This long distance is killing me 3.

Az alku

- Nora – mondta, én pedig bólintottam egy aprót. Beszélek vele, szinte el sem hiszem. De most mit csináljak? Mintha semmi sem történt volna? Úgy láttam ő se nagyon tudja, ezért kínos csend állt be. Szerencsétlenül álltunk egymással szemben, majd közelebb lépett, és átölelt.

- Annyira hiányoztál – suttogta, én pedig újra sírni kezdtem.

- Tényleg? Azt hittem már nem is emlékszel rám. – A sírástól alig tudtam beszélni.

- Lehet, hogy túl fiatal voltam még, amikor… amikor a barátnőm voltál, de mikor elváltunk valami megváltozott. Nézd meg… - csuklott meg a hangja. – Teljesült az álmom, de nem vagyok boldog.

- Annak kellene lenned. Imádnak, és sikerült elérned, amit akartál. Egyedül.

- De én veled akartam – szorított az ölelésén. – Elszúrtam.

- Mit, Bruno? – léptem el tőle nagy nehezen. – Héé, sírsz? – léptem vissza hozzá. – Ne sírj – mosolyogtam, és letöröltem a saját könnyeimet.

- Te jól vagy? Remélem, hamar túltetted magad rajtam – erőltetett egy mosolyt az arcára.

- Elmesélek mindent, de ne itt.

- Oké. Ne haragudj – törölte meg az arcát. – Összeszedem magam.

- Miért haragudnék? – simogattam meg, aztán elléptem tőle, mert bejött az egyik biztonsági, hogy szóljon, indulnunk kellene.

Amikor a pasas elfordult, felemeltem a fejét és rámosolyogtam. Nem tudom, honnan jött hirtelen ez a sok erő, de láttam, hogy most ő szorul támogatásra, úgyhogy próbáltam segíteni, bár messze sem értettem a kifakadását. Csak az nyugtatott, hogy hamarosan meg fogom tudni. Kinn beültünk egy kocsiba, majd egy óra múlva megálltunk egy ház előtt.

- Nem itt lakok – mondtam neki, amikor kiszálltunk.

- Tudom, de én igen – vette elő a kulcsokat.

- De, akkor én… miért…

- A logikád az nem változott – nevetett. – Mi most szépen felmegyünk a szobába, és beszélgetünk – magyarázta.

- Nem akarok zavarni – mentegetőztem, mire ő rám nézett, egy olyan maradj már kifejezéssel, és kinyitotta az ajtót.

- Nyugodt helyen szerettél volna beszélni… és én is, úgyhogy… miénk az éjszaka – mentünk fel a szobájába, ahol egymással szembe leültünk.

Megint nem tudtuk, hogy mit kéne mondanunk, de ezúttal most én vettem egy nagy levegőt, és megszólaltam.

