Már egy hónappal ezelőtt megszerveztem a szülinapomat. Sokáig kellett anyáékat győzködni, de végül belegyeztek, hogy harmincegyedikén a barátaimmal egy szórakozóhelyen ünnepeljek. Persze, az engedély vont maga után némi feltételt. A legtöbb a bulizás határait fektette le, ám volt egy extra kompromisszumuk, mégpedig, hogy elsejére ők szerveznek egyet, ami főleg apáról szól majd, de mivel – máig sem értem, hogyan – egy napon születtünk, nekem is ott kell lennem. Igazi veteránparti lesz, a szüleim, előreláthatólag, összes ismerősével, amiből ugye akad egy pár. Na, sebaj, annál több ajándékot kapok. Azonban először kapjam meg a szüleimtől, mert ha szó szerint értenénk, hogy kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól, akkor már méteres lyuk tátongana rajtam. Az előbb mondtam, hogy már jó előre megszerveztem a bulit. Nos, ezen most pontosítanék, a csapattársaim intéztek el mindent, ezen belül is, Kim, Lars és Andreas. Eva és Loretta még a tizennégyet sem töltötték be, ezért nem jöhettek velünk, amit nem igazán bántam. Lehet, hogy szemétség tőlem, de Eva még csak tizenegy, és bár magasságra nem látszik rajta, hiszen nagynövésű, de a gondolkodása még borzalmasan gyerekes, Lorettáról pedig már beszéltem, cseppet sem fognak hiányozni az epés megjegyzései.
- Kész vagy? Megjöttek Kimék – szólt be anya.
- Nem vagyok – álltam meg morogva a cipőim előtt. – Nem akarok tűsarkút, mert meg fogok őrülni, de ehhez a ruhához meg nem jó az edzőcipő.
Szó nélkül ment ki, majd legközelebb egy ezüst balerinacipővel tért vissza. Igen, szerencsém volt, hogy már most akkora voltam, mint anya, és a lábméretünk is egyezett. A Hugo Boss miatt sok rendezvényen kellett részt vennie, amire folyton magassarkúban mászkált. Minden ilyen este után panaszkodott, mígnem úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy alacsony, az sem, hogy mindenki más túlöltözi, ő akkor is kényelmes cipőbe fog menni, így hát bevásárolt lapostalpúakból, és azóta azokban jár. Teljesen egyetértettem vele, én sem fogom kínozni magam mások kedvéért.
- Köszi – háláltam meg a cipőt egy puszival.
- Vedd fel a kabátodat még itt fenn, mert apád meglátja a ruhád, és visszaküld átöltözni – tartotta felém a hosszított kabátomat, ami tökéletesen elfedte apa elől a ruhám miniségét.
Miközben mentünk le, újra elismételte, hogy figyeljek az innivalómra, nehogy valaki beletegyen valamit, ne igyak sokat, ne feküdjek le senkivel és a többi anyai jó, de felesleges tanács. Felesleges, mert általában vagy nincsenek betartva vagy a gyerek tudja magától is.
Üdvözöltem barátaimat, majd elindultunk a szórakozóhely felé. Olyat választottunk, ami nincs messze, hogy sétálva is haza lehessen jönni. Kim mindenképpen látni akarta a ruhámat, de tartottam magam ahhoz, hogy majd meglátják benn, ha leveszem a kabátomat. Amikor odaértünk, a két srác kifizette a belépőket, aztán beléptünk az ajtón. A zene már akkor hangosan üvöltött, bár táncolókat még nem igazán láttunk. Az eddig megérkezett emberek a kétoldalt elhelyezett asztaloknál ültek, néhányuk előtt egy-egy pohár volt a félig megivott piáikkal. A legtávolabbi sarokban pár ajándék volt, Lars arrafele vette az irányt, mi meg követtük. Egészen addig, amíg meg nem telt a hely, ott ültünk. Az időközben megérkező emberek rögtön felém vették az irányt, ki nagyobb, ki kisebb becsomagolt dobozokat nyomott a kezem, így a megérkezésünkkor csak öt darabból álló ajándékgyűjteményem hamarosan egy hatalmas kupaccá vált. Mivel nem béreltük ki a helyet, csak ide hívtunk mindenkit, aki akart jönni, idegenek is voltak. Az igazán meglepő pedig az, hogy akárcsak a barátaim, ők is felköszöntettek.
- Na, meddig akartok még itt ülni? – kérdezte Andreas, közben már húzott is fel. Esélyem sem volt ellenkezni, és elég nehéz is egy táncosnak. Csak gondoljatok bele, mi az indok, ha valakivel nem akartok táncolni. Az, hogy nem tudtok. Na, most, én nem mondhatom ezt, főleg nem a csapattársamnak, aki tudja, hogy hazudok. Ám ettől függetlenül mégsem tudtam magammal mit kezdeni. Csak lépkedtem Andreasszal szembe, míg meg nem unta tétlenségem. Magához húzott, hogy halljam a kérdését.
- Nem akarsz velem táncolni?
