This long distance is killing me

Sziasztok!

Kutakodtam egy kicsit a gépemen csütörtökön, és találtam valamit, ami még nagyon régen írtam. Szerintem körülbelül két éve. Egyelőre még nincs befejezve, mert ráunhattam vagy valami ilyesmi, és félbehagytam, de ha már egyszer elkezdtem, akkor végigírom már. Javítgattam rajta - na jó kitöröltem vagy három oldalt, és jóformán átírtam az egészet - de így se olyan hű, de jó.

Mivel még nem készültem el az ELJ második részével - oké-oké, el se kezdtem - úgy gondoltam, hogy addig hozom ennek a Bruno Marsos<3 rövid történetnek az első részét. Ha minden igaz, akkor összesen négy lesz belőle. Olvassátok, szeressétek!:)

A dúdolgatós fiú

President Theodore Roosevelt High School – álltam meg az iskola kapui előtt. Szerencsére egész nyáron a közelébe se jártam, szándékosan jó messzire elkerültem. Utáltam a sulit. Nem azért, mert rossz volt a társaság, egyszerűen csak jobban tetszett volna a szörfözés, a zenélés, vagy bármi más. Annyi jó dolog van az életben, az iskola pedig elveszi ezeket a dolgokat tőlünk. Na, jó, hát akkor, üdv újra „drága” iskolám.

Minden évben kijelentettem, hogy nem szenvedem végig az évnyitó ünnepséget, de a szüleim mindig elhoztak, hogy meggyőződjenek róla, eljövök.  A szememmel körbepásztáztam az udvart, és amikor megtaláltam az osztályomat, köszöntem, majd beálltam a sorba az egyik srác mellé, ugyanis bevett szokás volt, hogy kettesével kellett állni. Gimi, harmadik osztályában…
Oldalra néztem, hogy legalább tudjam, ki mellé álltam. Remek. Sikerült kifognom az egyetlen embert, akivel nem gyakran beszélek. Peter vagy Bruno, sosem tudom, melyiket használja, mivel mindenki máshogy szólítja. Pár emberrel jóban van, nagyrészt velük lóg, de a legjobb barátja az MP3-lejátszója. A tanítási idő nagy részében zenét hallgat, néha dúdolgat. Úgy tudom az egész családja zenemániás. Mindenesetre érdekes fiú.

- Szia – köszöntem neki is.

- Ó, szia – húzta ki a füléből a készüléket. – Hát, megint itt.

- Igen – húztam el a számat.

- Hogy telt a szünet? – kérdezte. Próbáltam leplezni meglepettségem, ám érezhetően feszült volt a hangom, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak neki. Tényleg kíváncsi vagy csak a formalitás kedvéért kérdezi?

- Kicsit unalmas volt, de azért megvoltam a suli nélkül. – Úgy döntöttem, rövid választ adok, aztán pedig visszakérdeztem, hogy ne tűnjek bunkónak.

- Jó volt. A családdal elég sokat voltunk zenélni – mosolygott. Tessék, már megint a zene, az egyetlen dolog, amiről beszélni tud. Bár ha belegondolok, ez nekem most pont kapóra jön, mivel minden ember szereti, ezért közös témának megfelelő. Ennek ellenére egy idétlen az jó választ adtam.

- Milyen zenéket szeretsz? – kaptam meg a következő kérdést. Velem ellentétben, ő teljesen laza volt, úgy kérdezgetett, mintha már egy tucatszor beszéltünk volna, és ez engem is megnyugtatott.

- Hát… végül is mindent meghallgatok, nincs kedvenc műfajom. Hogy választhatnék ki egyet, mikor nem is ismerem mindet? – mosolyogtam el magam.

- Király. Én azt vallom, hogy minden műfajban vannak jók, de vannak rosszak is. Meghallgatom, aztán maximum többet nem.

- Csend legyen! 16 évesen nem tudtok végig állni csendben fél órát? – ripakodott ránk a tanárnőnk. Teljesen igaza volt, de ne várja el, hogy az igazgató unalmas, állandóan ismétlődő beszédét csendben unatkozzam végig. Bruno…vagy Peter, nevezzük akárhogy is, újra jó benyomást keltett bennem, amikor elnézést kért, és azt mondta, hogy ő tartott szóval, ezzel elvíve a balhét.

Tudtam, hogy idiótának fogok tűnni, de érdekelt, hogy akkor végtére is, milyen néven szólíthatom, így egy kis mentegőtés után megkérdeztem, hogy a Brunonak vagy a Peternek örülne jobban. Újabb meglepetésemre nem nézett rám furcsán, hanem lelkesen elmesélte, hogy még az apukája adta neki kiskorában a Bruno becenevet, ami ráragadt, és inkább azt használja.

- Tudod, mi a furcsa? – fordult újra felém kis gondolkodás után, kérdő tekintetem láttán pedig folytatta is. – Az, hogy mi eddig nem beszéltünk. – Nem értettem, hogy miért mondta ezt, így értelmes válasz hiányában megint megcsillogtattam bő szókincsemet: öhm, ja. – Csak mert egész jó fej vagy – mosolygott.

- Egész? Csak egész? – vigyorogtam rá.

- Nagyon – nevetett.

- Csendet már! – csitítgatott újra Mrs. Taylor.

Ezután tényleg befogtuk a lepénylesőnket, hiszen nem akartuk már az első napon kivívni az osztályfőnök ellenszenvét. Még képes egész évben szívatni.

- Sikeres tanévet kívánok mindenkinek! – búcsúzott az igazgató, az osztályok pedig bevonultak a termeikbe, hogy még négy, ennél is érdekfeszítőbb osztályfőnöki órán vegyenek részt.

Útközben a barátnőimhez szegődtem, akik rögtön azzal kezdték húzni az agyam, hogy ki mellett álltam.

- Jaj, mennyire hiányzott ez nekem – nevettem ki őket. – Csak mellette volt hely, nyugi van.

Eszük ágában sem volt abbahagyni a kínzásomat, úgyhogy kaptam mindegyiküktől legalább három kérdést, amik arra irányultak, hogy miről beszélgettünk, illetve, hogy tetszik-e. Szerencsére Letit jobban lekötötte, hogy lesz-e ülésrendünk, úgyhogy elterelte a témát rólam.

Amikor beértünk a terembe, megcéloztuk az utolsó előtti sort, és hárman bevágtuk magunkat egymás mellé.

- Ácsi-ácsi! – harsant a boszi hangja. – Ezt ugye nem gondoltátok komolyan? – nézett ránk gúnyosan mosolyogva. – Itt az én rendkívül tökéletes ülésrendem. Mindenki, minden órán eszerint ül. Ha meghallom, hogy valaki máshol foglal helyet… - ordítozott, mi pedig a szemünket forgattuk.

Elővette a nagyon szuper ülésrendjét, és elordibálta, hogy kinek hol kell ülnie. Mindenki épphogy csak kihallotta a nevét a hangzavarban, nem hogy még azt is tudja, ki mellé kell ülnie, így a tanárnő majd felrobbant az idegességtől, és szinte mindenkinek szótagonként mondta el, merre találja a helyét. Én a lehető legtávolabb kerültem barátnőimtől. A jobb oldali padsor második sorába lettem ültetve, Bruno mellé.

- Azt hiszem, a nagyon jó fej csajt el kell viselned ebben az évben – vágtam le mellé magam.

- Neked meg a zenemániás hülyegyereket. Na, figyelj, játsszunk! Ez a négy óra úgyis dögunalom lesz.

- Játsszunk? – néztem rá érdekesen.

- Elindítok egy zenét, te pedig megmondod, kitől melyik című dal az – tartotta felém a fülest, miközben ismertette a játékszabályokat.