- Oké, ha így alakult, akkor legyen. Nem érdekel, hogy mi lesz ezután, mert ennél rosszabb már úgysem lehet. Hülyének nézhetsz, bármi, csak ne sajnálj, légy szíves – vezettem fel a nélküle eltöltött éveim történetét. – Én tényleg halálosan szerelmes voltam beléd, de tudtam, hogy el kell menned, ezért nem tartottalak vissza. Miután elmentél bezártam magamra az ajtót, és nem jöttem ki onnan… egy jó darabig, de tudtam, hogy járnom kell a fősulira, mert élnem kell tovább az életemet, így minden reggel felkeltem, elmentem az iskolába, de amint hazaértem visszazárkóztam. Apáék nagyon ki voltak borulva rám, folyton könyörögtek, hogy engedjem be őket, de senkivel nem akartam beszélgetni. A szüleid is majdnem minden nap kerestek. Nem tudom, hogy maguktól gondolták, hogy rosszul vagyok, vagy anya beszélt-e velük, de nekik sem válaszoltam. Ne mondj semmit! – intettem le, még mielőtt kimondta volna, amit akart. – Tudom, hogy hülyeség volt, csak saját magamat tettem tönkre. Meg a szüleimet… és a tiédet, uh, ebbe még bele se gondoltam – kalandoztam el, aztán megráztam a fejem és folytattam. – Bernie egyik nap átjött mindenféle sütivel, amire ha csak ránéztem elkapott a hányinger. Pite volt rajta, a kedvenced. Arra kért, hogy menjek át hozzájuk, és végül engedtem neki, de megkértem, hogy ne beszéljenek rólad. A szobádat pedig jó nagy körzetben elkerültem. Ezután kezdtem átjárni hozzájuk, és kiszabadultam a szobámból. Beszélgettem néhány emberrel, anyuékat próbáltam megnyugtatni, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Tudták, hogy nem vagyok jól. Senkinek nem tudtam bemesélni. Pszichológushoz akartak vinni, én nem akartam menni, és végül Bernie volt az, aki azt mondta, hogyha nem pszichológus, akkor ő. Átmentem, letámadott az összes infóval, amit rólad tudott, időm nem volt felpattanni, és elrohanni, hogy ne halljam. Aztán mondta a művésznevedet… - mosolyogtam keserűen, és ismét csendre intettem. – Felmentem a szobádba, már akkor is úgy voltam vele, hogy pár órával több sírástól már nem lesz nagyobb bajom. Körülnéztem, aztán az ágyon álomba sírtam magam. - Azt, hogy kutakodtam, hogy megnéztem az egyik dalszövegét, inkább elhallgattam. Én sem örültem volna neki, fordított helyzetben. – Megint a szobámba zárkóztam, és anya végső elkeseredésében azt mondta, hogy jöjjek Los Angelesbe, és amíg ilyen vagyok, ne is jöjjek haza. Nem tudom miért jöttem el, hiszen Hawaii-on nem akartam találkozni veled, pedig ott lett volna rá esélyem, mert néha hazajöttél. Itt Los Angelesben mennyi esélyem volt arra, hogy beléd fussak? Nem tudtam, hol laksz, és nem is szerettelek volna felkutatni. Nekem sem hiányozna a nyakamra, egy őrült, hisztis picsa, aki ennyi ideig sajnáltatta magát a szakítás után. Már fél éve voltam itt, amikor láttam egy plakátot a koncertről. Csak látni akartalak, de az meg sem fordult a fejemben, hogy felismerhetsz. Remélem, nem zavartam bele az életedbe, mert nem állt szándékomban. – Nagyon meglepődtem magamon, mivel sírás nélkül, összefüggően tudtam elmondani neki az egészet. Már tényleg nem érdekelt, hogy ezután mi lesz. Ha azt mondja, hogy bocs, de ez már elmúlt, fogom magam, hazamegyek és megpróbálok normális ember módjára élni. Csak akkor legalább mondana már valamit.

- Nem zavartál bele az életembe, ellentétben én a tiédet tönkretettem. Ne haragudj rám! – nézett együttérzően.

- Kértem, hogy ne sajnálj – fordultam el.

- Meghallgatsz? – kérdezte. – Azt is megértem, ha nem. Biztos utálsz azért, amin keresztül kellett menned miattam.

- Ne beszélj hülyeségeket! Nem tudlak utálni. Sokszor kívántam, hogy bárcsak tudnálak – vontam vállat. – Na, akkor elmondod, amit akarsz? – fészkelődtem.

- Így utólag, ha visszagondolok, borzalmasan gyerekesen viselkedtem, amikor jártunk. Nem voltam elég érett hozzád. Mikor elbúcsúztunk, és láttam mennyire rosszul érint téged, akkor fogtam fel igazán, hogy mennyire szeretlek. Pont jókor, nem? – gúnyolódott magán. – Én pont az ellenkezőjét csináltam annak, amit te. Nem akartam a szobámban ülni, inkább csinálni valamit, amitől nem gondolok folyton rád. Az egyetlen dolog, amibe menekülni tudtam, az a munka volt. Megismertem pár rendes arcot, szerződést kötöttem egy kiadóval, de az nem vált be, majd egy másikkal, de ott végül dalszövegíróként dolgoztam. Ott alapítottuk meg a Smeezingtonst, két másik sráccal. Nem tudom, mennyire követted ezeket. Aztán jött a Billionaire, a Nothin’ on you, és utána az összes siker. Azokban az órákban, amikor a munkámmal voltam elfoglalva, el tudtam terelni rólad a gondolataimat, teljesen a munkámba feledkeztem, de amint hazajöttem, én is elmerültem az önsajnálatban. Azon gondolkoztam, vajon te hogy vagy? Azt hittem túltetted magad rajtunk, hogy csak egy tiniszerelemként tekintesz a dologra, és már rég férjnél vagy. Éppen ezért megpróbáltam kapcsolatokkal elfelejteni téged, de úgy sem ment. Ha csak rájuk néztem, arra gondoltam, hogy nem te vagy, és ezt nem tartottam fair dolognak a lányokkal szemben. Anya nem mesélt rólad, ha kérdeztem csak annyit mondott, hogy melyik suliba jársz, aztán elterelte a témát.

- Nem akarta, hogy tudjál róla, mennyire megviselt a helyzet. Attól félt, hogy magadat fogod hibáztatni – védtem meg Bernie-t.