- Nem az, csak… nem tudok, vagy… - nevetése félbeszakította a mondandómat. Jó, nyílván viccesen hangzott, de komolyan gondoltam. Más kiállni a színpadra, meg más egy buliba valakivel táncolni. Elvégre nem kezdhetek el hiphopozni, de salsát se járhatok. A köztes utat meg nem találtam. Amikor Andy befejezte a nevetést, ellépett tőlem és az akkor induló Kesha számra táncolni kezdett. A táncoló tömeg hátrébb állt, hogy lendületes mozdulatai közben ne üssön meg senkit. Az első refrén után megállt, és várakozva nézett rám. Most komolyan kihív egy párbajra? A tömeg bíztatott, Kim pedig, aki a visongásra előrefurakodott, hogy lássa a műsort, belökött középre. Hát rendben… akkor szóljon! A végén már együtt roptuk, szorosan egymáshoz simulva. Fel sem tűnt, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, így esélyem sem volt elhúzódni, mielőtt megcsókolt volna. Utólag pedig nem is tettem. Bár már rég túltettem magam rajta, attól még jó pasi volt, ez nem változik meg csak úgy. Jó volt vele táncolni, jó érzés volt, ahogy a keze a derekamon pihent, jól esett csókolózni vele.
- Van ma köztünk egy szülinapos – szakította félbe a csókunkat a DJ. Akkor vettem észre, hogy az emberek még mindig minket néznek. – Énekeljünk egyet Chantelle-nek!
A felszólításra egy szórakozóhelynyi ember kezdett rá a Happy Birthday to you-ra. Miután vége lett, szerencsére elsodródtam Andreastól. Nem akartam egy csókon görcsölni, inkább élvezni akartam a bulimat, ezért próbáltam nem gondolni arra, hogy fogok viselkedni, ha legközelebb találkozunk. Először Larsszal táncoltam, aztán szépen sorba egy halom sráccal, akik odajöttek.
- Bocs – lökte arrébb az eddig idegen, aktuális táncpartneremet valaki. Valaki, akire, amikor, mérges lettem.
- Mit keresel itt, Louis? – kérdeztem, így viszont közel kellett hozzá hajolnom.
- Meghívtál – válaszolta egyszerűen.
- Hát az ugrott, amikor összevesztünk. – Hangom ridegen és elutasítóan csengett. Vele sem akartam foglalkozni ezen a napon. Miért kellett idejönnie? Direkt akarja elrontani az év egyetlen napját, ami tényleg rólam szól?
- Nem vagyok – álltam meg morogva a cipőim előtt. – Nem akarok tűsarkút, mert meg fogok őrülni, de ehhez a ruhához meg nem jó az edzőcipő.
Szó nélkül ment ki, majd legközelebb egy ezüst balerinacipővel tért vissza. Igen, szerencsém volt, hogy már most akkora voltam, mint anya, és a lábméretünk is egyezett. A Hugo Boss miatt sok rendezvényen kellett részt vennie, amire folyton magassarkúban mászkált. Minden ilyen este után panaszkodott, mígnem úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy alacsony, az sem, hogy mindenki más túlöltözi, ő akkor is kényelmes cipőbe fog menni, így hát bevásárolt lapostalpúakból, és azóta azokban jár. Teljesen egyetértettem vele, én sem fogom kínozni magam mások kedvéért.
- Köszi – háláltam meg a cipőt egy puszival.
- Vedd fel a kabátodat még itt fenn, mert apád meglátja a ruhád, és visszaküld átöltözni – tartotta felém a hosszított kabátomat, ami tökéletesen elfedte apa elől a ruhám miniségét.
Miközben mentünk le, újra elismételte, hogy figyeljek az innivalómra, nehogy valaki beletegyen valamit, ne igyak sokat, ne feküdjek le senkivel és a többi anyai jó, de felesleges tanács. Felesleges, mert általában vagy nincsenek betartva vagy a gyerek tudja magától is.
Üdvözöltem barátaimat, majd elindultunk a szórakozóhely felé. Olyat választottunk, ami nincs messze, hogy sétálva is haza lehessen jönni. Kim mindenképpen látni akarta a ruhámat, de tartottam magam ahhoz, hogy majd meglátják benn, ha leveszem a kabátomat. Amikor odaértünk, a két srác kifizette a belépőket, aztán beléptünk az ajtón. A zene már akkor hangosan üvöltött, bár táncolókat még nem igazán láttunk. Az eddig megérkezett emberek a kétoldalt elhelyezett asztaloknál ültek, néhányuk előtt egy-egy pohár volt a félig megivott piáikkal. A legtávolabbi sarokban pár ajándék volt, Lars arrafele vette az irányt, mi meg követtük. Egészen addig, amíg meg nem telt a hely, ott ültünk. Az időközben megérkező emberek rögtön felém vették az irányt, ki nagyobb, ki kisebb becsomagolt dobozokat nyomott a kezem, így a megérkezésünkkor csak öt darabból álló ajándékgyűjteményem hamarosan egy hatalmas kupaccá vált. Mivel nem béreltük ki a helyet, csak ide hívtunk mindenkit, aki akart jönni, idegenek is voltak. Az igazán meglepő pedig az, hogy akárcsak a barátaim, ők is felköszöntettek.