Minden nap hallgattam zenét, de sosem próbáltam ki, hogy felismerném-e őket, úgyhogy elég bátortalanul álltam a dologhoz, főleg ha azt nézzük, hogy neki Krisztus előtti számokat is mutathatnék, annak is rögtön tudná a címét. Nem tudom hányat hallgattatott meg velem, de a végén már a női és a férfihangot se voltam képes megkülönböztetni, ezért inkább abbahagytuk.

- Egész jó vagy – ismerte be végül.

- Ah, megtisztelő ezt tőled hallani – fújtam ki a levegőt.

- Holnap akkor senki se késsen! – mondta el az utolsó mondatot a tanárnő, majd kivágtatott a teremből. Olyan jól elvoltunk, hogy fel se tűnt, hogy elteltek az órák. Csodálkozva álltam fel a helyemről, hogy a többiekkel együtt olyan gyorsan hagyjam el a termet, mintha bomba lenne elhelyezve a közepén. Most nem volt időm beszélgetni, mert ma kellett elmennem megvenni a tancuccokat, így csak elköszöntem a lányoktól, és már haladtam is kifelé az épületből.

- Nora – kiabálta valaki a nevem, én pedig próbáltam kivenni a tömegből, hogy ki az. – Nora – ért oda hozzám Bruno. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak… a hétvégén lesz egy fellépése apa együttesének. Nincs kedved eljönni? – mosolygott zavartan.

- De, persze. Nagyon szívesen – mosolyogtam vissza. – De most ha nem haragszol, nagyon sietek. Szia, Bruno.

- Rendben. Szia – integetett.

Amíg hazafelé sétáltam, akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Nem értettem magamat. Sosem néztem Brunora úgy, mint pasira, de ma annyira jól elvoltunk. Legszívesebben már most mennék újra suliba, hogy mellette ülhessek. Vajon miért hívott el? Ne álmodozz, elhívott, elmész, és majd lesz valahogy. Lehet, csak kedves akart lenni, ennyi az egész.

Másnap reggel olyan dolog történt, mint amilyen még soha: előbb keltem anyánál. Csodálkozva nézett rám, miközben a hogy létem felőlem érdeklődött.

- Megyek suliba, meglepő nem? – mondtam, mintha magától értetődő lenne, hogy fél órával hamarabb kelek, mint kellene. Felhúztam a cipőmet, és már nyúltam is a kilincsért.

- De még csak fél…

- Szia, anya – nyomtam egy puszit döbbent arcára, majd elindultam.

Tavaly Bruno csengetés előtt fél órával mindig benn volt, reménykedtem benne, hogy ez idén sem változott. Amikor reggel felkeltem, még mindig nem értettem magamat, de már rég lemondtam arról, hogy bármit is megértsek. Csak sodródom az árral, jelenleg. Majd ha felnövök, megváltozom. Bruno aranyos, és jó arc. Ha ő nem akar semmit, haverok még mindig lehetünk. Jó, talán kicsit előreszaladtam az időben. A termünkbe, ahogy vártam nem sokan voltak, de Bruno ott volt. Éppen dúdolgatott valamit.

- Jó reggelt – énekelte. Olyan idióta, mégis nevethetnékem támadt tőle.

- Nektek is – énekeltem vissza. Ő is elnevette magát, aztán tovább dúdolta az előbbi dalt. Leültem a két bennlévő lányhoz, Claire-hez és Katjahoz. Mindketten álmosak voltak, mert elmondásuk szerint a nyáron elszoktak a korán keléstől.

- Én nem vagyok – kotyogott bele a beszélgetésünkbe Bruno.

- Te mikor vagy az? – szólt neki oda Kevin, akinek épp volt ereje felemelni a fejét a padról. – És egész reggel énekelsz, nem hagysz aludni – dohogott, majd visszafeküdt a padra.

- Akkor énekeljek altatódalt? – nevette ki.

- Csak fogd be! – intette le Kev.

A napok nagyon lassan teltek, de én mégsem voltam fáradt. Vártam a hétvégét, és hét közben pedig a lehető legtöbb időt töltöttem Brunoval. Volt, hogy szünetekben is vele beszélgettem, aminek a barátnőim nem örültek túlzottan, de amikor végre bevallottam nekik, hogy komolyan kezd érdekelni a srác, lelkesek lettek, és szorítottak nekem.

- Akkor holnap látjuk egymást – köszönt el tőlem pénteken Bruno, mintegy figyelmeztetve, hogy meg vagyok hívva arra a koncertre.

- Ott leszek – ígértem.

- Ha nem… tudom, hol laksz – kacsintott.

- Ó, tényleg? – lepődtem meg.

- Nem – nevetett fel.

- Istenem – emeltem az égre a tekintetem.

- Nem, csak én – hajolt fölém.

- Javíthatatlan vagy – csaptam a mellkasára.

- Ja, tudom. Na, gyere holnap! – Elköszönt, aztán visszarakta a fülébe a zenéjét, és elsétált.

Másnap lázasan készülődtem a találkozóra. Csak annyit tudtam, hogy szabadtéri lesz, de semmi mást nem mondott, úgyhogy egy egyszerű lengébb ruhát vettem fel, majd elindultam.

Amikor odaértem, megkerestem a kis előadót, ami a magasságát tekintve nem volt valami könnyű. Végül is inkább ő talált rám, mint én rá, de az a lényeg, hogy sikerrel jártunk.

- Gyere, az első sorba fogunk állni. Vagyis pár szám erejéig én is énekelni fogok. Remélem nem bánod, ha addig egyedül maradsz, csak ezt elfelejtettem mondani – fogta meg a kezem, és maga után húzott.

A koncerten nem voltunk annyira sokan, de nem is mondhatnám, hogy kevés ember jött el. A hangulat viszont nagyon jó volt, Brunonak pedig eszméletlen hangja volt. Ha ezt továbbképzi, megvan a következő Grammy-díjas énekes. Az esemény végén érdeklődni kezdett afelől, hogy jól éreztem-e magam, illetve, hogy tetszett-e, amit énekelt. Természetesen lelkendezve válaszoltam, ugyanis nagyon felvillanyozott a produkciója. Beszélgetés közben sétálni kezdtünk, de előbb odaszólt az apukájának, hogy nem velük megy haza.

- Szeretek itt lenni – mondta, amikor a tengerparthoz értünk. - Főleg ilyenkor, estefelé. Van a naplementében valami, amitől elhiszem, hogy az álmaim valóra válhatnak – nézett el messzire, aztán sóhajtott. Most először láttam igazán komolynak.

- Mi az álmod? Énekes akarsz lenni? – lecsaptam a témára, és próbáltam minél tovább előtérben tartani a komolyabbik felét.

- Igen. Ez a példa van előttem. Szó szerint a zenébe születtem, és tudom, hogy apunak is ez volt az álma, sőt az egész családnak, de senkinek sem sikerült teljesen. Habár apa váltig állítja, hogy neki így is tökéletes. Az álmaikat szeretném valóra váltani. Hogy büszkék legyenek rám.

- Csak ezért? Mármint… jó, ez most hülyén hangzott, mert nyilván ez is nyomós ok, de…

- Tudom, hogy értetted. A válaszom pedig, nem. Nem csak ezért. Az éneklés tényleg az életem, ezt szeretném csinálni. – A hangja árulkodó volt, egyértelműen jelezte, hogy igazat mond, és ez minden vágya. Kicsit elgondolkoztam, hogy nekem van-e ehhez hasonló komoly célom, de rá kellett jönnöm, hogy nincs. Van egy csomó hobbim, de egyiket sem szeretném a munkámnak nevezni, úgyhogy egyelőre fel is adtam az életcéljaim előásását, helyette rajta kezdtem gondolkozni. Ahogy az arcára néztem, annyi mindent láttam benne. A bolondos, mindig dúdolgató fiút és ezzel egyetemben az álmaiért küzdő férfit, aki képes lenne eldobni magától mindent, hogy azok valóra váljanak.

