A focin keresztül - Baleset

Valószínű, hogy ez a rész az utolsó, amit a nyári szünetben felteszek. Iskola közben nem tudom, hogy lesz időm írni, megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de egyelőre még nem tudom, hogy alakul a végzős évem. Sok szerencsét és kitartást a sulihoz!

A következő hétvégén már az első Bundesliga meccsen ültem a srácokért szorítva. Basti a második félidőben lépett pályára, és majdnem össze is hozott egy találatot, de végül a három nullás meccsből góllal nem vette ki a részét. Nem így vasárnap, az álommeccs néven futó mérkőzésen, ahol sikerült betalálnia. Laza meccs volt, mint minden évben. Tizenhét góllal nyerték meg a találkozót, úgy, hogy a másik csapat létszáma alaposan meghaladta a Bayernét. A találkozó után borzalmasan pörögtek a srácok, így történt, hogy egy órával később már egy müncheni kocsmában ült az egész csapat, és vödörszámra itták a sört. A tavalyi feszült hangulat eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Táncoljunk – állt fel a legfiatalabb igazolás, Shaqiri.
- Nincs is zene, te barom – húzta vissza ülő helyzetbe Mandzukic, aminek következtében megkóstolhatta a táncolni vágyó sörét, ugyanis az képen locsolta.
Kisebb fröcskölődés kezdődött, amit a pultos nem igazán nézett jó szemmel, de egy csapat srác sok sört tud elfogyasztani, ami neki jó bevétel, így nem szólt semmit. Miután kinevettük őket, Basti, Toni, Holgi és én úgy döntöttünk, hogy inkább leszakadunk a társaságtól, és külön ünnepeljük tovább a tabellának a vezetését. Pár utcát sétáltunk, hogy ott ülhessünk be egy étterembe az éhségünket csökkenteni, majd teljesen megszüntetni. Belépve Liviát láttam meg, pár pillanattal később pedig a vele szemben ülő Marcot. Na, ők, hogy kerülnek ide?
- Ott van Reus – vette észre Toni is őket, aztán megindult feléjük, mi pedig követtük.
- Hát ti? – kérdeztem, miután mindenki elmormolt egy hellót.
- Hozzád jöttem beszélgetni, ő meg utánam jött – válaszolta Livia Marcora mutogatva.
Ezután még kiderült, hogy nem ma akart velem beszélni, csak meglátogatta az egyik ismerősét, és rám csak holnap került volna sor, a késői órák miatt.
- És ti? – kaptuk vissza a kérdést Marcotól.
- Ünneplünk, barátom, mert vezetünk – veregette meg a dortmundi játékos vállát Stubi.
- Lesz ez még fordítva…
- Az előbbi sörözés nem tett jót a vízcsatornáimnak – néztem Liviára, arra számítva, hogy kijön velem, és elmeséli, amit akart.
Számításom bevált, így amint beléptünk a mosdóba hallgathattam is az esti mesét.
- Marco kidobta Carolint, úgyhogy nyilvánosan is együttvagyunk.
- Carolin tudja?
- Igen, de nagyon kiakadt, mert nem mi mondtuk meg, hanem rájött.
- Hogy-hogy? – bíztattam a további mesélésre.
- Miután Marco szakított vele, hozzám jött, hogy elújságolja, aztán… hát elvoltunk. Aztán Carolin is betoppant, hogy egy pár napra visszaköltözhetne-e hozzám. Marco kisétált, hogy megnézze, ki az. A hiányos öltözetről persze egyből levágta a helyzetet, és nagy patáliát csapott, majd rögtön megfogta a cuccait, és az első járattal hazament. Úgyhogy, most én vagyok a család réme, mert persze Carolin nem tudta befogni a száját, a családom meg elé pletykás, így gyorsan körbeért az egész történet.
- Nézd a jó oldalát, legalább vége lett ennek az édes négyesnek. A család utálatát meg hamar meg fogod szokni.
- Menjünk vissza, mielőtt a srácok kitalálják, hogy őket beszéljük ki.
- Nem mintha amúgy nem tudnák – nevettem, de aztán kiléptem a Livia által kinyitott ajtón, és megindultam a nevető társaság felé.
A fiúk négyszemélyes helyre ültek le, és csak akkor jutott eszükbe, hogy a létszám magasabb, mint az ülőhelyek száma, amikor visszaértünk, de ezt betudtam az elfogyasztott söröknek, na meg hogy egyikük sem volt matekzseni. A problémamegoldó képességünk most sem hagyott cserben, és ahelyett, hogy felugrasztottuk volna a két hatszemélyes asztaltól a vendégeket, Basti és Marco ölébe ültünk, és zárásig beszélgettünk. A csapaton belül uralkodó jó hangulatra tekintettel másnap Bastival tartottam az edzésre. Az edzőnek egy szava sem volt, köszönt, mintha minden nap jelen lennék, az újonnan érkező, lelketlen Sammer viszont az örökös titkolózása miatt nem nagyon akart beengedni. Végül elnyomásba került, mert a csapatból többen kérték, hogy maradhassak és Heynckes is mellettem állt, így a dühös szempár kereszttüzében követhettem figyelemmel az edzést. Hihetetlen ez az ember, paranoiás, komolyan mondom. Mindent titokban akar tartani, jóformán a játékosok se tudják, hogy mi a helyzet éppen. Például itt van Javi Martinez érkezése… vagy nem érkezése, ember legyen a talpán, rajta kívül, aki tudja. Bár lehet, ő is belezavarodott már a saját talánjaiba. Gondolataimat a zsebemben először rezgő, majd megszólaló telefonom zavarta meg, melynek világító kijelzőjén az apu felirat állt. Miközben felvettem kicsit távolabb mentem, hogy véletlenül se zavarjam Herr Sammert. Apa fátyolos hangon szólt hozzám, amitől eléggé megijedtem. Bíztattam, hogy mondja el, mi a baj, mire bele is kezdett, de hol hadart, hol akadozva beszélt összefüggéstelenül, amiből csak annyit tudtam kivenni, hogy anyával történt valami, ami miatt most kórházban van. Megszakítottam a vonalat, aztán magam elé kezdtem bámulni. A szemem érzékelte, hogy a fiúk továbbra is edzenek, jobbra-balra szaladgálnak, hallottam, ahogy az edző kiabál valamit, de ezek egyike se jutott el az agyamig, nem fogtam fel. Gépies mozdulatokkal mentem oda Sammerhez, akit megkértem, hogy Bastiannak mondja el, hol vagyok, de csak edzés után. Kimentem a kocsihoz, és nem törődve vele, hogy ez Bastié, és neki nem lesz mivel hazamennie, egyenesen a korházba hajtottam. Bastian feltalálja magát, tud ő, ha akar. Valószínű hazaviszi majd az egyik csapattársa, aztán az én kocsimmal jön majd utánam. Hosszúnak tűnt az út, pedig nem volt tizenöt percnél több, amit a kormány mögött töltöttem el. Felhívtam apát, hogy merre menjek, majd elindultam arra, amerre mondta. Nem volt kedvem a liftre várni, úgyhogy a lépcsőn szaladtam fel kettesével véve a lépcsőfokokat. Mikor megérkeztem a megfelelő emeletre végig néztem a folyosón, ahol meg is láttam aput. Hozzásiettem, és követeltem, hogy mindent mondjon el, értelmesen és érthetően. Nem voltam anyával jóba, de attól még az édesanyám volt, és bár nem láttam sokszor, akkor is megnyugtató volt a tudat, hogy van. Nem bírtam volna ki, ha távozik közülünk.
- El kellett mennie egy találkozóra Berlinbe, ezért ült kocsiba. Az autópályán egy kamionnal ütközött. Eltört a bal keze, belső vérzése volt, de ezeket már megoldották az orvosok, mert nem egyből hívtalak.
- Akkor már jól van? – nyugodtam meg egy kicsit, de rögtön jött a legrosszabb hír.
- Kómába esett, és nem tudják, hogy felébred-e valaha.
Apával együtt zuhantam bele a székbe. Nem volt erőm tovább állni, nem akartam tudomást se venni a tényekről. Sokszor gondoltam, hogy könnyebb lenne az életem anya nélkül, de nem így gondoltam. A padlót kezdtem meredten bámulni, ahelyett, hogy apát próbáltam volna megnyugtatni pár bíztató szóval. Teljesen felesleges lett volna úgy beszélnem neki, hogy saját magam sem hiszem el. Reméltem, hogy Bastit hamar elengedik az edzésről, mert most nagy szükségem volt rá. Tudtam, hogy egy ölelés nem fogja felébreszteni anyát, de engem megnyugtatott volna. Írtam egy SMS-t, amiben az emelet és a szobaszám állt, majd miután elküldtem, kikapcsoltam és visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Nem hiányzott, hogy most hívjon valaki, mert nem volt kedvem magyarázkodni, miért nem alkalmas időt választott az illető a beszélgetésre. Újabb fél óra telt el a padló bámulásával. Annyira belefeledkeztem, hogy a gondolataimat kiürítsem, hogy csak akkor vettem észre, hogy Bastian megérkezett, amikor elém guggolt. Gondterhelt arccal néztem rá, legalábbis véleményem szerint életem legfájdalmasabb képét vághattam.
- Minden rendben lesz – mondta ki, amit én azóta ismételgettem magamban, mióta apa felhívott. A különbség csupán az volt, hogy neki elhittem.
Előrehajoltam, hogy átöleljem, de nem hatott rám megnyugtatón, mint ahogy képzeltem. Most a plafont kezdtem el nézni, hogy a könnycsepp ne bukjon ki a szememből, de megint kudarcot vallottam. El akartam fordítani a fejemet, hogy apa ne lássa, de egy pillanatra elkapta a tekintetemet.
- Kislányom, te sírsz? – A meglepettségtől, hogy sírni lát, kibukott belőle a kérdés, de nem válaszoltam rá. Látta, akkor minek kell tovább piszkálnia?
Bastian végtelen türelemmel guggolt velem szembe, míg én szinte teljesen ránehezedtem. Nem akartam tovább kínozni, ezért hátra dőltem a székben, és a mellettem lévőre mutattam, hogy ő is üljön le. Közben apa elmesélte neki is, hogy mi a helyzet, aztán jött egy orvos, akitől megkérdezte, hogy bemehetünk-e hozzá.
- Természetesen be. Jót tesz neki, ha sokat vannak mellette, és beszéljenek hozzá, mert ezzel hozzásegíthetik a hamarabbi ébredéshez – mosolygott az amúgy barátságtalan kinézetű orvos.
Hagytam, hogy apa egyedül menjen be, én is inkább kettesben szerettem volna vele lenni, mint társasággal. Amint apa eltűnt az ajtó mögött Basti felőlem kezdett érdeklődni.
- Jól vagyok… amennyire lehetséges – nyugtattam meg. – Mióta itt vagy, jobb.
- Rendbe fog jönni. Felébred, és meg fogja jegyezni, hogy ma miért nem mostál hajat – próbált felvidítani, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
Anyából képes voltam kinézni, hogy rögtön az első percben egy ilyennel indítson. De inkább szidjon minden nap, és kössön belém, ahol csak tud, minthogy meghaljon. Apa sokáig volt benn nála, de megvártam míg kijött, és csak azután mentem be. Bastit is megkértem, hogy maradjon kinn, így egyedül mentem be a szobába. Gépekre volt kötve, mozdulatlanul feküdt, nekem pedig az első percben azaz érzésem támadt, hogy el kell innen mennem amilyen messze csak lehetséges, ehelyett azonban maradásra késztettem magam, és leültem anya mellé. Nem tudtam, mit mondhatnék. Annyi minden volt, amit el szerettem volna mondani, amit soha nem mondtam neki, hogy nem tudtam, hol kezdjem, mellesleg a megfelelő szavakat se találtam.
- Ne csináld ezt velem, jó? – szólaltam meg végül ingerülten. – Nem hagyhatsz itt úgy, hogy egyszer sem mondtam el, hogy attól, mert nem mutatom ki, még szeretlek. – A szó súlyának érzékelésére újra összezártam ajkaimat. – Csak ébredj fel! Könyörgöm – suttogtam az utolsó szót, aztán felálltam, és kimentem.
Nem tudtam több időt odabenn tölteni, úgy éreztem, ha egy másodperccel is tovább maradok, megfulladok.
- Menjetek haza, rátok fér a pihenés – mondta apa, mielőtt újra bement volna anyához.
- Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy estére te is hazamész.
- Itt kell maradnom – erősködött.
- Nem! Reggel bejövünk, amint tudunk, de felesleges, hogy magadat is tökre tedd.
- Igaza van, Alex – értett velem egyet Basti is.
A következő héten minden nap bementem, és bár apával megígértettem, nem mozdult el egyik nap sem anya mellől. Minden látogatásomkor elmeséltem anyának, hogy mi történt, bízva abban, hogy hallja és érti, amit mondok.
- Ki van most benn a cégnél? – kérdezte Bastian aputól. Erre én is kíváncsi lennék.
- Senki, de értsétek meg, hogy képtelen vagyok innen elmozdulni. Nem tudom, mi lesz így a céggel, de most nagyobb gondom is van ennél.
- Pár hét kiesés biztos nem nagy vész – próbáltam megnyugtatni. – Majd a dolgozók elintézik – vállat vontam, de apa elég gondterhelt arccal nézett rám.
- Fogalmad sincs arról, hogy akár két nap hiányzás is mekkora károkkal jár, ugye? Főleg akkor, ha a csőd szélén állsz.
- De titeket nem veszélyeztet a csőd. – Kicsit túlreagálta, úgyhogy próbáltam másfelé terelni a témát, kevés sikerrel.
- De fenyeget, sajnos. Az utóbbi időben valamiért nagyon rosszul jöttünk ki a dolgokból. A cég egy cérnaszálon lóg, Nikki. A legkisebb vágástól elszakadhat, és akkor annyi.
Teljesen sokkolt a hír. Mindketten évek óta hajtottak, nem volt nap, hogy ne mentek volna be, a legfontosabb dolgokat is hátrautasították a munkájuk miatt, most mégis így állnak. Helyre kell hoznom!

