A focin keresztül - Két év

Halihó emberek! Ki várja az EB-t? Már csak 4 nap, és indul:)Egy hónap mennyország, csak nehogy pokollá váljon! A történetben most ugrunk egy kicsit az időben, remélem senkit nem fog megzavarni:) Kommenteket szívesen olvasok... még mindig;) Jó olvasást!

-    Szia – vette fel.

-    Mesélj – tértem rögtön a tárgyra.

-    Hát – nyújtotta el az á-t. – Összejöttünk! – kiáltott fel.

-    Ááá, na, végre. – Megálltam a piros lámpánál.

-    A kis udvarias tényleg két kabátot hozott – nevetett. – Amúgy nem értem magam. – Hangulata gyorsan visszaesett. – Odáig voltam Gabrielért, és ilyen gyorsan egy új kapcsolatba kezdtem.

-    Ne gondolkodj ezen! Örülj, hogy nem zuhantál mély depresszióba, és becsült meg Manuelt, mert megfogtad az Isten lábát. Bocs, Isten jobb kezének lábát, mert az Istent én kaptam el – céloztam Bastira.

-    Mondasz valamit – gondolkodott el. – Mármint, ami a depressziós részt illeti.

-    A másikkal is – kötöttem az ebet a karóhoz. – Na, most le kell tennem, mert vezetek, de nagyon örülök, hogy összejöttetek, és mondd meg Manunak, hogy üdvözlöm.

-    Rendben.

Köszönés után bontottuk is a vonalat, aztán hazahajtottam. 

* *

Bedobás. Kicsit megálltam pihenni, és újra ránéztem a kijelzőre, ami mutatta, hogy 89 perce megy a meccs, és az eredmény 5-2. Egy pillanatra elmosolyodtam, ugyanis az utolsó három gólt én lőttem. Ez és a vezetés adott még egy kis energiát, hogy végigjátsszam a hátralévő pár percet. Nem voltam már ideges, de bármennyire is szerettem focizni, ez alkalommal szerettem volna minél hamarabb meghallani a sípszótriót. Hallottam, ahogy Karin a pályára kiabál, hogy már csak védekezzünk, így én is hátrébb mozdultam, de szerencsére nem kell sokáig visszatolva játszanom, mert a bíró belefújt a sípjába egyszer… kétszer… háromszor. Eszeveszett tempóban kezdtünk el egymás felé rohanni, hogy végül középen egymás nyakába ugorjunk. A kispadról is hamar megérkezett a csapat többi tagja, és önfeledt ugrálásba kezdtünk. A kék-feketék csalódottan sétáltak le a pályáról, miután sportszerűségből egy-egy kézfogást ejtettek velünk. Örömünk végtelen volt, hiszen bejutottunk a 2012-es kupa döntőjébe. Óriási kavalkád volt. Körülöttem, bármerre néztem, piros mezes csapattársaim voltak, aztán egyszerre csak eltűnt a sok piros, és a fenti kilátás vette át a helyét. Örömmel, de kis idegességgel vettem tudomásul, hogy csapattársaim a magasba emeltek, akárcsak Nicole-t. A levegőben pacsiztunk, aztán épségben visszakerültünk a földre. Amint biztos talajt éreztem a lábam alatt, a csapattagok kis utat nyitottak, amelynek végén Bastiant láttam meg.

-    Már értem, mire mondja azt anya, hogy büszke vagyok rád – mosolygott rám, aztán egy csókkal gratulált.

-    Mind a ketten döntőt játszunk – csimpaszkodtam a nyakába. – Amúgy, hogy jutottál be a pályára?

-    Azért mégiscsak én vagyok Bastian Schweinsteiger – húzta ki magát viccesen. – Na, hagylak is. Ünnepelgessetek, én megvárlak kinn, meg osztok autógrammot, mert megígértem meccs alatt – sóhajtozott, aztán összeszedte magát. – Szia, engem várnak a világ legjobb rajongói – távozott színpadiasan, rájátszva a dologra.