- Olyan furcsa vagy. Vagyis nem tudnálak jellemezni téged, ha valaki arra kérne – szólaltam meg végül. Értetlenül nézett rám, úgyhogy megpróbáltam bővebben kifejteni előbbi mondatom. Amikor úgy gondoltam, hogy megértette, mire akarok kilyukadni, elnevettem magam. - Olyan vagy, mint aki a Marsről jött.

- Bruno a Marsról –húzta fel a szemöldökét. – Amúgy, ha jellemeznem kéne magam egy szóval, annyit mondanék, hogy őrült. – Szavait igazolván ruhástól a vízbe futott, majd kikiabált, hogy menjek én is, nekem azonban eszem ágában sem volt. Amikor erre rájött, megjátszotta, hogy fulladozik, és annak ellenére, hogy tudtam, hogy szórakozik, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg van valami baja. Megforgattam a szemem, és utána indultam. Előérzetemet bebizonyítva, amint melléértem, abbahagyta a kapálózást, és nevetni kezdett, amiért bevettem a kis trükkjét. Hiába bizonygattam, hogy csak megjött a kedvem az úszáshoz, nem hitte el, így hatalmas fröcskölődésbe kezdtünk.

Amikor meguntuk, csurom vizesen indultunk meg a szárazföld felé, ahol leültünk a homokba. Az egyik karját átvetette a vállamon, és éreztem, hogyha felé fordítom a fejemet, akkor meg fog csókolni. Pár pillanatig haboztam, de én ugyanannyira akartam, mint ő, ezért ránéztem. Mosolyogva hajolt közelebb, és ajakaink összeérintésével könyvelte el, hogy sikerült teljesen elcsavarnia a fejemet.

Tudtam, hogy anya nem nézné jó szemmel, ha víztől csöpögő, homokos ruhában mennék haza, és miután ezt megemlítettem újdonsült barátomnak, felajánlotta, hogy öltözzek át náluk az egyik nővére ruhájába, és csak utána induljak haza. Jobb ötlet híján elfogadtam a segítséget, és így legalább meghosszabbítottuk az együtt töltött időt.

Egy lovas jövője - Látogató

Sziasztok!

Bár úgy terveztem, hogy addig nem hozok részt az új történetből, amíg nincs meg három fejezet, de fogalmam sincs, hogy akkor mikor jelentkeztem volna. Nem tudom, hogy lesz időm a továbbiakban, van egy halom beadandóm, tanulnivalóm, de majd igyekszem. Ez még elég bevezető jellegű rész, úgyhogy nem garantálom, hogy izgalmas lesz, de jó szórakozást hozzá. :)

Nix

"Puhán keresztülvágtatva a buja zöld fű rengetegén, a szívem mintha az élet egészén kelne át lóháton." (Katie Crozier)

- Gyerünk, fiú – mormoltam Surabaya fülébe – ma közönségünk van. Mutasd meg, mit tudsz!

Surabaya válaszként horkantott egyet, mintha azt mondta volna: Tátva fog maradni a szájuk. Fejemre húztam a kobakomat, becsatoltam, majd felkapaszkodtam a nyeregbe. Mivel még nem melegítettünk be, pár kör ügetéssel kezdtünk. Surabaya élvezte a közönséget, szeretett szerepelni. Ez a viselkedésén is látható volt. Mindig szerette az edzéseket, de amikor észrevette, hogy figyelik, büszkén felcsapta a fejét, és produkálta magát. Könnyű vágtába ugrattam, és ebben a tempóban tettünk meg három kört. Kezdte elunni a dolgot, és türelmetlenül oldalazott, mikor megállítottam a többiek előtt.

- Arra gondoltam, hogy alacsonyabb akadályokkal kezdünk, aztán feljebb rakhatnánk őket egy kicsivel – osztottam meg pár fős közönségünkkel a terveket. Surabaya gazdája csak rám mosolygott, majd jobbnak láttam indulni, mielőtt a ló kiugrik alólam.

 Általában jól viselkedett, és minden apró segítségre reagált. Igazából egyetlen probléma volt vele, mégpedig, hogy türelmetlen volt, de egy határozott lovas könnyen vissza tudta fogni. Velem különösen jól viselkedett, kiskora óta én lovagoltam és én gondoztam. A farm, ahol éltünk ugrólovakat tenyésztett, apám pedig az egyik tréner volt. A tulajdonos, Klaus Owen egy nagyon kedves ember, és Surabaya az egyik ismerősének a lova. Itt tartotta bérbe. Már a kezdetektől imádtam ezt a lovat, sok időt is töltöttem vele, és nagyon jól kijöttünk. Kedvenc lovam gazdája elég elfoglalt ember, ugyanis válogatott focista, ezért mikor látta mennyire szeretjük egymást a lovával, megkérdezte, nem-e vállalnám el a gondozását, és a lovaglását, mivel ő nem tud eleget foglalkozni vele. Természetesen rábólintottam. Édesapám lóimádatát kiskorom óta magammal hordozom, ezért örültem, hogy itt élhetek a lovak között. Az ugratás volt a kedvenc lovassportom, bár nem is igazán alakulhatott volna ki bennem más ezen a helyen.

- Jól van, megyünk már – érintettem meg sarkammal a ló oldalát és elindultunk.

Magabiztosan lovagoltam rá az első akadályra, ami egy oxer volt. Egyik akadály sem volt kihívás Surabayanak. Játszi könnyedséggel ugrotta át mindet, jóval a rudak fölött.

Jó barátom, az egyik lovász, Marcel tette nekünk magasabbra a rudakat, majd mielőtt lesétált volna megveregette a lábamat. Ő egyike volt azoknak, akikkel egyezett a lovakkal való bánási módszerünk, miszerint szavakkal bármit el lehet érni, és a pálcát csak figyelmeztetésként hordtuk magunknál. Bár tudtam az apró legyintés nem okoz nekik túlzott fájdalmat, jobb szerettem egyenlő félként tekinteni rájuk, és nem fitogtatni a felettük lévő hatalmamat. A lovaglás alapja a kölcsönös tisztelet. Nyilván könnyebb egy elrontott verseny után a lovat hibáztatni, de attól még nem fog megváltozni az elért eredmény, sem a tény, hogy valójában mi vagyunk a hibásak. Persze, van olyan, hogy nincs kedve a lónak az ugráshoz vagy a futáshoz, de ha csak az emberekből indulunk ki, kinek van töretlen kedve mindenhez? Valószínűleg senkinek, azonban ilyen téren Surabaya még sosem hagyott cserben. Valójában egyetlen egy alkalom volt arra, hogy nem számíthattam rá. Egy tereplovaglás alkalmával leestem, elengedtem a szárat, ő pedig hazabaktatott. Több órámba telt, mire hazaértem, de erről is csak egyedül én tehetek. Főszabály, ha már leesünk a nyeregből, a szárat tartsuk a kezünkben, különben a ló elfut, és lehet, sosem kerül elő többé.

- Szép volt – dicsért meg Klaus, aki régi cimborája, Philipp mellett állt.

- Övé az érdem – veregettem meg Bay nyakát, aztán lecsusszantam a hátáról. – Nincs kedved lovagolni rajta? Kimehettek terepre, élvezni fogja – javasoltam neki.

- Rendben, de nem tartanál velem?