A focin keresztül - Esküvő

Sziasztok! Nos, itt a csodarész, az esküvő! Magammal szemben elég magasra tettem a lécet, és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megugranom. Azt hiszem az eljegyzés után ez a kedvenc részem, remélem nektek is tetszik majd!:) Jó olvasást, és írjatok kommentet amíg lehet, mert már közeledünk a történet vége felé:(

 

 

- Nagyon-nagyon szeretlek – mondta Bastian, miután a harmadik búcsúcsókomat kaptam.

Már kora délelőtt megjelentek a lányok, és amilyen gyorsan csak tudták elküldték Bastit a házból. Azt beszéltük meg, hogy én maradok itthon, a lányok felügyelete és karbantartása alatt, ő pedig Holgernél fog készülődni. Nem értettem, hogy miért kell ennyivel előtte elkezdeni az öltözködést, de kis ellenkezés után beleegyeztem, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Livia egyetértett velem, hogy felesleges az öt órás piperézés, ezért keresett valami indokot, amivel kiszabadíthatott Kathrin kezéből, és behúzott a hálószobánkba.

- Örök hálám. Bárcsak ott állnék már – sóhajtottam. – Az előtte lévő hercehurcát szívesen kihagynám. Örülj, hogy nem most kell ezt átélned.

- És ami a legfontosabb, nem Marinnal.

- Mi van a másik Marcoval? – kérdeztem, ha már szóba jött.