Újra elvegyültem a csapattársak között, aztán hamarosan néhány pályára beengedett újságíró, és riporter is közénk férkőzött, mi pedig gyors interjúkat adtunk, amik többek között arról szóltak, hogy nagyon boldogak vagyunk, de tudjuk, hogy a Frankfurt ellen nem lesz könnyű dolgunk a döntőben. Valahonnan közben a méltán híres bajor sör is előkerült, és ha már így alakult, egyikünk sem hagyta ki az alkalmat egy-egy korsó elfogyasztására. Ezek után én elköszöntem, mert nem akartam nagyon megváratni Bastiant. Mire kiértem már a kocsiban ült, és a rádióból szóló dalt dúdolgatta, de mikor meglátott abbahagyta, és elmosolyodott. Beindította a kocsit, aztán indultunk is haza. Egészen hazáig mosolygott, ami alapjáraton nem is lett volna furcsa, de volt egy olyan érzésem, hogy valamit tervez. Azonban mikor beléptem az ajtón, és megláttam a sok embert, mégis meglepődtem.

-    Gratulálunk! – harsogták.

-    Jaj, de bolond vagy – fordultam hátra Bastihoz, és figyelmességéért egy puszival jutalmaztam.

A kisebb tömegben először a lányokat, Kathrint, Lottét és Liviát láttam meg, akikkel a két év alatt nem romlott meg a kapcsolatom, sőt inkább még szorosabb lett. Mivel tőlük nem álltak messze párjaik, Manu, Benni és Marko, őket is hamar kiszúrtam. A többieket igazán csak akkor, mikor beszélgetni kezdtem velük. Természetesen Lukas is ott volt Louval, aki már igazi nagyfiúvá vált, és a focista karrierjét is megkezdte azzal, hogy klubban kezdett játszani. De Toni, és Iviva Olic is jelent volt. Utóbbi, elmondása szerint azért, mert nem akart kimaradni a buliból, de egy cseppet sem bántam, hogy ő is eljött, ugyanis már nem sokáig tudhatjuk köreinkben, mivel a szezon végén a Wolfsburghoz igazol. Kihasználva a májusi jó időt a kertben ültünk le beszélgetni.

-    Mesélj, milyen volt a meccs, milyen érzés! – kérték.

-    Jaj, tudjátok ti nagyon jól, milyen érzés – hárítottam.

-    De mi női szemmel akarjuk látni – szólalt meg Manu, az első, aki talált valamilyen kifogást.

-    Hát mi is ugyanazokat érezzük, mint ti – néztem erősítésként a három lányra. – Boldog vagyok, és legszívesebben kiállnék a világ legmagasabb pontjára, és onnan kiabálnám mindenkinek, hogy döntősek vagyunk – nevettem.

-    Tényleg nincs különbség – helyeseltek a srácok.

-    Most feljött ez az érzés – merengett Benni. – Nincs annál jobb a világon.

-    A győzelem – gondolt bele mindenki, és magában egy-egy győzelmet pergettek végig.

-    Akkor leszek én nagyon boldog, ha mi megnyerjük a kupát, ti is megnyeritek a kupát, és még a BL-t is – néztem Bastiékra.

-    Akkor mi is azok leszünk – bólogatott Ivi.

-    Viszont lejár a szerződésed – említette meg Benni.

Igaza volt. 2010-ben két évre írtam alá, és ez az ide szezonnal lejár. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit tegyek. A vezetőség szeretné, ha maradnék, és igazából én is, de lehet, hogy igaza volt anyámnak, és tényleg vannak fontosabb dolgok az életben. Bár ez így nem jelenthető ki. Inkább csak vannak más fontos dolgok, amik között időnkként döntenünk kell. Egy vigaszom volt gondolataim kavalkádja között, mégpedig Bastian, aki biztosított róla, hogy bárhogy döntök, ő mellettem fog állni.

-    Hosszabbítasz? – kérdezték többen is, mivel nem válaszoltam.

-    Nem tudom – motyogtam. Nem szerettem, ha nem vagyok biztos a dolgaimban.

Itt kisebb háborgások voltak, mivel szerintük egyértelmű lenne a hosszabbítás. A második szezonra már kiharcoltam, hogy minden meccsen kezdő legyek, miután Juliát hosszú kiesése alatt tökéletesen pótoltam.

-    Végül is van egy elméletem – teremtettem csendet. – Ha megnyerjük a kupadöntőt, abbahagyom. Ha nem, akkor folytatom. Elvégre a csúcson kell abbahagyni, vagy mi a szösz.

