Háttérmunka

Sziasztok!

Aki járt a facebookos oldalon, az már tudja, hogy egy darabig még nem tudok az ATK-val foglalkozni, mert tönkrement a laptopom, illetve azt is, hogy ma egy szösszenettel jelentkezem, aminek ugyan nem sok értelme van, de mivel mi nagyon szeretjük az irodalmat, magyarázzuk bele, hogy ez a "mű" azt szeretné bemutatni, hogy a rajongók mennyivel többet látnak bele egy amúgy teljesen ártatlan mozdulatba, mint ami valójában benne van. Külön ajánlom Eszternek, Korinak és Líviának, akik már jó régóta rágják a fülemet egy bizonyos részért:P

Még mindig nem tudom, hogy mikor fogok tudni írni, egyelőre viszont itt van ez, és ne felejtsétek, hogy VASÁRNAP jön a DOUBLE DATE! Tessék olvasniii és véleményezni:D

(Mario)

Már egy hónapja, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált, a közvetkező szezont a Bayern csapattagjaként kezdem meg. Amikor hivatalossá vált, hogy a 13/14-es idényben Pep Guardiola lesz az edző, érdeklődtem a klub iránt. Előtte talán sose fordult meg a fejembe, hogy piros mezt húzzak csodálatos felsőtestemre, de akkor komolyan elgondolkoztam. Nem sokkal ezután fel is keresett a müncheni alakulat igazgatósága, olyan ajánlatot nyújtva számomra, amin egy napot sem akartam gondolkozni. Peppel dolgozni olyan dolog volt, amire már jó ideje vágytam. Tudtam, hogy ezt most nem szalaszthatom el, nem lesz másik lehetőségem. A gyors döntés, hamar lezajló papírügyek miatt a sajtónak ideje sem volt találgatni, még csak szóba se került a szerződtetésem, és ennek kifejezetten örültem. Utánam Lewy-ről még hetekig pletykáltak, szóba hozták új csapatommal, és csak az után vált véglegessé, hogy a BVB őt is elveszítette. Boldog voltam, hogy azt a részét nekem nem kellett átélnem. Nem szerettem hazudni, titkolózni, ezért rögtön be is jelentettük. Ami utána következett, annak viszont a fele sem volt tréfa.

Egy valamit soha nem fogok elviselni, és ez a családom bántalmazása. ÉN döntöttem így, ÉN igazoltam a Bayernbe, ha valakit támadni akarnak, akkor ENGEM vegyenek elő, és ne a szeretteimet bántsák. Sajnos azonban pont ez történt. Reméltem, hogy hamar kidühöngik magukat egy-egy sértő plakáttal, neten keresztül szidalmazó üzenetekben, de nem így volt. Kezdetben igazából nem is zavart, nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Én tudom, hogy nem a pénzért költözök Münchenbe, nekem ez éppen elég. Ha eddig a szurkolók ilyennek ismertek meg, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudtam egyenes jellemet nyújtani magamról.

A problémák azonban csőstől jöttek. Mintha dézsából borították volna rám. Először a zaklatások váltak idegesítővé, aztán a sajtó, amely találgatni kezdett, vajon miért igazoltam át. Hát nem teljesen egyértelmű? Ezután a Real Madrid ellen lesérültem, képzeljétek SZÁNDÉKOSAN(!), hogy ne kelljen jövendőbeli csapatom ellen játszanom a döntőben. Minden rosszindulatú megjegyzés ellenére minden energiámat abba fektettem, hogy felépüljek, segíteni tudjam egy ilyen kaliberű meccsen szeretett csapatomat, de ha mindez nem elég hihető indok, akkor magam miatt szerettem volna részt venni a döntőben. Ez egy olyan esemény a karrieremben, amelyiket bármelyik csapattal szívesen csináltam volna végig. Pechemre Münchenben volt az egyik legjobb orvos, aki sokat segíthetett volna a gyógyulásomban, de amint átléptem a városhatárt, megjelentek az újabb pletykák, miszerint én már a Bayernnek szorítok, egyáltalán nem érdekel a Dortmund döntőben való szereplése.

A visszatérés, minden küzdelem ellenére, mégsem sikerült. Felesleges lett volna úgy játszanom, hogy nem tudom magam maximálisan odatenni, így a lelátóról kényszerültem végig nézni a meccset, amelyet aztán a Bayern nyert meg. Igenis szomorú voltam, mert aznap én még a sárgák közé tartoztam, ám ezt senki nem hitte el nekem. Amikor lementem a pályára, hogy a többiekkel együtt megköszönjem a szurkolóknak a támogatást, egyértelműen jelezték, hogy nem tartozom ide. Kívülálló voltam. MÁR nem voltam a Dortmund játékosa, és MÉG nem voltam a Bayerné sem. Nem volt jó érzés.

Ezeket azonban még valahogy csak-csak fel tudtam dolgozni magamban. A legnagyobb problémám a legjobb barátom volt. Marco, aki próbált meggyőzni, hogy ne hagyjam ott a csapatot, és aki sírt, amikor elmondtam, hogy mégis megteszem. Azt nyilatkozta, hogy ez nem fog a barátságunkra kihatni, és nekem is ugyanezt mondta, mégsem így történt. Helyettem másokkal kezdett el beszélgetni a szabadidejében és a pályán is inkább más csapattársakkal lófrált. Egyértelműen jelezte, hogy nem ért velem egyet, hogy haragszik rám.

