Novella

Szép keddi délutánt!:D Szóval... írtam egy novellát Kori történetéhez. A blog linkjét lenn megtaláljátok a kedvenceimben!:) Véleményeket itt is szívesen olvasok;)

Újabb unalmas nap a boltban. Sok idióta vásárló, akiknek semmi sem elég jó, mindennel elégedetlenek és egész áldott nap reklamálnak. Még mindig hihetetlen, hogy ezt kell csinálnom. Lassan egy hónapja vette az apám a fejébe, hogy vége a jólétemnek, mostantól dolgoznom kell. Nem értettem, miért. Nem kellett a családomat kisegíteni pénzzel, hiszen apa túlontúl is jól keresett. Anya csak azért járt dolgozni, mert szerette a munkahelyét, és hogy nekem miért kell? Örök rejtély.

- Meddig kell még dolgoznod? – kérdezte az árúfeltöltő lány. Egyszerűen képtelen voltam megjegyezni a nevét, nem is érdekelt. Utáltam a munkahelyemet, a dolgozókkal, a vendégekkel és mindennel együtt. Nem láttam értelmét, hogy itt álljak a kassza mögött és emberekre mosolyogjak.

- Megkérdeztem apámat, de nem válaszol rendesen. Azt mondta, majd akkor, ha megtanultam a leckét. Csak azt nem tudom, milyen leckét. – A csaj fintorgott egyet, amiből úgy éreztem, sejti, miről van szó. – Most mi van? Te talán érted ezt?

- Nem – válaszolta, aztán eltűnt a polcok mögött.

Pityegés jelezte, hogy az üzletbe belépett valaki. Remek, újabb vásárló. Matatni kezdtem a pulton, hogy ne kelljen erőltetett mosolyt villantanom az érkezőre.

- Hol van oreós milkacsoki? – kérdezte a vevő.
- Majd ő útbaigazít – mondtam továbbra is lefelé nézve, miközben a kezemmel a feltöltős csaj felé intettem.

- Lena, légy szíves – reagált felháborodottan kolléganőm. – Tele van mind a két kezem. Nem esne le a gyűrű az ujjadról, ha végre csinálnál is valamit.

Felhúzott szemöldökkel néztem fel, hogy visszavágjak ennek a beképzelt nőszemélynek, de aztán megláttam, hogy ki is keresi azt a csokit és bennem maradtak a szavak. Helyettük egy őszinte mosoly ült ki az arcomra, ami még egyszer sem fordult elő, mióta ide betettem a lábam. Ezt csak egy ilyen helyes srác tudja kiváltani belőlem. Megkerültem a pultot és a megfelelő polc felé vettem az irányt. A szememmel végigfutottam a tartalmát, de elsőre nem láttam egy oreósat se, végül aztán a legalsó polcon megtaláltam. Lehajoltam, hogy elvegyem, aztán felé nyújtottam. Furcsán vigyorgott, majd a kasszához sétált, én pedig követtem, hogy elfoglalhassam a helyem. Hátulról is rendben volt a srác, és cseppet sem zavart, amikor észrevette, hogy jobban megnéztem a kelleténél. A pénzt a kezembe tette, nem az arra szánt műanyag tányérkára, miközben szemrebbenés nélkül a pólóm kivágására meredt. Miután megkapta a visszajárót egy hellót mondott, majd elhagyta a boltot, ami távozása után ugyanolyan unalmas és utálatos lett. Az ebédszünetem mentett meg az öngyilkosságtól, na meg Livia barátnőm.

- Megmentő akció – lépett be az ajtón. – Elviszlek kajálni és bemutatlak valakiknek. – Nagyon izgatott volt, ami hamar átragadt rám is.

- Lehet, hogy pár napon belül már neki is lesz kit bemutatnia – kotyogott közbe az egyre jobban idegesítő munkatársam.

- Na, majd mesélsz ebéd közbe – nézett rá Livia, mint aki csak most veszi észre, hogy ő is ott van. Ő sem bírta jobban nálam.

- Ha láttad volna, hogy megbámulta a fenekét, amikor lehajolt – folytatta tovább, pedig senki sem kérte.

Magamra kanyarítottam a kabátomat, hogy végre kiléphessek erről a helyről. Livia rögtön követelte az eseményeket, amiket készségesen el is meséltem neki az úton.

- Kit mutatsz be? – érdeklődtem még a megérkezése elején felvetett dolog után.

- Marcot és a haverját. – A múlthéten összejött egy sráccal valami szórakozóhelyen. Nem tudtam vele menni, mert apa hivatalos volt egy sznobpartira, amire nekem is mennem kellett. Másnap órákig áradozott a megismert srácról, akit Marconak hívnak. Elméletileg valami focista, de engem sose izgatott a foci, úgyhogy nem voltam jártas ezekben a dolgokban. Nem ismerem fel őket, ha az utcán szembejönnek, és ezt egy cseppet sem bánom. Nem értem, mi a jó abban, hogy kilencven percig futnak egy labda után. Na, mindegy. Marconak akkor még barátnője volt, de dobta a csajt Liviáért, azóta együtt vannak, és én most fogok vele először találkozni.