- Ha ragaszkodsz hozzá – vontam vállat. Egy kis terepet sosem utasítok vissza. – Csak akkor hozok egy másik lovat.

Besiettem az istállóba, ahol megkérdeztem Markustól, van-e olyan ló, akit meg kellene mozgatni. Természetesen ilyen mindig van, ezért hamarosan már Rodeo hátán ültem, útra készen.

A lovarda mögött egy ideig mindenféle színes virágokkal tűzdelt mező terült el, utána pedig egy kisebb erdő következett. A fák nem voltak túl sűrűn ültetve, és rengeteg út is futott benne, ezért tökéletes volt a lovaglásra. Körülbelül a közepén egy kis patak is végigfutott, aminél minden alkalommal megállok, ha kijövök. Azonban ez nem szokott sűrűn előfordulni. Mivel versenylovakat tenyésztünk és foglalkoztatunk, a lovaglás a pályán belül történik, ott eddzük őket. Csak ritkán, különleges alkalmakkor visszük őket ki terepre, ugyanis a legtöbb gazda fél, hogy összeszed valamilyen sérülést a lova. Én viszont többször is ki szoktam hozni a focista lovát, mert hamar ráun a monoton munkára, és egy rövid tereppel pikk-pakk fel tudom rázni.

Miközben átügettünk a réten figyeltem, ahogy Lahm lovagol. A lábát rendesen odazárta, és lazán ült a nyeregben, de azért látszott rajta, hogy már rég ült nyeregben. Hamar el lehet szokni a lovaglástól, bár mondjuk nem hiszem, hogy neki izomláza lenne egy kis lovaglástól, mikor nap, mint nap sokkal keményebb edzéseket csinál végig.

- Jól megy az iskola? – kérdezte. Nem szoktunk sokat beszélgetni, ugyanis, mint már említettem, nincs sok ideje kijárni a lovardába, amikor pedig itt van, csak a lováról beszélgetünk. Ennek ellenére, ha mégis trécselésre adjuk a fejünket, megtaláljuk a közös hangot.

- Igen – bólintottam. – Bár a legutóbbi dolgozatom nem sikerült valami fényesre. – Állattenyésztő mérnöki szakra jártam, amit mindig is szerettem volna. Ilyen családban, helyen felnőve szóba se jöhetett más. Gyerekkorom óta imádtam ezt a légkört, és szerettem volna hivatásosan is ebbe a körbe tartozni.

- Remélem, nem Surabaya veszi el az idődet. – Mindig aggódott amiatt, hogy a plusz munka elveszi a szabadidőmet, vagy terhet jelent, de nem győztem neki elmondani, hogy életem legjobb dolga, hogy megkaptam a lovát. Tény, hogy a hétvégi versenyek miatt csak hét közben tudok tanulni, akkor is csak este, mert délutánonként lovagolnom kell, de inkább egybesűrítem a tanulást, minthogy feladjam a lovaglást.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy életem legszebb órái, amiket vele tölthetek el? – mosolyogtam rá, mielőtt besoroltam elé. Az erdőben csak egy lovas fért el az úton, és én ismertem jobban a környéket, ezért én mentem elöl. Néha hátranéztem, hogy minden rendben van-e velük, de mivel semmi problémát nem észleltem, előre fordítottam a fejemet. – Mehet egy vágta? Rodeo már nagyon rajta van a témán – kiabáltam hátra, és mikor megkaptam a helyeslő választ, jeleztem a kis ficánkának, hogy száguldozhatunk. Élveztem, ahogy a szellő az arcomba csapott, és szívesen hagytam volna, hogy a lovam gyorsabb iramot diktáljon, de Philippre is gondolnom kellett. Ha Bayben feltámad a versenyösztön, akkor ember legyen a talpán, ez esetben nyeregben, aki megállítja. Az erdő végén visszavettem Rodeot, aminek láthatóan nem örült, majd megfordítottam, hogy visszafelé vegyük az irányt. Baynek úgy látszott, elég volt mára a mókából, mert nem ellenkezett, amikor Phil őt is hazafelé irányította.

- Szeretném most már meghálálni valamivel, hogy segítesz nekem – kezdeményezett újra beszélgetést, amikor a réthez érve megint egymás mellett haladtunk. Már éppen ellenkezni kezdtem, amikor folytatta. – Sokat gondolkoztam, és nevetséges, hogy ennyi idő ismertség után sem tudom, minek örülnél, de arra jutottam, hogy olyat adnék, ami nem sok mindenkinek adatik meg. Szóval, elvinnélek magammal egy edzésre. – Nahát! Nem vagyok nagy focirajongó, és ezt úgy kell érteni, hogy az első osztályban szereplő csapatokat sem tudnám felsorolni. Még ha szeretném, se tudnám nézni, mert sosem érek rá. – Nem tetszik az ötlet, ugye? – nevetett fel. – Persze, sose említetted, hogy érdekelne a foci.

- Nem, nem, nem – intettem le. – Szívesen elmegyek, és megnézem, hogy milyen vagy a saját „szakterületedben”. – Az utolsó szót viccesen mondtam, mert hirtelen semmi jobb megfogalmazás nem jutott az eszembe.

- Nem kényszerítelek rá. Kitalálok valami mást – bizonygatta.

- De ne! Szeretnék elmenni – mondtam meggyőzően, hitelesítés képen pedig el is mosolyodtam. Végül is, honnan tudhatom, hogy nem szeretem a focit, ha még sose néztem, sose jártam utána?

Miután a focista kihajtott az Audijával a lovarda területéről, igyekezni kezdtem. A kis kiruccanás miatt alaposan elmaradtam a teendőimmel. A pályán éppen Marcel dolgozott, akit szabadidőmben szívesen néztem, de most sajnos nem volt rá lehetőségem. Még három lóval kellett foglalkoznom, utána pedig már a trágyázás és az etetés következik. Szinte tudtam, hogy nem leszek kész időre, de nem akartam elsietni a három ló edzését. Szigorú napirendjük és kötött étrendjük volt, akárcsak a sportolóknak. Mindegyikükre jól oda kellett figyelni, ezért nem lehetett kapkodva dolgozni velük. Nem foglalkoztam a késésemmel, nyugodtan fordítottam rá Dariust az utolsó akadályokra, majd miután sikeresen magunk mögött hagytuk őket, megdicsérgettem, lelovagoltam, aztán kikötöttem, hogy az izzadtságot lemossam róla. A többiek már bent sürgölődtek, kihallatszott, ahogy a vasvilla a földhöz súrlódott, majd a talicskához csapódott. Imádtam ezeket a hangokat, mert megnyugvással töltöttek el, és mert az otthonomat jelentették.

- Láttam, hogy kicsit le vagy maradva, úgyhogy gondoltam besegítek. – Marcel Darius bokszában állt, a lapát nyelére támaszkodva. Hálásan néztem rá, aztán visszamentem Dariusért, hogy a helyére hozzam.

Marcel volt a legjobb barátom. Hihetetlenül jó lovas volt, ezért is szerettem nézni, amikor dolgozott, és mindemellett ugyanabban hitt, amiben én. Mindent el lehet érni szavakkal, nincs szükség a pálcára. Természetesen akadtak páran a lovardában, akik előbb jól odasóztak egyet szerencsétlen állatnak, ők rendszerint ezt tanácsolták nekünk, amikor valami nem sikerült.

- Minden jól ment Surabaya tulajával? – érdeklődött, amikor visszaértem, közben pedig arrébb állt, hogy beférjek a bokszba a szürkével. Elmeséltem, hogy Bay minta ló volt, aztán megemlítettem Lahm ajánlatát is. Férfi révén sokkal jobban örült, mint én, de a lelkesedése ragályos volt, úgyhogy hamarosan elkezdtem várni a kitűzött időpontot.