Ez volt az a pont, amikor végül padlóra kerültem. Pár hét múlva már Münchenbe fogok lakni, távol a legjobb haveromtól, aki jelenleg tojik a fejemre. Nincs alkalmam kihasználni a még kezünkben lévő időt, mert nem akar velem lenni.

(Trina)

- Alszol? – kérdeztem meg a mellettem fekvő fiútól. Nem voltam álmos, ezért nem tudtam elaludni, de nem akartam a barátomat piszkálni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy ő viszont fáradt.

- Nem – fordult felém és rátette a kezét a derekamra. – Te miért nem? – érdeklődött, mire megosztottam vele előbbi gondolataimat. Azt nem kellett megkérdezem, hogy ő miért van ébren, hiszen nagyon jól tudtam. Mióta Marco nem foglalkozik vele, eléggé maga alatt van, és rengeteget rágódik azon, vajon helyesen döntött-e, amikor aláírta a szerződést. Hagytam, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, én pedig az arcára simítottam a tenyeremet.

- Ne legyél szomorú, jó? – Nem tudtam már neki mivel segíteni, de bármit megtettem volna azért, hogy ne legyen ilyen lehangolt. A félhomályban láttam, a kezem alatt éreztem, hogy mosolyogni kezd, de tudtam, hogy ez nem valódi, csak az én megnyugtatásomra csinálta.

Már eddig is egymás szájába beszéltünk, de a maradék távolságot is megszüntette, hogy ajkait az enyémhez érinthesse. Eredetileg csak egy pillanatra akarta, de utána hajoltam és meghosszabbítottam közös élvezetünket. Az ujjaival cirógatni kezdte a hátamat, én pedig kezemet az arcáról a tarkójára csúsztattam, és úgy húztam magam fölé. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ma este nem csak csókolózni fogunk. Keze már nem csak a hátamat simogatta, hanem a hasamat és a melleimet is, a szájával pedig a nyakam kényeztetésére tért át. Mindeközben én sem tétlenkedtem, igyekeztem legalább ugyanannyi helyen bejárni a testét, ahány helyen ő az enyémet. Éreztetni akartam vele, hogy mindig itt leszek vele, hogy számíthat rám, és hogy mennyire nagyon szeretem, ezért minden rezdülésemmel ezt sugalltam felé. Ahogy haladt lefelé a testemen, egyre kevésbé bírtam magammal, úgyhogy fordítottam a helyzeten, és én kerültem felülre. Végig játszottam ugyanazt, amit ő velem, hol halk, hol hangosabb sóhajokat kiváltva belőle, majd amikor ő is elégnek titulálta kezeink és ajkaink érintését, mélyen a szemembe nézve elhelyezkedett a lábaim között. Miközben csípőnk ütemes táncot járt, tovább simogattunk egymás bőrét, és ettől úgy éreztem, mintha mindenhol egyszerre érintene meg, mintha mindenhol ott lenne és körülvenné az egész testemet. Egyikünk sem bírt már magával, ezért nem húztuk tovább az időt, gyorsabb tempóra váltottunk, és kicsivel később összekulcsolt kézzel kapkodtuk a levegőt egymás mellett.

- Szeretlek – nyomott egy puszit a vállamra, aztán a nyakamba fúrta a fejét, és egy perccel később már egyenletes levegővétele arról árulkodott, hogy el is aludt.

- Én is téged, Mario!

Másnap, amint Mario hazament a szüleihez, én átbaktattam Marcoékhoz. Nem tudtam, hogyan fog fogadni, de meg kellett próbálnom kibékítenem őket, mert úgy tűnt, hogy egyedül nem akarják megoldani a problémájukat. Mikor meglátott, meglepődöttség látszott az arcán, de kis hezitálás után beengedett az ajtón, és a felől érdeklődött, hogy miért jöttem. Elmondtam neki, hogy nem értem, miért viselkedik így a szerelmemmel, illetve hogy Mario biztos tiszteletben tartotta volna a döntését fordított helyzetben. Nem akartam kioktatni, hiszen egész jóba voltunk egymással, de most tényleg nem értettem, hogy erre miért van szükség.

- Nem, nem, én nem haragszok – ült le a székre és onnan nézett fel rám gondterhelten. – Nem tudtam, hogy így érzi. Egyszerűen csak rossz, hogy elmegy. Megszoktam, hogy mindig itt volt, egy csomót szórakoztunk együtt, és most, hogy elmegy, már nem lesz így. Beszélhetünk telefonon, de az annyira más. Azért maradtam tőle távol, mert nem akartam letörni a lelkesedését, nem szerettem volna, ha én rontom el az örömét – magyarázta hatalmas karcsapásokkal. Őszintén reméltem, hogy nem most kezd el sírni, mert fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetben, mit kellene csinálnom. Marioval más volt, őt sokkal jobban ismertem, tudtam, hogyan kezeljem, ha szomorú, ha hisztis, de ötletem sem volt, mivel lehet megvigasztalni Marcot. – Nagyon fog hiányozni.

- Ezt mondd el neki is, mert nincs vele tisztában – kértem rá, miközben a vállára tettem a kezem. – De minél hamarabb, megígéred? – Kérdésemre egy bólintással felelt, így megöleltük egymást, adtam neki két puszit, majd elégedetten hazaindultam. Most már tényleg mindent megtettem, amit csak lehetett, innentől már csak rajtuk múlik, hogy megbeszélik-e vagy hagyják a semmibe veszni a barátságukat.