- Még másnap felhívott, hogy találkozunk-e, mert nagyon sok megbeszélnivalónk lenne. – Nem szóltam közbe, csak csendben vártam, hogy folytassa a rövid történetet. – Beleegyeztem, aztán találkoztunk, és majd négy órán keresztül együtt voltunk. Az elejéről kezdve mindent átbeszéltünk, meghallgatott, meghallgattam, és most úgy néz ki, hogy kibékültünk. Viszont nem akartam bekavarni Carolinnak, mert tudom, hogy csak azért nem szeretem, mert együtt vannak. Őszinte beszélgetés volt, ezért én elmondtam, hogyan érzek, utána pedig ő is, és ha nem lenne Carol, már rég a barátnője lennék.

- Akkor most ez mi? Együtt vagytok, de mégse?

- Nem tudom, valami olyasmi. Csókkal búcsúzott – vigyorgott, mint a vadalma, de látszott rajta, hogy nem felhőtlenül boldog. Lehet, hogy mégse kellett volna Carolint a képbe tenni.

- Felvetted már a ruhád? – tört be Lotte. – Nem leszel kész, gyerünk! – A kezébe vette az anyagot, és várta, hogy felvegyem.

 Jó darabig szemeztem a fehér hercegnőruhával. Időközben megbékéltem a gondolattal, hogy viselnem kell. Nem volt habos-babos, csiricsáré, agyondíszített darab, de pont ezért választottam ezt. Egyszerű volt, mégis szép. A mellrészénél ezüst minta volt, ez volt az összes díszítő elem rajta. Deréktól lefelé lágyan hullott alá, kicsit meg volt csavarva, ezt pedig hosszú uszály követte. Azért döntöttem a hosszabb mellett, hogy a koszorúslányaimnak, Lottének, Livianak és Kathrinnek, legyen mit tartania. Próbáltam igyekezni, hogy Lotte keze ne szakadjon le a ruhától, de minél jobban igyekeztem, annál lassabban sikerült minden. Mikor végre rajtam volt, Lotte felhúzta hátul a cipzárt, és már nyomtak is bele egy székbe, hogy a hajam is szalonképes legyen. A frizurakérdést nem cicomáztam túl, ezért nem volt szükségem fodrászra. Egyszerű hullámosra varázsoltuk a hajsütővassal, majd óvatosan átfésültünk, hogy nagyobbak legyenek a hullámok, és ne legyen annyira szétálló. Mindez leírva nem tűnhet sok időnek, de az én hajammal bármit is kezdeni, külön művészet. Kellett hozzá másfél óra, sok türelem, és két doboz hajlakk. Hogy a lányok is kész legyenek, felváltva dolgoztak rajtam, így, akik éppen szabad kézzel rendelkeztek segíthettek egymásnak. Mindhármukon rajta volt már a ruha, Liviának és Kathrinnek meg volt a smink, mert otthon már elkészítették, Lottének pedig a haja volt kész. Sminkest sem hívattunk, ugyanis soha életemben nem kentem magamra négy réteg festéket, de még kettőt se, és ma sem akarom, hogy máshogy legyen. Mivel a ruhámon ezüst dísz volt, a szemhéjam is ilyen színnel volt kifestve, amit feketével erősítettünk meg. Felkerült a szemspirál, majd a barackos szájfény, és kész is voltam. Legalábbis azt hittem, de minden alkalommal, amikor a lányok rám néztek, alakítgattak még valamit. A lelkesedésük, a hangulatuk rám is átragadt, és bár tudtam, hogy tökéletes se ma, se soha nem leszek, ma olyan közel szerettem volna kerülni a fogalomhoz, amennyire csak lehet. Azt akartam, hogy amikor Bastian meglát, azt érezze, hogy én vagyok élete legjobb választása. Lenéztem a kezemre, ahonnan már hiányzott a gyűrű. Most mindkettő Lukasnál volt, hiszen Lou fogja odanyújtani nekünk a megfelelő pillanatban. Lotte, Kathrin és Livia is elvégezték magukon az utolsó simításokat, amikor megszólalt a csengő. Nem kellett kimennünk, mivel az illető sejthette, hogy nincs rá időnk, ezért bejött egyedül.

- Bastian vőlegénynek vagyok a küldötte,

Ki megbízását nagyon a lelkemre kötötte.

Kedves mennyasszonyát nagyon szépen kéri,

Hogy ma, pénteken, élete legszebb napján

Kész legyen vele az oltárhoz menni – hallottam meg Toni hangját, majd meg is láttam a fejét, ahogy valami idióta vőfély verset szaval, erősen koncentrálva, hogy ne nevesse el magát. Nem volt szó vőfélyről, de mint a versikében benne volt, Bastian küldte.

- Pénzt is kapsz érte? – kérdeztem tőle nevetve.

- Nem. Ez csak poén volt. El tudsz képzelni vőfélyként? – nézett rám furán.

- Bármit Toni, bármit. Na, hogy festek? – forogtam meg előtte, aztán vártam a reakciót.

- Kár, hogy nem nekem mutatott be Lukas – viccelődött. – Gyönyörű vagy, Basti el fog ámulni.

- Hogy van? – kérdeztem rá az említettre.

- Már a templomban van, és csak rád vár. De még egy ilyen türelmetlen embert… - rázta a fejét.

- Ha megjönnek apáék, mehetünk is. – Ahogy kimondtam, meg is szólalt a csengő, és a szüleim léptek be.

- Nagyon szép vagy – mondta apa, miközben két puszit adott.

Anyát inkább a ház kötötte le, kíváncsian nézett körbe. Még nem volt nálunk, mi is csak ritkán mentünk hozzájuk, így nem volt alkalma felmérni a terepet. A szemöldökömet felhúzva vettem tudomásul, hogy most sem érdeklem. A saját kis felszínes dolgai ma is fontosabbak nálam, és mindig azok is maradnak.

- Ne hagyd, hogy elrontsa a kedved. Ez a te napod – suttogta Toni a fülembe. Egészen biztos voltam benne, hogy ezt Basti mondta neki, így mosolyogva fogadtam meg a tanácsát. – Mindenki kész? – nézett fel végül a többiekre.

Én is körbenéztem. Én kész voltam, ez biztos volt. Volt rajtam kék, új, régi és kölcsönkapott is. A lányokon ott díszelgett egyforma, combközépig érő, piros ruhájuk, melyet deréknál strasszokkal kirakott csat díszített. Szépek voltak mindannyian, úgyhogy igen, mindenki elkészült. Belebújtunk a cipőnkbe, ami az én esetemben egy fehér, magassarkú volt, amelyet egy masni dobott fel. Bár előzőleg sétálgattam benne, hogy betörjem, a sarkamon ott díszelgett az átlátszó ragtapasz, hogy véletlenül se két feltört sarok rontsa el ezt a napot. Miután nyolc centivel magasabbak lettünk, Toni közölte, hogy engem ő visz el a templomig, így aztán az ő kocsijába ültem be. A nagy uszályt magam mellé tettem, vigyázva arra, hogy ne gyűrjem össze.

- Basti szinte megfenyegetett, hogy ne hagyjalak beülni a szüleid kocsijába – mondta Toni, amikor elindultunk. – Izgulsz?

- Nem vagyok ideges, inkább izgatottan várom – találtam meg a kifejezést, amit már jó pár napja keresek.

Mikor megérkeztünk a lelkemre kötötte, hogy maradjak a kocsiban, amíg ő megnézi, hogy mindenki elfoglalta már a helyét, és nem fogok idő előtt Bastianba botlani, de nem bírtam tovább ülni, úgyhogy kimásztam a kocsiból, és addig a ruhámat simogattam, hogy az esetleges gyűrődések kijöjjenek belőle.

- Te, mit mondtam neked? – jött vissza Toni, de én töretlenül mosolyogtam rá, így aztán nem firtatta tovább a kérdést. – Minden rendben. Bemegyek, én is leülök – adott egy puszit az arcomra, aztán eltűnt a látókörömből.

Anya követte a harminckilencest, apa mellém állt, a lányok pedig megfogták az uszályomat. Vettem egy nagy levegőt, aztán besétáltunk, és megálltunk a kétszárnyú, széles faajtók mögött várva, hogy felcsendüljön a jellegzetes dallam.