- Mennem kell haza, kislány, a barátnőm panaszkodott, hogy keveset vagyok otthon – nevette el magát. Mindig ugyanaz a lemez ment náluk, de senkit nem ismertem, akik jobban szerették volna egymást. Búcsúzóul megöleltem, és miután elment, én a házunk felé igyekeztem.

Hálát adtam az égnek, amiért nyár volt, és nem kellett tanulnom, így egy kiadós zuhanyzás után az ágyba ugrottam, és rögtön el is aludtam.

Igazából minden napom ugyanúgy nézett ki. Reggel etetés, almozás, azokat, akikkel nem kellett aznap foglalkozni, kivittük a legelőre, és mire ezeket elvégeztük már kezdődtek is az edzések. Mire végeztünk addigra újra etetés volt, a lovakat a helyükre kellett vinni, és már este is volt. Néha a szerszámok lemosását is bele kellett sűrítenünk a programba, ám ez alól a legtöbbször kihúztam magam. Szombaton és vasárnap pedig versenyekre jártam, a legtöbbször Bay-jel, de sokszor kaptam felkérést a többi ló tulajdonosától is, és olyankor velük kellett indulnom. Imádtam ezt csinálni. Az ugratás volt a mindenem, úgyhogy nem esett nehezemre megtenni nekik ezt a szívességet, mellesleg még pénzt is kaptam érte.

Ezen a héten is három lóval indultam, három különböző kategóriában. Bay-jel nyertünk, a másik kettővel pedig harmadikok lettünk. Makranc, mint a neve is mutatja, nem sok mindent hajlandó megcsinálni, pedig ha van hozzá kedve, akkor gyönyörűen ugrik. Szerencsére sikerült előhoznom belőle a jó oldalát, meg is lettem dicsérve az eredményért. Damien pedig önmagához képest átlagos teljesítményt nyújtott. Tud ő jobbat is, de ma nem találtam meg vele az összhangot. Bár kívülről nem látszott, éreztem, hogy sokszor ellenállt nekem, olyankor figyelmeztettem és ő haladt tovább, persze nem teljes erőbedobással. A lovarda tulajdonosa, Klaus kísért el minket, és összességében elégedett volt.

Rendes ember volt, aki már kiskoromban is mindig a kedvemre tett. Megengedte, hogy felüljek a lovaira, sőt egyszer még egy rövid lovaglóórát is tartott nekem. Mindig elnézte, hogy az istállóban lábatlankodok, sokszor nagy galibát okozva. Kicsit olyan volt nekem, mint egy pótpapa, bár mióta felnőttem már kevesebbet vagyunk együtt és kevesebbet beszélünk.

Szalagokkal és busás pénznyereménnyel tértünk haza. A hazaúton kiderült, hogy a többiek is sikeresen vették az akadályokat, több első és második hely is akadt, ami ünneplésre adott okot, amikor hazaértünk. Ilyenkor mindenki abbahagyta a munkáját, és kijöttek elénk, hogy megérdeklődjék, sikeres volt-e a hétvégénk, és amíg a lószállítóból pakoltunk ki, részletesen beavattuk őket az eseményekbe. Apa megszabadított a további munkától, és elküldött aludni, amiért nagyon hálás voltam. Szerettem volna kipihenni magam a holnapi napra, hogy ne úgy nézzek ki Philipp edzésén, mint akit most téptek ki egy oroszlán szájából.

Álarcba bújt szerelem 3.

Helló emberek!

El sem hiszem, hogy tényleg be tudtam fejezni mára a novellát. Ezért most jár nekem egy óriási tapsvihar:D Reméltem, tetszik majd nektek:) Ha legközelebb jelentkezem, akkor az már az új történet első része lesz, vagy valami ismertető róla. Várjátok? :D
Mellesleg... több mint 30.000 látogatóm van. Nagyon szépen köszönöm, ti vagytok a legjobbak!<3
Xoxo, Nix

- Nem dolgoztam még főállásban – válaszoltam türelmesen a sokadik kérdésre is. Tudtam, hogy ez is veszett ügy. Éreztem, hogy az esetleges jövendőbeli munkáltatóm számára nem voltam szimpatikus, hiszen kérdéseiből áradt a megvetés, és egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – De gyakornoki tapasztalatokkal rendelkezem, mint az életrajzomhoz csatolt ajánlólevélben is láthatja… - próbáltam menteni a menthetőt.

Két hónap telt el azóta, hogy Ádámmal összejöttünk, ezzel egyetemben pedig kirúgtak akkori munkahelyemről. Szerettem volna segíteni apát, illetve a saját lábamra állni, ezért akartam minél hamarabb munkát találni. Terveimet azonban mindig meghiúsította valami. Először műsorszerkesztői állásokra pályáztam, de ma már megelégednék egy titkárnő szerepkörében is, ugyanis ez a hatodik hely, ahonnan elküldenek. Ragaszkodtam ehhez a munkakörhöz, hiszen éveken át ezt tanultam, és szerettem is ezt csinálni. Egy biztos: bármi történjék is, ezt nem adom alább. Be kell kerülnöm egy tévécsatornához, és azzal kell foglalkoznom, amire a tanulmányaim során milliókat költöttem.

Ádám próbált lebeszélni a munkáról, mondván nincs rá feltétlen szükségem, ne törjem, ne idegesítsem magam feleslegesen, de karrierista voltam, és így is úgy éreztem, hogy már elvesztegettem egy csomó évet, úgyhogy nem járt sikerrel. Türelmesen kísérgetett egyik helyről a másikra, s amikor csalódottan jöttem ki az interjúról elvitt egy cukrászdába, hogy süteményekkel pótolja alaposan megcsappant boldogsághormonjaimat.

Ez alkalommal is kíváncsian várt rám a bejáratnál, kedvesen érdeklődött, amikor melléértem, de csak a szokásosat válaszoltam.

- Majd értesítenek… - Hangomban egyértelműen ott volt, hogy úgyse fognak, úgyhogy átölelt, aztán a derekamat átkarolva indult meg a zebra felé.

Kértem, hogy menjünk haza, mert most egyáltalán nem volt kedvem enni, csak csendben, kettesben vele akartam lenni. Természetesen teljesítette kérésemet, hazakísért, majd a kanapéra dőlt velem, és bámulni kezdte a tévében vetített reklámokat. Nagyon jól tudta, hogy most beszélgetni sincs kedvem, úgyhogy csak szüntelenül simogatta a hajamat, illetve a karomat, időnként puszit nyomva a kézfejemre, homlokomra, arcomra.

- A holnapi meccs áll még? – kérdezett rá, miután már kellőképpen ellazított.

- Persze, megbeszéltük – válaszoltam, mire széles mosolyt villantott.

- Akkor majd megnézheted, hogy milyen béna az új kabalánk – nevetett. Már sokszor hallottam róla, mert rendszeresen mesélte, hogy miket alkot az új emberke, és hallás alapján egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem azért, mert az én helyemet foglalta el, hanem mert csak azért ment oda, hogy a játékosok közelében lehessen, amivel nem is lenne baj, ha mellette normálisan végezné a munkáját. – A többieknek is feláll a szőr a hátukon, mikor meglátják.

- Nem is értem, hogy lehet ezt a munkát elrontani. Ugrálsz egy kicsit, tapsikolsz és boldogság van – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ennyit kéne tennem egy új munkahelyhez.

