A focin keresztül - Búcsúmeccs

Sziasztok! Nos, itt az új rész. Pár EB meccsen már túl vagyunK! Mit szóltok hozzájuk? Szerintetek meglesz az EB győzelem? Vajon majd mi állunk Európa legtetején? Azt hiszem, én lennék a legboldogabb!! De én most is boldog vagyok, ugyanis a legutóbb megvolt a tízezres látogatottság, most viszont újabb "jubileumhoz" érkeztünk: már 100 oldalas a történet:)) Remélem, eddig mindegyik oldal elnyerte a tetszéseteket, és azt is, hogy ez a jövőben is így lesz. Még boldogab lennék, ha írnátok hozzászólásokat is. Jó olvasást és HAJRÁ NÉMETORSZÁG!:)

Amint megérkeztem a megfelelő ajtón bekopogtam. Tudtam, hogy már vártak, hiszen már nagyon sokáig húztam. Ez idő alatt többen is próbáltak rábeszélni a maradásra, kedvező ajánlatokat tettek, még Nicole és kis csapata, akikkel idő közben megtaláltuk a közös hangot, is szinte könyörögtek, hogy maradjak. Természetesen nagyon jól esett, mert ez amolyan elismerés-féle volt. Tudtam, hogy a csapatnak szüksége lenne rám, de biztos voltam benne, hogyha muszáj lenne, akkor tudnának pótolni. Kismillió nő rohangál a Földön egy ilyen ajánlatra várva, olyanok, akik még nálam is jobbak.

-    Jó napot! – köszöntem, amikor beléptem.

-    Jó napot Frau Bleiblich! – Érdeklődve néztek rám. Tudták, hogy mi célból érkeztem. Nem erre voltak kíváncsiak, hanem a válaszra.

Minél tovább akartam húzni a végső döntésem kimondását. Túlságosan nehéz volt.

-    Kiskoromban, sőt egészen 2010 elejéig az egyetlen, ami éltetett a futball volt. Az volt az életem. És ez ma sincs másként.

-    Akkor tehát marad?

-    Had mondjam végig! – kértem, aztán a beálló csendben folytattam. – Ma is a foci az életem. De már nem csak ez. Bastian a másik, és terveink vannak, amik nekem sosem volt előtte. Úgy érzem, ezek a tervek nem egyeztethetők össze a focizással. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntés, de tudom, hogy akármilyen szomorú vagyok most, hosszútávon boldoggá fog tenni. Bastian fog boldoggá tenni. Tehát a döntésem, – lehajtottam a fejem, vettem egy nagy levegőt, aztán felnéztem – nem hosszabbítok.

-    Sejtettem – mondta lemondóan a nagyfejesünk.

-    Életem legjobb két éve volt, az elmúlt kettő, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Mindent nagyon szépen köszönök.

-    A mi két évünket is szebbé tette. Mi is köszönettel tartozunk, ezért szeretnénk egy búcsúmeccset csinálni. Azt még ugye elvállalja?

-    Természetesen – bólintottam.

-    Akkor ez ügyben még ma fel fogjuk hívni, kisasszony – mosolygott rám kedvesen, majd elém csúsztatta a papírokat, amiket alá kellett írnom.

 Amint beültem a kocsiba hangos sóhaj hagyta el a számat. Lehajtottam a napellenzőt, és elhúztam a kistükröt. Farkasszemet néztem a tükörképemmel, aztán elmosolyodtam. Még lehangolt voltam, ugyanúgy, mint az előző focival való szakításomkor, de tudtam, hogy így helyes, és büszke voltam magamra, hogy bármilyen nehéz is volt egy ilyen döntést meghozni, képes voltam rá. Beindítottam a kocsit és elindultam hazafelé. Útközben megálltam a fagyizónál és vettem magamnak egy csokis és egy citromos ízű gombócot, amit vezetés közben el is fogyasztottam. Otthon meglepve tapasztaltam, hogy a kocsifelhajtón már ott áll Basti autója, és a szomszédba nézve láttam, hogy Lukasé is. Érdekes, mikor hívtam Bastit, nem mondta, hogy már nem sokára itthon van. Természetesen úgy állt meg a kocsival, hogy véletlen se férjek mögé. Nem volt kedvem kiszállni, ezért rátenyereltem a dudára. Nem kellett sokat várnom, slusszkulccsal a kezében lépett ki az ajtón, és bocsánatkérőn mosolygott, majd gyorsan beült, és előrébb állt, én pedig mögé.