*Bastian szemszöge*

Legszívesebben a kezemet tördeltem volna izgatottságomba, ehelyett egyhelyben álldogálva vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó, és belépjen rajta Nikki. Sosem gondolkodtam azon, milyen az ideális nő vagy, milyen nőt szeretnék feleségül venni, de ha tettem volna, minden bizonnyal egy ilyen lányt képzeltem volna el. Mielőtt megszólalt volna az orgona, közbenéztem a templomban, ahol mindenki ott volt, akit meghívtunk. Az első sorban anyáék, és Nikki szülei, Kornelia ült és Alexnek volt hely hagyva, majd szépen sorban, Lukas, Lou, Toni, Holgi. Mellettük a koszorúslányoknak volt a helye, mögöttük pedig pár rokon ült, aztán a csapattársak, és lényegében ennyi. Visszanéztem az első sorra, és reméltem, hogy Kornelia nem rontotta el Nikki kedvét, mert akkor hiába lesz az anyósom egy órán belül, én kicsinálom. Nem volt időm tovább foglalkozni ezzel, mert az orgonista leütötte az első hangot, és a faajtók kinyíltak, mögötte pedig Nikki nézett egyenesen rám. Egy pillanatra figyeltem, hogy Alex mellette áll, mögötte pedig a három lány, de aztán csak ő kötötte le a figyelmemet. Gyönyörű volt. Mindig az, de most különösen, csak lépkedhetne gyorsabban, mert ez a várakozás rosszabb, mint egy túl hosszúra nyújtott előjáték. Ahogy egyre közelebb jött, csak az járt a fejemben, hogy ő életem legjobb döntése. Rámosolyogtam, mikor odaért, és nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, mennyire szép, amíg Alex átadta a kezét. Mosollyal válaszolt, aztán a pap felé fordultunk, aki belevágott a Kedves Egybegyűltek kezdetű szövegbe. Hihetetlen, hogy ennek a napnak a végén, már a feleségemnek szólíthatom. Mielőtt megismertem, az esküvőt feleslegesnek, egy darab papírnak tartottam, de őt minden lehetséges módon magamhoz akartam kötni. Igyekeztem minden figyelmemet a papra fordítani, hogy az elismételendő szöveget pontosan vissza tudjam mondani.

- Én, Bastian Schweinsteiger fogadom, hogy Isten, a barátaink és a családjaink előtt feleségül veszlek…

- Társad leszek jóban, rosszban…

- Gazdagságban, szegénységben…

- Betegségben és egészségben…

- A mai naptótól, amíg a halál el nem választ!

Egymás szemébe nézve mondtuk el a fogadalmat, majd miután a pap felszólított a gyűrűk felhúzására, Loura néztünk, aki hamar mellénk lépdelt, és a párnát, amin a két gyűrű volt, felénk nyújtotta. Én voltam az első, ezért a gyűrűért nyúltam, megcsókoltam, majd miközben felhúztam az ujjára, elmondtam a pap által számba adott szöveget.

- Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül – mondta el ő is a szöveget, amíg az én ujjamra is felkerült a gyűrű.

- Most pedig üdvözöld a mennyasszonyt – mondta ki a végszót a pap, mire lassan a szájához hajoltam.

Amikor kitört a tapsvihar belemosolyogtam a csókba, majd hamarosan be is fejeztük. Megfogtam a kezét, és elsőként mentünk ki a templomból, a vendégek pedig követtek minket. A templom előtt megkezdődtek a gratulációk, de aztán a csokor eldobásával Nikki félbeszakította azokat.

*Nikki szemszöge*

 

Hátat fordítottam a többieknek, és eldobtam a piros és fehér színekben pompázó csokrot, aztán kíváncsian fordultam meg, kinél landolt. Lotténél láttam meg, aki mosolyogva állt kezében a csokorral. A násznépet elindítottuk a lagzi színhelyére, majd mi is beültünk az autóba. A kocsiban kibújtam a cipőmből, hogy pihentessem egy kicsit a lábamat, és boldogan mosolyogva néztem, hol kifelé az ablakon, hol Bastianra. Mire mi megérkeztünk a vendégsereg már bentről várt minket kitörő lelkesedéssel. Kathrin hihetetlenül jól feldíszítette a helyet. A színkérdés nem volt vitás, mindketten szerettünk volna megmaradni a Bayern színeinél, így a piros és a fehér keverékét választottuk, Kathrin pedig a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Az ablakoknál bordó függöny takarta a fényt, ami helyett körbe, mindenhol lámpák helyezkedtek el. Előre egy hosszú asztal került, ahová mi ültünk a családtagjainkkal, a többieknek kerek asztal köré helyezett székek szolgáltak ülőhelyül. A székek és asztalok egyaránt fehérrel voltak leterítve, amin piros masnik díszelegtek. Ezek mögött volt a tánctér, ahová mi léptünk fel először a vacsora után. Kaptunk egy lassú számot, amire lassúzni kezdtünk. Mint már régebben kiderült egyikünk sem nagy táncművész, úgyhogy a keringővel meg sem próbálkoztunk. Miután vége lett a számnak, sok új követte, de ahogy a zeneszámok cserélődtek, úgy a partnereim is.

- Annyira megható ez a nap – mondta Lukas, mikor elkért az előző embertől. – És az egész az én érdemem. Ha nem mutatlak be titeket egymásnak, akkor most ez nem lenne. Ez az igazán megható benne – szipogott, én pedig kezdtem aggódni, hogy beteg vagy valami baja van. Nem jellemző, hogy egy ilyet megkönnyezzen. – Úgy szeretlek mindkettőtöket, és örülök, hogy kivehettem a részem a kapcsolatotokból – nyöszörögte a végét, de akkor már a visszatartott nevetéstől.

- Te tiszta hülye vagy. Én meg elhittem, hogy… - Mondhattam én bármit, elkapta a röhögő görcs, és nem úgy nézett ki, mint aki rövid időn belül abbahagyja, ezért inkább Marko mellé álltam. – Szia. Eljöttél? – kérdeztem meglepve. Azt hittem, Livia miatt nem fog jönni, hogy ne legyen kínos a találkozás.

- Meg lettem hívva, még jó, hogy itt vagyok – bólintott, de nem volt túl lelkes. Valószínű már találkozott a lánnyal, aki a másik Marcoval érkezett. Carolin később jött képbe, mint, ahogy a meghívókat kiosztottuk, úgyhogy, ő nem jelent meg ma köreinkben.

- Hogy vagy? – kérdeztem meg végül. Így, ha akar mesélni róla, akkor elmondja, ha nem, akkor egy átlagos kérdésnek veszi.

- Jó Londonban, rendesek a csapattársak.

A második lehetőséget választotta, ezért nem faggattam tovább, viszont ő kényelmetlenül érezhette magát a kérdés után, mert hamar eltűnt mellőlem egy gyorsan kitalált ürüggyel. Milyen ironikus, hogy ezután Reus kért fel egy táncra. Ő beszédesebb volt, mint előző táncpartnerem, és elmondta, Marin egész végig Liviát tartotta szemmel, és borzalmasan idegesíti a srác. Miközben róla beszéltünk akaratlanul is az ő hátát néztük, így láthattuk, hogy Liviahoz megy, és mellé ül. Mondanom sem kell, hogy Marconak egy cseppet sem tetszett a dolog. Én csak figyeltem, hogy mi lesz ebből. Egy jó ideig ültek, és beszélgettek valamiről, de a táncparkettről is láttam, hogy egyiküknek sincs ínyére a társalgás. Néha egy-egy táncoló pár kitakarta a képet, de azt pont láttam, ahogy talpra ugranak, Marko mond valamit, Livia tenyere pedig az arcán csattan. A mellettem álló Marconak nem kellett több, megindult feléjük, és mérgesen állt meg.