(Mario)

Nem sokkal az után, hogy eljöttem a barátnőmtől, Marco hívott fel telefonon, hogy sürgősen beszélni akar velem. Nem tudtam, mit akarhat, de rábólintottam, így röpke fél óra múlva már nála is voltam. Elmesélte, hogy volt egy váratlan vendége, aki elmondta, hogy nagyon csúnyán félreértettük egymást és jó lenne, ha megbeszélnénk ezt az egészet. Nagyon jól tudtam, hogy a váratlan vendég a drága, az általam mindennél jobban szeretett barátnőmet takarja, úgyhogy miután Marcoval rendeztük sorainkat, rögtön elmentem hozzá, hogy megköszönjem neki a közben járást, és hogy van nekem. Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy Marco elveszítette volna a világ legjobb, legkedvesebb emberét, azaz engem, akinél keresve sem talált volna jobbat.

A táncon keresztül - Költözés

Sziasztok! Hát itt vagyok, itt a rész is. Remélem, ti nem estek majd tőle akkora letargiába, mint én, miközben írtam. Most nem is szaporítanám a szót. A véleményetekre most tényleg nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, úgyhogy írjátok meg, mit gondoltok.:) Jó olvasást!

Az előző napi megpróbáltatások miatt olyan fáradt voltam, hogy egy moccanás nélkül aludtam végig az éjszakát és a fél délelőttöt is. Mivel nem kellett iskolába mennem, a szüleim sem keltettek fel, hagyták, hogy kipihenjem magam. Mikor ez megtörtént, kénytelen voltam levonulni, hiszen tudtam, hogy hamarosan most már biztos értem jönnének. Nagyon féltem, hogy mit fognak mondani. Nem is a leszidás részétől, az egyáltalán nem érdekelt. Attól féltem, hogy ezzel a beszélgetéssel hivatalossá válik, hogy a házasságuknak vége.

Apát a tévé előtt találtam meg, jó szokásához híven elterpeszkedve feküdt, anya pedig a konyhába tevékenykedett. Mikor rám mosolyogtak, legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy ne játsszák meg magukat, de inkább csak elhúztam a számat. Rájöttem, hogy jó lenne már, ha túl lennénk ezen a beszélgetésen, bármi is legyen utána. Azonban nem nagyon igyekeztek az összegyűléssel, így kezdtem azt hinni, hogy mégsem fogunk beszélgetni, de aztán apa nagyon sóhajtott, és leültetett maga mellé, erre pedig anya is bejött a nappaliba.

- Én már mindent elmondtam neked a kocsiban tegnap – kezdett is bele apa. – Sajnálom, hogy ennyire rosszul érintett, de én azt gondoltam, hogy vagy már olyan nagylány, hogy fel tudd dolgozni, és úgy látszik sikerült is, mert még mindig itt vagy. – Végigsimított a hajamon, aztán a vállamnál fogva megához húzott.

- Nehogy azt hidd, hogy nem szeretünk. Ez a dolog… ami köztünk van apáddal, nem ellened irányul. Tegnap este sokat beszélgettünk még, hogy mit mondhatnánk. – Úgy tűnt, hogy nem anya lesz az, aki közölni fogja velem a végeredményt, mert hosszú időre csendben maradt. Apa segítette ki.

- Sokáig azt gondoltuk, hogy még helyre tudjuk hozni, de rá kellett jönnünk, hogy nem. Ennek fejében mi meghoztuk a döntésünket. Nem vagyunk miatta boldogak, de be kell ismernünk, hogy nem csinálhatjuk ezt tovább.

- Ha hagynánk ezt a helyzetet eluralkodni, akkor megutálnánk egymást, ezt viszont egyikünk sem akarja. – Egészen idáig megértően és erősen ültem közöttük, de amikor ezt kimondta anya, tudtam, hogy már nincs visszaút. Lefolytak az első könnycseppek.

- Chantelle, elválunk – mondta ki a végszót apa, miközben még szorosabban ölelt magához.

Tudtam, hogy nekik is milyen nehéz lehet, ezért nem akartam teljesen kiborulni. Csak csendben tűrtem, hogy végigfolyjanak a könnyek az arcomon. A másik oldalamon megéreztem anyát, aki szintén átölelt, így valószínűleg utoljára egy családként, egymásba kapaszkodva ültünk. Mikor felnéztem rájuk, láttam, hogy ők is sírnak, így bármilyen nehéz is volt, erőt vettem magamon.

- Tudom, hogy nektek ez így jobb lesz, nem szeretném még jobban megnehezíteni, és hát nem is tudok mit tenni ellene – próbáltam összefüggően beszélni, de a sírásról és a zaklatottságtól ez már azelőtt megbukott, hogy elkezdtem volna. Mondani akartam valami okosat, bíztatót vagy vigasztalót, de semmi sem jutott az eszembe.

- Semmiféleképpen nem szeretnénk rád erőltetni a saját akaratunkat, de én elköltözök. Egyelőre a szüleimhez megyek haza, aztán majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. A te döntésed, hogy kivel maradsz.

Anya bejelentése hidegzuhanyként ért. Az egy dolog, hogy tudtam, hogy veszekednek, számítottam a válásra is, de abba nem gondoltam bele, hogy ez milyen következményeket von maga után. Nem akartam választani közöttük, ezt senki nem kérheti tőlem. Mindkettőjüket ugyanannyira szeretem, nem tudom azt mondani, hogy apával szeretnék élni, illetve az sem, hogy anyával. Márpedig döntenem kellett, és tisztában voltam vele, hogy a választássommal mindenképp meg fogom sérteni valamelyiküket.

