This long distance is killing me

Sziasztok!

Kutakodtam egy kicsit a gépemen csütörtökön, és találtam valamit, ami még nagyon régen írtam. Szerintem körülbelül két éve. Egyelőre még nincs befejezve, mert ráunhattam vagy valami ilyesmi, és félbehagytam, de ha már egyszer elkezdtem, akkor végigírom már. Javítgattam rajta - na jó kitöröltem vagy három oldalt, és jóformán átírtam az egészet - de így se olyan hű, de jó.

Mivel még nem készültem el az ELJ második részével - oké-oké, el se kezdtem - úgy gondoltam, hogy addig hozom ennek a Bruno Marsos<3 rövid történetnek az első részét. Ha minden igaz, akkor összesen négy lesz belőle. Olvassátok, szeressétek!:)

A dúdolgatós fiú

President Theodore Roosevelt High School – álltam meg az iskola kapui előtt. Szerencsére egész nyáron a közelébe se jártam, szándékosan jó messzire elkerültem. Utáltam a sulit. Nem azért, mert rossz volt a társaság, egyszerűen csak jobban tetszett volna a szörfözés, a zenélés, vagy bármi más. Annyi jó dolog van az életben, az iskola pedig elveszi ezeket a dolgokat tőlünk. Na, jó, hát akkor, üdv újra „drága” iskolám.

Minden évben kijelentettem, hogy nem szenvedem végig az évnyitó ünnepséget, de a szüleim mindig elhoztak, hogy meggyőződjenek róla, eljövök.  A szememmel körbepásztáztam az udvart, és amikor megtaláltam az osztályomat, köszöntem, majd beálltam a sorba az egyik srác mellé, ugyanis bevett szokás volt, hogy kettesével kellett állni. Gimi, harmadik osztályában…
Oldalra néztem, hogy legalább tudjam, ki mellé álltam. Remek. Sikerült kifognom az egyetlen embert, akivel nem gyakran beszélek. Peter vagy Bruno, sosem tudom, melyiket használja, mivel mindenki máshogy szólítja. Pár emberrel jóban van, nagyrészt velük lóg, de a legjobb barátja az MP3-lejátszója. A tanítási idő nagy részében zenét hallgat, néha dúdolgat. Úgy tudom az egész családja zenemániás. Mindenesetre érdekes fiú.

- Szia – köszöntem neki is.

- Ó, szia – húzta ki a füléből a készüléket. – Hát, megint itt.

- Igen – húztam el a számat.

- Hogy telt a szünet? – kérdezte. Próbáltam leplezni meglepettségem, ám érezhetően feszült volt a hangom, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak neki. Tényleg kíváncsi vagy csak a formalitás kedvéért kérdezi?

- Kicsit unalmas volt, de azért megvoltam a suli nélkül. – Úgy döntöttem, rövid választ adok, aztán pedig visszakérdeztem, hogy ne tűnjek bunkónak.

- Jó volt. A családdal elég sokat voltunk zenélni – mosolygott. Tessék, már megint a zene, az egyetlen dolog, amiről beszélni tud. Bár ha belegondolok, ez nekem most pont kapóra jön, mivel minden ember szereti, ezért közös témának megfelelő. Ennek ellenére egy idétlen az jó választ adtam.

- Milyen zenéket szeretsz? – kaptam meg a következő kérdést. Velem ellentétben, ő teljesen laza volt, úgy kérdezgetett, mintha már egy tucatszor beszéltünk volna, és ez engem is megnyugtatott.

- Hát… végül is mindent meghallgatok, nincs kedvenc műfajom. Hogy választhatnék ki egyet, mikor nem is ismerem mindet? – mosolyogtam el magam.

- Király. Én azt vallom, hogy minden műfajban vannak jók, de vannak rosszak is. Meghallgatom, aztán maximum többet nem.

- Csend legyen! 16 évesen nem tudtok végig állni csendben fél órát? – ripakodott ránk a tanárnőnk. Teljesen igaza volt, de ne várja el, hogy az igazgató unalmas, állandóan ismétlődő beszédét csendben unatkozzam végig. Bruno…vagy Peter, nevezzük akárhogy is, újra jó benyomást keltett bennem, amikor elnézést kért, és azt mondta, hogy ő tartott szóval, ezzel elvíve a balhét.