- Szerzünk neked munkahelyet - mondta vigasztalóan. Valószínűleg észrevette, hogy újra elkalandoztak a gondolataim, és próbált megnyugtatni. Nem akartam, hogy miattam legyen rossz kedve, ezért elmosolyodtam és későbbre hagytam a problémákat. Tovább beszélgettünk a következő meccsről, amivel sajnos hamar el is telt az idő. Ha vele voltam, mindig úgy éreztem, mintha a 24 órás nap csak 24 perc lenne. Apa épp akkor érkezett, amikor Ádámmal búcsúzóul csókolózni kezdtünk.

- Ó, nem akartam megzavarni semmit - vigyorgott jókedvűen, halálra idegesítve engem piszkálódásával. Olyan volt, mint egy rossz haver, aki abban lelte szórakozását, hogy az agyunkat húzza ócska poénokkal.

- Igazad van, a szobában kellene csinálnunk. – Ádám arcán átfutott egy pimasz mosoly, végül viszont apával is megosztotta, hogy a látszat ellenére éppen menni készült. Szerencsére nem csak a kezdetekben volt a kapcsolatuk baráti, hanem még ma is. Miután gyorsan megbeszélték, hogy mindketten jól vannak, Ádám tényleg felállt, én pedig kikísértem, hogy az ajtóban egy utolsó csókot lopjak.

Miután elment, elújságoltam apának, hogy megint nem jártam sikerrel. Biztatóan megölelt, de elkezdődött valami boksz meccs, így arra koncentrált. Úgy döntöttem, én is megnézem, de a vége felé, amikor már mindkét bokszolónak vérzett a feje, inkább felálltam. Nem igazán bírtam az erőszakot, főleg ha láttam, milyen eredménye van.

Vasárnap, ahogy megígértem, elmentem a Mainz meccsre. Sajnos a srácok nem játszottak valami jól, így annak ellenére, hogy a náluk sokkal gyengébb Augsburg ellen léptek pályára, kikaptak. Ádám sem tudott csodát tenni, bár lőtt egy gólt, amit gangnam style-lal ünnepelt meg. Szomorúan ballagtak le a pályáról, ellentétben az augsburgiakkal, akik örömmámorban ünnepelték az ajándékgyőzelmet. Fél szemmel figyeltem a kabalafigurát is, aki valóban nem volt valami lelkes. Véleményem szerint csak az ingyen meccsekért csinálta, de akkor legalább adna bele apait, anyait.

A bejárat előtt vártam Ádámra, aki az elsők között érkezett pár csapattársával együtt. A többiek megölelgettek, Müller pedig felhozta, hogy örülne, ha visszamennék a régi állásomba, ugyanis az új srác egy idegesítő hülyegyerek. Felnevettem a megnevezésen, aztán sajnálkozva mondtam, hogy esélytelen a visszatérésem. Nem azért, mert én nem akartam, hanem mert a főnökkel, finoman szólva, azóta sem vagyok jóban. Mióta felmondtam, találkoztam vele párszor, és egyik alkalommal sem felejtette el az orrom alá dörgölni, hogy sokszor fontosabb a karrier, mint a magánélet. Természetesen én sem szalasztottam el a lehetőséget, hogy közöljem vele, valószínűleg pont emiatt ilyen magányos és zsémbes most.

Nem szerettem volna ma belefutni, ezért még időben beültünk az autóba, és Ádámhoz hajtottunk. Segítettem neki megfőzni másnapra, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor megfőztem neki, amíg ő a nappaliban lógatta a lábát. Örültem volna, ha segít, de szívesen segítettem be neki a háznál, úgyhogy nem panaszkodtam neki.

- Csináltam neked valamit – nézett fel rám, amikor végeztem, és melléültem. Az asztalról egy nyakláncot emelt fel, amit egy cérna és sok szív alakú csokiból főzött össze. Mosolyogva vettem át tőle, miközben azon gondolkoztam, hogy jutnak eszébe ilyen dolgok. Nem ez az első eset, hogy ilyen formában kapok édességet, és irigyeltem, amiért ennyire kreatív. Nekem mindig napokat kell azon gondolkodnom, mit vegyek vagy készítsek neki. Hiába ismertem már kívülről-belülről, továbbra is gondot okozott, ugyanis ötlettelen voltam az ajándékok terén.

Az egyik csokit bontogatni kezdtem, majd felé nyújtottam. Csak a felét harapta le, pedig tudtam, hogy imádja, és legszívesebben az összest megenné előlem. Mikor ezt felvetettem neki, felkapott maga mellől egy bontatlan dobozt, és megrázta.

- Á, így már értem – nevettem fel, és bekaptam a csoki másik felét.

A következő héten, bár nem láttam semmi esélyt arra, hogy megkapom az állást, mégis vártam a levelet. Mindig így volt, aztán a lelkes felbontás után mindig csalódnom kellett. Csütörtökön már unott arccal vágtam fel a boríték tetejét, tudva, hogy mi áll benne. Gyorsan átfuttattam rajta a szemem, aztán viszont megakadtam. Nem a szokásos szöveg állt benne, miszerint köszönik a jelentkezésemet, de nem tartanak rám igényt, hanem hogy két hónapos próbaidőre felvesznek, és ha elégedettek velem, akkor meghosszabbítják a szerződésem. Először fel sem fogtam, utána viszont felhívtam apát és Ádámot is, hogy boldogan újságoljam el a jó hírt. Mindketten örültek neki, Ádám megígérte, hogy este átjön, apa pedig, hogy hazafelé vesz pezsgőt és megünnepeljük. Életem két férfija tartotta is magát a szavához, és vacsorára mind a ketten megérkeztek. Egyből az asztalhoz ültünk, hiszen két éhenkórász volt a vendégem, és enni kezdtünk. Apa az asztalra tette a pezsgőt, amikor végeztünk, de én odatoltam Ádámnak. Eszem ágában sem volt felbontani, ugyanis féltem tőle. Anya mindig azt mondta, hogy vigyázni kell vele, mert kiverheti a szemem, és ez nagykoromra is megmaradt.

- Éjszaka bebizonyítom neked, hogy nem kell félni a dugótól – vigyorgott rám Ádám, kihasználva, hogy apa nem tud magyarul, így akármilyen pajzán dolgot is közölhet velem előtte. A magyar tudásom korlátai miatt kellett pár pillanat, amíg megértettem a szóviccet, de aztán a fejemet rázva nevetni kezdtem.

Az Ádámmal töltött időt leszámítva rég voltam már ennyire jókedvű. Felszabadító volt, hogy eddigi tanulmányaim nem hiába voltak, és innentől már nem féltem. Tudtam, hogy a két hónap alatt be fogom bizonyítani, ott a helyem. Ezt nem fogom elszúrni.

Hétfőn kezdtem, úgyhogy csak pár napom volt lelkiekben felkészülni. Ideges izgatottsággal nyitottam ki az ajtót, hogy belépjek új munkahelyemre. Kíváncsi voltam mindenre, a kollégáimra, a pontos feladatomra és a beosztásomra. Első utam a főnökhöz vezetett, akihez egy kedves, velem egykorú nő kísért el. Már nem emlékeztem, hogy a múltkori interjú alkalmával merre kellett mennem, ezért megkértem, hogy magyarázza el. Nagyon aranyos volt, felajánlotta, hogy elkísér és út közben mesélni is kezdett.

- Nagyon szeretek itt dolgozni, jó a légkör, és kedvesek az emberek is. Jaj, egyébként Gretának hívnak, ne haragudj – nevette ki magát, amikor rájött, hogy már minden lényegi információt elmondott, csak nem mutatkozott be. Szimpatikus volt, és annak ellenére, hogy ilyen sokat beszélt, nem volt idegesítő.

– Meg is érkeztünk – mutatott az ajtóra. – Örülök, hogy megismertelek, és üdv itt nálunk – mosolygott, majd miután megköszöntem a segítséget, elsietett.