- Na, meddig akartok még itt ülni? – kérdezte Andreas, közben már húzott is fel. Esélyem sem volt ellenkezni, és elég nehéz is egy táncosnak. Csak gondoljatok bele, mi az indok, ha valakivel nem akartok táncolni. Az, hogy nem tudtok. Na, most, én nem mondhatom ezt, főleg nem a csapattársamnak, aki tudja, hogy hazudok. Ám ettől függetlenül mégsem tudtam magammal mit kezdeni. Csak lépkedtem Andreasszal szembe, míg meg nem unta tétlenségem. Magához húzott, hogy halljam a kérdését.
- Nem akarsz velem táncolni?
- Nem az, csak… nem tudok, vagy… - nevetése félbeszakította a mondandómat. Jó, nyílván viccesen hangzott, de komolyan gondoltam. Más kiállni a színpadra, meg más egy buliba valakivel táncolni. Elvégre nem kezdhetek el hiphopozni, de salsát se járhatok. A köztes utat meg nem találtam. Amikor Andy befejezte a nevetést, ellépett tőlem és az akkor induló Kesha számra táncolni kezdett. A táncoló tömeg hátrébb állt, hogy lendületes mozdulatai közben ne üssön meg senkit. Az első refrén után megállt, és várakozva nézett rám. Most komolyan kihív egy párbajra? A tömeg bíztatott, Kim pedig, aki a visongásra előrefurakodott, hogy lássa a műsort, belökött középre. Hát rendben… akkor szóljon! A végén már együtt roptuk, szorosan egymáshoz simulva. Fel sem tűnt, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, így esélyem sem volt elhúzódni, mielőtt megcsókolt volna. Utólag pedig nem is tettem. Bár már rég túltettem magam rajta, attól még jó pasi volt, ez nem változik meg csak úgy. Jó volt vele táncolni, jó érzés volt, ahogy a keze a derekamon pihent, jól esett csókolózni vele.
- Van ma köztünk egy szülinapos – szakította félbe a csókunkat a DJ. Akkor vettem észre, hogy az emberek még mindig minket néznek. – Énekeljünk egyet Chantelle-nek!
A felszólításra egy szórakozóhelynyi ember kezdett rá a Happy Birthday to you-ra. Miután vége lett, szerencsére elsodródtam Andreastól. Nem akartam egy csókon görcsölni, inkább élvezni akartam a bulimat, ezért próbáltam nem gondolni arra, hogy fogok viselkedni, ha legközelebb találkozunk. Először Larsszal táncoltam, aztán szépen sorba egy halom sráccal, akik odajöttek.
- Bocs – lökte arrébb az eddig idegen, aktuális táncpartneremet valaki. Valaki, akire, amikor, mérges lettem.
- Mit keresel itt, Louis? – kérdeztem, így viszont közel kellett hozzá hajolnom.
- Meghívtál – válaszolta egyszerűen.
- Hát az ugrott, amikor összevesztünk. – Hangom ridegen és elutasítóan csengett. Vele sem akartam foglalkozni ezen a napon. Miért kellett idejönnie? Direkt akarja elrontani az év egyetlen napját, ami tényleg rólam szól?
- Tudtommal nem béreltétek ki a helyet, tehát bárki bejöhet. De ha nem akarod, hogy itt legyek, csak mondd a szemembe és megyek. – Annyira szomorúan nézett rám, hogy egyáltalán nem volt szívem elküldeni.
- Csak azt akarom, hogy minden normálisan menjen. Hogy ne legyen balhé. Hogy jól érezzem magam. – Hátat fordítottam neki, utat törtem a táncolók között, és leültem a helyünkre. Mázlimra senki nem volt ott, úgyhogy kicsit pihenhettem. Legalábbis ezt gondoltam, de aztán nem sokkal később Andreas ült le.
- Hogy érzed magad? – kérdezte. Hálás voltam, amiért nem piszkál a csókkal.
- Jól, köszi – mosolyogtam rá. Mielőtt ideült azon gondolkoztam, hogy rendelni kéne valami piát, mert azon az egy pohár pezsgőn kívül, amivel a szülinapom alkalmából koccintottunk, semmit nem ittam. – Ha megkérlek, hozol nekem valami koktélt? Mindegy milyen – hagytam rá a döntést.
Amikor elment, újra gondolkozni kezdtem. Ezúttal róla. A nyamvadt csók óta úgy éreztem, hogy visszatértek a régi érzéseim. Nagyon szerelmes voltam belé, mai napig se tudom, hogy mikor vagy miért adtam fel. Talán rájöttem, hogy nem kellek neki, és nem akartam olyan vonat után futni, amelyik már elindult. Lou mondta mindig, hogy a vonaton kívül egy tucat másik jármű van, olyanok is, amik gyorsabbak, amikkel még a vonat előtt odaérhetek. De én esélytelennek láttam, ezért feladtam. Mostanában már nem volt furcsa a közelében lenni, olyan volt, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy tetszett. Na, és itt jönnek képbe a Murphy-törvények. Persze, hogy akkor kezd érdeklődni irántad a srác, amikor téged már hidegen hagy. Vagyis hidegen hagyott. Mert most megint tetszik.