Tudtam, hogy idiótának fogok tűnni, de érdekelt, hogy akkor végtére is, milyen néven szólíthatom, így egy kis mentegőtés után megkérdeztem, hogy a Brunonak vagy a Peternek örülne jobban. Újabb meglepetésemre nem nézett rám furcsán, hanem lelkesen elmesélte, hogy még az apukája adta neki kiskorában a Bruno becenevet, ami ráragadt, és inkább azt használja.

- Tudod, mi a furcsa? – fordult újra felém kis gondolkodás után, kérdő tekintetem láttán pedig folytatta is. – Az, hogy mi eddig nem beszéltünk. – Nem értettem, hogy miért mondta ezt, így értelmes válasz hiányában megint megcsillogtattam bő szókincsemet: öhm, ja. – Csak mert egész jó fej vagy – mosolygott.

- Egész? Csak egész? – vigyorogtam rá.

- Nagyon – nevetett.

- Csendet már! – csitítgatott újra Mrs. Taylor.

Ezután tényleg befogtuk a lepénylesőnket, hiszen nem akartuk már az első napon kivívni az osztályfőnök ellenszenvét. Még képes egész évben szívatni.

- Sikeres tanévet kívánok mindenkinek! – búcsúzott az igazgató, az osztályok pedig bevonultak a termeikbe, hogy még négy, ennél is érdekfeszítőbb osztályfőnöki órán vegyenek részt.

Útközben a barátnőimhez szegődtem, akik rögtön azzal kezdték húzni az agyam, hogy ki mellett álltam.

- Jaj, mennyire hiányzott ez nekem – nevettem ki őket. – Csak mellette volt hely, nyugi van.

Eszük ágában sem volt abbahagyni a kínzásomat, úgyhogy kaptam mindegyiküktől legalább három kérdést, amik arra irányultak, hogy miről beszélgettünk, illetve, hogy tetszik-e. Szerencsére Letit jobban lekötötte, hogy lesz-e ülésrendünk, úgyhogy elterelte a témát rólam.

Amikor beértünk a terembe, megcéloztuk az utolsó előtti sort, és hárman bevágtuk magunkat egymás mellé.

- Ácsi-ácsi! – harsant a boszi hangja. – Ezt ugye nem gondoltátok komolyan? – nézett ránk gúnyosan mosolyogva. – Itt az én rendkívül tökéletes ülésrendem. Mindenki, minden órán eszerint ül. Ha meghallom, hogy valaki máshol foglal helyet… - ordítozott, mi pedig a szemünket forgattuk.

Elővette a nagyon szuper ülésrendjét, és elordibálta, hogy kinek hol kell ülnie. Mindenki épphogy csak kihallotta a nevét a hangzavarban, nem hogy még azt is tudja, ki mellé kell ülnie, így a tanárnő majd felrobbant az idegességtől, és szinte mindenkinek szótagonként mondta el, merre találja a helyét. Én a lehető legtávolabb kerültem barátnőimtől. A jobb oldali padsor második sorába lettem ültetve, Bruno mellé.

- Azt hiszem, a nagyon jó fej csajt el kell viselned ebben az évben – vágtam le mellé magam.

- Neked meg a zenemániás hülyegyereket. Na, figyelj, játsszunk! Ez a négy óra úgyis dögunalom lesz.

- Játsszunk? – néztem rá érdekesen.

- Elindítok egy zenét, te pedig megmondod, kitől melyik című dal az – tartotta felém a fülest, miközben ismertette a játékszabályokat.

Minden nap hallgattam zenét, de sosem próbáltam ki, hogy felismerném-e őket, úgyhogy elég bátortalanul álltam a dologhoz, főleg ha azt nézzük, hogy neki Krisztus előtti számokat is mutathatnék, annak is rögtön tudná a címét. Nem tudom hányat hallgattatott meg velem, de a végén már a női és a férfihangot se voltam képes megkülönböztetni, ezért inkább abbahagytuk.

- Egész jó vagy – ismerte be végül.

- Ah, megtisztelő ezt tőled hallani – fújtam ki a levegőt.

- Holnap akkor senki se késsen! – mondta el az utolsó mondatot a tanárnő, majd kivágtatott a teremből. Olyan jól elvoltunk, hogy fel se tűnt, hogy elteltek az órák. Csodálkozva álltam fel a helyemről, hogy a többiekkel együtt olyan gyorsan hagyjam el a termet, mintha bomba lenne elhelyezve a közepén. Most nem volt időm beszélgetni, mert ma kellett elmennem megvenni a tancuccokat, így csak elköszöntem a lányoktól, és már haladtam is kifelé az épületből.

