Egy lovas jövője - Látogató

Sziasztok!

Bár úgy terveztem, hogy addig nem hozok részt az új történetből, amíg nincs meg három fejezet, de fogalmam sincs, hogy akkor mikor jelentkeztem volna. Nem tudom, hogy lesz időm a továbbiakban, van egy halom beadandóm, tanulnivalóm, de majd igyekszem. Ez még elég bevezető jellegű rész, úgyhogy nem garantálom, hogy izgalmas lesz, de jó szórakozást hozzá. :)

Nix

"Puhán keresztülvágtatva a buja zöld fű rengetegén, a szívem mintha az élet egészén kelne át lóháton." (Katie Crozier)

- Gyerünk, fiú – mormoltam Surabaya fülébe – ma közönségünk van. Mutasd meg, mit tudsz!

Surabaya válaszként horkantott egyet, mintha azt mondta volna: Tátva fog maradni a szájuk. Fejemre húztam a kobakomat, becsatoltam, majd felkapaszkodtam a nyeregbe. Mivel még nem melegítettünk be, pár kör ügetéssel kezdtünk. Surabaya élvezte a közönséget, szeretett szerepelni. Ez a viselkedésén is látható volt. Mindig szerette az edzéseket, de amikor észrevette, hogy figyelik, büszkén felcsapta a fejét, és produkálta magát. Könnyű vágtába ugrattam, és ebben a tempóban tettünk meg három kört. Kezdte elunni a dolgot, és türelmetlenül oldalazott, mikor megállítottam a többiek előtt.

- Arra gondoltam, hogy alacsonyabb akadályokkal kezdünk, aztán feljebb rakhatnánk őket egy kicsivel – osztottam meg pár fős közönségünkkel a terveket. Surabaya gazdája csak rám mosolygott, majd jobbnak láttam indulni, mielőtt a ló kiugrik alólam.

 Általában jól viselkedett, és minden apró segítségre reagált. Igazából egyetlen probléma volt vele, mégpedig, hogy türelmetlen volt, de egy határozott lovas könnyen vissza tudta fogni. Velem különösen jól viselkedett, kiskora óta én lovagoltam és én gondoztam. A farm, ahol éltünk ugrólovakat tenyésztett, apám pedig az egyik tréner volt. A tulajdonos, Klaus Owen egy nagyon kedves ember, és Surabaya az egyik ismerősének a lova. Itt tartotta bérbe. Már a kezdetektől imádtam ezt a lovat, sok időt is töltöttem vele, és nagyon jól kijöttünk. Kedvenc lovam gazdája elég elfoglalt ember, ugyanis válogatott focista, ezért mikor látta mennyire szeretjük egymást a lovával, megkérdezte, nem-e vállalnám el a gondozását, és a lovaglását, mivel ő nem tud eleget foglalkozni vele. Természetesen rábólintottam. Édesapám lóimádatát kiskorom óta magammal hordozom, ezért örültem, hogy itt élhetek a lovak között. Az ugratás volt a kedvenc lovassportom, bár nem is igazán alakulhatott volna ki bennem más ezen a helyen.

- Jól van, megyünk már – érintettem meg sarkammal a ló oldalát és elindultunk.

Magabiztosan lovagoltam rá az első akadályra, ami egy oxer volt. Egyik akadály sem volt kihívás Surabayanak. Játszi könnyedséggel ugrotta át mindet, jóval a rudak fölött.