Mindannyian ismertek annyira, hogy tudják, hiába próbálnak rám hatni, ezt én fogom eldönteni, egyedül. Csak Basti véleményére adtam volna. Ha azt mondta volna, hogy hagyjam abba, biztos, hogy szó nélkül megtettem volna. Lukasszal gyerekkorom óta tökéletes kapcsolatom volt, ha azt a pár évet leszámítjuk, de szerencsére minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ugyanannyira bíztam benne, mint előtte, tudtam, hogy bármivel fordulhatok felé továbbra is, de mégis más volt. Ugyanúgy szerettem, de mint férfi már Bastian volt az első helyen a szívemben. Vele is meg tudtam beszélni bármit, ugyanúgy bíztam benne, mint Lukasban, és elmondhatatlanul szerettem. Ezt bizonyítja az együtt töltött két év is. Néha sok időnek érzem a két évet, hiszen annyi minden történt, kezdve az első randinkkal, amire még mai napig is nevetve gondolunk vissza, a világbajnokággal, ahol egy nagycsaládra tettem szert, egészen idáig. Néha viszont borzalmasan kevésnek, mert vele egy élet is kevés. Az első szezonban, amit a Bayernnél töltöttem, csak az ötödik helyen végeztünk, de a Bundesliga Cup megnyerése némi vigaszt jelentett. Olyan élményekben volt részem, amiről gyerekként csak álmodtam, de a legfontosabb, hogy azt csinálom, amit szeretek, amit mindig is szerettem volna. Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiknél jobbat nem is kívánhatnék. Egy olyan közösség tagja vagyok, akik emberileg többé tesznek. A csapatba megtanultam mindig hinni, nem feladni, és a végsőkig küzdeni. Megtanultam kezelni a kritikákat, lereagálni a pletykákat, és nem foglalkozni azokkal, akik nem érdemlik meg. Nem mondom, hogy ezek azelőtt nem mentek, de csak ezekben az időkben teljesedtek ki igazán, és ezért borzalmasan hálás vagyok mindenkinek, aki segített benne. Gondolataimat Basti törte meg.

-    Szóval – került elő az első pezsgős üveg. – Május tizenkettedikére.

Boldogan néztem végig a poharat magasba emelő társaságon. A világbajnokságon nem csak szert tettem egy nagycsaládra, de meg is tartottam, és erre büszke voltam. Ami a szüleimet illeti, apa ez alakommal is megbékélt, és bár nem gyakran, de legalább hajlandó volt szóba állni velem. Anyával talán kétszer beszéltem, de ezen meg sem lepődtem. Tudtam, hogy ez lesz, és így vágtam neki, szóval nem ért meglepetésként, hogy két év múlva se tudott rajta túllépni.

Szerencsére a kis összejövetelünkön mindenki tudta, hogy alkoholból mennyit szabad inni, így nem történt az este folyamán semmi említésre méltó dolog. Néhányaknak kicsit megeredt a nyelve, például Ivicának, aki elmesélte a fél életét, de lehet, hogy az egészre is képes lett volna, ha a többiek nem viszik magukkal, mikor hazafelé indultak. Összességében nagyszerű este volt, habár nem hiszem, hogy bárki vagy bármi el tudta volna most venni a jókedvem.

-    Nem akarok hazamenni – állt meg apja előtt, karba tett kézzel Lou.

-    Olyan nincs. Megyünk, és kész. Már nagyon késő van, rég aludnod kellene.

-    Ha álmos vagy, akkor feküdj le, én még nem vagyok – ásított egyet, amin jót nevettünk.

-    Látjuk.

-    Lou, nem akarsz itt aludni ma? – kérdezte végül Basti.

-    De. Apa, kérlek – csimpaszkodott Lukasra, aki lemondóan sóhajtott, és rábólintott a dologra. – Szeretlek – ölelte át keresztfiunk.

-    De szót fogadsz! – utasította Lukas, mielőtt elment.

-    Én mindig jó vagyok – kérte ki magának, amin megint csak jót derültünk, ugyanis nem a jóságáról híres a kissrác. Igazi csibész volt, mindig tudta, hogy mivel terelheti el a figyelmünket, amíg ő valami rosszaságot csinált. Egyszer például náluk ebédeltünk, és nem szerette azt az ételt, amit elé raktak, mégis meg kellett ennie. Addig ült a tányérja fölött, míg kitalálta, hogy ő látott egy egeret elszaladni az ajtó mellett. Mindannyian felálltunk, hogy megnézzük, tényleg van-e egér, és mire visszaültünk már üres volt a tányérja. Moni megdicsérte, hogy megette, de nem sokkal később, mikor Lukas kidobta a joghurtos dobozt, látta, hogy Lou kajája nem a gyomrában, hanem a kukában végezte. Azóta nem hisszük el neki, ha ilyeneket mondd.