- Egyetlen egy ok van, amiért nem most verem be a képed - hallottam meg, mikor én is odaértem. – Mert Nikki esküvőjén vagyunk, és nem szeretném elrontani.

- Hagyjátok abba – hallottam Liviát is. – Tudja nagyon jól, hogy miért kapta – nézett szánalmasan az újdonsült Chelsea játékosra.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Ne haragudj, hogy balhét csaptunk – válaszolta Livia.

- Nem haragszom, ha elmondjátok, miért volt a pofon.

- Megjegyeztem, hogy máris Reus karjaiba szaladt.

- Nem egészen így zajlott – replikázott Liv. – Illetett egy nem szép szóval. Azért kapta a pofont.

- Rendben. Viselkedjünk kulturált emberek módjára – néztem rájuk. – Ez meg se történt. Menjetek táncolni – tereltem őket arrafelé.

- Mi az? – jelent meg Basti is. Jókor életem, mikor én már mindent elsimítottam.

- Nincs gáz – fordultam meg, hogy szembe legyek vele.

- Mehetünk a nászéjszakánkra? – kérdezte egy rövid csók után.

Bólintással jeleztem, hogy kész vagyok. Mivel már javában közeleg a bajnokság, nem tudott szabadulni az edzésektől, de a hétvégét megkapta, így szokásos helyünkre, Caprira mentünk erre a két napra. Válaszom után a kezébe kapott, amit a hirtelen mozdulat miatt halk sikkantással jutalmaztam, aztán átöleltem a nyakát, és tapskíséret mellett átlépte velem a küszöböt.

A focin keresztül - Hazatérés(ek)

Hamar eljött augusztus első napja is, mikor is Basti szülinapját ünnepeltük, ám ezúttal csak a családjával. Reggel elindultunk hozzájuk, és az éjszakát ott is töltöttük. Basti megkapta az ajándékait mindenkitől, szerencsére mind el is nyerte a tetszését. Másodikán hazamentünk, és befejeztük Tobi költöztetését, amit még két nappal ezelőtt kezdtünk el, csak a nagy melegbe senkinek nem volt kedve egyik háztól a másikig szaladgálni. Mikor készen lettünk ledőltem a fotelbe, és felhívtam Líviát, hogy megérdeklődjem, mi a helyzet vele.

- Itt a rég hallott, talán el is felejtett ismerős – szólt bele.

- Az a minimum, hogy elfelejtelek – ugrattam. – Mesélj, mi van veletek?

- Semmi se. Próbálok megbarátkozni a hellyel, feltalálni magam, elővenni az angoltudásomat, de egyelőre még nem igazán állt át az agyam erre a nyelvre. Hiányzik Németország, Marko is ilyen Torresekkel haverkodik – nevetett. – Képzelheted, milyen jó, mikor a spanyol tiszteletét teszi nálunk. Annyira unszimpatikus, tudom, hogy esélyt sem adok neki, hogy megismerjem, és megváltozzon a véleményem róla, de nem is akarom, hogy így legyen. - Már a múltkor is mondta, hogy nem érzi magát otthon, de biztos voltam benne, hogy hozzászokik majd idővel. – Legalább Markon látom, hogy jól érzi magát. Komolyan csak miatta vagyok még itt.

- Mit szól hozzá?

- Nem igazán mondtam neki. Így is talál elég dolgot, amin vitázhat.

- Azt hittem, rendbe vagytok már – komorultam el.

- Aha, én is – válaszolt röviden. – Erősen gondolkodom, mit csináljak. Szeretem, eljöttem vele ide, hogy együtt lehessünk, erre tovább folytatja a kötekedését, ráadásul nem érzem jól magam itt.

- Mi lenne, ha beszélnél vele, kicsit hazajönnél, ő pedig eldönti, hogy mit akar.

- Vele nem lehet csak így megbeszélni a problémákat. Egyből támad, aztán veszekedés lesz belőle. Mindegy, majd megoldódik. Otthon mizujs?

- Semmi. Unatkozom, munkát keresek, és megvan az esküvői ruhám.

- És még azt mondod semmi? Milyen?

- Majd meglátod. De a harmincegyes számút vettem meg – nevettem.

- Gondolhattam volna, hogy nem fogod élvezni.

- Miért, te élvezted amikor a koszorúslány ruhádat kerestük?

- Milyen munkát keresel? – váltott gyorsan témát. Tudtam, hogy ő is utálta, de az istenért sem vallotta volna be ezek után.

- Fogalmam sincs, de Basti nem díjazza az ötletet.

- Én mondom neked, addig úgy se találsz, amíg görcsösen keresed.

Megpróbáltam felhozni az első számú problémát, azaz Markot, de nem akart róla több szót ejteni, így búcsúzás után bontottuk a vonalat. De nem maradt távol a fülemtől a készülék, mert fogadott bátyám hívott, nagyszerű hírrel. Az Arsenal edzőtábora Kölnben lesz, szóval tudunk majd találkozni. Azon a héten elfelejtettem mindent, ami eddig foglalkoztatott, gondolok például a munkára és az esküvőre, és annyi időt töltöttem Lukasszal amennyit csak lehetett. Ilyenkor érzi meg igazán az ember, hogy mennyire hiányzik neki az illető. Szinte sírtam, mikor megláttam, de az egerek itatása helyett inkább a nyakába ugrottam, és egy darabig nem hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésemből.

- Úgy hiányoztál! Mióta elköltöztem még egyszer sem kerültem fulladás közeli állapotba – nevetett, mikor kiszabadult kezeim közül. – Az egyik csapattársam is velünk tart – mutatott a mellette álló sötétebb társára.

- Bemutatsz egy csapattársadnak? Nem emlékszel, hogy alakult legutóbb? – viccelődtem, aztán elfogadtam a csapattárs kezét, miközben kimondtam a nevem.

- Alex Oxlade-Chamberlain. Sokat hallottam rólad – válaszolta angolul, mire mi is nyelvet váltottunk.

Mivel Alex velünk tartott, ma csak sétálgattunk a városban, megmutattuk neki Kölnt, és általános dolgokról beszélgettünk. Sajnos, nem voltunk sokáig együtt, mert jelenésük volt a csapattal, majd edzés is, ezért megbeszéltük, hogy holnap mikor találkozunk, aztán elbúcsúztunk. Hazafelé pityegett a telefonom, üzenetet jelzett, de mivel a közelben jártam, nem néztem meg, csak amikor kivettem a kulcsot a helyéről. Egy óra múlva nálatok vagyok. L. Mit keres ő Németországban? Szakított Marinnal? Újabb kérdések gyártása helyett, próbáltam kíváncsiskodás nélkül kibírni a következő órát. Figyelemelterelésként elmeséltem Bastinak, mi volt Lukasszal. Ő nem tudott jönni, mert edzése volt, bár még mindig nem végzett teljes értékű munkát a sérülése kiújulása miatt. A vasárnapi, Dortmund elleni szuperkupán nem is fog játszani, de remélte, hogy a csapat megnyeri a meccset, mert már nagyon szükséges lenne egy önbizalom növelő győzelem. Erről is váltottunk pár szót, aztán végre megérkezett Livia.

- Kimenjek? – kérdezte Bastian megszokásból. Általában kipateroljuk a nappaliból, mert Livia továbbra sem akarja, hogy más is tudjon az éjszakai kiruccanásáról, ami elég sokszor jön szóba. Éppen bólintani akartam, amikor Liv rávágta, hogy nem kell.

- Ó, életében először nem rak ki a saját lakásomból – ült vissza Bastian.

- Elmesélek valamit, majd utána örülj neki – mondta Livia, aztán meglepetésemre elmesélte neki az egész történetet. Basti jó hallgató volt, ült, bólogatott, de véleményt nem mondott. - Tegnap előtt veszekedtünk… megint, és megfogadtam a tanácsodat – nézett rám. – Megmondtam neki, hogy gondolkozzon, mert ha még mindig azért ilyen, mert nem tudott megbocsájtani, akkor hagyjuk egymást békén, mert sosem fog. Hazajöttem, hogy a távollétemben gondolja át az egészet, aztán majd meglátjuk. Azt mondta majd felhív, ha jutott valamire.