Jó barátom, az egyik lovász, Marcel tette nekünk magasabbra a rudakat, majd mielőtt lesétált volna megveregette a lábamat. Ő egyike volt azoknak, akikkel egyezett a lovakkal való bánási módszerünk, miszerint szavakkal bármit el lehet érni, és a pálcát csak figyelmeztetésként hordtuk magunknál. Bár tudtam az apró legyintés nem okoz nekik túlzott fájdalmat, jobb szerettem egyenlő félként tekinteni rájuk, és nem fitogtatni a felettük lévő hatalmamat. A lovaglás alapja a kölcsönös tisztelet. Nyilván könnyebb egy elrontott verseny után a lovat hibáztatni, de attól még nem fog megváltozni az elért eredmény, sem a tény, hogy valójában mi vagyunk a hibásak. Persze, van olyan, hogy nincs kedve a lónak az ugráshoz vagy a futáshoz, de ha csak az emberekből indulunk ki, kinek van töretlen kedve mindenhez? Valószínűleg senkinek, azonban ilyen téren Surabaya még sosem hagyott cserben. Valójában egyetlen egy alkalom volt arra, hogy nem számíthattam rá. Egy tereplovaglás alkalmával leestem, elengedtem a szárat, ő pedig hazabaktatott. Több órámba telt, mire hazaértem, de erről is csak egyedül én tehetek. Főszabály, ha már leesünk a nyeregből, a szárat tartsuk a kezünkben, különben a ló elfut, és lehet, sosem kerül elő többé.

- Szép volt – dicsért meg Klaus, aki régi cimborája, Philipp mellett állt.

- Övé az érdem – veregettem meg Bay nyakát, aztán lecsusszantam a hátáról. – Nincs kedved lovagolni rajta? Kimehettek terepre, élvezni fogja – javasoltam neki.

- Rendben, de nem tartanál velem?

- Ha ragaszkodsz hozzá – vontam vállat. Egy kis terepet sosem utasítok vissza. – Csak akkor hozok egy másik lovat.

Besiettem az istállóba, ahol megkérdeztem Markustól, van-e olyan ló, akit meg kellene mozgatni. Természetesen ilyen mindig van, ezért hamarosan már Rodeo hátán ültem, útra készen.

A lovarda mögött egy ideig mindenféle színes virágokkal tűzdelt mező terült el, utána pedig egy kisebb erdő következett. A fák nem voltak túl sűrűn ültetve, és rengeteg út is futott benne, ezért tökéletes volt a lovaglásra. Körülbelül a közepén egy kis patak is végigfutott, aminél minden alkalommal megállok, ha kijövök. Azonban ez nem szokott sűrűn előfordulni. Mivel versenylovakat tenyésztünk és foglalkoztatunk, a lovaglás a pályán belül történik, ott eddzük őket. Csak ritkán, különleges alkalmakkor visszük őket ki terepre, ugyanis a legtöbb gazda fél, hogy összeszed valamilyen sérülést a lova. Én viszont többször is ki szoktam hozni a focista lovát, mert hamar ráun a monoton munkára, és egy rövid tereppel pikk-pakk fel tudom rázni.

Miközben átügettünk a réten figyeltem, ahogy Lahm lovagol. A lábát rendesen odazárta, és lazán ült a nyeregben, de azért látszott rajta, hogy már rég ült nyeregben. Hamar el lehet szokni a lovaglástól, bár mondjuk nem hiszem, hogy neki izomláza lenne egy kis lovaglástól, mikor nap, mint nap sokkal keményebb edzéseket csinál végig.

- Jól megy az iskola? – kérdezte. Nem szoktunk sokat beszélgetni, ugyanis, mint már említettem, nincs sok ideje kijárni a lovardába, amikor pedig itt van, csak a lováról beszélgetünk. Ennek ellenére, ha mégis trécselésre adjuk a fejünket, megtaláljuk a közös hangot.

- Igen – bólintottam. – Bár a legutóbbi dolgozatom nem sikerült valami fényesre. – Állattenyésztő mérnöki szakra jártam, amit mindig is szerettem volna. Ilyen családban, helyen felnőve szóba se jöhetett más. Gyerekkorom óta imádtam ezt a légkört, és szerettem volna hivatásosan is ebbe a körbe tartozni.