-    Szia – szálltam ki a kocsiból, majd bezártam az autót. A két pityegés jelezte, hogy sikeres volt a művelet. Nem mondott semmit, csak megcsókolt. – Hiányoztál.

-    Te is nekem – válaszolta. – De lesz alkalmunk bepótolni. Két meglepetésed is van – fogta meg a kezem, aztán besétáltunk.

-    És mi az? – érdeklődtem kíváncsian. Válaszként két borítékot kaptam. Találomra feltéptem az egyiket, amely két jegyet rejtett Olaszországba. – EB előtti pihenés? – vigyorogtam rá.

-    Remélem, nem sokat pihenünk – kacsintott sejtelmesen. – Na, nyisd ki a másodikat, nevetni fogsz.

A második boríték egy levelet tartalmazott, amit gyorsan szét is hajtottam és olvasni kezdtem.

Szia Nikki!

A hátad mögött érdeklődtem Bastiannál, hogy mi lesz veled, ami a futballt illeti. A repülőút utolsó pár percében kaptam a hírt, hogy abbahagyod. Először is szeretnék még egyszer gratulálni az eredményekhez, amit elértetek a csapattal, nagy dolog az, amit te csináltál ebben a két évben. Merthogy figyeltelek ám. Másodszor viszont: most hogy nem hosszabbítottál, nem kell edzésekre járnod, így ráérsz, hogy velünk legyél az Európa bajnokság ideje alatt. Ez amolyan behívóféle a válogatottba, csak kicsit másmilyen stílusba, mint ahogy a többiek fogják megkapni. Remélem, nem fogok nemleges választ kapni.

Légy jó!

Joachim Löw

-    Te pletykás – nevettem. – Szeretnéd, hogy menjek?

-    Követelem – ölelt át mosolyogva, aztán felemelt és mászkálni kezdett velem. Fogalmam sincs, hogy ez mire volt jó, csak tippelni tudtam, hogy rájött a bújós kedve.

-    Mikor szeretnél Olaszországba menni? – mormogta a hajamba.

-    Valamikorra akarnak egy búcsúmeccset csinálni nekem. Azt mondták, még ma felhívnak.

-    Akkor majd megbeszéljük. Amúgy mi volt?

-    Semmi érdekes. Elmondtam, megköszöntem a két évet, aztán ők is. Mondták ezt a búcsúmeccset, fogalmam sincs, hogy lesz, de aztán jöttem haza.

-    Hozzám? – nézett rám szépen.

-    Nem Bastian – nevettem ki. – A kutyához.

-    Na – nyújtotta el az a betűt.

Egy jó ideg még egymás karjaiban fetrengtünk a kanapén, aztán megszólalt a telefonja, és kénytelen voltam kibontakozni öleléséből. Kiment a szobából telefonálni, így nem tudtam, kivel beszél és mit, de mikor visszajött szórakozott volt és mosolygott.

-    Ki volt? – érdeklődtem.

-    Tobias – válaszolta kis habozás után, amit furcsálltam, de nem kérdeztem rá.

Szerencsére nem helyeztük magunkat nagy kényelembe, mert nem sokkal később az én telefonom is dalolni kezdett. A Bayerntől hívtak a meccsel kapcsolatba. Igazából nem sokkal lettem okosabb, mert csak az időpontot és a helyszínt tudtam meg, azt hogy kivel játszunk nem árulták el. Azzal érveltek, hogy meglepetésnek szánják, de nekem már bőven elég volt a meglepetésekből.

-    Holnap hattól lesz a meccs az Allianzban – újságoltam Bastinak.

-    Kik ellen?

-    Az engem is nagyon érdekelne – dünnyögtem.

-    Holnap majd meglátod – mosolygott.