- Biztos vagyok benne, hogy rájön, mit akar. Saját tapasztalat – mondta Basti, mire én is aprót bólintottam.

- Mi van Carolinékkal? – kérdezte kis csend után Livia. Gondolkozott, hogy megkérdezze-e, de végül nem bírta megállni, hogy ne tegye fel.

- Tudtommal megvannak. Nem sokat beszéltem Marcoval, véleményem szerint az utóbbi időben teljesen megkergült.

- Értem.

- Bocs, hogy megkérdezem, de te most hogy állsz Reusszal? – Számítottam rá, hogy Bastian nem lesz kíméletes, és ha valami érdekli, meg fogja kérdezni.

- Ha én azt tudnám. Barátok voltunk, aztán többek, és most nem beszélünk.

- De… hogy is kérdezik a lányok? Bejön vagy tetszik? – A kérdésre mindketten felnevettünk.

- Persze, hogy jó pasinak tartom – sóhajtott lemondóan. – Különben nem lettem volna ott éjszaka, és nem lenne ez az egész felhajtás.

- Marint szereted még? – érkezett a következő kérdés, de úgy tűnt, Livia végleg letisztázta magában a helyzetet, nem éri váratlanul egy kérdés sem, és őszintén akar felelni.

- Tudom, hogy én rontottam el, de sem előtte, sem utána nem volt ugyanolyan, mint régebben. A folyamatos vitázással teljesen eltávolodtunk egymástól, de ez a kis egyedül lét, nem csak neki, hanem nekem is jót fog tenni, mert én sem tudom, mi lenne a helyes. Egyelőre csak azt tudom, hogy a gyűrűt nem lett volna szabad elfogadni abban a helyzetben, legalább addig, amíg nem derül ki, hogy tényleg tudunk-e ugyanúgy viselkedni, mint a baklövésem előtt.

Nem állt szándékomban, és nem is tudtam volna megmondani a történet végkimenetelét. Ebből a hármas, Carolinnal kiegészülve négyes körből még bármi lehet.

Másnap, ahogy Lukasszal megbeszéltük, délelőtt találkoztunk. A kölni házamba mentünk, és odabent kezdtünk beszélgetni. Több okból is jobb volt, hogy ketten voltunk. Egyrészt németül beszéltünk, másrészt így nem csak felszínes dolgok kerültek szóba. Én is, és ő is nyitottabb volt. Basti ma azért nem tudott jönni, mert Lotte ma készítette vele az interjút, de szombaton már neki sincs semmi dolga, úgyhogy újra összejön a hármasunk. Lementünk a kis focipályámhoz, és elkezdtünk dekázgatni, amibe Lukas természetesen meglátta a verseny lehetőségét.

- Ezt csináld meg! – mutatott egy kombinációt, amit aztán tökéletesen leutánoztam.

Felváltva adtuk egymásnak a feladatokat, amelyből én jöttem ki vesztesként, miután leejtettem a labdát. Újabb sorozatba kezdtünk, de ezúttal nem egymást utánoztunk, hanem csak egyszerűen dekázni kellett, ki ejti le hamarabb címmel. Közben beszélgettünk, és már csak azt vettük észre, hogy Lukasnak mennie kell, de egyikünk sem akarta feladni.

- Kénytelen leszel, mert én itt maradhatok életem végéig, neked viszont dolgod van – cukkoltam.

- Aj, de ezt még folytatjuk – kapta el a labdát a kezével.

Otthon Bastival megbeszéltük, kivel mi volt. Lotte kérdezte őt a sérüléséről, az új igazolásokról és a végén megemlítette még az esküvőt is, amire csak szűk szavakkal válaszolt. Szombaton a két srác társaságában gyorsan eltelt az idő, aztán este már a vasárnapot vártam. Éreztem, hogy most meglehet a Dortmund. Bár nem egy nagy kupa ez, és igazából csak a felkészülési meccsekhez tartozik, mégis nagy hangsúllyal bírt, mert a Bayernnek el kell hinni a bajnokságban, hogy le tudja győzni a sárgákat, és erre ez most tökéletes lehetőség lenne. Még délután belenéztem a Köln Arsenal elleni mérkőzésébe, ahol Lukas két gólt szerzett, egyiket büntetőből, a másikat viszont akcióból. Nem csapott különösebb ünneplést, ennyivel megtisztelte volt csapatát. Este Bastival és Tobival ültünk össze, hogy hárman nézzük meg a szuperkupát. Megbeszéltük, hogy most nem megyünk ki a meccsre, így hárman tökéletesen jól elleszünk. Így is lett. Bastian pattogott, én kommentáltam az eseményeket, Tobi pedig viszonylag nyugodtan ült, miközben rajtunk nevetett. Bár az első öt percben Mandzukic megszerezte a vezetést, és a tízedik percben Robben kapufája után, a higgadt Müller be is biztosította azt, a második félidőre egy kicsit elfáradtak a srácok, így a Dortmund játékosai előtt néha szabad tér nyílt a támadásra, aminek meg is lett az eredménye Lewandowski által. Ezután lett igazán parázshangulat, mivel a darazsak mindenképpen egyenlíteni akartak, és jó esélyeik is voltak rá, de szerencsére az eredmény kettő-egy maradt, és a Bayern vehette át a trófeát. Megnéztük, ahogy átveszik a kupát, és kergetik egy darabig Shaqirit, aztán felálltam, hogy kivigyem az üres sörös dobozokat, amiket a két Schweinsteiger termelt. Boldogan aludtam el, hiszen örültem a Bayern sikerének.

Reggel, amint felkeltem eszembe jutott, hogy ezen a héten, pénteken lesz az esküvőnk, és minimális izgalom fogott el, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Mivel később keltem, Bastian már edzésen volt, melyről hazaérve rögtön belekezdett, milyen fárasztó volt a program a sok rehabilitációs feladat után. Kedveskedő pillanatomban voltam, ezért felajánlottam, hogy átmasszírozom az izmait. Miközben ezen dolgoztam, Livia felhívott, hogy sürgős mondanivalója van. Bastit megkértem, hogy hangosítsa ki, aztán vártam, hogy mondja.

- Ma hívott Marin, és elkezdett fecsegni minden hülyeségről, mintha csak haverok lennénk. Nem is mondott először semmit erről a dologról, amiért már mióta várom, hogy hívjon. Annyira mérges lettem, azt hittem kinyomom, de előtte megkérdeztem, hogy most akkor mi is van, mire azt mondta, neki most így jó, ahogy van, mert azzal tud foglalkozni, amivel akar, nem fárasztja le a sok veszekedés, úgyhogy közöltem vele, hogy életem legnagyobb hibája volt elfogadni tőle a gyűrűt, aztán letettem.

- Ez egy szakítással ér fel? – kotyogott közbe Basti.

- Végeztem Marinnal, igen. De még nincs vége a történetnek. Nem a szakítás fáj a legjobban, hanem, hogy én idióta átmentem Reushoz, mert szükségem lett volna rá, mire ő rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy: Erre jó vagyok? – utánozta Marco hangleejtését. – Meg, hogy ne csak ilyenkor keressem fel, mert nem a lelkemet ápolgató valaki akar lenni. Oldjam meg magam, ahogy akarom, őt meg hagyjam békén.

- Áú – mondta Basti, mikor megcsúszott a kezem, és fájdalmasabb részhez értem.

- Egyébként teljesen igaza van, de attól még nem kéne ennyire bunkónak lennie. Ezzel most azt bizonyította, hogy soha nem akart csak a barátom lenni, akire számíthatok.

- Majd beszélek a fejével – ígértem neki.

- Meg ne próbáld! Nem akarom, oké?

- Jó, akkor nem – vontam vállat.