- Remélem, nem Surabaya veszi el az idődet. – Mindig aggódott amiatt, hogy a plusz munka elveszi a szabadidőmet, vagy terhet jelent, de nem győztem neki elmondani, hogy életem legjobb dolga, hogy megkaptam a lovát. Tény, hogy a hétvégi versenyek miatt csak hét közben tudok tanulni, akkor is csak este, mert délutánonként lovagolnom kell, de inkább egybesűrítem a tanulást, minthogy feladjam a lovaglást.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy életem legszebb órái, amiket vele tölthetek el? – mosolyogtam rá, mielőtt besoroltam elé. Az erdőben csak egy lovas fért el az úton, és én ismertem jobban a környéket, ezért én mentem elöl. Néha hátranéztem, hogy minden rendben van-e velük, de mivel semmi problémát nem észleltem, előre fordítottam a fejemet. – Mehet egy vágta? Rodeo már nagyon rajta van a témán – kiabáltam hátra, és mikor megkaptam a helyeslő választ, jeleztem a kis ficánkának, hogy száguldozhatunk. Élveztem, ahogy a szellő az arcomba csapott, és szívesen hagytam volna, hogy a lovam gyorsabb iramot diktáljon, de Philippre is gondolnom kellett. Ha Bayben feltámad a versenyösztön, akkor ember legyen a talpán, ez esetben nyeregben, aki megállítja. Az erdő végén visszavettem Rodeot, aminek láthatóan nem örült, majd megfordítottam, hogy visszafelé vegyük az irányt. Baynek úgy látszott, elég volt mára a mókából, mert nem ellenkezett, amikor Phil őt is hazafelé irányította.

- Szeretném most már meghálálni valamivel, hogy segítesz nekem – kezdeményezett újra beszélgetést, amikor a réthez érve megint egymás mellett haladtunk. Már éppen ellenkezni kezdtem, amikor folytatta. – Sokat gondolkoztam, és nevetséges, hogy ennyi idő ismertség után sem tudom, minek örülnél, de arra jutottam, hogy olyat adnék, ami nem sok mindenkinek adatik meg. Szóval, elvinnélek magammal egy edzésre. – Nahát! Nem vagyok nagy focirajongó, és ezt úgy kell érteni, hogy az első osztályban szereplő csapatokat sem tudnám felsorolni. Még ha szeretném, se tudnám nézni, mert sosem érek rá. – Nem tetszik az ötlet, ugye? – nevetett fel. – Persze, sose említetted, hogy érdekelne a foci.

- Nem, nem, nem – intettem le. – Szívesen elmegyek, és megnézem, hogy milyen vagy a saját „szakterületedben”. – Az utolsó szót viccesen mondtam, mert hirtelen semmi jobb megfogalmazás nem jutott az eszembe.

- Nem kényszerítelek rá. Kitalálok valami mást – bizonygatta.

- De ne! Szeretnék elmenni – mondtam meggyőzően, hitelesítés képen pedig el is mosolyodtam. Végül is, honnan tudhatom, hogy nem szeretem a focit, ha még sose néztem, sose jártam utána?

Miután a focista kihajtott az Audijával a lovarda területéről, igyekezni kezdtem. A kis kiruccanás miatt alaposan elmaradtam a teendőimmel. A pályán éppen Marcel dolgozott, akit szabadidőmben szívesen néztem, de most sajnos nem volt rá lehetőségem. Még három lóval kellett foglalkoznom, utána pedig már a trágyázás és az etetés következik. Szinte tudtam, hogy nem leszek kész időre, de nem akartam elsietni a három ló edzését. Szigorú napirendjük és kötött étrendjük volt, akárcsak a sportolóknak. Mindegyikükre jól oda kellett figyelni, ezért nem lehetett kapkodva dolgozni velük. Nem foglalkoztam a késésemmel, nyugodtan fordítottam rá Dariust az utolsó akadályokra, majd miután sikeresen magunk mögött hagytuk őket, megdicsérgettem, lelovagoltam, aztán kikötöttem, hogy az izzadtságot lemossam róla. A többiek már bent sürgölődtek, kihallatszott, ahogy a vasvilla a földhöz súrlódott, majd a talicskához csapódott. Imádtam ezeket a hangokat, mert megnyugvással töltöttek el, és mert az otthonomat jelentették.

- Láttam, hogy kicsit le vagy maradva, úgyhogy gondoltam besegítek. – Marcel Darius bokszában állt, a lapát nyelére támaszkodva. Hálásan néztem rá, aztán visszamentem Dariusért, hogy a helyére hozzam.