Andreas két pohárral tért vissza, félbeszakítva a gondolataimat. Letette elém a poharat, és ezúttal nem szemben, hanem mellettem foglalt helyet. Egyik kezével átkarolta a vállamat, a másikban a poharat tartotta és inni kezdte. Én is a számhoz emeltem a szívószálat, és beleittam. Vodka-Red Bull. Jól választott. Felnéztem, hogy megköszönjem, csak azzal nem számoltam, hogy ennyire közel van. Gondolkozhattam volna, hisz ha átölel, akkor logikus, hogy nem méterekre ül tőlem. Amíg a saját hülyeségemen merengtem, Andreas újra a számra tapasztotta az övét. Én meg hagytam magam.
- Kimegyünk? – kérdezte miután elszakadtunk egymástól. – Beszélgetni, mert itt a zene miatt nem lehet – magyarázta kérését. Kíváncsi voltam, miről akar dumálni, na meg amúgy sem volt ellenemre, úgyhogy felálltam, felvettem a kabátomat és jeleztem, hogy mehetünk. Nem sétáltunk messzire, csak pár méterre a bejárattól, aztán leültünk egy padra.
- Miről akartál beszélni? – sürgettem. Nem tudtam szótlanul várni, amíg végül megszólal.
- Semmi lényegesről. Csak úgy, ami eszünkbe jut. – Na, ne szórakozzon már velem. Tudom az előbb még én akartam, hogy kerüljük a csók témát, de most idegesíteni kezdett. Úgy csinál, mintha semmi nem történt volna, és nem akarom, hogy félreértsem a dolgokat. Szerettem tisztába lenni az okokkal és utáltam találgatni.
- Hát nekem a csókok jutottak eszembe – kezdtem bele határozottan, de aztán elakadtam. Mit is akarok ebből kihozni? – Beszéljünk azokról! Miért csókoltál meg? – Felnevetett. Nem értem, hogy ezen mi a vicces.
- Miért szoktak az emberek csókolózni, Ellie?
- Mit tudom én. Sokat ittak, véletlen megtörtént, pillanatnyi elmezavar…
- Vagy, mert tetszenek egymásnak? Ne legyél már szőke. Tudod te, hogy milyen szép vagy? Még jó, hogy meg akarlak csókolni. Jó, hogy járni akarok veled.
- Hogy mit akarsz? – kérdeztem vissza hirtelen. Úristen. Ez volt minden, ami eszembe jutott. Meg a boldogság.
- Chantelle – sóhajtott lemondóan. – Tudod, járni egyenlő az együttléttel. – Úgy magyarázta, mint egy öt évesnek.
- Tudom – hurrogtam le. Azért ne nézzen már hülyének.
- Akkor? Nem akarsz? – Rá akartam vágni, hogy „de, akarok”, viszont inkább úgy csináltam, mintha gondolkoznék. Még a végén azt hinné, hogy erre vártam ezer éve.
- Boldog lennék – válaszoltam végül.
- Akkor kezdj neki, mert most boldoggá teszlek. – Nem az a fajta, aki önbizalomhiányban szenved, az biztos. Nem tudtam tovább ezen rágódni, mert megcsókolt, és minden kiszállt a fejemből, mintha a gondolatok soha nem is léteztek volna.
Már nem mentünk vissza bulizni, mert nekem nem sok kedvem volt, Andreas pedig haza kísért. Az ajándékokat ott hagytuk, de újdonsült barátom azt mondta, majd ő elintézi, ne aggódjak miatta, úgyhogy nem is foglalkoztam tovább velük. A kapuban még beszélgettünk egy ideig, de egyre jobban fáztam, ezért úgy döntöttem, hogy ideje bemennem. Búcsú gyanánt egy hosszú csókot kaptam, amit apa szakított félbe.
- Befelé, mielőtt megfázol – szólt ki az ajtón, ám nem hiszem, hogy csak a hideggel volt problémája. Andreas halkan elnevette magát, és megjegyezte, hogy mostantól megtartja majd a tisztes távolságot az apámtól. – Jössz már? – kiabált újra. Vele ellentétben én tényleg amiatt aggódtam, hogy megfázik a pizsamájában, ezért Andreasra mosolyogtam, majd apával együtt bementem a lakásba. Nem mondott semmit, csak szép álmokat kívánt, aztán ott hagyott. Mivel már átléptünk elsejébe, ezért Boldog Születésnapot kívántam neki, majd én is lefeküdtem az ágyba. Ha délután még a veteránpartin is részt akarok venni, akkor szükségem lesz az alvásra.