Úgyis beszélek vele. Nem bírom szó nélkül hagyni, hogy mekkora hülyeséget csinál. Eddig azért nyafogott, hogy ő azt hitte lehet köztük valami, amikor meg lehetne, akkor elhajtja? Hol ebbe a logika? Livia nem az a lány, aki többször oda fog menni hozzá. Nem fog a bocsánatáért esedezni, hanem hagyni fogja és inkább az egészet elfelejti. Ha most nem él a lehetőséggel, biztos vagyok benne, hogy soha nem kapja meg Liviát. Ezt közöltem is vele, amint Livia búcsúzott, és a vonal szabad volt. Bastian csak a fejét rázta, de nem tudott tenni ellene. Marcoval még az elején megígértettem, hogy nem rakja rám a telefont, így akármennyire nem akarta, kénytelen volt végighallgatni. Nem vártam választ, tudtam, hogy úgysem kapok tőle egyből, de reméltem, hogy egy kicsit elgondolkozik, és majd beszél Liviaval. Innentől az ő dolguk, én már tényleg nem szólok bele. Mielőtt letettem, még megkértem, hogy ne szóljon erről a beszélgetésről Liviának, mire hasonló megjegyzést tett, mint Bastian, aki szerint engem az ellenkezőjére kell megkérni, mint amit igazából szeretnének.

Szerdán Basti a Bayernnel lépett pályára, míg a többi válogatott Frankfurtban játszott Argentína ellen. Mind a két meccsen négy gól született, három-egyes elosztásban, azzal a különbséggel, hogy míg Bastiék nyertek, addig a válogatott kikapott egy rendkívül idegesítő és vicces meccsen. Bastiannal felváltva dühöngtünk, és estünk le a székről a nevetéstől. Másnap már rendesen gyomorgörccsel keltem. Holnap van a nagy nap, és ahogy Lotténak mondtam most kezdem érezni a súlyát. Rettentően vártam, hogy végre kimondjam az igent, és vége legyen ennek a felhajtásnak, de szívesen meg is szöktem volna. Nem tudom, miért volt az idegesség, nem egy nagy feladat belépkedni a pap elé, elismételni, amit mondd, de azt hiszem, ez még az egészséges izgalom fogalmába tartozik, amivel várni kell egy ilyen napot.

A focin keresztül - Lotte

Sziasztok! Nem kaptam négy hozzászólást, de eltekintek a ténytől, mivel már lassan suli, és akkor úgy sem lesz időm rendesen írni. Köszönöm azoknak, akik írtak:) Nem mondok már véleményt a részről, mert le lettem szidva:$:D Szóval, jó olvasást, és véleményezzetek!:)