Marcel volt a legjobb barátom. Hihetetlenül jó lovas volt, ezért is szerettem nézni, amikor dolgozott, és mindemellett ugyanabban hitt, amiben én. Mindent el lehet érni szavakkal, nincs szükség a pálcára. Természetesen akadtak páran a lovardában, akik előbb jól odasóztak egyet szerencsétlen állatnak, ők rendszerint ezt tanácsolták nekünk, amikor valami nem sikerült.

- Minden jól ment Surabaya tulajával? – érdeklődött, amikor visszaértem, közben pedig arrébb állt, hogy beférjek a bokszba a szürkével. Elmeséltem, hogy Bay minta ló volt, aztán megemlítettem Lahm ajánlatát is. Férfi révén sokkal jobban örült, mint én, de a lelkesedése ragályos volt, úgyhogy hamarosan elkezdtem várni a kitűzött időpontot.

- Mennem kell haza, kislány, a barátnőm panaszkodott, hogy keveset vagyok otthon – nevette el magát. Mindig ugyanaz a lemez ment náluk, de senkit nem ismertem, akik jobban szerették volna egymást. Búcsúzóul megöleltem, és miután elment, én a házunk felé igyekeztem.

Hálát adtam az égnek, amiért nyár volt, és nem kellett tanulnom, így egy kiadós zuhanyzás után az ágyba ugrottam, és rögtön el is aludtam.

Igazából minden napom ugyanúgy nézett ki. Reggel etetés, almozás, azokat, akikkel nem kellett aznap foglalkozni, kivittük a legelőre, és mire ezeket elvégeztük már kezdődtek is az edzések. Mire végeztünk addigra újra etetés volt, a lovakat a helyükre kellett vinni, és már este is volt. Néha a szerszámok lemosását is bele kellett sűrítenünk a programba, ám ez alól a legtöbbször kihúztam magam. Szombaton és vasárnap pedig versenyekre jártam, a legtöbbször Bay-jel, de sokszor kaptam felkérést a többi ló tulajdonosától is, és olyankor velük kellett indulnom. Imádtam ezt csinálni. Az ugratás volt a mindenem, úgyhogy nem esett nehezemre megtenni nekik ezt a szívességet, mellesleg még pénzt is kaptam érte.

Ezen a héten is három lóval indultam, három különböző kategóriában. Bay-jel nyertünk, a másik kettővel pedig harmadikok lettünk. Makranc, mint a neve is mutatja, nem sok mindent hajlandó megcsinálni, pedig ha van hozzá kedve, akkor gyönyörűen ugrik. Szerencsére sikerült előhoznom belőle a jó oldalát, meg is lettem dicsérve az eredményért. Damien pedig önmagához képest átlagos teljesítményt nyújtott. Tud ő jobbat is, de ma nem találtam meg vele az összhangot. Bár kívülről nem látszott, éreztem, hogy sokszor ellenállt nekem, olyankor figyelmeztettem és ő haladt tovább, persze nem teljes erőbedobással. A lovarda tulajdonosa, Klaus kísért el minket, és összességében elégedett volt.

Rendes ember volt, aki már kiskoromban is mindig a kedvemre tett. Megengedte, hogy felüljek a lovaira, sőt egyszer még egy rövid lovaglóórát is tartott nekem. Mindig elnézte, hogy az istállóban lábatlankodok, sokszor nagy galibát okozva. Kicsit olyan volt nekem, mint egy pótpapa, bár mióta felnőttem már kevesebbet vagyunk együtt és kevesebbet beszélünk.

Szalagokkal és busás pénznyereménnyel tértünk haza. A hazaúton kiderült, hogy a többiek is sikeresen vették az akadályokat, több első és második hely is akadt, ami ünneplésre adott okot, amikor hazaértünk. Ilyenkor mindenki abbahagyta a munkáját, és kijöttek elénk, hogy megérdeklődjék, sikeres volt-e a hétvégénk, és amíg a lószállítóból pakoltunk ki, részletesen beavattuk őket az eseményekbe. Apa megszabadított a további munkától, és elküldött aludni, amiért nagyon hálás voltam. Szerettem volna kipihenni magam a holnapi napra, hogy ne úgy nézzek ki Philipp edzésén, mint akit most téptek ki egy oroszlán szájából.