- Nora – kiabálta valaki a nevem, én pedig próbáltam kivenni a tömegből, hogy ki az. – Nora – ért oda hozzám Bruno. – Ne haragudj, nem akarlak feltartani, csak… a hétvégén lesz egy fellépése apa együttesének. Nincs kedved eljönni? – mosolygott zavartan.

- De, persze. Nagyon szívesen – mosolyogtam vissza. – De most ha nem haragszol, nagyon sietek. Szia, Bruno.

- Rendben. Szia – integetett.

Amíg hazafelé sétáltam, akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Nem értettem magamat. Sosem néztem Brunora úgy, mint pasira, de ma annyira jól elvoltunk. Legszívesebben már most mennék újra suliba, hogy mellette ülhessek. Vajon miért hívott el? Ne álmodozz, elhívott, elmész, és majd lesz valahogy. Lehet, csak kedves akart lenni, ennyi az egész.

Másnap reggel olyan dolog történt, mint amilyen még soha: előbb keltem anyánál. Csodálkozva nézett rám, miközben a hogy létem felőlem érdeklődött.

- Megyek suliba, meglepő nem? – mondtam, mintha magától értetődő lenne, hogy fél órával hamarabb kelek, mint kellene. Felhúztam a cipőmet, és már nyúltam is a kilincsért.

- De még csak fél…

- Szia, anya – nyomtam egy puszit döbbent arcára, majd elindultam.

Tavaly Bruno csengetés előtt fél órával mindig benn volt, reménykedtem benne, hogy ez idén sem változott. Amikor reggel felkeltem, még mindig nem értettem magamat, de már rég lemondtam arról, hogy bármit is megértsek. Csak sodródom az árral, jelenleg. Majd ha felnövök, megváltozom. Bruno aranyos, és jó arc. Ha ő nem akar semmit, haverok még mindig lehetünk. Jó, talán kicsit előreszaladtam az időben. A termünkbe, ahogy vártam nem sokan voltak, de Bruno ott volt. Éppen dúdolgatott valamit.

- Jó reggelt – énekelte. Olyan idióta, mégis nevethetnékem támadt tőle.

- Nektek is – énekeltem vissza. Ő is elnevette magát, aztán tovább dúdolta az előbbi dalt. Leültem a két bennlévő lányhoz, Claire-hez és Katjahoz. Mindketten álmosak voltak, mert elmondásuk szerint a nyáron elszoktak a korán keléstől.

- Én nem vagyok – kotyogott bele a beszélgetésünkbe Bruno.

- Te mikor vagy az? – szólt neki oda Kevin, akinek épp volt ereje felemelni a fejét a padról. – És egész reggel énekelsz, nem hagysz aludni – dohogott, majd visszafeküdt a padra.

- Akkor énekeljek altatódalt? – nevette ki.

- Csak fogd be! – intette le Kev.

A napok nagyon lassan teltek, de én mégsem voltam fáradt. Vártam a hétvégét, és hét közben pedig a lehető legtöbb időt töltöttem Brunoval. Volt, hogy szünetekben is vele beszélgettem, aminek a barátnőim nem örültek túlzottan, de amikor végre bevallottam nekik, hogy komolyan kezd érdekelni a srác, lelkesek lettek, és szorítottak nekem.

- Akkor holnap látjuk egymást – köszönt el tőlem pénteken Bruno, mintegy figyelmeztetve, hogy meg vagyok hívva arra a koncertre.

- Ott leszek – ígértem.

- Ha nem… tudom, hol laksz – kacsintott.

- Ó, tényleg? – lepődtem meg.

- Nem – nevetett fel.

- Istenem – emeltem az égre a tekintetem.

- Nem, csak én – hajolt fölém.

- Javíthatatlan vagy – csaptam a mellkasára.

- Ja, tudom. Na, gyere holnap! – Elköszönt, aztán visszarakta a fülébe a zenéjét, és elsétált.

Másnap lázasan készülődtem a találkozóra. Csak annyit tudtam, hogy szabadtéri lesz, de semmi mást nem mondott, úgyhogy egy egyszerű lengébb ruhát vettem fel, majd elindultam.

Amikor odaértem, megkerestem a kis előadót, ami a magasságát tekintve nem volt valami könnyű. Végül is inkább ő talált rám, mint én rá, de az a lényeg, hogy sikerrel jártunk.

- Gyere, az első sorba fogunk állni. Vagyis pár szám erejéig én is énekelni fogok. Remélem nem bánod, ha addig egyedül maradsz, csak ezt elfelejtettem mondani – fogta meg a kezem, és maga után húzott.