- Tudom, hogy csak jót akart, de akkor is – válaszolta, aztán folytatta. – Amikor megláttalak a koncerten, nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak azt tudtam, hogy nekem most kötelező tovább beszélnem, és végigcsinálnom az egészet, mintha semmi nem történt volna. Végig attól féltem, hogy amint vége a koncertnek, eltűnsz, és újra nem foglak látni, ki tudja meddig. Azon gondolkoztam, mivel tudnálak marasztalni, mert a színpadról mégsem szólhatok, hogy ne menj el. Darabokra szedtek volna. Szóval az egyetlen ésszerű megoldás a biztonsági őr volt, bocs, hogy rád állítottam őket… és bocsánat az elmúlt évekért. Ha bármivel jóvátehetném, megtenném, hidd el – nézett rám könyörögve.

- Ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudunk változtatni rajta – mondtam, de nem akartam, hogy azt higgye, haragszom. – Nem kell jóvátenned, mert nem haragszom.

- De én igen – mondta indulatosan.

- Ó, hát… akkor mivel engesztelhetlek ki?

- Jaj, nem rád – emelte fel a kezét, hogy megsimogasson, de végül inkább visszaejtette. – Hanem magamra.

- Ne butáskodj. Én nem haragszom, akkor nincs miért neked se – mosolyogtam rá. – Beszélünk valami másról? Vidámabb dolgokról – mondtam neki, és vártam, hogy meséljen valamit, de láttam rajta, hogy továbbra is ostorozza magát. – Van valami a pólódon – mutattam a mellkasára, és mikor lehajolt megnézni, megpöcköltem az orrát. Végre elnevette magát. – Emlékszel? – nevettem én is.

- Persze, hogy emlékszem. Akárhányszor csináltam mindig bevetted.

- Ez reflexszerű – bizonygattam.

- Neeem, ez nem reflex, ez szívás. – Szavaitól úgy éreztem magam, mintha visszatértünk volna a gimibe.

- Hát akkor te most nagyon nagyot szívtál – vágtam vissza nevetve, mire feljajdult. – Szereztél itt haverokat?

- Igen, van egy pár. De a két sráccal vagyok a legjobban, akikkel dalszöveget írok. Phil és Ari.

Kértem, hogy meséljen pár történetet. Mindent tudni akartam, hogy él itt, minden jó-e, úgyhogy végeláthatatlan mesélésbe kezdett. Minden egyes baromságot, amit csináltak elmesélt, így az egész éjszakát átbeszélgettük, és időközben a feszültség is eltűnt a levegőből. Felhoztunk pár régi, közös emléket, és nevettünk rajtuk. Hajnalban már fekve beszélgettünk az ágy két oldalán, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy messze legyünk egymástól. Nem tudom mikor aludtunk el vagy, hogy melyikünk aludt el hamarabb, de arra keltem, hogy a szemembe süt a nap. Elfordítottam a fejem, de ott is nap volt. Hunyorogva kinyitottam a szememet, és szétnéztem. Bruno mögöttem feküdt, és átkarolt. Vajon így aludtunk el, vagy álmunkban bújtunk össze? Mindegy is, élveztem, hogy átölelt, amíg lehetett.

Azonban én egy idő után meguntam a fekvést, és korogni kezdett a gyomrom, úgyhogy fájó szívvel, de óvatosan kibújtam a kezei közül, és kimentem felfedezni a lakást. Reméltem, hogy van valami kaja a hűtőben, de előbb a fürdőt akartam megtalálni. Mivel nem egy kis ház, ezért nehéz feladat elé néztem. A legtöbb ajtót kinyitottam, hogy megnézzem az-e a fürdő, de nem. Minek ennyi szoba egy embernek? Egy új ajtóhoz értem, lenyomtam a kilincset, de velem együtt valaki más is a túloldalról. Mikor kinyílt az ajtó, mindketten megijedtünk, és felkiáltottunk, mire egy álmos hang szólalt meg a mellettünk lévő szobából.

- Csodaszép kórus, de fiúk, miért korán reggel kell énekelni? – dörmögte az a valaki.

- Jesszusom – nyúltam a szívemhez. – Hányan laktok itt?

- Én, Bruno, meg az a mázlista, aki veled töltötte az éjszakát – bökött a szoba felé, ahonnan az előbb jött a hang.

- Én nem…félreérted – kezdtem magyarázkodásba.

- Ne aggódj, nem gáz. Hozzászoktam már, hogy majdnem minden héten más lány szaladgál itt. Csak azt nem értem, hogy ez a mázlista Ari, hogy csinálja – gondolkozott el.