A nap hátralévő részében azon kívül, hogy a tévé előtt egymásnak dőlve elfogyasztottunk egy doboz fagyit, nem csináltunk semmit. Vártam a holnapot, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ki az ellenfél, ha ennyire titkolják. Próbáltam találgatni, de nem volt kinél rákérdezni, így ugyanabban a tudatlanságban indultam el másnap fél ötkor a stadionba. Bastian természetesen velem jött. Az öltöző felé indultam, Basti továbbra is mellettem volt, de az öltözőbe már nem jött be. Azt mondta, odakinn megvár, azonban mikor kész lettem és a csapattal együtt elindultunk melegíteni már nem volt ott. A lelátókon feltűnően sok szurkoló ült, ami kezdte egyre érdekesebbé tenni az egészet. Női meccsekre nem szoktak sokan jönni, nincs rá akkora kereslet, mint a férfire, de a nagy érdeklődést hamarosan megértettem. A Bayern férfi csapata jött kifelé a folyosóról, mire nevetve kezdtem el a fejemet rázni. A csapatból mindenki egy nappal lerövidítette a szabadságát miattam, ami nagyon jól esett, még a válogatottak is, pedig nekik nemsokára kezdődik az EB. Csapattársaim vigyorogva néztek rám, aztán folytatták a bemelegítést, én pedig követtem a példájukat, csak előbb váltottam pár szót Bastiannal.

-    Hazudós – vádoltam boldogan mosolyogva, és aprót löktem rajta.

-    Most mondd, hogy nem jó. Az én fejemből se pattanhatott volna ki jobb ötlet – fogta le a kezeimet, és megcsókolt. Nem is lett volna ellenemre, ha ezt nem nagyközönség előtt teszi, de mindig is utáltam, ha mások előtt falták egymást a párok, ezért én sem csináltam. A helyi kommentátor közben minden egyes megmozdulásunkat kommentálta is. – Na, menjél melegíteni, mert nagyon el lesztek verve – kacsintott.

-    Hiszem, ha látom – nyújtottam ki rá a nyelvem, aztán visszamentem a másik térfélre.

-    Hadüzenetet hoztam – álltam be a körbe. – Bastian üzeni, hogy el leszünk verve.

Ez megalapozta a jó hangulatot, és élveztük, hogy ennyi ember fog látni minket. A stadion azért még így sem volt tele, ugyanis egy nap alatt valószínűleg nem mindenki értesült arról, hogy ma meccs lesz, de már ez is több volt, mint amennyi ember előtt mi szoktunk játszani. A bemelegítés után visszamentünk az öltözőbe, ahol ott volt Karin és Thomas.

-    Remélem, tetszik az ellenfél.

-    Nagyon – nevettem. – Álmaimban sem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert egy halom válogatott focista van a csapatukban, és mégis elvállalták egy héttel a nagy torna előtt.

-    Miattad tették – mondta Karin. – Amint megemlítettük nekik, hogy milyen célból lenne ez a meccs, mindenki rábólintott. Tudod, szerencsés vagy.

-    Tudom – mosolyogtam.

-    Sajnáljuk, hogy elmész – kapcsolódott be a beszélgetésbe Thomas is, a csapattársaim pedig bólogattak. A volt csapattársaim. – Ki fog nekem visszabeszélni – sóhajtott nagyot.

-    Sosem gondoltad, hogy egyszer még visszasírod, mi?

-    Őszintén? Nem – vágott komoly fejet, de tudtam, hogy most is csak viccel.

Feltevésem be is igazolódott, mikor nevetve felállt és átölelt. A többiek kapcsolódtak hozzánk, és hatalmas nagy ölelés lett az egészből, ami számomra elég megható volt. Éreztem, hogy vége az életem egyik szakaszának, és ez elég ijesztő volt. De hamar megnyugodtam, mert az újabb szakasz nem volt ismeretlen, és tudtam, hogy várnak rám benne. Most éppen kinn a rajongók, úgyhogy el is indultunk kifelé. Megálltunk sorban, ahogy minden meccs elején, a különbség csak annyi volt, hogy a bemondó beszélni kezdett. Nagyvonalakban elmondta, hogy miért vagyunk itt, ismertette pályafutásom fontosabb állomásait, majd a bejárat felől Karinék jöttek. Thomas kezében egy csokor virág volt, Karinéban pedig egy nagy kép a csapatról, illetve egy plüssmaci, ami a kabalafiguránk tökéletes, kicsinyített mása volt. Kézfogás és puszik kíséretében átvettem őket, készítettek pár képet, majd letettem a képeket és vissza akartam állni a sorba, de félúton Basti állta el az utat. Kezében egy kis doboz volt, aminek látványára akaratlanul is találgatni kezdtem. Ugye, nem? Pedig de. Az egész stadionban beállt a csend, senki nem szólalt meg. Hihetetlen volt, de a többtízezres létszám ellenére a légy zümmögését is lehetett volna hallani.

-    Nikki – térdelt le előttem.