A koncerten nem voltunk annyira sokan, de nem is mondhatnám, hogy kevés ember jött el. A hangulat viszont nagyon jó volt, Brunonak pedig eszméletlen hangja volt. Ha ezt továbbképzi, megvan a következő Grammy-díjas énekes. Az esemény végén érdeklődni kezdett afelől, hogy jól éreztem-e magam, illetve, hogy tetszett-e, amit énekelt. Természetesen lelkendezve válaszoltam, ugyanis nagyon felvillanyozott a produkciója. Beszélgetés közben sétálni kezdtünk, de előbb odaszólt az apukájának, hogy nem velük megy haza.

- Szeretek itt lenni – mondta, amikor a tengerparthoz értünk. - Főleg ilyenkor, estefelé. Van a naplementében valami, amitől elhiszem, hogy az álmaim valóra válhatnak – nézett el messzire, aztán sóhajtott. Most először láttam igazán komolynak.

- Mi az álmod? Énekes akarsz lenni? – lecsaptam a témára, és próbáltam minél tovább előtérben tartani a komolyabbik felét.

- Igen. Ez a példa van előttem. Szó szerint a zenébe születtem, és tudom, hogy apunak is ez volt az álma, sőt az egész családnak, de senkinek sem sikerült teljesen. Habár apa váltig állítja, hogy neki így is tökéletes. Az álmaikat szeretném valóra váltani. Hogy büszkék legyenek rám.

- Csak ezért? Mármint… jó, ez most hülyén hangzott, mert nyilván ez is nyomós ok, de…

- Tudom, hogy értetted. A válaszom pedig, nem. Nem csak ezért. Az éneklés tényleg az életem, ezt szeretném csinálni. – A hangja árulkodó volt, egyértelműen jelezte, hogy igazat mond, és ez minden vágya. Kicsit elgondolkoztam, hogy nekem van-e ehhez hasonló komoly célom, de rá kellett jönnöm, hogy nincs. Van egy csomó hobbim, de egyiket sem szeretném a munkámnak nevezni, úgyhogy egyelőre fel is adtam az életcéljaim előásását, helyette rajta kezdtem gondolkozni. Ahogy az arcára néztem, annyi mindent láttam benne. A bolondos, mindig dúdolgató fiút és ezzel egyetemben az álmaiért küzdő férfit, aki képes lenne eldobni magától mindent, hogy azok valóra váljanak.

- Olyan furcsa vagy. Vagyis nem tudnálak jellemezni téged, ha valaki arra kérne – szólaltam meg végül. Értetlenül nézett rám, úgyhogy megpróbáltam bővebben kifejteni előbbi mondatom. Amikor úgy gondoltam, hogy megértette, mire akarok kilyukadni, elnevettem magam. - Olyan vagy, mint aki a Marsről jött.

- Bruno a Marsról –húzta fel a szemöldökét. – Amúgy, ha jellemeznem kéne magam egy szóval, annyit mondanék, hogy őrült. – Szavait igazolván ruhástól a vízbe futott, majd kikiabált, hogy menjek én is, nekem azonban eszem ágában sem volt. Amikor erre rájött, megjátszotta, hogy fulladozik, és annak ellenére, hogy tudtam, hogy szórakozik, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg van valami baja. Megforgattam a szemem, és utána indultam. Előérzetemet bebizonyítva, amint melléértem, abbahagyta a kapálózást, és nevetni kezdett, amiért bevettem a kis trükkjét. Hiába bizonygattam, hogy csak megjött a kedvem az úszáshoz, nem hitte el, így hatalmas fröcskölődésbe kezdtünk.

Amikor meguntuk, csurom vizesen indultunk meg a szárazföld felé, ahol leültünk a homokba. Az egyik karját átvetette a vállamon, és éreztem, hogyha felé fordítom a fejemet, akkor meg fog csókolni. Pár pillanatig haboztam, de én ugyanannyira akartam, mint ő, ezért ránéztem. Mosolyogva hajolt közelebb, és ajakaink összeérintésével könyvelte el, hogy sikerült teljesen elcsavarnia a fejemet.

Tudtam, hogy anya nem nézné jó szemmel, ha víztől csöpögő, homokos ruhában mennék haza, és miután ezt megemlítettem újdonsült barátomnak, felajánlotta, hogy öltözzek át náluk az egyik nővére ruhájába, és csak utána induljak haza. Jobb ötlet híján elfogadtam a segítséget, és így legalább meghosszabbítottuk az együtt töltött időt.