Tudtam, hogy hiába gondolkodok majd rajta, nem lesz eredménye, ugyanúgy nem fogom tudni a választ két óra vagy három év után sem, ettől függetlenül arra kértem őket, hogy ne kelljen azonnal választ adnom. Természetesen megértettek.

Mivel nem igazán volt több mondanivalónk, beállt a csend. Ha valaki belépett volna a szobába, rögtön érezte volna a feszültséget a levegőben. Némileg mind a hárman összeszedtük magunkat, letöröltük a könnyeinket, de a felszín mögött biztos voltam benne, hogy hozzám hasonlóan a szüleim is összeomlottak. Szabadulnom kellett ettől a légkörtől, ha egy perccel is tovább maradtam volna, tuti, hogy megfulladtam volna.

Az órára nézve láttam, hogy Louisnak még van egy teljes, remélhetőleg szabad órája az edzése előtt. Személy szerint én az enyémet ma biztos, hogy kihagyom. Az iskola elkezdődésével a délelőtti időpont átkerült délután öt órára, hiszen a suli miatt senki sem ért rá délelőtt, estére viszont szabaddá tettük magunkat. Csakhogy nagyon fontos lenne, ha ott lennék az órán, mert hétvégén van a verseny következő fordulója, amin viszont, ha törik, ha szakad, ott kell lennem és a legjobb formámat kell majd nyújtanom. Egyelőre még nem tudtam, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni.

Miután szóltam anyáéknak, hogy átmegyek Louhoz beszélgetni, így is tettem. Féltem, hogy Lisával lesz, de nagy szerencsémre nem így volt. Ám előbb Lukason kellett átjutnom, aki apáék felől érdeklődött. Mivel ki akarták hagyni a vitáikból, kezdetben semmit nem tudott arról, hogy gond van nálunk, tegnap viszont mindenki számára egyértelmű vált, így ők is megtudták. Most viszont nem akartam neki részletes beszámolót tartani, és nem is gondoltam, hogy ez az én feladatom lenne. Majd anya vagy apa elmeséli neki a fejleményeket.

Louisnak azonban rögtön kifakadtam. Amit otthon visszatartottam, az itt kitört belőlem. Nem igazán tudott mit mondani, de nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy számíthatok rá, és már ez hatalmas megnyugvás volt, viszont nem akartam, hogy miattam késsen el az edzéséről, ezért nem panaszkodtam neki sokáig.

- Csak segíts dönteni, jó? – könyörögtem neki, hogy ebben se hagyjon egyedül.

- Nem választhatok helyetted – törölte el minden reményemet, ami abban volt, hogy nem nekem kell végig csinálnom. – De ha akarod, írunk listát, átbeszéljük együtt és mindent megteszek, hogy könnyebb legyen.

- Nem lesz könnyebb – motyogtam lemondóan. – Na, menj focizni!

- Te meg táncolni – mosolygott bíztatóan, amíg meg nem ráztam a fejem. Még nem tudta, hogy ki akarom hagyni. – Ellie – húzta el a nevem, ami nem sok jót sejtetett. Visszahúzott az ágyra, hogy ne hagyjam ott. – Egyszer azt mondtad, hogy amíg táncolsz, úgy érzed, nincsenek gondjaid, hogy nincs semmi rossz a világban. A tánc a mentsvárad, emlékszel? Menj el az órádra, jobban leszel!

Igaza volt, de mostanában már az sem volt a régi. Minden hullám az én fejem fölött csapott össze. Andreasszal indult az egész, hogy járni kezdtünk, hogy szakítottunk, hogy kilépett a csapatból, aztán anyáék kezdtek veszekedni, jött a suli és a mostani helyzet. Nem hiszem, hogy még egy valamit el tudtam volna viselni. Nem szerettem hazudni Lounak, de tudtam, hogy amíg nem bólintok, nem fog békén hagyni, ezért úgy tettem, ahogy kívánta, majd egy puszi után hazamentem.

Anyáék beszélgettek, mikor megérkeztem, de nyilvánvalóan megzavartam őket, mert befejezték. Kis hezitálás után odahívtak magukhoz, és mindenféle butasággal kezdték tömni a fejemet. Anya próbált meggyőzni arról, hogy apával kellene maradnom, mert itt a suli, a tánc, a barátaim, de ez hülyeség volt. Anya se lesz sokkal messzebb, ha a nagyszüleimhez megy, ugyanúgy el tudnék járni mindenhová, ahová kell. Az természetesen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy azért mondja, mert nem akarja, hogy vele lakjak, ennek ellenére mentegetőzni kezdett, amíg le nem nyugtattam, hogy nem értettem félre.

- Úgy volt, hogy az én döntésem, és bár fogalmam sincs, mit csináljak, hagyjátok, hogy lerendezzem ezt az egészet magamban – kértem őket arra, amire a legjobban vágytam. – Nem megyek ma edzésre, ha keresnétek, lent leszek – osztottam meg velük a fontosabb információkat, majd félig megfogadva Lou tanácsát a pincébe mentem, hogy táncoljak.