-    Most meg akarsz zavarni, hogy meccs közben ne tudjak koncentrálni? – Nem akartam elviccelni a helyzetet, de borzalmasan zavarban éreztem magam, és nem tudtam máshogy oldani a feszültséget. Bastian a kérdést vigyorral jutalmazta.

-    Nem. Boldoggá akarlak tenni, és nagyon remélem, hogy te is engem. Nem kell hozzá mást tenned, csak igent mondanod. Hozzám jössz feleségül?

Az arénába továbbra is a csend volt az uralkodó tényező, az én fejemben azonban a káosz, és a hangzavar. Kismillió közös emlék tolult egyszerre a szemem elé, és mindet végigpörgettem. Mintha egy kisfilmet néztem volna kettőnkről. Az első naptól az utolsóig. Élveztem a „filmet”, de nem akartam tétovának tűnni, vagy úgy, mintha haboznék, mert semmi okom nem volt rá. Tudtam a választ, és Bastian is biztos volt benne, különben nem ennyi ember előtt kérdezte volna meg.

-    IGEN – kiabáltam, hogy mindenki tökéletesen értse, de csak Bastit néztem könnyektől elfátyolosodott tekintettel. – Szeretlek.

Felállt, felhúzta az ujjamra a gyönyörű gyűrűt és megcsókolt. Ebben a csókban minden benne volt. A legrosszabb percünktől a legjobbig. Remélem, ő is azt érezte, amit én, hogy mennyire szeretem, hogy bármit megtennék érte. A csendet közben felváltotta az éljenzés, és egy hosszú ölelés után megkezdtük a meccset.

-    A vőlegényed megtaposta a lábamat – szaladt el mellettem Julia, hogy visszaszerezze a labdát, amit ennek következtében elvesztett. A vőlegényem szó hallatán elmosolyodtam, aztán besegítettem csapattársamnak a labda visszaszerzésében.

A meccs egyik követelménye természetesen az volt, hogy vigyázunk ellenfeleink testi épségére, ugyanis senkinek nem hiányzott egy bokaficam, vagy bármilyen húzódás. Ezt be is tartottuk. A meccs jó hangulatú volt és inkább vicces, mint vérre menő harc, amit bizonyított például az, hogy Basti sokszor passzolta szándékosan nekem a labdát, de utána bocsánatot kért csapatától, mintha véletlen, ügyetlenségből tette volna. De ott volt Manu is, aki kicsit később ugrott a labda irányába, így hagyva, hogy a labda elzúgjon mellette, majd miután a játékszer a hálóban kötött ki mosolyogva ölelgetett meg. Az biztos, hogy ezt a meccset sosem fogom elfelejteni, és csak remélni tudtam, hogy a kilátogató szurkolók is legalább olyan jól érezték magukat, mint mi, akik játszottunk. A stadiontól nem akartam nagyon búcsúzni, tudtam, hogy bármikor visszajöhetek, még akkor is, ha többet már nem játszom, és a csapattagokkal sem akartam megszakítani a kapcsolatot, hiszen tényleg az életem részévé váltak, mindenki egytől egyig. A mérkőzés végén mind a két csapattal rendeztünk egy közös ölelkezést, aztán taps közepette levonultunk a pályáról.

A hazaúton Bastival előbb kibeszéltük a meccset, aztán megbeszéltük, hogy holnap indulunk is Olaszországba, de ezek most csak azért merültek fel, hogy ne legyünk teljes csöndben, igazából viszont mind a ketten azt vártuk, hogy végre hazaérjünk, és csak ketten legyünk. Az bejáraton kijőve ugyanis újságírók ezrei támadtak le, főleg az eljegyzés érdekelte őket, de lényegében minden másba belekérdeztek. Csodálkoztam, hogy nem kérdezték meg Bastiantól, hogy milyen színű alsógatya van rajta.

-    Annyira édes vagy – mondtam neki, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Ezzel egy időben a nyakába ugrottam. – Mikor találtad ki? Vagy… hogy… és…?

-    Igazából Olaszországban szerettem volna megtenni, ezért szerveztem a nyaralást, és a gyűrűt is megvettem már jó egy hete. Tulajdonképpen kapóra is jött, hogy nem tudtál velem eljönni az edzőtáborba, mert így mindent el tudtam intézni. Viszont amikor tegnap felhívtak, amikor azt mondtam, Tobi keresett, akkor mondták, hogy lenne ez a meccs, nekem pedig rögtön beugrott a nagy lehetőség, arra gondoltam, hogy így nagyobbat szólna. Tudom, hogy egyikünknek sem az a lényeg, hogy mindenki tudjon róla, és hogy minél nagyobb felhajtás legyen, de akartam, hogy tudd, tényleg komolyan gondolom.