Délben, amikor felkeltem, fürdéssel kezdtem, mivel hajnali háromkor már nem volt kedvem. A zuhanytól kellően felfrissülve kezdtem neki a rendrakásnak, először a szobámba az ágynemű lehúzásával, a szőnyeg kiporszívózásával, aztán áttértem a nappaliba, mivel anya megkért, hogy segítsek neki is. Közben megbeszéltük, hogy milyen volt a buli, elmeséltem neki Andreast, amiről persze már tudott apától, de egész végig arra vártam, hogy végre térjen rá az ajándékomra. Ez percre pontosan fél ötkor történt meg, mielőtt a vendégek beállítottak volna.
- Tudod, az elmúlt időszakban a pincét újítottuk fel. Azt mondtuk azért, mert túl vizes a levegő, és bezártuk, hogy ne menj le, mert még nincs kész. – Bólintottam. Nem tudtam, hová akarnak kilyukadni. – Itt a kulcs. Ez a szülinapi ajándékod – nyújtotta felém anya. Mi lehet a pincében, ami az enyém? Beledugtam a zárba a kulcsot, elfordítottam, amíg nem hallottam, hogy kattan, aztán lesétáltam a lépcsőn. Az eddigi rendetlenség helyett, amiket zsákok és mindenféle kacatok okoztak, egy leparkettázott, padlótól plafonig érő tükrös terem fogadott.
- Csináltatok nekem tánctermet? – fordultam feléjük hitetlenkedve.
- A kölni házban lévő focipálya adta az ötletet – magyarázta anya, de addigra én már a nyakukban lógtam, milliószor elmondva, hogy köszönöm. El sem hiszem, mennyi ideig törtem magam, hogy kitaláljam, mit kapok, erre végig itt volt alattam.
- Örülünk, hogy tetszik – ölelgetett meg apa és anya is. – De menjünk fel, mert mindjárt megjönnek a meghívottak.
Meghívottak. Voltak egy páran. Fogalmazzunk úgy, hogy az összes ember, akivel apa életében találkozott. Reméltem, hogy végül azért nem leszünk olyan sokan, de a harmincadik ember után megálltam a számolásban. Daisynek megmutattam az ajándékomat, aztán lenn is maradtunk egy darabig, mert személy szerintem engem kezdett zavarni a sok nosztalgiázó ex-focista.
- Emlékszel még Andreasra? – kérdeztem tőle. Úgy döntöttem, ahelyett, hogy fenn hallgatok egy történetet, ami unalmas vagy már hallottam, inkább én mesélek.
- Hogy felejthetném el? Akárhányszor találkoztunk, csak róla beszéltél – nevetett. – Örültem, mikor kiszerettél belőle. De mi van vele?
- Összejöttünk.
- Mi? – sikította. – Komolyan? – Bólintottam. Nem tudtam eldönteni, hogy örül neki vagy ellenzi. – Üzenem neki, hogy nem ajánlom, hogy megbántson. – Hogy hitelessé tegye mondandóját tördelni kezdte az ujjait. Felnevettem, ahogy elképzeltem Andreast és őt egymással szembe állva, ugrásra készen. Nem fogadnék Daisy-re.
- Jó, majd átadom. Na, menjünk fel, mert le fognak hurrogni, hogy eltűntünk.
Daisy helyeselt, így hát felszaladtunk a lépcsőn, és a nappali felé vettük az irányt, ahol már javában folyt az ajándékozás. Éppen Özil állt apa előtt egy könyvvel a kezében.
- Én egy vicckönyvet vettem neked, hogyha távol leszek, akkor is legyenek raktáron jó viccek. Felolvasok egyet, jó? – A vendégsereg egyszerre kiáltott fel: Jaj ne! – Mikor megy el a zsiráf életkedve? – érdeklődve nézett körbe, hátha valaki válaszol rá, de mindenki csendben volt. – Amikor nyakat kell mosnia. – Éles, visítós nevetés törte meg a csendet. Mindenki tudta, hogy ki nevetett fel, anélkül, hogy odanézett volna. Thomas Müller nevetését ezer közül is felismerjük. Nem csak azért, mert annyiszor hallottuk, hanem azért is, mert akárki fülébe bejutott, garantált röhögő görcsöt kapott tőle. Így volt ez most is, amit Mesut félreértelmezett. Azt hitte a viccének szól, és ezután egész este büszke fejjel sétálgatott közöttünk. Nem sokáig foglalkoztam vele, inkább én is apa elé álltam, és szintén egy könyvet nyújtottam felé. Ám az enyém nem viccekkel volt tele, hanem kamaszok neveléséről szólt. Mostanában elkezdett szorosabb pórázon tartani, és láthatóan gyűlöl minden fiút, akivel érintkezem. A könyvet természetesen viccnek szántam, tudom, hogy egyik szülőmnek sincs szüksége rá, anélkül is fel tudnak nevelni. Mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra, majd elsétáltam onnan, hogy átadjam a következő ajándékozónak a helyet.