Pörgős zenét tettem be, hogy először kitombolhassam magam, aztán pedig a versenyre készültem, ha már az órán nem jelentem meg. Eszem ágában sem volt a saját problémáim miatt cserbenhagyni a csapatot, én nem Andreas vagyok. Nem sokkal később észrevettem, hogy csörög a telefonom. A zenétől nem hallottam a csengőhangot, de láttam, hogy világít, így lehalkítottam a zenét és felvettem. Lars érdeklődött aziránt, hogy hol vagyok, mire csak szűkszavúan azt válaszoltam, hogy nem érzem jól magam, és kérjen elnézést helyettem mindenkitől. Nem tudom, hogy elhitte-e, de nem faggatott, mert nem volt ideje, úgyhogy köszönés után bontottuk is a vonalat. Nem igazán voltam éhes, annak ellenére, hogy egész nap egy falatot se ettem, de tudtam, hogy ez így nem lesz jó, úgyhogy felmentem és legalább egy kis fagyit lenyomtam a torkomon.

- A boldogság nagyüzemű kitermelése – állt meg a székem mellett apa mosolyogva. – Én is kapok?

- Nem – húztam arrébb a kelyhet, mielőtt elvette volna.

- Pedig rám férne – ült le velem szembe, miután feladta a fagyim elcsenését. Az asztalra hajtotta a fejét és úgy nézett ki az ablakon a kinti sötétségbe. Nem nyújtott valami kellemes látványt.

- Te akartad így?

Az első perctől fogva érdekelt, hogy ki mondta ki a végszót. Mind a ketten annyira maguk alatt voltak, hogy teljesen értelmetlennek tűnt az egész. Miért adták fel? Egyikükre sem jellemző. Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy meg sem hallotta kérdésemet. Láttam, hogy mennyire szomorú, és ettől újra sírni támadt kedvem, az étvágyam, ami amúgy sem volt, pedig elment. Odacsúsztattam neki a tányéromat, adtam egy puszit az arcára, aztán felmentem a szobámba.

Szerencsére annyiból jól időzítettek a hírek közlésével, hogy másnap már hétvége volt, így megint nem kellett iskolába mennem. Egész szombaton csak gondolkoztam, mégsem jutottam semmire. Elmentem a holnapi verseny előtti utolsó próbára, ami szintén nem dobott a hangulatomon. Rossz voltam, sokat rontottam, és biztos voltam benne, hogy tudják, valami nem stimmel velem. Délután Louis állított be, hogy hosszas könyörgés után rávegyen egy mozira. Amíg én kénytelen, kelletlen készülődtem, ő megbeszélte anyával, hogy elmegyünk. Később, mikor hazaértem, rájöttem, hogy ez az egész mozi megtervezett volt, mert anya nem akarta, hogy lássam, ahogy összepakolja a cuccait. Még mindig nem tudtam, hogy kivel szeretnék maradni, és amikor megláttam, hogy anya legtöbb dolga dobozokban van megfogalmazódott egy ötlet a fejemben. Tudtam, hogy butaság, de akkor sem fogok választani közülük.

- Mi lenne, ha egy hetet apával lennék, egy hetet pedig veled? – kérdeztem anyát, bár tudtam, hogy nemleges választ nem fogok elfogadni.

- Nem ingázhatsz ide-oda. Tudom, hogy ez most nehéz, de bárhogy is döntesz, nem fogsz minket elveszíteni.

- De nem akarok választani! Nem kérhettek ilyet! – kiabáltam el magam végül tehetetlenségemben. Apa rögtön a szobában termett, hogy megnézze mi a baj. Lou az ajtóban állt, látszólag kényelmetlenül érezte magát, és szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen, de mégsem akart csak úgy lelépni.

- Chantelle, bármilyen nehéz, nekem is és neked is egyaránt, maradj itt apáddal! Ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatunk, ha szükséged van rám, bármikor átjöhetsz, én is jövök majd. De jobb lesz így, hidd el!

Ezután sokáig csendben maradtam, többek között azért, mert nem tudtam, mit mondani, és mert elgondolkoztam. Igaza van, sokkal kényelmesebb lenne itt maradni, de nem akarom, hogy anyát csak akkor lássam, ha elmegyek hozzá, és ez fordítva is fennáll. Ennek ellenére lassan és bizonytalanul bólintottam. Ezzel egyetemben apa szája halvány mosolyra húzódott, anya pedig hozzám lépett, hogy megöleljen.

- Amikor csak akarsz, jöhetsz. Nem leszek messze, tudod – erőltetett mosolyt az arcára, mire újra bólintottam.

- Belemegyek abba, hogy apával lakjak, de nekem is vannak feltételeim – léptem hátrébb immáron határozottan. – A táncórákat, amiket tartok nektek, továbbra is csinálnotok kell. A kedvemért – döntöttem oldalra a fejem.

Nem lepődtem meg, amikor mind a ketten egyszerre vágták rá, hogy oké. Tudták, hogy szükségem van olyan percekre, amikor együtt látom a családomat, és legalább egy kicsit úgy érzek, mintha minden normális lenne.

Sosem éreztem még magam annyira rosszul, mint amikor néztem, ahogy anya kilép az ajtón, és tudtam, hogy már csak a cuccaiért fog visszajönni valamelyik nap. Apa az egyik oldalról karol át, Lou pedig a kezemet fogta, de akkor még az is kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem, mintha anya magával vitte volt a szívem és az életem felét.

Új blog

Sziasztok!

