A táncon keresztül - Apai szeretet

Sziasztok! Na hát először is bocsánat, hogy ennyire lassan készül el egy rész. Millió dolgot tudnék felsorolni, hogy miért, de nem mentegetem magam. Játsszunk, jó? Ahány hozzászólást kapok, annyi oldal lesz a következő rész.:D

Örültem, hogy megbeszéltük a dolgainkat Louval, aminek örömére egy filmmaratont tartottunk. Reggel beültünk az első filmre, és estig vetítőteremről vetítőteremre jártunk. A jegyárusok furcsán méregettek minket, ahogy nevetve jöttünk ki az egyik teremből, hogy jegyet vegyünk a következő filmre. Este tízkor aztán feladtuk. Sem pattogatott kukorica, sem kóla nem fért már belénk, és ha még egy idióta filmre beültünk volna, minden bizonnyal elaludtunk volna. Aznapi kiruccanásunkból másnapra címlap sztori lett, miszerint, ami anyának és Lukasnak nem jött össze, az a gyerekeiknek igen. Szememet forgatva löktem arrébb a lapot, hogy gyorsan megihassam a kakaómat. Nem akartam tánc előtt sokat enni, ezért választottam a kakaót. Az bármikor jó, és ha elég édes még laktat is. Andreas üzenetére ébredtem, amiben arra kért, menjek hamarabb, úgyhogy miután mindennel elkészültem feldobtam a vállamra a táskám, és jeleztem, hogy én elmentem.
- Hová? Tízkor kezdődik az edzésed – szólt utánam apu.
- Korábbi időpontot beszéltünk meg mára – válaszoltam, és végül is ezzel még nem hazudtam. Mellesleg úgyis tudja, hogy kivel leszek, csak így figyelmeztet. Az egyik meccs ismétlése eléggé lekötötte ahhoz, hogy ne akadékoskodjon, szóval le tudtam lépni. Lépteim sietősek voltak, mert vártam, hogy találkozzunk, ám mikor odaértem, nem éppen az fogadott, amit vártam.
- Mi van köztetek azzal a Podolski gyerekkel? – szegezte nekem a kérdést mindenféle köszönés nélkül.
- Tessék? Semmi. Tudod, hogy csak barátok vagyunk – válaszoltam a megdöbbenés okozta hatásszünet után. Nem is gondoltam rá, hogy magyarázkodnom kéne neki Lou miatt, hiszen tudta, hogy mi jóba vagyunk egymással.
- Jó, hiszek neked – mosolyodott el végre, majd megcsókolt, pont, mint ahogy elképzeltem, mikor elindultam otthonról. – Remélem, nem gondoltad, hogy tízig csak csókolózni fogunk – nevetett, mikor harmadjára is visszahúztam. Válaszom hümmögés volt. – Táncoljunk! Találjunk ki magunknak valami koreográfiát! – indítványozta, majd magával húzva felállt. – Figyelj, az első mozdulatot már kitaláltam. Te onnan – mutatott a szemközti sarokba – én innen indulok.
Szófogadóan tettem, amit kért, így nem sokára egy egész jó kis koreo alakult ki. A koncepció az volt, hogy van egy lány meg egy fiú, akik nem ismerik egymást, aztán ismerkednek, kerülgetik egymást, majd összejönnek. Röviden és tömören ezt táncoltuk el, vagyis táncoltuk volna, ha nem ökörködtük volna el mindig. Megbeszéltük, hogy megcsináljuk még egyszer, utoljára, ezúttal tényleg komolyan. Tetszett, ahogy táncoltunk. Ki tudtam fejezni a mozdulataimmal a gondolataimat, majdnem olyan volt, mint egy csók. Azzal is sok mindent ki lehet mutatni. Biztos voltam benne, hogy kívülről is jól néz ki a kreációnk, ezt pedig Petra alá is támasztotta, amikor a rövid mozdulatsor után megkért minket, hogy táncoljuk el még egyszer. Lelkendezve mesélte, hogy új ötletet adtunk neki a tánchoz.
- Aki profi, az profi – húzta ki magát Andy rettentő büszkén. – Mi az ötlet?
- Ti lesztek a főszereplők, azt fogjátok eltáncolni, hogy jöttök össze. A többiek pedig mozdulatokkal fogják kommentálni az eseményeket. Benne vagytok? Ez nagyot szólna.
