekik az egész nyaralást, majd kitértem erre is. Nem mondanám, hogy kiugrottak a bőrükből örömükben, de nem azért nem tetszett nekik, mert híres, – pedig én azt hittem, hogy ez lesz a kifogásuk – hanem mert jóval idősebb nálam, és nem szerették volna, hogy egy nehéz távkapcsolatban vergődjek. Az utóbbi indokra gondolni sem akartam, ezért megkértem őket, hogy ne beszéljünk erről. Majd lesz valahogy. Ha akarjuk, akkor meg tudjuk oldani.

A következő négy napban minden reggel felhívott, én pedig tartva magam a megbeszéltekhez, esténként csörgettem meg. Egyszer sem hagytuk ki a telefonos randijainkat, ebből arra következettem, hogy a későbbiekben sem lesz gond. A sok csevegés ellenére vártam, hogy végre hazajöjjenek, és találkozhassak is vele, de megkértem, hogy ne jöjjön egyből hozzám, legyen a szüleivel is, mert nem szerettem volna, ha ők is azt gondolnák, amit Dina. Ennek ellenére már az érkezésük után tíz perccel az ajtóm előtt állt, mellette pedig a húga díszelgett. Nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy kibékült-e a kapcsolatunkkal, vagy idejött, hogy közölje velem, soha többé nem akar látni, ezért egy ideges sziát hallattam.

- Azt mondta, hogy nem jön hozzád egyből, úgyhogy idáig rángattam. Tudom, hogy nem akarod lenyúlni a bátyámat, úgyhogy én sem fogom tőled. De van egy feltételem – szólt közbe, amikor kinyitottam a számat, hogy én is mondjak valamit. – Én leszek a gyereketek keresztanyukája! – Shaq megforgatta a szemét, én pedig felnevettem, aztán mindkettejüket beinvitáltam a lakásba, hagyva, hogy egy kicsit lemaradjunk Dinától, hogy csókkal is üdvözölni tudjam barátomat.