Nem a következő résszel jövök, hanem egy közérdekű közleménnyel. Közös blog írására adtam a fejem, Götze és Reus a főszereplő, de feltűnnek más Bayern játékosok is. Szerintem érdemes benézni. Június 2-től indulunk! Tartsatok velünk!:D

http://doubledatebyus.blogspot.hu/

A táncon keresztül - Elvesztem

Hosszú kihagyás után, újra A táncon keresztüllel jelentkezem. Nem egy vidám rész, de már közeledünk a vége felé. Remélem, elnyerni a tetszéseteket. Jó olvasást! :D

Az új csodafejlécet köszönöm Líviának. A kommentekbe tessék őt is megdicsérni! Nézd mit kapsz, majomka: <3 :)

A következő héten megvettük a tancuccokat, és minden egyéb mást, ami a suliba kellett. Apától természetesen Bayernes füzetet és tollat is kaptam, mondván egy kis reklám nem árt. Nem volt bajom a csapattal, mint minden müncheni születésű ember, szurkoltam nekik, meg hát ugye én játszottam is ott. Nem sokat voltam otthon, mert ki szerettem volna élvezni az utolsó napokat a nyári szünetből. Az időm nagy részét a parkban töltöttem, hol Kimékkel, hol Lou-val, de elmentem például egy Bayern edzésre is a volt csapatomhoz, és anyának is segítettem a cégnél. Apa vidámparkba vitt és fagyival tömött, de a két szülőmmel együtt egy percet se voltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert lehetetlenség volt. Nem fejeződtek be a viták közöttük, és amikor lehetőségük volt rá, elkerülték egymást. Rettenetesen idegesítő volt, ezért folyamodtam újra a táncórákhoz. Megint kihasználtam, hogy nem mondanak nekem nemet, ha ilyenekről van szó, így esténként újra rendszerré vált a táncolgatás. Tényleg hittem benne, hogy ez majd összehozza őket, és rájönnek, hogy még mindig szeretik egymást.

Louis normális körülmények között is bemutatta nekem Lisát, akiről még mindig az volt a véleményem, hogy nagyon kedves. Ettől függetlenül furcsa volt őket együtt látni. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny voltam. Régebben, ha sétáltunk, engem karolt át, most pedig csak felesleges harmadik voltam, aki utánuk kullogott. Idegesített az érzés, mivel nem tudtam hová tenni. Máskor is volt már barátnője, és egyáltalán nem zavart. Talán ez most csak azért van, mert ő Andreas húga. Az érzés azon a napon végig velem maradt, mint egy hű társ. Mondanom sem kell, hogy nem örültem az efféle társaságnak, éppen ezért próbáltam jó mélyen elnyomni magamban. Csakhogy elég nehéz volt úgy, hogy senkinek sem beszélgettem róla.

A suli első napján fáradtan ébredtem fel. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába menni, de muszáj volt. Felvettem az ünneplő ruhámat, reggeliztem, és miután mindennel elkészültem elindultam a suliba. Kicsit jó volt látni az osztálytársakat, bár annyira azért nem hiányoztak. Főleg nem az, hogy apa felől érdeklődjenek. Nem szívesen beszéltem most az otthoni helyzetről, mert csak hazudni tudtam volna. Apa jól van, minden rendben. Egyik sem volt igaz. A négy osztályfőnöki órán szinte végig csendben ültem, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Nem csacsogtam sokat, legalábbis nem annyit, mint anya átlagosan, de mindig akadt valaki, akivel beszélgettem, most viszont nem volt kedvem. A családi viták, akármennyire ki akartam őket zárni, rányomták a pecsétet a napjaimra. Szívesen a békülés fejezhet ugrottam volna már, de ember legyen a megmondója, hogy az mikor is következik. Remélem, hogy hamarosan.

Elmondhatatlanul örültem, amikor szabadultam. A fejemet lehajtva igyekeztem a suli bejárata felé, hogy elhagyjam jelenlegi ketrecemet, ámde ha jobban figyeltem volna, nem szaladtam volna bele az iskola második leggazdagabb lányába. Az első én voltam, csak természetesen én soha nem kérkedtem vele, mert nem hiszem, hogy ettől más és jobb lennék a többieknél. Utált engem. Utált, mert gazdagabb voltam nála, mert nem hirdettem és mégis népszerűbb voltam nála. Ha őt ez boldogabbá teszi, akkor egészségére. Én biztos nem leszek senki örömének elrontója. Figyelmen kívül hagytam a beszólását, a vállamat megrántva kikerültem, és végre kiléptem a szabad levegőre, ahol apát szúrtam ki. Pár iskolatársam vette körül, és vidám hangulatban beszélgettek. Komolyan nem tudom, hogy csinálja. Olyan szeretnék lenni, mint ő: nagylelkű és jó színész. Akkor is gondol másokra, ha éppen romokban van, és sosem látják rajta az emberek, ha rosszul érzi magát. Szeretném megtudni, hogy csinálja.

Elkértem a kulcsot, és csevegés helyett inkább beültem a kocsiba. A tankönyveimmel teli táskámat a hátsó ülésre dobtam, legyen csak minél távolabb tőlem. Nem volt kedvem jó arcot vágni a primitív kérdésekhez, a zavart hajcsavargatások, ideges nevetések csak jobban felidegesítettek volna. Apa aggódva nézett felém, bár nem láthatott semmit a sötétített ablakok miatt. Mérgesen töröltem le a kicsorduló könnyeimet, hogy ne lássa meg, de nem jártam túl nagy sikerrel. Ha nem is a sírást, hát a kedvemet rögtön kifogásolta. Nem akartam elmondani neki, hogy már teljesen kikészültem, mert nem tudom, mi lesz vele és anyával, hiszen tudtam, hogy soha sem bocsájtaná meg magának, hogy ennek tesz ki. De nem hagyta, hogy eltereljem a témát, és végül addig faggatott, míg össze-vissza nem kezdtem beszélni, és ki nem böktem szomorúságom okát. Rögtön félreállt a kocsival, leállította a motort, majd felém fordult.