Jeleztük, hogy felőlünk mehet, és később, amikor a többiek is befutottak, ők is beleegyeztek. A nehézség az volt, hogy Petra arra kért engem és Andreast, hogy a saját részünket mi magunk rakjuk össze, ne ő mondja meg, mit csináljunk, mert az akkor betanult lesz, és nem ütnek át annyira az érzelmek. Csapattársaink egész órán nem bírtak magukkal, végig minket piszkáltak. Az oviban éreztem magam, amikor rázendítettek a Két szerelemes pár kezdetű versikére. Az idegeimen tornáztak, és éreztem, hogy bármelyik pillanatba leüvölthetem a fejüket gyerekes viselkedésükért, így hát örültem, amikor a veszekedést megelőzve vége lett az órának. Kim mesélni akart valamit, úgyhogy a terembe maradtunk, miközben összeszedtük a cuccainkat, ám nem derült ki, mit szeretett volna megosztani velem, mert Andreas félbeszakította mondandóját.
- Beülhetek a másik órádra? Utána elmehetnénk moziba – tervezgetett vidáman.
- Gyere, de kérlek, ne mozizzunk – kérleltem vagy inkább könyörögtem neki. Véletlenül sem akartam megsérteni, és szerettem is volna vele lenni, de a tegnapi nap után nem lenne olyan film, amit még nem láttam volna.
- Ja, persze… te már tegnap kifilmezted magad – jegyezte meg. Sejtettem, hogy lesz rá valamilyen megjegyzése. Sose fogja véka alá rejteni a véleményét, nem is örültem volna, ha mindenre bólint és mosolyog, de hosszútávon biztos, hogy a szókimondósága fog a sírba vinni.
A csók után, amit engesztelés céljából adtam neki, teljesen elfeledkeztem Kimről, ő pedig nem szólt utánam, hogy valamit nem fejeztünk be. Beszaladtam az öltözőbe, hogy a bő gatyát átvegyem egy passzosabbra, aztán bementem a megfelelő terembe, ahol Greg és Andy épp bemutatkoztak egymásnak. Míg Dora, a tanárunk meg nem jelent, párom melegítgetett, én pedig helyet foglaltam földön ülő barátom mellettem.
- Nem tudom, hogy jól meggondoltam-e – húzta el a száját. – Az a hülyegyerek itt fog tapizni - morogta.

Meglepődtem féltékenységén, mert nem tudtam, hogy ennyire birtokló. Ha nem a szókimondóságunk lesz a vesztünk, akkor biztos, hogy ez. Nekem kell egy kis levegő, szeretnék elmenni Louisszal vagy akármelyik haverommal bárhová anélkül, hogy magyarázkodnom kéne. Jó, nyílván jelenleg semmi másra nem vágyom jobban, minthogy a nap huszonnégy órájában karjaiba zárjon, de később elég unalmassá fog válni. Na, jó… miért gondolkozok azon, mi miatt fogunk szakítani?
Végül nem válaszoltam féltékeny mondataira, csak felnevettem. Igazából vicc az egész, ha Greg kellene, vele lennék, de Andreas kell, úgyhogy vele vagyok. Ennek ellenére feszült voltam az órán. Nemcsak engem, hanem Greget is zavarta, hogy Andreas minden mozdulatunkat követi. Úgy nézett Gregre, mint egy véres rongyra, minden bizonnyal ez volt az oka Greg viselkedésének. Makacs volt és büszke. Tudtam, idegesíti a gondolat, hogy valaki azt hiszi róla, van annyira aljas, hogy lenyúlja más barátnőjét. Dora rengetegszer szólt rá, hogy lejjebb vagy feljebb csúsztatta a kezét, és mivel ezt sosem szokta elrontani, biztos voltam benne, hogy szándékosan csinálja. A két srác telepátiás vitája annyira idegesített, hogy teljesen szét voltam esve. Elrontottam a lépéseket, ráléptem a lábára, a többit had ne soroljam. Rettenetes rossz kedvvel fejeztem be a táncot, semmi kedvem nem volt még Andreasszal mászkálni, de nem mondhattam vissza. Sokáig csak csendben sétáltam mellette, hiszen még csak nem is tudtam megosztani vele az érzéseimet, nem mondhattam el mi bánt, mert nem volt kedvem veszekedni. Nem úgy nézett ki, mintha feltűnt volna neki zaklatott lelkiállapotom. Lelkesen jelentette ki, hogy ő éhes, ezért bementünk a pékségbe valami élelmet szerezni. A reggeli kakaó nem tartott ki idáig, jócskán fájt a gyomrom, ezért én is kértem egy diós patkót, akárcsak Andreas. Szerettem ezt a helyet, mert ellentétben a legtöbb pékséggel, el lehetett fogyasztani itt is a megvett ételt. Leültünk az egyik asztalhoz, hogy csillapítsuk éhségünket. Még csak a patkó felénél jártam, Andreas már be is nyomta az övét, és egy újabbért sétált oda a pult mögött álló csajhoz. Amíg választott, ismerős arc lépett be a boltba, és ahogy én őt, ő is egyből kiszúrt engem.