Lukas hazament, mi pedig szépen, egymás után megfürödtünk. Louisnak a vendégszobában ágyaztunk meg, és miután megfürdött, le is fektettük. Mi is követtük példáját, és a hosszú, boldog nap után hamar el is aludtunk.

-    Nikki – lökdösött Lou.

-    Mi az? – nyöszörögtem.

-    Nem tudok aludni.

-    Gyere, feküdj be közénk – mondtam neki, majd betakartam, és már aludtam is tovább.

Reggel sem magamtól ébredtem, de ezúttal Bastian hangja rázott fel álmomból.

-    Hát te, mikor jöttél át? – kérdezte valószínűleg Louistól.

-    Éjszaka – érkezett a tömör válasz.

-    Nem tudott aludni, most viszont én nem tudok – dünnyögtem a párnámba.

-    Már ne is aludj. Tízre mész edzésre, nem?

-    De.

-    Úgy fél órád van – jelentette be Basti, mire kipattantam az ágyból.

-    Miért nem keltettél fel?

-    Én is most keltem. Ha hiszed, ha nem álmomban nem tudlak felkelteni.

-    Oké-oké – tettem fel a kezem megadóan.

-    Most hol van Lou? – nézett szét a szobában, de eltűnt.

-    Remek – morogtam.

Végül is a konyhában találtuk meg a hűtő előtt állva. Elég önálló gyerek, ezt be kell vallani.

-    Elmentem – adtam egy puszit Bastiannak, majd Lounak is, és már ott sem voltam.

Az edzés természetesen jó hangulatban telt. Mindenki boldog volt, és ez látszott is a munkánkon. Mindannyian reméltük, hogy ez a döntőig kitart. Annyira vártuk tizenkettedikét, hogy a napok is túl hosszúnak tűntek. A Bayern Real Madrid elleni meccsére elkísértem a srácokat Madridba, és elmondhatatlanul jól éreztem magam. A stadionban borzalmasan jó hangulat volt, ilyenbe még nem igazán volt részem. A végén pedig sok izgalmak után tizenegyesekkel a Bayern jutott tovább, így ők a kupadöntő után a Bajnokok Ligája döntőjében is szerepelnek majd. Végül sok várakozás után eljött az a bizonyos nap, amelyet annyira vártam: május 12, Berlin, Kupadöntő.

Az első tizenöt percben kiderült, hogy mi akarjuk jobban azt a kupát, ugyanis lelkesedésünket Berlinbe is magunkkal hoztuk. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy az első félidőben mi játszottunk jobban, bár voltak olyan momentumok mikor úgy éreztem, meg fog állni a szívem. Például a félidő előtt pár perccel mikor szabadrúgásból majdnem bekajáltunk egy gólt, de szerencsére van nekünk egy kiváló kapusunk, Längert személyében. A második félidőre mi kicsit lelassulva jöttünk ki, a Frankfurt pedig támadóbb szellemmel, így kiegyenlítődött a labdabirtoklás, és az egész játék. A 63. percig szenvedtünk, hogy összehozzunk valamit, akárcsak ellenfeleink, akiknek szintén ez volt a szándékok. Ám ezúttal mi valósítottuk meg elsőre gondolatainkat, és egy szöglet után ebben a percben született meg az első gólunk, melyet fejjel szereztünk meg. 1-0. A vezetéssel visszatért lelkesedésünk, és a hátrányban lévő Frankfurt már nem tudta érvényesíteni saját játékát, és a hosszabbításban sikerült még egy gólt szereznünk, ezzel beállítva a kettő nullás végeredményt. Amit az elődöntő után éreztünk az ennek a győzelemnek a közelébe sem ért. Ez volt a csapat első kupagyőzelme, és nagyon büszke voltam rá, hogy ott lehettem ezen a napon, és végigjátszhattam a meccset, még ha gólt nem is rúgtam. Hatalmas ünneplés vette kezdetét, de aztán el kellett hagynunk a pályát, mert nem sokkal utánunk következett a másik kupadöntő, melyet a Bayern és a Dortmund játszott. Haza se mentem, és széles mosollyal az arcomon ültem le a lelátóra, miután Bastival váltottam pár szót. Ez a meccs sajnos nem úgy alakult, ahogy terveztük, ami némiképp rontott a hangulatomon. Látni, ahogy a csapat csalódottan veszi tudomásul, hogy megint alulmarad a Dortmunddal szembe, rosszabb volt, mintha én vesztettem volna el a trófeát. Az érmek átadása után a Dortmund is megkapta megérdemelt serlegét, és óriási ünneplésbe kezdtek ők is. Az öltözőben érezni lehetett a feszültséget, és a végtelen szomorúságot. Csend volt, csak a pakolászás hallatszott, és néhány hümmögés. Én is szótlanul álltam az ajtófélfának dőlve, és életemben először nagyközönség előtt sírtam el magam. Letöröltem a könnyeimet, és próbáltam erőt venni magamon. Láttam, hogy néhányan megrökönyödve néznek rám, mégsem éreztem magam megalázottnak vagy gyengének, ahogy mindig is gondoltam a sírásra. Ennyi érzelmi hatás nekem is sok volt egy napra. De nem akartam, hogy Basti így lásson, ezért inkább halkan eltűntem, mielőtt ő is felfedezte volna szomorúságom. A folyosón maradtam egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy vissza tudok menni anélkül, hogy Bastiannak még nagyobb fájdalmat okoznék.