- Őszintének kell lennem, mert megérdemled, hogy téged is tájékoztassunk a fejleményekről. Jogod van tudni arról, hogy mi lesz a jövőben. Anyáddal soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer ilyen helyzetben leszünk, de úgy látszik a mi házasságunkat sem kerülte el Erisz (a viszály istennője). Egy ideig azt hittem, ez normális, minden házaspár vitázik néha, de már rájöttem, hogy mi nem csak egyszerűen veszekedünk apróságokon, hanem folyamatosan távolodunk is egymástól. Chantelle, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már nem szeretjük úgy egymást, mint régen.

Végre valaki őszinte volt velem. Jó ideje arra vártam, hogy valaki szépítés nélkül tényeket közöljön, hogy tudjam, mire kell számítanom. De az igazság fájdalmas volt… és kínzó.

- Egyedül szeretnék hazamenni – jelentettem ki érzelemmentes hangon, majd kiszálltam a kocsiból.

Hangom bármennyire is jól leplezte feldúltságom, belül úgy éreztem, összeszakadok. Nagyokat szipogva indultam el az ellenkező irányba. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Talán nem így kellett volna fogadnom apa őszinteségét, bár nem hiszem, hogy más sokkal jobban reagált volna. Szerencsém volt, amiért nem jött utánam, és hagyta, hogy magamban találjam meg a válaszokat. Visszanézve még láttam, ahogy nagy gázzal befordul a sarkon, majd eltűnik a házak fala mögött.

Hosszas kóválygás után a parkban kötöttem ki, ahol leültem a legközelebbi padra. Az ünneplőcipőm feltörte a sarkamat, ezért már a járás is fájdalmat okozott. Nem volt elég bajom, még ennek is kínoznia kell egy kicsit. A park teljesen üres volt, úgyhogy az utónyári melegben, egyedül és csendben gondolkozhattam, mit kellene tennem. Nagyon jól tudtam, hogy nincs semmi, amivel segíthetnék. Pillanatokon belül rájöttem, hogy tehetetlen vagyok, így elemi erővel tört rám a düh. Levettem a lábamról a cipőmet, hogy mérgesen egy fa törzsének hajíthassam. Hangos csattanással ütődött a növénynek, majd a kavicsok közé hullott. Úgy éreztem, mintha a családom is így bukna el. Az eddig csak éppen, hogy utat törő könnyeim patakokban kezdett folyni, és képtelen voltam elállítani.

Az egyedül töltött órákban minden átfutott már az agyamon. Lemondtam arról, hogy én fogom helyrehozni a házasságukat, mert pontosan tudtam, hogy ők maguk is mindent megtettek ennek érdekében, és ha ők képtelen voltak rá, akkor én sem tehetek majd csodát. Ám újabb gondolataim cseppet sem voltak vidámabbak. Kérdések ezrei cikáztak át a fejemen. Ha nem szeretik egymás, vajon szétköltöznek? El fognak válni?

Mire besötétedett, rájöttem, hogy hiba volt egyedül maradnom. Így csak még jobban maga alá terített a kétségbeesés, és senki nem rángatott vissza a szakadék széléről. A szemeim és a lábaim fájtak, és nem tudtam, hogy fogok hazajutni. A sírástól és az elkeseredéstől annyi erő sem volt a végtagjaimban, hogy felálljak, nem hogy hazáig sétáljak, úgyhogy inkább továbbra is mozdulatlanul ültem a padon.

Beszélgetni akartam valakivel, de valaki olyannal, aki nem ismer sem engem, sem a családomat, ám ez esélytelen volt. Ilyen embert nem fogok ezen a környéken találni.

A hátam mögött a kavicsok visító hangot kiadva egymáshoz súrlódtak, mire ijedtem néztem hátra, hogy a sötétben kivegyem a közeledő ember alakját.

Bastian szemszög:

Tudtam, hogy hagynom kell, hogy helyrerakja magában a dolgokat, de aggódtam a lányom miatt. Egyértelmű volt, hogy nem fog egyből hazajönni, de reméltem, hogy csak egy kis kerülőt tesz. Ahelyett, hogy utánamentem volna, inkább beindítottam a motort, és hazahajtottam. Nikki meglepődve vette tudomásul, hogy egyedül érkeztem meg. Rögtön tudtam, hogy újabb veszekedés elé nézünk. Megbeszéltük, hogy nem terheljük Chantelle-t a dolgainkkal, én mégis megtettem.

- Arra kértelek, hogy… - támadt nekem rögtön.

- Tudom. Pontosan tudom, hogy mit beszéltünk meg. – Oké, talán én sem a legszebb stílusban beszéltem vele, de mostanában már a jelenlététől is ideges lettem. Bármennyire is akartam, egyszerűen nem tudtam normálisan hozzászólni. – De teljesen mindegy, hogy mit mondunk neki, és mit nem. Nem hülye, látja, érzi és tudja is, hogy ezek már nem csak hajba kapások. Joga van tudni, hogy mi a helyzet.

- Joga van, joga van. Állandóan ezt hajtogatod, aztán nézd meg mit értél el vele. De tudjuk, Bastian Schweinsteiger mindig jól dönt, soha nem hibázik. – Nem értettem, hogy mire fel kezdett el gúnyolódni, de pillanatok alatt felhúzott vele.