- Szia Ellie! – köszönt Lou, mikor mellémért. – Azt hittem már otthon vagy.
- Ö, nem – pillantottam Andreas fele, aki éppen akkor fordult meg. Érdeklődve állt meg mellettünk, aztán valószínű felismerte Louist, mert pillantása komorrá vált.
- Louis Podolski – nyújtotta barátságosan a kezét. – Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad.
- Ja, én is sokat hallottam már rólad – mondta unottan, aztán elfogadta Lou jobbját, és kelletlenül ő is kimondta a nevét.
- Nem zavarok tovább – nézett rám Lou mosolyogva, de láttam rajta, hogy rögtön kialakult a véleménye a pasimról.
- Ez mit keresett itt? – morogta Andreas, mire elegem lett.
- Figyelj, én most hazamegyek – álltam fel, aztán mielőtt még bármit mondhatott volna, csók nélkül indultam el. Nem akartam, hogy azt higgye, Louis miatt megyek, ezért siettem, hogy amíg ő vásárol, én leléphessek. Sosem értem még olyan hamar haza, mint akkor. Örültem, hogy otthon vagyok, anyáékkal, akik sosem fognak harcolni értem. Anya mellé ültem, és figyeltem, ahogy a tervrajzokat lapozgatja át, néhány helyen finomítva a vonalakat. Sokat mesélt nekem arról az időszakról, amikor a Hugo Bosshoz került. Nem csak apa, hanem anya is példaként áll előttem. Van, hogy olyan dolgokat kell megtennünk, amihez nincs kedvünk, azt kell csinálnunk, amit nem szeretünk. Manapság már kevés olyan ember van, aki végigcsinálja, és nem adja fel. Mindig szerettem volna olyan erős lenni, mint ő. Nem láttam még maga alá zuhanva, mindig tartotta magát, akármi történt is. A dolgait olyan jól kezelte, hogy csak remélni tudtam, valaha én is lehetek annyira jó. Érdekeltek a céggel kapcsolatos dolgok, ezért szerettem odafigyelni, mit, hogyan csinál, ő pedig sokszor magyarázott nekem, miközben a feladatait végezte. Most éppen ki kellett választani az ötven legjobb tervet. Az első negyvenet hamar összeválogatta, utána lassabban haladt, ám a következő kilencet is kiválasztotta. Elmondása szerint mindig a legutolsó a legnehezebb. Három rajzot hagyott az asztalon, a többit eltette. A három közül a piros összeállításra mutattam, szerintem az volt a legjobb. Rám mosolygott, aztán odatette a negyvenkilenc kiválasztott tetejére az általam kivételesnek nyilvánított lapot, majd megköszönte a segítséget. Miután már nem találtam anya mellett semmilyen elfoglaltságot, kimentem apához, aki a kanapén terpeszkedett. Abból, hogy nem kérdezte meg, milyen volt a tánc, azt vettem le, hogy nincs jó kedvében. Nem tudtam, mi lehetett a baja, de ő utálta, ha rákérdeztünk, úgyhogy inkább nem tettem. Zavart, hogy csendben ültünk egymás mellett, ezért inkább őt is ott hagytam. Lementem a saját, kis tánctermemhez, de nem sokáig voltam ott, ugyanis eszembe jutott valami. Régebben elkezdtem anyáékat társastáncra tanítani. Nem emlékszem, honnan jött az ötlet, hiszen minden üzleti összejövetelen hevesen tiltakoznak ellene. Tudtam, hogy tényleg falábúak, ezért kezdetben ezért csak keringőt, aztán szépen lassan a többi társastánc alaplépéseit is megmutattam. Emlékszem, mennyire lelkesedve szaladtam hozzájuk, remélve, hogy mindketten beleegyeznek. Ennek érdekében mindent bevetettem, de az átütő sikert csak az utolsó érvem hozta meg, miszerint, mennyire boldoggá tehetnének vele. Tudtam, hogy ez a kulcs mindenhez. Ha ezt mondom, bármit megkapok, bármit megtesznek nekem, mert mindig arra törekednek, hogy egy percre se legyek szomorú. Anya adta be elsőnek a derekát, pedig azt hittem, ő lesz a keményebb dió. Ezek után már apa is rábólintott, hiszen, ha még anya is belement, akkor annyira nem lehet vészes. Azóta heti kétszer, esténként mindig táncoltunk, de mostanában elmaradtak ezek az órák. Mindketten kifogásokat kerestek, ám most elhatároztam, hogy felmegyek, és tanítom őket egy kicsit. Tervemet a csengő szakította félbe, mire apa az ajtóhoz sétált, majd hamarosan hallottuk, hogy valakit vacsorára akar invitálni. Kíváncsian néztem ki az ablakon, amin keresztül megláttam vendégünket, Andreast. Az ajtóhoz mentem, és megkértem apát, hogy had beszéljünk egy kicsit, mire nagy mázlinkra nem akaratoskodott, és magunkra hagyott minket.