A főnököm is elég bőbeszédű volt, majdnem másfél órát töltöttem bent nála, ez idő alatt azonban tényleg mindent megtudtam, amit akartam. Minden kérdésemre megkaptam a választ, sőt segítségként még egy kis térképet is kaptam az épületről, hogy mindent megtaláljak. A beosztásom nem volt rossz, ami valószínűleg a próbaidőmnek volt betudható. Nem kaptam meg az összes feladatot, csak néhány kisebbet, és kijelölt számomra egy segédet is, aki pont Greta lett. A hír hallatán megörültem. Úgy tűnt a lány már régóta járatos errefelé, ezért sokat tanulhatok tőle, ráadásul még unatkozni se fogok a csacsogása mellett.

Számításaim beváltak, Greta mellett egy hét alatt mindent megtudtam, ami csak fontos lehet számomra, sőt talán még azt is, ami kevésbé az. Például, hogy kik azok a kollégák, akik szerinte elviselhetetlenek, és kik azok, akikkel bulizni jár. Mondjuk nekem eddig többen tűntek ellenszenvesnek, mint olyannak, akikkel bulizni mennék.

- Figyelj csak, kérdezhetek valamit? – érintette meg a vállam a második hetemen, hogy rá figyeljek, ne a képernyőre. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de… tényleg Szalai a barátod? – Tudtam, hogy egyszer majd erre is sor kerül, úgyhogy nem ért annyira váratlanul. Bólintottam, és közben azon gondolkoztam, vajon a többiek ezért súgnak-e össze a hátam mögött, és ezért követnek-e a tekintettükkel, amikor elhaladok mellettük. Végül a magamban tanakodás helyett megkérdeztem az ő véleményét is.

- Tudják, hogy kerültél be, és néhányan nem tudják lenyelni – kaptam meg a választ egy vállrántással együtt. Nem igazán értettem, hogy mire akar ezzel célozni, úgyhogy újabb kérdéssel bombáztam. – Arra gondolok, hogy Szalai miatt vagy itt. – Olyan egyszerűen mondta ki, mintha ez természetes lett volna.

- Tessék? Nem, szó sincs erről! A főnöknek egy szóval se említettem, hogy ő a barátom – ráztam meg a fejem felháborodva. Miért kell egyből azt hinni, hogy nem önerőből vagyok itt?

- Előttem nem kell letagadnod, engem nem érdekel, hogy kerültél be. Örülök, hogy itt vagy, veled dolgozhatok és ennyi – mosolygott rám biztatóan.

- De tényleg nem… Tudod mit? Megkérdezzük a főnököt, hogy tudott-e róla. – Minden áron be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza.

- Maja, nem szükséges – fogta meg a karomat, hogy ne induljak el. – Láttam, amikor a focista távozott az irodából.

- Az nem lehet… - ráztam meg a fejemet. – Biztos csak hasonlított rá, és összekeverted vele. Ádám elkísért az interjúra, de az épület előtt várt rám, nem jött be – bizonygattam, bár úgy tűnt, hajthatatlan.

- Jó, mondom, hogy nekem mindegy – tette fel a kezeit, majd folytatta a munkát.

Én nem tudtam visszatérni a feladatomhoz, mert idegesített, hogy azt hiszik, protekcióval kerültem ide. Szó nélkül pattantam fel a helyemről, hogy a főnök irodája felé vegyem az irányt. Greta utánam kiabált, hogy hová megyek, de nem válaszoltam neki. Be akartam bizonyítani, hogy Ádám nem volt itt, és nem miatta vettek fel.

A formalitás kedvéért kopogtam az ajtón, de nem vártam meg, amíg kiszólt, hanem rögtön benyitottam. Szerencsére nem csinált semmi fontosat, úgyhogy kész volt válaszolni a kérdésemre.

- Elnézést a zavarásért, de szeretném megtudni, hogy tényleg beszélt-e magával Szalai Ádám – tértem rögtön a tárgyra. Gyorsan túl akartam esni ezen, hogy megnyugodhassak.

- Miért nem kérdezi meg tőle? – vakarta meg a tarkóját. Egészen úgy nézett ki, mint aki valamit elhallgat előlem.

- Kérem, uram. Fontos, hogy tudjam, miatta vett fel vagy sem. Járt itt önnél? – kérdeztem rá újból. Ha estig tart is kiszedem belőle az igazságot. Sajnos egyre jobban úgy tűnt, hogy a munkatársaimnak van igaza, azt viszont soha nem bocsátottam volna meg Ádámnak.

- Mondjuk úgy, hogy elmondta, milyen sokat nézi ezt a csatornát. – Kis habozás után megköszörülte a torkát, és bevallotta, hogy történt egy kis közbenjárás. Dühösen toltam hátra a széket, hogy felálljak, és itt hagyjam a melót. Direkt megkértem, hogy ne tegye, mert számomra ez nem elismerés.

- Szeretnék felmondani. – Határozottan mondtam, ennek ellenére meg sem rezdült a szempillája, sőt még el is mosolyodott.

- Üljön csak vissza, kisasszony – lendítette a karját a szék felé, ahol az előbb ültem. Kis gondolkodás után úgy döntöttem, meghallgatom, mit szeretne mondani, úgyhogy engedelmeskedtem. – A barátja megkért, hogy ez maradjon köztünk. – Ha ezzel segíteni akart, akkor nem sikerült neki, sőt ami azt illeti, még mélyebbre ásta az Ádám alatti gödröt. – Higgye el, hogy nem akart magácskának rosszat – döntötte oldalra a fejét.

- Akkor is felvett volna, ha ő nem jön be? – néztem mélyen a szemébe. Tudtam a választ, ezért fel is voltam készülve rá. – Nézze, én magam szeretem elérni a céljaimat, egyedül, önerőből, a saját tudásommal. Ádámnak kihangsúlyoztam, hogy be ne merje ide tenni a lábát, se az összes többi helyre, ahová jelentkeztem. Nem tartotta tiszteletben a kérésemet, innentől kezdve nincs miről beszélni. Vegyen fel olyan embert, aki jobban megérdemli nálam, aki több tudással rendelkezik, én pedig majd később újrapróbálkozom. – Türelmesen végighallgatott, bár látszott az arcán, hogy kicsinyesnek tekinti a problémázásomat. Ezt megpecsételve legyintett is egyet.

- Felvettem, adtam magának két hónap bizonyítási lehetőséget. Éljen vele! Mutassa meg, hogy ide való! Ha nem az, Istenemre esküszöm, hogy el fogom küldeni, és keresek jobbat. Áll az alku? – nyújtotta felém a kezét. Sokáig gondolkoztam, és nem akartam elfogadni, de az utolsó pillanatban, amikor már letette volna, mégis előre nyújtottam a kezemet. Hát legyen! Bebizonyítom, hogy szükségük van rám, hogy azért vagyok itt, mert megérdemlem! De Ádámnak nem bocsátok meg. – Csodálatos – csapta össze a tenyerét, és amikor a szemébe néztem, rájöttem, hogy pontosan tudta, mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkimenetele. Rafkós egy öregember. – Menjen haza, aludon egyet, holnap pedig várom, hogy 110%-ot teljesítsen. – Mosolyogva bólintottam egyet, majd elhagytam az irodáját.

Furcsa volt úgy végiglépkedni az emberek között, hogy most már tudtam, miért bámulnak ennyire. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt már sosem mosom le magamról, és sosem fognak itt igazán elfogadni. Ezért fogadtam el a főnök ajánlatát. Megmutatom mindenkinek, hogy tévednek, de legfőképpen magamnak szeretnék bizonyítani.