-    Szia – láttam meg Joachim Löwöt közeledni.

-    Szia. Gratulálok a kupához – mosolygott rám, de tőlem csak egy keserű szájhúzásra tellett.

-    Így nem az igazi. Nem ajánlom, hogy bemenj oda – mutattam az ajtóra. – A temetésen nincs ilyen hangulat. – Úgy éreztem, nem tudok többet mondani, mert ha kinyitom a számat, a könnycsatornáim kapui is kinyitódnának.

-    Én csak úgy érzem, mindenképpen biztosítanom kell őket arról, hogy elvesztett meccsek után is számíthatnak rám. Bár valószínűleg a Bayern edzője is így tett, vagy így fog tenni.

-    Lehet, mégis jót tenne nekik, ha bemennél, és egy kis lelket öntenél beléjük – gondoltam át. – Heynckes épp annyira maga alatt van, mint a játékosok, képtelen bármit is mondani. – Véleményem az új edzőről nem volt túl pozitív. Miután a 2010/2012-es szezon nem úgy alakult a Bayern számára, ahogy szerették volna, van Gaalt még a szezon vége előtt menesztették, és a következő évben már Jupp Heynckes kezébe került a csapat.

-    Gyere te is, neked is elkél egy kis lelki fröccs – karolta át a vállam, ami viszont kezdett számomra kellemetlenné válni. Nem azért, mert ő érintett meg, azzal semmi bajom nem lenne alapjáraton. Csak ma már a sírós elvemet is feladtam, és kezdem úgy érezni, hogy ő már sajnál. Azt pedig mindennél jobban utálom.

Visszamentünk az öltözőbe, ahol távollétem alatt egy fokkal se lett jobb a hangulat. Joachim váltott pár szót Heynckesszel, aztán pár szót mondott a srácoknak is. Ő tényleg tudta lelkesíteni a csapatot, még akkor is, ha beszéde főleg a válogatottaknak szólt. Bastival közben összenéztünk, és azt hiszem akkor ott olvastunk egymás gondolataiban. Mindent ki lehetett olvasni a szeméből. Odaléptem hozzá, és nagyon szorosan öleltem át. Nem is tudom, meddig álltunk így, de mindketten erőt merítettünk egymásból. A következő nap borzalmasan telt el. Bastian fancsali fejet vágott, és morgolódott, de hétfőtől már a bajnokok ligájára koncentrált.