- Mi a baj? – kérdezte Andreas. Jó hangulatom olyan hamar szállt el, mint ahogy jött. Szerinte mégis mi lenne a bajom?
- Majd akkor lesz miről beszélnünk, ha rájössz magadtól – fordítottam volna neki hátat, de a vállamnál visszafogott. Tényleg nem akartam neki magyarázkodni, azt akartam, hogy jöjjön rá magától. Talán nem olyan nagy kérés ez, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy mi a probléma.
- Az, hogy nem viselkedtem Podolskival rendesen? – kezdett bele a találgatásba, de én csak a fejemet ráztam. Ez is, de nem itt kezdődött. – Akkor tényleg nem tudom. Komolyan, nem. Semmi mást nem csináltam, amiért haragudhatnál rám – tárta szét a karjait, miközben próbálta bizonygatni, hogy ártatlan.
- Már Greggel is szemét voltál. Nem fogok mindenkit elkerülni azért, mert neked nem tetszik, hogy beszélgetek más srácokkal is. – Esélytelennek tartottam, hogy rájöjjön. Lehet, annyira a természetéből fakad az a stílus, amit ma egész nap mutatott, hogy észre sem veszi. Akkor meg várhatom, hogy észbe kapjon.
- Jó, kicsit talán féltékeny vagyok, majd odafigyelek rá – ígérte, aztán át akart ölelni, megpecsételve a békülésünket, én viszont nem tudtam, hogy ennyivel át akarom-e ugrani az eseményeket. Apa mentett ki, aki megelégelte kettesben töltött pillanatunk mennyiségét, és újra azzal kezdte bombázni Andreast, hogy jöjjön be vacsorázni. Semmi jóra nem számítottam, amikor végül kénytelen és kelletlen Andy rábólintott. Bár láttam rajta, hogy semmi kedve apával együtt vacsorázni, tulajdonképpen tartott az apámtól, nem tudott mást tenni. Apa hangja már-már parancsoló volt, és azt is tudtam, hogy nem jófejségből, ismerkedés céljából invitálja be, hanem, hogy hibákat kereshessen benne.
Amíg Andreas levette a cipőjét, én apához szaladtam és nagyon szépen megkértem, hogy ne üldözze el, választ azonban nem kaptam, egyszerűen csak anya után ment, hogy segítsen kihozni az asztalra a pizzát. Anya sütötte, mert nem annyira szereti a rendeltet. Miután apa elvégezte a terítést, kijött hozzánk a nappaliba. Örültem, hogy a bemutatkozás már akkor megtörtént, amikor az első közös fellépésünkön találkoztak, ugyanis féltem, hogy apa lenne olyan udvariatlan, hogy nem nyújt kezet neki.
- Legközelebb, ha jössz, már ha fogsz, ne Dortmund-sárga felsőben gyere. – Az odaszúrás nem maradt el, de Andreas nem vette magára. Tudta, hogy nem vicc, mégis mosolygott rajta. Apa minden bizonnyal a fejébe vette, hogy kicsinálja a barátomat, mert csipkelődését, finoman szólva, nem hagyta abba. Következő megjegyzése is a ruháját illette, akkor, amikor felálltunk, hogy az asztalhoz üljünk.
- Ez a gatya olyan, mintha magad alá csináltál volna. – Tekintetem a nappaliban elhelyezett szekrény polcán lévő képekre vándorolt, ahol az egyik keretben apa feszített egy ugyanolyan nadrágban, mint amit most leszólt. Nem értem, miért kell ezt csinálnia. Andreas továbbra se szólt semmit, valószínű érezte, hogy azzal nem segítene a helyzetén, sőt tovább is rontaná azt.
Nekiláttunk az evésnek. Családi körben mindig úgy ettünk, ahogy kényelmes volt. A pizzát kézzel szoktuk elfogyasztani, bár az illem megkövetelése miatt mindig tettünk ki kést és villát is. Én személy szerint utáltam késsel enni. Vagy elvágtam a villával, vagy a kezemmel fogtam meg, és haraptam a különböző ételeket. A pizzát sose ettem még villával, túl finom volt ahhoz, hogy az elvágásával szenvedjek. Szüleim egyetértettek velem, apa mégis beszólt Andy-nek, amikor nem használta az evőeszközöket.
- Bastian – szólt rá anya, hogy hagyja abba. Ha ez így megy tovább, katasztrofális esténk lesz. A kötekedős nem szólt hozzánk többet a vacsi alatt, de a kedvemet már így is elrontotta. Ez a nap úgy látszik már csak ilyen. Egyik pillanatba örülök, a másikba szomorkodok. Amint megettem az elém rakott pizzát, kirángattam magammal Andreast a konyhából. Reméltem, hogy a szüleim még falatoznak, de apa utánunk jött. Úgy tűnt lerázhatatlan. Sosem akartam róla rosszat mondani, de ma igazán utálatos volt, és borzalmasan elegem volt belőle. Addig-addig füstölögtem, hogy elfelejtettem a távirányítót magamhoz venni, és anélkül ültem le. Néhány szép szó hagyta el a számat, miközben a távirányítót bűvöltem a szememmel, hátha odasétál magától az ölembe.
- Még annyit se vagy hajlandó megtenni a lányomért, hogy a távirányítót odaadd nekik? – figyeltem fel két gondolat között apa újabb megjegyzésére. Akkor lett elég. Megkértem Andy-t, hogy menjen haza, mert nem akartam, hogy továbbra is az apám sértegetéseit kelljen eltűrnie. Szinte megkönnyebbülten ugrott fel a fotelból, majd pillanatokon belül kinn is volt a házból.
- Sajnálom – kértem bocsánatot tőle apa nevében.
- Apád egy kicsit sokat gondol magáról, és már megbocsáss, de nem találkoztam még nála bunkóbb emberrel.
Az egy dolog, hogy igaza volt, de akkor sem mondhat senki ilyet a szüleimről. Egyik percig se gondolkoztam, hogy megemlítsem-e neki ezt. Természetesen rögtön kibukott belőlem, amit nem nézett jó szemmel.
- Én mindent megtettem. Csendben tűrtem a sértéseit, nem csaptam balhét. Igazán kiállhatnál értem, mert nagyon jól tudod, hogy nem én vagyok a hibás.
- Igen, tudom, de ez nálam elvi kérdés – ragaszkodtam álláspontomhoz. –Utálom, ha rosszat mondanak azokról, akiket szeretek, még akkor is, ha jogos.
- Túl elfogult vagy – rázta meg a fejét. – De oké, akkor tiszteletbe tartom, viszont akkor te meg fogadd el, hogy mostantól kerülni fogom az apádat.
Ráhagytam, mert nem akartam megint a sértődős barátnőt játszani. Kicsit irigyeltem, amiért elmenekülhet, nekem viszont be kellett mennem, és tovább kellett hallgatnom apa megjegyzéseit. Mielőtt visszamentem a házba, elhatároztam, hogy nem foglalkozok vele, bármit is mond, nem reagálok rá, ám amikor mindenféle kertelés nélkül arra kért, hogy felejtsem el Andreast, olyat tettem, amit még soha. Akaratom és fogadalmam ellenére kiabálni kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam normálisan hozzászólni, annyira ideges voltam, haragudtam rá, meg se érdemelte, hogy rendes hangnemet használjak. Stílusom hallatán ő is csak mérgesebb lett, úgyhogy hatalmas balhé lett a vége. Sose veszekedtünk így, ha voltak nézeteltéréseink, megbeszéltük, maximum egy halk szóváltásba keveredtünk, de arra még nem volt példa, hogy ennyire idegből beszéljünk egymással. Olyanok hagyták el a számat, amit nem is gondoltam komolyan, még anya se tudott minket leállítani. Bárhogy próbálkozott, nem is figyeltünk rá. Az elmúlt évekből mindent egymás fejéhez vágtunk, melyeknek majd a fele alaptalan volt, aztán nem bírtam tovább és elsírtam magam. Nem is azért, mert szavai fájtak, hanem, mert belőlem az idegesség általában ilyen formában jön ki. Így vezetem le a felgyülemlett feszültséget. Nem foglalkozva azzal, hogy tovább kiabált, kiszaladtam a házból. Reméltem, hogy Louis ráér, mert ötletem sem volt, hova mehetnék máshová.