Összeszedtem a cuccaimat, és elmagyaráztam Gretának, hogy miért megyek haza, aztán kicsörtettem az épületből. Első dolgom volt, hogy előkotorjam a táskám aljáról a telefonom, aztán tárcsázzam Ádámot.

- Hol vagy most? – kérdeztem nem túl barátságos hangnemben.

- Otthon. Mi a baj? – kérdezett vissza.

- Maradj ott, odamegyek. – Amint végigmondtam, ki is nyomtam. Nem akartam hallgatni, hogy kérdezősködik, mi történt. Majd megtudja, ha odaértem.

Útközben próbáltam magam meggyőzni arról, hogy csak segíteni szeretett volna, és efelől nem is voltak kétségeim, de nem tudtam neki elnézni. Ha valamire megkérem, ha valamire, ami nagyon fontos, akkor ne cselekedje az ellenkezőjét. Amikor a kapujához értem, becsengettem, és megvártam, amíg kijött. Kulcs volt a kezében, ugyanis mindig bezárta a kaput, nehogy zaklassák.

- Szia – mosolygott rám. – Bejössz?

- Nem – válaszoltam mogorván. – Gyors leszek.

- Mi történt? – Összeráncolta a homlokát, és aggódó tekintettel fürkészett.

- Ne játszd a hülyét, légy szíves. Arra kértelek, hogy had intézzem én a saját dolgaimat, senkinek nem kell tudnia, hogy kinek a kicsodája vagyok. De te, Ádám, nem tudsz megülni a fenekeden, mert mindenkinek, mindenhol segíteni akarsz. Nem kértem a segítségedből, és ezután sem kérek. – Dühösen, de határozottan beszéltem, majd miután elmondtam mindent, amit akartam, sarkon fordultam, és nem törődve a szólítgatásával, hazamentem.

Egész úton sírtam, aminek következtében többen is az arcomba bámultak, de nem érdekelt. Bár azt hiszi, hogy segített, cserbenhagyott, és akármennyire szeretnék neki megbocsátani, nem megy. Nem tudok csak úgy átlépni ezen a témán. Nem szeretném kihasználni, semmilyen formában sem, még akkor sem, ha ő ajánlja fel a segítséget. Azt hittem, megbízhatok benne, de szemrebbenés nélkül a szemembe hazudott. Hogy tudott olyan boldogan ünnepelni velem, hogy tudott a szemembe nézni, amikor elmondtam neki, hogy felvettek? Hogy tudta eljátszani, hogy meglepődik? Pedig ő tudta a legjobban, hogy megkapom a munkát. Talán ezért fájt ennyire, hogy ezt tette velem.

A héten több mint hússzor keresett telefonon, üzent nekem apával, de semmire sem reagáltam. Szükségem volt egy kis időre, hogy leüljön bennem ez a téma. Ha sikerül tiszta fejjel gondolkoznom, akkor eldönthetem, hogy mi legyen velünk. Borzalmasan fájna, ha szakítanék vele, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Ha egyszer hazudik, többször is meg fogja tenni, és teljesen mindegy, hogy olyan dologban, amivel a javamat akarja, nem tűröm el az apró füllentéseket sem.

Tudtam, hogy nem húzhatom sokáig, mert ezzel nem csak a saját napjaimat rontom el, hanem Ádámét is, mégsem volt erőm beszélni vele. Az összes dühömet, zavarodottságomat és rossz érzésemet a munkába fektettem, és ahogy a főnök kérte 110%-on pörögtem. Mindent elvégeztem, még a többieknek is segítettem, ha szabadidőm volt, és a legtöbb napon túlórázni is bent maradtam. Semmi kedvem nem volt hazamenni, azzal a tudattal, hogy ilyenkor találkoznék Ádámmal, de nem fogok, mert elrontotta.

- Szia – érintette meg a vállamat Ádám. Hirtelen fordultam meg, mert nem értettem, hogy mit keres a munkahelyemen. A szemem sarkából körbepillantottam, így észrevettem, hogy mindenki minket figyel.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem halkan. Eddig is hiányzott, de most, hogy itt állt előttem, legszívesebben zokogva a nyakába vetettem volna magam. A francba a szerelemmel!

- Beszélek a barátnőmmel, ha már máskor nem volt hajlandó – rántotta meg a vállát. Oldalra néztem, mert belesajgott a szívem szomorú hangjába. A kezével az államhoz nyúlt, és gyengéden visszafordította a fejemet maga felé. – Tényleg nem akartam rosszat, és nagyon sajnálom, hogy hazudtam, hogy megtagadtam a kérésedet, de megérte.

- Megérte… - ízlelgettem a szót. Mi érte meg ebbe neki?

- Igen, megérte a csillogásért a szemedben, a boldogságodért, az örömért, amit akkor láttam, mikor aznap este átmentem. – Szavai hallatán halványan elmosolyodtam, de miután észrevettem, hogy mit csinálok, újra megkomolyodtam. El akartam mondani, hogy ugyan segített, de ártott is nekem ezzel húzásával, hogy sosem mosom le magamról, hogy kerültem be ide, de elterelte a figyelmem. – Mosolyogsz – jegyezte meg.

- Nem – ráztam meg a fejem, ám közben újra felfelé görbült a szám, úgyhogy nem tudtam letagadni.

- Dehogyisnem – nevetett ki. – Na, akkor idejössz? – tárta szét a karjait, én pedig kis habozás után közelebb léptem.

- Ígérd meg, hogy ilyen többet nem fordul elő – néztem fel rá, majd mikor bólintott, megcsókoltam. Istenem, nagyon hiányzott!

Békülésünknek a zúgolódó kollégák vetettek véget, aztán pedig eszembe jutott, hogy ilyenkor edzésen kellene lennie.

- Hát… - döntötte oldalra a fejét. – Sztrájkolunk.

- Tessék? – nevettem fel.

- Gyere velem, és megmagyarázom – nyújtotta ki a kezét. Tudtam, hogy még el kéne végeznem pár dolgot, de felszaladtam a főnökömhöz, és elkértem magam. Nem örült neki, de azt füllentettem, hogy nagyon fontos, így végül elengedett.

Az edzőpályákhoz vitt, ahol a játékosok civil öltözetben ücsörögtek a füvön, míg a pálya mellett az idegesítő ex-főnököm és az edzők tanácskoztak. Épp meg akartam kérdezni, hogy mi ellen tiltakoznak, amikor észrevettek, talpra ugrottak és skandálni kezdték a nevemet.

- Ma-ja, Ma-ja, Ma-ja!

- Mi a fene? – néztem fel összezavarodva Ádámra,

- Hétfő óta nem vagyunk hajlandóak edzeni. – Több magyarázatot nem kaptam, mert ott hagyott, és beállt a többiek közé. Úgy tűnt, ő a főszóló, úgyhogy a kezébe vette az irányítást.

- Addig nem edzünk, amíg nem Maja lesz a kabalánk – jelentette ki hangosan, szavait pedig tapsvihar és ujjongás kísérte. A tenyerembe fektettem az arcomat, és nevetni kezdtem. Ezek nem normálisak!

- Oké-oké, srácok, elég volt! – kiabálta túl a tömeget az edző. – Irány az öltözőbe, aztán igyekezzetek ki edzeni – parancsolt rájuk, ám ők egy tapodtat sem mozdultak. Karba tett kézzel várták, hogy ők győzzenek.

- Jó, rendben. Visszaveszem Maját – mondta idegesen a volt főnökasszonyom, aztán dühösen elcsörtetett, míg a játékosok elkezdtek felém szaladni. Édes Istenem, csak ne én legyek a kicsi a rakás alapköve!