- Megérkeztünk – parkolt le Livia. Megvártam, míg leállítja a motort, majd vele együtt szálltam ki. Befelé menet megigazítottam a szoknyámat, ami az üléstől feljebb került, de most még szerencsém volt, mert legalább a cicanadrágom nem csúszott le. Láttam, hogy a sarokban feláll egy srác és felénk integet. Annyira szemügyrevettem, hogy nem is tűnt fel, hogy az oreós srác ül mellette. Livia a bemutatás előtt legalább öt percig Marco száján lógott ki vagy éppenséggel lógott be, de végül hangos cuppanással elszakadtak egymástól és felém fordultak. Reméltem, hogy Marco nem akar ezután puszilkodni. Amíg én lerendeztem Marcoval az első találkozás formalitásait, az oreós srác odanyújtotta Liviának az előbb nálam vásárolt csokit. Marco kézbe vette a szálakat és bemutatott engem a szépfiúnak, akit Mario Götzének hívtak és szintén focista volt. Mégis kezdtem megbánni, hogy nem néztem labdarúgást. Az ebéd alatt Livia és Marco főleg egymással volt elfoglalva, úgyhogy nekem Mario maradt, amit egy cseppet sem bántam.

- A boltban dolgozol? – kérdezte. Mióta megérkeztünk letörölhetetlen vigyor terült el az arcán, amitől ott rögtön kedvem lett volna rávetni magam. Nyílván tisztában volt az adottságaival, különben nem lett volna ennyire merész az udvarlással. A legjobban az tetszett, hogy viccesen és pimaszul tudta előadni a bókjait. Már-már pofátlannak nevezném, de mivel élveztem, egyáltalán nem zavart.

- Remélem, már nem sokáig – grimaszoltam. Tényleg reméltem, hogy apa rájön, nincs értelme annak, amit csinál.

- Amíg ott vagy, minden nap beugrom majd valamiért – ígérte, bár nem voltam benne biztos, hogy be is tartja. A hozzá hasonló férfiak csak elcsábítanak, aztán találnak mást, akit szédíthetnek. Én viszont eldöntöttem, hogy bármit megteszek annak érdekében, hogy fenntartsam az érdeklődését.

Kellemesen csalódtam, amikor másnap ugyanabban az időben, mint megismerkedésünk napján megjelent a boltban. Egy üveg vizet vett, ami igazolta, hogy tényleg csak miattam jött be. A következő nap rágót kért, szerdán pedig egy tízes zsebkendőt.

- Melyik a kedvenc csokid? – indított csütörtökön az alábbi kérdéssel.

- A fehér, miért? – érdeklődtem, de ő csak felkapott egyet az említett édességből és letette elém.

- Akkor ezt kérem. – Pontosan számolta ki a pénzt, hogy ne kelljen visszaadnom. Áthajolt a pulton, hogy adjon egy puszit az arcomra, majd kiment. Kolléganőm minden ilyen eset után kommentálni kezdte az előbbieket, ám most nem volt ideje, mert Mio visszajött.

- Vettem neked csokit – mutatta fel az előbb vásárolt fehér csokit, amin a fejemet rázva nevetni kezdtem.

- Még egy ilyen őrült pasit – vettem el tőle a kedvencemet.

Aznap délután leültem apával beszélgetni, és azt mondta, szerinte megváltoztam, aminek nagyon örül, mert elérte a célját. Mint kiderült szerinte túlságosan el vagyok kényeztetve és nem akarja, hogy olyan életképtelen, buta nőcske legyek, mint a többi gazdag családba született lány. Megnyugtattam, hogy bár néha vannak olyan megnyilvánulásaim, eszem ágában sincs picsát játszani. Szerencsére belátta, hogy igazam van és megígérte, hogy már csak ezt a hetet kell befejeznem és utána abbahagyhatom a bolti munkát. Visítva ugrottam a nyakába és megköszöntem, hogy nem kell tovább ott dolgozom. Aztán eszembe jutott, hogy igazából annak a boltnak köszönhetem, hogy megismertem Miot, és máris máshogy láttam a helyzetet. Másnap épp Petrának, mint kiderült így hívják a kolléganőmet, meséltem, hogy a következő héten már maximum csak vásárlóként jövök ide vissza, amikor Mio megérkezett.

- Ma mit adhatok? – mosolyogtam rá.

- Egy csókot, ha nem túl drága – támaszkodott a pultra.

- Neked ingyen van, de vedd el, ha kell – szemtelenkedtem. Igazából csak azért, mert nem tudtam, hogy komolyan gondolja vagy csak ugrat. Azonban semmi kétségem nem maradt, amikor megszüntette a köztünk lévő távolságot, hogy ajkait az enyémre tapaszthassa. Aznap miután elment, egyből tárcsáztam Livia számát, majd amint felvette belekiabáltam: összejöttünk!