- Szia, Chantelle – köszönt rám a volt fociedzőm, Thomas. – Hogy vagy?
- Pompásan – válaszoltam.
- Nocsak, biztos azért, mert abbahagytad a focizást – jegyezte meg, szerintem epésen.
- Dehogyis, és mielőtt félreértés történne, szeretem a focit, de nem annyira, hogy játsszam – mentegetőztem. Különben is mi köze van hozzá?
- Csak ugratlak – forgatta a szemeit. – Te vagy az egyetlen ember, aki nem érti a szívózásaimat.
- Keresd meg Özilt, biztos jól ellesztek… poéngyárosok – mosolyogtam rá elbűvölően.
- Chantelle – szólított meg Lou, mire elnézést kértem Thomastól, és arrébb sétáltam leszólítómmal. – Nem zavarok sokáig, csak oda szerettem volna ezt adni. – nyújtott felém egy kis dobozkát.
- Nem zavarsz. Ne haragudj a tegnapiért, meg az előtte lévőért se. Tudod, hogy néha hülye vagyok – mondtam neki, remélve, hogy nem haragszik már rám. Nagyon hiányzott, és idegesített, hogy nem újságolhattam el neki, összejöttem Andreasszal.
- Néha – fintorgott, majd megához húzott és átölelt. – Na, nyisd ki végre – zárta a dobozra az ujjaimat. Lecsúsztattam róla a szatén anyagot, ami keresztbefonta, hogy fel tudjam nyitni.
- Úristen, ez nagyon szép – meredtem az ezüst nyaklácra, melyen egy pillangs medál lógott. – Felteszed? – emeltem felé a nyakláncot, majd miután elvette, elfordultam. – Köszönöm – öleltem át. – És tényleg sajnálok mindent.
- Jól van már, nincs harag. De most mesélj, mi volt veled, amíg nem beszéltünk?
- Csak azt akarom, hogy minden normálisan menjen. Hogy ne legyen balhé. Hogy jól érezzem magam. – Hátat fordítottam neki, utat törtem a táncolók között, és leültem a helyünkre. Mázlimra senki nem volt ott, úgyhogy kicsit pihenhettem. Legalábbis ezt gondoltam, de aztán nem sokkal később Andreas ült le.
- Hogy érzed magad? – kérdezte. Hálás voltam, amiért nem piszkál a csókkal.
- Jól, köszi – mosolyogtam rá. Mielőtt ideült azon gondolkoztam, hogy rendelni kéne valami piát, mert azon az egy pohár pezsgőn kívül, amivel a szülinapom alkalmából koccintottunk, semmit nem ittam. – Ha megkérlek, hozol nekem valami koktélt? Mindegy milyen – hagytam rá a döntést.
Amikor elment, újra gondolkozni kezdtem. Ezúttal róla. A nyamvadt csók óta úgy éreztem, hogy visszatértek a régi érzéseim. Nagyon szerelmes voltam belé, mai napig se tudom, hogy mikor vagy miért adtam fel. Talán rájöttem, hogy nem kellek neki, és nem akartam olyan vonat után futni, amelyik már elindult. Lou mondta mindig, hogy a vonaton kívül egy tucat másik jármű van, olyanok is, amik gyorsabbak, amikkel még a vonat előtt odaérhetek. De én esélytelennek láttam, ezért feladtam. Mostanában már nem volt furcsa a közelében lenni, olyan volt, mintha teljesen elfelejtettem volna, hogy tetszett. Na, és itt jönnek képbe a Murphy-törvények. Persze, hogy akkor kezd érdeklődni irántad a srác, amikor téged már hidegen hagy. Vagyis hidegen hagyott. Mert most megint tetszik.
Andreas két pohárral tért vissza, félbeszakítva a gondolataimat. Letette elém a poharat, és ezúttal nem szemben, hanem mellettem foglalt helyet. Egyik kezével átkarolta a vállamat, a másikban a poharat tartotta és inni kezdte. Én is a számhoz emeltem a szívószálat, és beleittam. Vodka-Red Bull. Jól választott. Felnéztem, hogy megköszönjem, csak azzal nem számoltam, hogy ennyire közel van. Gondolkozhattam volna, hisz ha átölel, akkor logikus, hogy nem méterekre ül tőlem. Amíg a saját hülyeségemen merengtem, Andreas újra a számra tapasztotta az övét. Én meg hagytam magam.
- Kimegyünk? – kérdezte miután elszakadtunk egymástól. – Beszélgetni, mert itt a zene miatt nem lehet – magyarázta kérését. Kíváncsi voltam, miről akar dumálni, na meg amúgy sem volt ellenemre, úgyhogy felálltam, felvettem a kabátomat és jeleztem, hogy mehetünk. Nem sétáltunk messzire, csak pár méterre a bejárattól, aztán leültünk egy padra.
- Miről akartál beszélni? – sürgettem. Nem tudtam szótlanul várni, amíg végül megszólal.