A napok gyorsan teltek, a két srác edzésekre járt, bár Basti még óvta a lábát, én pedig időm nagy részében unatkoztam. Az unalom pedig ahhoz vezetett, hogy agyalni kezdjek, mit kellene csinálnom, mert az nem járja, hogy itthon ülök, és Basti pénzét élem fel. Tobias, ha nem edzett és nem lustálkodott, akkor házat nézett, de ahogy én melót, úgy ő lakást nem talált magának.
- Hagyjad már – csukta össze a laptopomat Basti, amin a hirdetéseket néztem. – Mit csinálok majd, amikor edzés után üres házba jövök haza?
- Költői kérdésnek veszem. Akkor sem fogok élősködni, és itthon unatkozni.
- Jaj, Istenem – forgatta meg a szemeit. – Akkor legalább még várj egy kicsit.
- Mivel nem találok semmit, kénytelen leszek.
Azt a verziót, hogy anyáék cégénél dolgozzak már az első pillanatban halálra ítéltem. Nem hiányzik, hogy folyton ellenőrizgessen, majd mindenbe belekössön. Erről alkotott szörnyű képzelgéseimet Lukas szakította meg a hívásával. Ahogy ígérte minden nap felhívott, és mindent elmesélt, majd én is neki, így tudtunk mindenről, ami a másikkal történt, de azért így nem volt az igazi.
- Tobi talált már lakást? – érdeklődött, majd nemleges válaszom után felvetett egy lehetőséget. – Arra gondoltam, hogy az ottani házunkat egy darabig úgysem fogjuk használni, beköltözhetne. Legalább rendbe lesz tartva.
- Rendbe? Tobiról beszélsz? – nevettem ki. – Na, várj, szólok neki.
Miután lementünk Tobiashoz, Lukas újra elmondta az ötletét, ami egyébként nem volt rossz megoldás. Tobit is hamar rábeszéltük, így az ő problémája megoldódott, leszámítva azt a tényezőt, hogy mindenképpen fizetni akar valamennyit Lukasnak, aki meg ebbe nem egyezik bele. De hát majd csak megoldják, elvégre felnőtt emberek.
- Bastian! – kiabáltam neki, már fürdés után, mivel fogalmam sem volt, hogy merre lehet.
- Konyha – kiabált vissza, majd az információ megléte után célba vettem a helyiséget.
- Holnap átmegyek Lottéhoz, jó? Hívott, mondta, hogy van egy halom mesélnivalója, meg rég beszéltünk már csak úgy, mindenféléről.
- Rendben – mosolygott rám, aztán visszafordult a hűtőhöz, hogy kivegye az ásványvizet. Mivel csak ezért kerestem, úgy döntöttem, vissza is megyek a szobába, hogy alvás előtt nézzem egy kicsit a tévét, de Basti elém tette a kezét. – Puszit – követelte.
- Nahát, de faragatlan – sétáltam vissza, hogy megkapja a pusziját.
Reggel, ahogy Bastinak mondtam, elindultam Halternbe, hogy meglátogassam barátnőmet. Furcsa volt, mert mindig mindenki hozzám jött, és nem én mentem, de szerettem vezetni, úgyhogy élveztem az utat, melynek alaphangulatát a rádióból szóló zene adta meg. Végül hosszas vezetés, jó néhány végigdúdolt szám után megérkeztem a halvány sárgára színezett ház elé, kiszálltam, bezártam a kocsit és a csengőhöz léptem. Azonban a bejárati ajtóban megjelent Benni feje, mielőtt megnyomhattam volna a piros gombot. A ház nem nézett ki túl nagynak, de kicsinek sem volt mondható. Így kívülről otthonosnak látszott, Benniéket ismerve biztos voltam benne, hogy odabent sem ér csalódás. Mialatt ezt felmértem, Benni a kulccsal a kapuhoz sétált, hogy beengedhessen.
- Szia. Gyere be! – nyitotta ki a kaput.
- Cipőd hol hagytad? – néztem le a zoknijára.
- Á, csak siettem – legyintett.
Bent köszöntem Lotténak is, majd a gyors házkörbejáró után leültünk a nappaliban. Először megbeszéltük a szokásos dolgokat, ki mit csinált mostanában, hogy vagyunk, satöbbi, aztán Benninek el kellett mennie, így kezdődhetett az igazi csajos beszélgetés. Kezdetnek a nyaralásokat veséztük ki.
- Jaj, nagyon jó volt – kezdett bele Lotte is, miután én elmeséltem a miénket. – Először is elmentünk városnézésre, ezekkel a sightseeing buszokkal. Nagyon jó volt, mert ugye van rajta idegenvezető, és a pasas tök viccesen adott elő mindent. Az egész busz nevetett, de közben meg jól el is mondta. Aztán utána fürödtünk a tengerben, de hát Bennivel nem az van, hogy úszkálok, aztán jól van. Többet voltam víz alatt, mint felette. Kicsit ki is marta a só a szemem, tök vörös volt esténként, de így is élveztem. Csomót voltunk kettesben, mert szurkolókkal nem nagyon találkoztunk, így nem kellett folyton őket lerázni. Meg voltam anyáékkal is, az is jó volt, csak onnan hiányzott Benni. Neked családdal mi a helyzet?
- Változatlan. Voltam benn nemrég, Tobival mentem, de csak ilyen félmondatokat kaptam, mint mindig. Már észre sem veszem szinte, hogy néha mennyire lekezelő az anyám.
- Egyszer biztos rájön, hogy feleslegesen csinálja, és abba fogja hagyni. – Csak a vállamat rántottam meg. Az igazság az, hogy ebben én már nem bíztam, és nem is érdekelt. – Ú, amúgy képzeld! Most nagy divat lett az a hajviselet, hogy oldalt fel van nyírva, meg hátul is félig, és felül meg van hagyva hosszúra. Olyan sok embernek van olyan, nem is értem, miért. Szerintem borzalmas. Erre Benni egyik nap mondja, hogy mit szólnék hozzá, ha neki is olyan lenne, mert neki tetszik. Jó nehezen, de lebeszéltem róla, szerencsére.
- Igen, láttam már én is, és nekem sem tetszik, szóval jól tetted, hogy ledumáltad róla. Különben olvastam újságokban, hogy csapatkapitányt akarnak váltani a Schalkénél, vagy mi ez az egész?
- Na, igen, az megint egy nagyon jó történet. De nagyvonalakban annyi, hogy az egyik eszesnek kipattant a fejéből, hogy Benni sokat volt sérült, így nem látta el rendesen a kapitányi feladatait. Aztán, hogy a következő szezonban ez ne történjen meg, lehet, hogy másnak kéne viselnie a szalagot.
- De nem tehet róla, hogy lesérült! Akkor most, hogy áll az ügy?
- Azt mondják, hogy a második edzőtábor alatt lesz egy szavazás, ahol majd a játékosok megszavazzák, hogy akarják-e, hogy Benni maradjon. Addig meg mindenkinek csendben kell lennie ezzel kapcsolatban. De én nem tudok. Szegény Benninek minden alkalommal elmondom, hogy ez mekkora szemétség, ő meg már nagyon unja a témát. Feszült is, meg hallani se akar róla.
Erre nem tudtam mit mondani. Számomra a Schalke valahogy mindig az ésszerű megoldással ellentétesen cselekedett. Ha jó csapatkapitányt keresnek, akkor nem kéne folyton váltogatni, mert ez csak hosszútávon mutatkozik meg, fejlődik ki igazán. De az enyém is csak egy vélemény a sok közül, ami nem nyom latba semennyit.
- Esküvő, hogy áll? – hozta fel új témaként.
- Hála nektek már kész van minden.
- Akkor már csak ruhád nincs? – kérdezte, majd bólintásom után felragyogott a szeme. – Mit szólnál, ha most mennénk?
- Felőlem rendben, de előre szólok, hogy utálok vásárolni, főleg ha ilyen habos-babos izékről van szó.
- De Nikki, ez az esküvődre lesz! Kicsit éld már bele magad!
- Próbálom, de nem hoz lázba. Hidd el, előtte egy nappal már meg leszek kattanva. Nem győzöl majd megnyugtatni.
Lotte dobott egy SMS-t Benninek, hogy tudja, merre vagyunk, ha hamarabb érne haza, mint mi. Reméltem, hogy ez nem fog előfordulni, és hamar távol lehetek a ruháktól. Lotte valószínűleg tudta, hogy hol fogjuk megvenni, mert nagyon céltudatosan vezetett el a szalonig, amelynek kirakatában megannyi csicsás ruha állt. Ekkor esett le végleg, hogy nekem itt ma nagyon-nagyon sokszor kell levetkőznöm majd vissza fel. Meg akartam könnyíteni az életemet azzal, hogy megveszem az első ruhát, ami tetszik, de Lotte megtiltotta, hogy addig döntsek, amíg nem láttam az összest. Mellékesen megjegyezném, hogy vagy ötszáz sorakozott szépen a vállfákon, és nekem mindegyik ugyanolyan volt. Amíg én hipersebességgel végigszaladtam rajtuk, addig Lotte levett úgy tizenötöt, és már azt is eltervezte, hogy ő miben fog végigvonulni a templomban. Azt hittem, nem lehet már rosszabb, de az összes kiválasztott ruhát fel kellett próbálnom, egy kisebb bemutatót rögtönözve. Az utolsónál kezdtem feladni, hogy innen valaha is szabadulok, mert egyikben sem éreztem magam jól. Annyira távol álltak a stílusomtól, hogy az elmondhatatlan.
- Nem lehet, hogy farmerben és pólóban esküdök?
Éreztem magamon, hogy nem kell sok ahhoz, hogy kivágjak egy nagy hisztit. Haza akartam menni, de legalább jó messzire ettől a helytől.
- Nem – válaszolt határozottan. – Gyerünk, válassz! Az ötös, a harmincegyes vagy a kétszáztizennégyes? – szűkítette le a lehetőségek számát háromra.
- Tudod mit? Legyen a harmincegyes, Basti mezszáma után.
- Aj, te csaj. Vedd fel még egyszer, hogy lássalak benne!
- Muszáj?
Nem volt választásom. Belökött a fülkébe, majd a ruhát is utánam nyújtotta. Nagy nehézségek árán újra beleküzdöttem magam az anyagba, majd totálisan unott arccal léptem ki.
- Mosolyogj! Így máris jobb – nézett végig rajtam, miután teljesítettem kérését, bár az erőltetett mosolyom inkább vicsorgásra emlékeztetett. – Jó, nem kínozlak tovább, de akkor sem értelek téged – rázta a fejét, de nem foglalkoztam vele.
Amilyen gyorsan csak lehetett szabadultam a ruhától, majd fizetés után az üzletből is. Visszamentünk Lottéhoz, ahol már Benni kocsija ott állt az enyém mellett. Édes, drága, jó, egyetlen Benni nevű ismerősöm arra kért, vegyem fel a ruhát, mert látni szeretne benne. Válaszom egy kicsit hangosra sikeredett nem volt, ami mindkettőjüket nevetésre késztette, én pedig úgy tettem, mint aki megsértődött. Hamar kiengesztelődtem a süti láttán, amit Benni hazafelé vett.
- Bene, egy isten vagy – dicsértem, mire Lotte rögtön lepisszegett, mondván nehogy a fejébe szálljon a dicsőség. – Kár, hogy te nem ehetsz belőle – néztem rá rettenetesen szomorúan.
- Kösz az őszinte részvételt – forgatta meg a szemeit. – Mellesleg ehetek, maximum majd plusz tornázom.
- Lotte biztos segít pár kalóriát elégetni – vigyorogtam a két vörösödőre.
- Te biztos tapasztalt vagy ebben. Egy menet mennyit éget el? – vágott vissza Benni.
- Egyszerre egy nem sokat segít – kacsintottam. Nem hagytam, hogy a végén én jöjjek ki rosszul a szócsatából.
- Rendben, pontos mennyiségadatoktól kímélj meg, nem vagyunk kíváncsiak a szexuális életetekre – adta meg magát Lotte.
- Igazán kár. Mondhattam volna néhány kreatív ötletet.
- Ó, az majd érdekelne – mondta halkabban Benni, mire Lotte oldalba vágta. – Nem, azt hiszem, mégsem – szívta a fogát az ütés után.
- Micsoda páros – nevettem ki őket.
Igazából nagyon aranyosak voltak együtt, ezt minden alkalommal elmondom, amikor látom őket. Megjegyzésemre csókolózni kezdtek, én pedig úgy döntöttem itt az idő a távozásra.
- Mielőtt elkezditek a kalóriaégetést, én megyek – mutattam hátra az ajtóra. – Nem szeretek sötétben vezetni – indokoltam is meg távozásom okát.
- Gyere máskor is – mondta Benni.
- Örülök, hogy végre te jöttél, nem én mentem. Legközelebb egy kis városnézést is beiktathatunk, mert klassz ez a város. Bastiannak pedig üzenem, hogy hamarabb fog velem találkozni, mint gondolná.
- Interjú? – kérdeztem, amire válasz gyanánt bólintást kaptam.
A kapuban még beszélgettünk egy keveset, de aztán tényleg elbúcsúztunk, beültem a kocsiba és hazafelé vettem az irányt.