-    Mi lett volna, ha nemet mondok?

-    Az nagyon nagy ciki lett volna, de egyszer sem fordult meg a fejemben.

-    Gondoltam, de nyugi, mert nekem sem. – Szájához hajoltam, hogy végre senkitől se zavartan meg tudjam csókolni.

Még ha nem is terveztük az ágyban kötöttünk ki, és csak egy gyors zuhanyért másztunk ki onnan, hogy holnap kipihenten tudjunk menni Capriba.

A délelőttünk pakolással telt, vagyis inkább az enyém, mert Basti csak bedobálta a ruháit, és ezzel el is intézte az egészet, de kedvét lelte abban, hogy az ágyon fetrengett egy sportújsággal a kezében, napszemüvegben, cipővel, néha rám nézett, hogy hol tartok, ilyenkor rendszerint megejtett egy vigyort, aztán visszabújt a lapok mögé. A sokadik alkalom után meguntam.

-    Nagyon süt a szemedbe a nap? – érdeklődtem.

-    Eléggé – nevetett, de mégis levette, és letette maga mellé.

-    Ha már itt tartunk, az ágyneműt te mosod? – néztem a lábára, mire csak lerugdosta magáról a cipőt. – Remek, köszönöm. Nem akarsz segíteni?

-    Nem tudok hajtogatni – nézett bocsánatkérően, de mindketten tudtuk, hogy ez csak kifogás.

Szerencsére Basti nélkül is sikeresen bepakoltam, elindultunk a repülőtérre, és miután áthaladtunk a biztonsági ellenőrzésen, fel is szálltunk a gépre. Éppen kényelembe helyeztem magam, amikor megszólalt a telefonom. Természetesen a táskám legaljára keveredett, így azt hittem elhallgat, mire előkerítem, de nem így történt.

-    Szia, apu! – köszöntem meglepődve.

-    Megint az újságból tudom meg, hogy mi van a lányommal. – Köszönés nélkül, morcosan vágott bele a mondandójába.

-    Öö. – Válaszként ennyit tudtam mondani. – Azt hittem örülni fogtok, hogy nem focizok többet.

-    Hát emiatt örülünk is, de nem ez ragadta meg igazán a figyelmünk. Az a focista tényleg eljegyzett, vagy megint ezek a pletykafészkek találták ki.

-    Apa, annak a focistának van neve – jegyeztem meg, aztán válaszoltam a kérdésre is. – Igen, igaz. De nem gondoltam, hogy telefontéma, ezért nem akartam így elmondani. – Azt nem vallottam be, hogy igazából eszembe se jutott, hogy velük is meg kéne osztani az örömhírt. Vagy, ha az ő szemszögükből nézem, akkor rosszhírt.

-    Azért ma átjöhettél volna, hogy közöld.

-    Repülőn ülök, hogy menjek át? – Bastianra néztem és képzeletben már a falba vertem a fejem. – Olaszországba megyek – előztem meg a kérdést. – Tényleg azt hittem örülni fogtok. Anya folyamatosan azért piszkált, hogy hagyjam abba a focit, és éljek normális életet, felnőtt módjára. Hát tessék, végeztem a focival, és vőlegényem van. Szerintem ez már elég normális, még a ti szemetekkel is.

-    Ha hazajöttél Olaszországból szeretettel várunk egy ebédre.

-    Képzelem – csúszott ki a számon, pedig apa általában rendes volt hozzám. – De nem fogok tudni menni.

-    A focistádat is, és nincs kifogás.

-    Van neve – ismételtem meg még egyszer, azzal már nem is próbálkoztam, hogy megértessem vele, nem lesz rá időnk. Kedvünk se.

-    A lényeget érted. Vigyázz magadra. Szia.

Egyszer biztos, hogy meg fogok tőlük őrülni. Basti nem kérdezett semmit, valószínűleg sejtette, hogy miről volt szó, és nem akart feleslegesen beszéltetni. Ha akart volna se tudott volna, mert a telefonom újra megszólalt, ez alkalommal a válogatott szövetségi kapitányának nevét jelezte ki.

-    Szia – vettem fel kicsit vidámabban.