- Várj csak, ha jól sejtem te vagy… Phil? – kérdeztem.

- Igen. Ari mesélt neked rólam?  - vidult fel.

- Nem Ari – jelent meg a hátunk mögött Bruno. – Hanem én.

- Azt hiszem, nekem ehhez reggel van – rázta meg a fejét, aztán elment mellettünk.

- Ööö… a mosdót kerestem – néztem segélykérően Brunora.

- Ühüm, gyere – dünnyögte álmosan.

- Jó lenne, ha végre befognátok – hajolt ki az ajtón, feltételezem, Ari.

Bruno rá se nézett, csak visszanyomta a fejét a szobába, és rácsukta az ajtót. Felnevettem. Ezek hárman biztos nagyon jól elvannak itt, aminek nagyon örülök, mert nekem lassan haza kell mennem. Miután eljutottam végre a mosdóba és varázsoltam magamnak valami emberi kinézetet, lementem a konyhába, ahol már mind a hárman a kávéjukat szürcsölték.

- Na, kezdjük elölről – állt fel Bruno. – Ő itt Nora – mutatott rám. – Ők pedig Phil és Ari. – Köszöntünk egymásnak, kezet ráztunk, aztán kaptam én is egy kávét.

- Meddig maradsz? – nézett rám Bruno.

- Igazából úgy terveztem, hogy az első járattal hazamegyek Hawaii-ra – mondtam, de már nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom-e.

- Akkor azt kell mondanom, hogy a következő hónapban nem megy semmi Hawaii-ra – mosolygott könyörgően.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Igazából meg kellene beszélnünk ezt az egészet, hogy mi lesz velünk ezek után. Viszont nem éreztem alkalmasnak a fiúk előtt felhozni ezt, úgyhogy inkább csendbe maradtam.

- Honnan ismeritek egymást? – törte meg a csendet Ari.

- Gimnáziumban egy osztályba jártunk – szűkítettem le a legszűkebb értelmezésre.

- Ó – csillant fel a szeme Arinak, Bruno pedig mérgesen nézett rá.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ja, semmi, csak korog a gyomrom. Farkas éhes vagyok – tette bele a mosogatóba a kávéscsészéjét. – Eljössz velem a pékségbe? – nézett Philre.

- Most keltem fel, hagyjál már – feküdt rá az asztalra.

- Philip Lawrence, te néha olyan hülye tudsz lenni – ráncigálta fel a székről Ari, aztán eltűntek a konyhából.

Újra beállt az idegesítő csend. Úgy éreztem magam, mintha egy siketnémával állnék szembe, és nem tudnám, hogyan értessem meg magam vele. Nem tudtam, hogy most mi van, vagy mi lesz. Barátok vagyunk, vagy csak régi ismerősök. De akárhányszor kinyitottam a számat, hogy beszélni kezdjek, ránéztem, és elvesztem. Utáltam magam emiatt. Miért nem tudtam tovább lépni? Hát ilyet még filmben sem láttam, de tényleg! Egyre mérgesebb lettem magamra. Idiótának, hülyének éreztem magam.

- Alku – szakította félbe a gondolataimat. Furcsán néztem rá, mert nem értettem, hogy ez most mit jelent. – Te haza akarsz menni a leghamarabbi járattal, de én azt akarom, hogy maradj. Tehát kössünk alkut – magyarázta.

- Nem hiszem, hogy nagyon győzködni kéne, de hallgatom – néztem rá érdeklődve.

- Itt maradsz velem két hónapot, ha utána is menni akarsz, elengedlek.

- Oké, de nekem is van egy alkum. Valahogy beszállok a ház fenntartásába. – A kijelentésem alaposan felháborította, egyáltalán nem akart belemenni, hogy pénzt adjak neki. Jobb ötletem nem volt, ezért felajánlottam, hogy főzök és takarítok rájuk, amibe végül egy szemforgatás kíséretében beleegyezett. Örültem neki, ugyanis mit csináltam volna ebben a nagy házban, amíg ő stúdióba, interjúkra és egyéb helyekre mászkál?

A kapcsolatunkról nem esett szó, de meg akartam várni, amíg ő hozza fel, és ő kezd el róla beszélni. Tudtam, hogy idő kell neki is, amíg rendbe teszi a gondolatokat a fejében, én meg addig reménykedem, hogy talán újra lehet közös jövőnk, de semmiféleképpen nem élem bele magam. Megígértem magamnak, hogy még egyszer nem fogok úgy összetörni, bármi is történjék.