- Semmi lényegesről. Csak úgy, ami eszünkbe jut. – Na, ne szórakozzon már velem. Tudom az előbb még én akartam, hogy kerüljük a csók témát, de most idegesíteni kezdett. Úgy csinál, mintha semmi nem történt volna, és nem akarom, hogy félreértsem a dolgokat. Szerettem tisztába lenni az okokkal és utáltam találgatni.
- Hát nekem a csókok jutottak eszembe – kezdtem bele határozottan, de aztán elakadtam. Mit is akarok ebből kihozni? – Beszéljünk azokról! Miért csókoltál meg? – Felnevetett. Nem értem, hogy ezen mi a vicces.
- Miért szoktak az emberek csókolózni, Ellie?
- Mit tudom én. Sokat ittak, véletlen megtörtént, pillanatnyi elmezavar…
- Vagy, mert tetszenek egymásnak? Ne legyél már szőke. Tudod te, hogy milyen szép vagy? Még jó, hogy meg akarlak csókolni. Jó, hogy járni akarok veled.
- Hogy mit akarsz? – kérdeztem vissza hirtelen. Úristen. Ez volt minden, ami eszembe jutott. Meg a boldogság.
- Chantelle – sóhajtott lemondóan. – Tudod, járni egyenlő az együttléttel. – Úgy magyarázta, mint egy öt évesnek.
- Tudom – hurrogtam le. Azért ne nézzen már hülyének.
- Akkor? Nem akarsz? – Rá akartam vágni, hogy „de, akarok”, viszont inkább úgy csináltam, mintha gondolkoznék. Még a végén azt hinné, hogy erre vártam ezer éve.
- Boldog lennék – válaszoltam végül.
- Akkor kezdj neki, mert most boldoggá teszlek. – Nem az a fajta, aki önbizalomhiányban szenved, az biztos. Nem tudtam tovább ezen rágódni, mert megcsókolt, és minden kiszállt a fejemből, mintha a gondolatok soha nem is léteztek volna.
Már nem mentünk vissza bulizni, mert nekem nem sok kedvem volt, Andreas pedig haza kísért. Az ajándékokat ott hagytuk, de újdonsült barátom azt mondta, majd ő elintézi, ne aggódjak miatta, úgyhogy nem is foglalkoztam tovább velük. A kapuban még beszélgettünk egy ideig, de egyre jobban fáztam, ezért úgy döntöttem, hogy ideje bemennem. Búcsú gyanánt egy hosszú csókot kaptam, amit apa szakított félbe.
- Befelé, mielőtt megfázol – szólt ki az ajtón, ám nem hiszem, hogy csak a hideggel volt problémája. Andreas halkan elnevette magát, és megjegyezte, hogy mostantól megtartja majd a tisztes távolságot az apámtól. – Jössz már? – kiabált újra. Vele ellentétben én tényleg amiatt aggódtam, hogy megfázik a pizsamájában, ezért Andreasra mosolyogtam, majd apával együtt bementem a lakásba. Nem mondott semmit, csak szép álmokat kívánt, aztán ott hagyott. Mivel már átléptünk elsejébe, ezért Boldog Születésnapot kívántam neki, majd én is lefeküdtem az ágyba. Ha délután még a veteránpartin is részt akarok venni, akkor szükségem lesz az alvásra.
Délben, amikor felkeltem, fürdéssel kezdtem, mivel hajnali háromkor már nem volt kedvem. A zuhanytól kellően felfrissülve kezdtem neki a rendrakásnak, először a szobámba az ágynemű lehúzásával, a szőnyeg kiporszívózásával, aztán áttértem a nappaliba, mivel anya megkért, hogy segítsek neki is. Közben megbeszéltük, hogy milyen volt a buli, elmeséltem neki Andreast, amiről persze már tudott apától, de egész végig arra vártam, hogy végre térjen rá az ajándékomra. Ez percre pontosan fél ötkor történt meg, mielőtt a vendégek beállítottak volna.
- Tudod, az elmúlt időszakban a pincét újítottuk fel. Azt mondtuk azért, mert túl vizes a levegő, és bezártuk, hogy ne menj le, mert még nincs kész. – Bólintottam. Nem tudtam, hová akarnak kilyukadni. – Itt a kulcs. Ez a szülinapi ajándékod – nyújtotta felém anya. Mi lehet a pincében, ami az enyém? Beledugtam a zárba a kulcsot, elfordítottam, amíg nem hallottam, hogy kattan, aztán lesétáltam a lépcsőn. Az eddigi rendetlenség helyett, amiket zsákok és mindenféle kacatok okoztak, egy leparkettázott, padlótól plafonig érő tükrös terem fogadott.
- Csináltatok nekem tánctermet? – fordultam feléjük hitetlenkedve.
- A kölni házban lévő focipálya adta az ötletet – magyarázta anya, de addigra én már a nyakukban lógtam, milliószor elmondva, hogy köszönöm. El sem hiszem, mennyi ideig törtem magam, hogy kitaláljam, mit kapok, erre végig itt volt alattam.