-    Gratulálok! – Ő se köszönt, de ez mégis máshogy hangzott, mint ahogy apu szólt bele.

-    Köszönjük. Ja, és köszönöm a levelet is – nevettem. – Természetesen ott leszek.

-    Akkor jó, mert számítottam rád. Na, nem is zavarlak tovább, csak gratulálni szerettem volna. Add át Bastiannak üdvözletem, és vigyázzon a lábára, mert kelleni fog!

-    Átadom.

Miután letettük, elmeséltem Bastinak Jogi üzenetét, amin jót nevetett. Nem mondanám, hogy a repülőút többi része telefonmentesen telt volna el, ugyanis ismerőseim ezek szerint minden nap olvasnak újságot. A sikeres landolás után kikapcsoltam a telefonom, hogy ne zargassanak most már, lepakoltunk a szálláshelyen, ami gyönyörű volt. A tengerre gyönyörű kilátásunk volt, de a házhoz is tartozott egy medence, így nem maradtunk víz nélkül. Először én találkoztam a vízzel, mert Basti jó dolognak tartotta, hogy belelökjön. Bevallom, én kevésbé örültem neki, de legalább lehűlve indulhattam neki egy kis felfedezősétának.

-    Jössz? Megnézem, mi van a környéken. – Miközben kérdeztem felvettem a napszemüvegemet.

-    Jövök – jelent meg mellettem, és el is indultunk.

Tényleg nagyon szép volt. Körbe mindenhol csak a kékség. Egyetlen egy dolog zavart, mégpedig a parton lévő sok ember, de nem izgattam magam, mert tudtam, hogy nem leszünk sokat a parton, inkább csak fenn a medencében. Az első nap városnézéssel telt el végül, bejártunk mindent. Különösen jó hangulata volt annak, hogy kézenfogva sétálgattunk az utcákon, néha egy-egy mosolyt váltva. Én kisidőre elfelejtettem anyáékat, Basti pedig az előtte álló nagy feladatot, az Euro12-öt. A második napon elmentünk megnézni a barlangot, ami nagyon hangulatos volt. Fénnyel volt megvilágítva, ami a vízzel együtt kékes színűvé festette az egész helyet. A harmadik nap már nem csináltunk semmit, fenn a szálláson, a medence mellett napozgattunk, és koktélokat iszogattunk.

-    Nem akarok hazamenni – fordultam hasra, hogy ne csak a hasam barnuljon le.

-    Visszajövünk, amikor csak akarod – hajolt át a napozóágyáról egy pusziért. – De örülök, hogy tetszett.

-    Nem szeretnék ünneprontó lenni, de szüleim azt szeretnék, ha még EB előtt tennénk egy látogatást náluk.

-    Nekem nincs kifogásom ellene – rántotta egyet a vállán. – nem olyan szörnyűek, mint képzeled.

-    Aha – zártam le a témát, de a hangsúllyal érezhetővé tettem, hogy nem értek vele egyet.

A negyedik nap a kedvenc tevékenységemmel indult, a pakolással, de azért gyorsabban ment, mint mikor idefelé jöttünk. Leadtuk a kulcsokat, és siettünk, hogy elérjük a gépet. A repülőúton rácsörögtem apára, hogy akkor ma átugrunk, így a repülőtértől nem haza, hanem a szüleimhez mentünk. Csengetés után apa nyitott ajtót, akin már az első pillanatban láttam, hogy próbál jól hozzáállni a dolgokhoz. Többek között ezért bírtam őt jobban, mert legalább rajta láttam az akarást. Én két puszival, Basti kézfogással üdvözölte édesapámat, majd bementünk. Igazából már nagyon éhes voltam, nem is nagyon titkoltam, így hamar asztalhoz ültünk. Anyu faggatni kezdte Bastiant, ami az első találkozássukkor elmaradt. Akkor inkább csak a szemével vizslatta. Basti egy percig se játzotta meg magát, úgy adta önmagát, hogy az udvarias legyen, ezért anya hamar belebukott saját játékába, és feladta, hogy valamibe belekössön.

-    Örülök, hogy legalább egy kicsit megjött az eszed – mondta búcsúzáskor.

A szüleimhez tett kitérőnk ellenére hamar hazaértünk, kipihentük az utazás fáradalmait, és izgatottan vártuk a következő egy hónapot, melynek a végét kupával szerettük volna ünnepelni. Ez némi kárpótlást jelentett volna a fiúknak is a idei sok második helyezés után.