- Képzeld el, szoktam hibázni. Például akkor, amikor megkértem a kezedet. – Gondolkodás nélkül vágtam a fejéhez a szavakat. Nem tudom, miért mondtam. Soha nem bántam meg, hogy így döntöttem, még akkor se, ha ennek a kapcsolatnak vége szakad. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, nyel egy nagyot, de egy szót sem szólt. Mérgesen néztünk egymásra, azzal a különbséggel, hogy én már nem rá voltam mérges, hanem magamra… és a büszkeségemre, ami nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek az előbbi kijelentésért.

Chantelle a délután folyamán nem jött haza, ezért hét órakor telefonálgatni kezdtünk, ugyanis a lányomat sehol sem lehetett elérni. Pedig tudom, hogy nála volt telefonja, amikor kiszállt a kocsiból, ott fogta a kezében. Louisnál kezdtük a keresgélést, de nem volt ott, sőt, egyáltalán nem is hallott felőle ma. Nikki felhívta a szüleit, hátha odament, de ott is csak Chantelle-mentes övezetbe ütköztünk. Keresés közben megállás nélkül kiabáltunk egymással, mert engem okolt lányunk eltűnéséért, úgyhogy úgy döntöttünk, külön kocsiba ültünk és két irányba indulunk el. Lukasék rögtön csatlakoztak a kereséshez, de ahogy mi se, úgy ők se tudták, hogy merre induljanak. Vicces volt, mert a nagy káoszban a felnőttek között is a legfelnőttebb Louis volt. Mindenkit nyugtatgatott, és végül ő osztotta ki az útvonalakat is, hogy ki, merre kutasson. Ő maga gyalog, egyedül indult útnak.

Chantelle szemszög:

Az alak gyorsan közeledett, de még mindig csak a körvonalait láttam, így pánikba estem. Nem kellene ilyen későn az utcán lennem, ráadásul egyedül. A telefonom után akartam nyúlni, de nem találtam. A fenébe, valahol elhagytam.

- Chantelle – szólított az alak a nevemen, aminek hatására rögtön kiengedtem az eddig benntartott levegőt. Lou volt az, biztonságban vagyok. – Mit csinálsz itt? Miért nem mentél haza? A szüleid nagyon aggódnak. – Válaszolni akartam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogyha megszólalok, újra sírni kezdek. – Jól vagy?

Miután megráztam a fejem, átölelt, így akármennyire is próbáltam visszatartani a sírást, megint zokogni kezdtem. Egészen addig szorított magához, amíg le nem nyugodtam, utána viszont kérdezősködni kezdett. Özönlöttek belőlem a szavak, az első vitától a legnagyobb veszekedésig mindent elmeséltem neki, és bár ő ismert engem is, a családomat is, sokkal jobb volt, hogy nem egyedül vagyok.

A beszámolóm után várnom kellett egy picit, mert telefonált a szüleinknek, hogy megvagyok, de aztán visszafordult hozzám, és bíztatni kezdett, hogy biztos csak rossz időszakon mennek át anyáék, és majd megbeszélik.

- Azt mondta, hogy már nem szeretik egymást. Ez nem olyannak tűnik, amit még rendbe lehet hozni. – Láttam rajta, hogy nem igazán tud erre mit válaszolni, ezért inkább javasolta, hogy induljunk haza, mert holnap iskola van. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, nincs elég nyűgöm – morogtam az orrom alatt, aztán mikor leléptem a földre felkiáltottam. Elfelejtettem, hogy nincs rajtam a cipőm, és az éles kavicsok mélyen a talpamba nyomódtak.

A telefon világításával kezdte megkeresni a lábbelimet, miközben valamit motyogott az orra alatt. Szerintem velem és az épelméjűségemmel lehetett kapcsolatban.

Podolski nyomozó hamarosan megtalálta a cipőmet, úgyhogy sziszegve felvettem, de amint betonra értünk, le kellett vegyem, mert rettenetesen fájt benne a lábam. Ezzel csak az volt a baj, hogy sötét volt, nem láttam az utat, és félő volt, hogy üvegbe lépek. Bíztam a szerencsémben, bár a mostani helyzetemet tekintve, ez volt az utolsó, amibe reményt fektethettem.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, meghallgattál és minden egyéb – öleltem még egyszer magamhoz, mielőtt a szüleink megjelentek a kapuba. Mindannyian mérgesek voltak, de örültek, hogy előkerültem.

- Szívesen, de máskor inkább ne forduljon elő, hogy eltűnsz. Itt vagyok, ha kellek, gyere át, és ha szeretnéd, elbújtatlak az egész világ elől.

- Nem tudom, mivel érdemeltelek ki – nyomtam mosolygós puszit az arca jobb oldalára, aztán anya és apa között besétáltam a házba.

Odabent rám parancsoltak, hogy menjek el fürdeni, és feküdjek le aludni, viszont szolgáltak egy jó hírrel is: holnap nem kell iskolába mennem. Helyette elbeszélgetnek velem, gondolom, nem arról, hogy mi legyen az ebéd.

Mióta Louis megjelent a parkban, sokkal jobb kedvem volt. Pozitívabban vártam a holnapi napot is, és talán újra bízni kezdtem benne, hogy minden helyrejöhet. Csak azt nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy Louis jelenléte vált ki belőlem mostanában ilyeneket, vagy csak a holnapi iskolamentes napnak örültem ennyire.