Sajnos nem a Dortmund elleni vereség volt a legfájóbb pont az évben. Május 19-én a BL döntőben olyan vereséget szenvedtek, szó szerint, amit senkinek sem kívánok. Sokkal jobb játékkal, hazai pályán, úgy, hogy a Chelseanek köze nem volt a játékhoz… ez tényleg vereség volt. Egész meccs alatt egyszer sem volt szerencséjük, mert onnan már csak az hiányzott. Kismillió helyzet, megannyi szöglet, és csak egyetlen egyszer sikerült a labdát a hálóba juttatni. Müller gólja után a nagy örömben nem zártak olyan hamar vissza, szétszórtabbak voltak, és ezt Drogba három percre rá rögtön ki is használta. Az egy-egyes eredmény a fél órás hosszabbítás végéig megmaradt. A fél órában a bayern továbbra is szerencse ellen játszott, és nem a Chelsea ellen, ugyanis ők a büntetőkre hajtottak, ami végül össze is jött nekik. Jobb lelkiállapottal álltak fel a kapuval szemben, mieink közül pedig alig-alig akadt bátor jelentkező. A legtöbben kihúzták magukat a felelősség alól, és az egyik büntetőt Manuelnek kellett rúgni, ami engem kicsit felháborított. Ott volt egy halom jó játékos, aki odaállt volna, megvágta volna, és megnyerték volna. Megértem, hogy nagy a nyomás ilyenkor, de erre nem gondolhatnak. Oda kell állni, és meg kell csinálni. A Dortmund utána a Chelsea-től még fájdalmasabb vereség következett. Többen is, köztük Bastian még a pályán összeomlott, amit mindennél rosszabb volt látnom. Idegesített, hogy nem tehettem semmit, hogy nem lehettem oda hozzá, hogy megöleljem, és valahogy megnyugtassam. Tudtam, hogyha be is mehetnék a pályára, azzal sem érnék el semmit. Ilyen helyzetben nincsenek jó szavak, nincsenek megfelelő tettek. Szomorúság van, csalódottság és veszteség, amin egy jó ideig nem lehet változtatni. Talán az idő múlásával majd nem egy elvesztett döntőre fognak visszagondolni, hanem arra, hogy ott voltak a döntőben, és ők mindent megtettek. A büntetőket leszámítva. Utálatos érzés elvenni az ezüstérmet, mikor csak arra vágysz, hogy a kupát emelhesd a magasba, és mégis kötelező. Ilyenkor természetesen csak elveszik az érmet, és már mennek is le az öltözőbe. Bastian valószínűleg ugyanannyira vágyott az ölelésemre, mint én az övre, mert engem keresett, és amint meglátott szinte fájdalmasan húzott magához. Ezen a szombaton is sokáig álltunk így, az sem érdekelt, hogy izzadt. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy sírt. Biztos vagyok benne, hogy próbálta visszatartani, de a mellkasa hullámzott. A ténytől, hogy ennyire szomorú nekem is sírhatnékom volt, de most azt éreztem, hogy nem sírhatok. Nekem őt kell valahogy támogatnom, és ahhoz erősnek kell lennem. Azután nem csak egy-két napig tartott a rossz hangulat. Ez sokkal több jelentőséggel bírt, és most nem volt másik döntő, másik meccs, amelyik miatt össze kellett szedniük magukat. A Hollandia elleni mérkőzésen többen nem is játszottak, bár nem tudom, hogy ez milyen arányban volt a BL elvesztése és a pihentetés között. Azt a meccset megnyerték, és Basti már néhány mosolyt is elengedett aznap, aminek nagyon örültem. A válogatottba természetesen ebben az évben is behívták, és elég valószínű volt, hogy nem csak a bő keretbe, hanem a szűkítettbe is ott lesz. A válogatott azon tagjai, akik már nem játszottak mérkőzést, szóval a münchenieket leszámítva már korábban megkezdték a felkészülést az edzőtáborban, ők viszont csak később az utolsó hétre kapcsolódtak be, így kihagyták a Svájc ellen 5-2-re elvesztett meccset, de az Izrael fölött aratott győzelmben már ők is kivették a részüket, bár Bastinak akadt egy kis probléma a sípcsontjával, így ő a kispadról nézte végig az eseményeket. Az edzőtáborba nem tartottam vele, kicsit egyedül szerettem volna lenni, és átgondolni még egyszer, alaposan a hosszabbítsak vagy ne hosszabbítsak kérdést. Minden lehetőséget végig akartam venni, és ezt csak akkor tehettem meg, ha nem tereli el a figyelmem semmi. A válogatott edzőtáborát esténként Basti elmesélése alapján éltem meg, és a honlapra felkerült videók alapján is értesültem valamelyest az eseményekről. A végleges döntést végül Bastian hazaérkezése előtti utolsó napon hoztam meg. Mikor felkeltem, tudtam, hogy kell cselekednem. Bastinak küldtem egy visszahívót, mert nem tudtam, hogy ráér-e, de rögtön vissza is hívott. Elmondtam neki, hogy döntöttem, mert szerettem volna vele is megbeszélni még egyszer, mielőtt bemegyek, és elintézem a dolgokat. Ő újra biztosított arról, hogy mellettem van, így aztán nyugodt lelkiállapottal ültem kocsiba, hogy lezárjam ezt a hosszúra nyújtott tanácstalan időszakot.