- Örülünk, hogy tetszik – ölelgetett meg apa és anya is. – De menjünk fel, mert mindjárt megjönnek a meghívottak.
Meghívottak. Voltak egy páran. Fogalmazzunk úgy, hogy az összes ember, akivel apa életében találkozott. Reméltem, hogy végül azért nem leszünk olyan sokan, de a harmincadik ember után megálltam a számolásban. Daisynek megmutattam az ajándékomat, aztán lenn is maradtunk egy darabig, mert személy szerintem engem kezdett zavarni a sok nosztalgiázó ex-focista.
- Emlékszel még Andreasra? – kérdeztem tőle. Úgy döntöttem, ahelyett, hogy fenn hallgatok egy történetet, ami unalmas vagy már hallottam, inkább én mesélek.
- Hogy felejthetném el? Akárhányszor találkoztunk, csak róla beszéltél – nevetett. – Örültem, mikor kiszerettél belőle. De mi van vele?
- Összejöttünk.
- Mi? – sikította. – Komolyan? – Bólintottam. Nem tudtam eldönteni, hogy örül neki vagy ellenzi. – Üzenem neki, hogy nem ajánlom, hogy megbántson. – Hogy hitelessé tegye mondandóját tördelni kezdte az ujjait. Felnevettem, ahogy elképzeltem Andreast és őt egymással szembe állva, ugrásra készen. Nem fogadnék Daisy-re.
- Jó, majd átadom. Na, menjünk fel, mert le fognak hurrogni, hogy eltűntünk.
Daisy helyeselt, így hát felszaladtunk a lépcsőn, és a nappali felé vettük az irányt, ahol már javában folyt az ajándékozás. Éppen Özil állt apa előtt egy könyvvel a kezében.
- Én egy vicckönyvet vettem neked, hogyha távol leszek, akkor is legyenek raktáron jó viccek. Felolvasok egyet, jó? – A vendégsereg egyszerre kiáltott fel: Jaj ne! – Mikor megy el a zsiráf életkedve? – érdeklődve nézett körbe, hátha valaki válaszol rá, de mindenki csendben volt. – Amikor nyakat kell mosnia. – Éles, visítós nevetés törte meg a csendet. Mindenki tudta, hogy ki nevetett fel, anélkül, hogy odanézett volna. Thomas Müller nevetését ezer közül is felismerjük. Nem csak azért, mert annyiszor hallottuk, hanem azért is, mert akárki fülébe bejutott, garantált röhögő görcsöt kapott tőle. Így volt ez most is, amit Mesut félreértelmezett. Azt hitte a viccének szól, és ezután egész este büszke fejjel sétálgatott közöttünk. Nem sokáig foglalkoztam vele, inkább én is apa elé álltam, és szintén egy könyvet nyújtottam felé. Ám az enyém nem viccekkel volt tele, hanem kamaszok neveléséről szólt. Mostanában elkezdett szorosabb pórázon tartani, és láthatóan gyűlöl minden fiút, akivel érintkezem. A könyvet természetesen viccnek szántam, tudom, hogy egyik szülőmnek sincs szüksége rá, anélkül is fel tudnak nevelni. Mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra, majd elsétáltam onnan, hogy átadjam a következő ajándékozónak a helyet.
- Szia, Chantelle – köszönt rám a volt fociedzőm, Thomas. – Hogy vagy?
- Pompásan – válaszoltam.
- Nocsak, biztos azért, mert abbahagytad a focizást – jegyezte meg, szerintem epésen.
- Dehogyis, és mielőtt félreértés történne, szeretem a focit, de nem annyira, hogy játsszam – mentegetőztem. Különben is mi köze van hozzá?
- Csak ugratlak – forgatta a szemeit. – Te vagy az egyetlen ember, aki nem érti a szívózásaimat.
- Keresd meg Özilt, biztos jól ellesztek… poéngyárosok – mosolyogtam rá elbűvölően.
- Chantelle – szólított meg Lou, mire elnézést kértem Thomastól, és arrébb sétáltam leszólítómmal. – Nem zavarok sokáig, csak oda szerettem volna ezt adni. – nyújtott felém egy kis dobozkát.
- Nem zavarsz. Ne haragudj a tegnapiért, meg az előtte lévőért se. Tudod, hogy néha hülye vagyok – mondtam neki, remélve, hogy nem haragszik már rám. Nagyon hiányzott, és idegesített, hogy nem újságolhattam el neki, összejöttem Andreasszal.
- Néha – fintorgott, majd megához húzott és átölelt. – Na, nyisd ki végre – zárta a dobozra az ujjaimat. Lecsúsztattam róla a szatén anyagot, ami keresztbefonta, hogy fel tudjam nyitni.
- Úristen, ez nagyon szép – meredtem az ezüst nyaklácra, melyen egy pillangs medál lógott. – Felteszed? – emeltem felé a nyakláncot, majd miután elvette, elfordultam. – Köszönöm – öleltem át. – És tényleg sajnálok mindent.
- Jól van már, nincs harag. De most mesélj, mi volt veled, amíg nem beszéltünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése