Viharos évek
A gimnázium végéig,
azaz két évig voltunk együtt. Ökörködtünk, elvoltunk. Anya, természetesen az első
perctől kezdve ellenezte, ahogy apa is. A suliban a barátnőim mondták, hogy
ebből nem lesz semmi, mert komolytalanok vagyunk, és lassacskán mindenki ezt
kezdte szajkózni, de egyikünket sem érdekelte. Egyedül az ő családtagjai voltak
rendesek, imádtam őket. A tesóival órákig játszottunk activity-t, vagy bármilyen
hülyeséget, ami éppen eszünkbe jutott. Mindent együtt csináltunk, és nem tudtam
elképzelni nélküle az életemet. Idővel én komolyabb lettem, Bruno viszont nem,
így nekem sokkal jobban szembetűnt a komolytalansága. Az egész kapcsolatot csak
szórakozásnak láttam, de szerettem, és minden percet vele akartam tölteni, mert
tudtam, hogy suli után el akar költözni Los Angelesbe. Ez volt az egyetlen út a
sikerhez. Mennie kellett. Én viszont nem szerettem volna távkapcsolatot,
tudtam, hogy mindketten csak vergődnénk, akadályoznám a munkájában, ezért
inkább zokogva ugyan, de elengedtem. Azt mondtam neki, hogy ez csak egy
tiniszerelem, ami nem ér annyit, hogy eldobjuk érte az álmainkat, ő pedig
rögtön értette, hogy hova szeretnék kilyukadni. Hálás volt, amiért nem
nehezítettem meg a dolgát, de látszott rajta, hogy neki is ugyanúgy fáj, mint
nekem.
Ez volt az utolsó
beszélgetésünk. Másnap elköltözött, én pedig itt maradtam. Semmit nem akartam
csinálni, csak sírni a szobámban, ahol senki nem lát. De az élet megy tovább…
mennie kell tovább. Főiskolára jártam, és próbáltam nem összetörtnek
mutatkozni. Az elején senkivel nem beszéltem, a szülei kerestek, és kértek,
hogy menjek át hozzájuk, de képtelen voltam. Nem voltam képes bemenni a házba,
ahol annyi minden történt… ahol ketten voltunk. De ők nem adták fel. Egy évre
rá mentem át először a Hernández családhoz. Nagyon örültek nekem, és én is
nekik, de megkértem őket, hogy ne hozzák szóba Őt. Tulajdonképpen nekik
köszönhetem, hogy valahogy kilábaltam ebből a komor hangulatból. Persze nem
teljesen, de már nem ültem a szobámban, tudtam aludni éjszaka, és beszélgettem
az emberekkel. A saját szüleimről annyit, hogy ők mindent megpróbáltak, amit
csak lehetett, de lehetetlen voltam. Borzalmasan aggódtak értem, és minden
alkalommal próbáltam megnyugtatni őket, de amint kimondtam, hogy jól vagyok,
tudatosult bennem, hogy mennyire nem. Éppen ezért nem próbáltam senkinek ezt
hazudni. Voltak napok, amikor látogatóba hazajött a családjához. Ezekben az
időkben elbarikádoztam magam, és még az utcára se mentem ki. Nem bírtam volna
ki, ha látom, és tudom, hogy megint elmegy. Kíváncsi voltam, hogy gondol-e rám,
de soha nem kérdeztem meg, és a családja nem beszélt róla… egy ideig.
- Nagyon szépen kérünk,
hallgass meg minket! Tudjuk, hogy a sebek már nagyrészt begyógyultak, és azt
is, hogy mennyire szeretted Őt. De valamit tudnod kell. Valamit, ami tudjuk,
hogy téged is érdekel. – Nem ellenkeztem. Nem lett volna értelme. Idő közben én
is rájöttem, hogy az egyetlen módja, hogy tovább tudjak lépni az az, ha
beszélek róla.
- Minden érdekel, ami ő.
Persze, hogy érdekel – hajtottam le a fejem. – De ez már felesleges. Tudom,
hogy hülyeség, amit csinálok, de higgyétek el, képtelen vagyok túllépni rajta.
- Hallottál azóta bármit
is Brunoról? Tudod, hogy hol tart most? – Megráztam a fejem. – Két sráccal
összeállt, és dalszövegeket írnak, elég neves előadóknak. Úgy néz ki hamarosan
B.O.B-vel fognak egy közös számot felvenni.
- Nagyon örülök neki,
hogy sikeres – mondtam őszintén, de éreztem, hogy a csomó egyre nagyobb a
torkomban.
- A művésznevét érteni
fogod, ebben biztos vagyok – mosolygott kedvesen Bernie. – Bruno Mars.
Ahogy meghallottam,
eszembe jutott a nap, amikor mondtam neki. Aznap jöttünk össze, homokosan,
vizesen. Legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Habár nem látszik
rajta, ő is gondol rád – simogatta meg a fejem Peter.
Összeszedtem magam, és
megkérdeztem, hogy felmehetek-e a szobájába. Természetesen igennel válaszoltak,
úgyhogy el is indultam, az ajtó előtt viszont megálltam. Ha most bemegyek, kétféleképpen
sülhet el. Még jobban magamba zuhanok, vagy sikerül leküzdenem az összes rossz
érzést, ami nyomaszt. Megfogtam a kilincset, és lassan lenyomtam. Nem sok
minden változott meg, mégis az egykor a világ legotthonosabb szobájának vélt
lakosztályt üresnek éreztem. Odaléptem a szekrényhez, kinyitottam. Csak pár
ruha volt benne, de az egyik polcon megláttam azt a pólót, amit akkor adott,
amikor járni kezdtünk. Elmosolyodtam, de a könnyeim közben patakzottak. Az
íróasztalához léptem, ahol egy összegyűrt papír volt. Széthajtottam.
“It's so
hard, it's so hard
Where
we are, where we are
You're
so far, this long distance is killing me”
Gyorsan összegyűrtem,
aztán leültem az ágyra, és sírni kezdtem, miközben folyamatosan szidtam magam,
hogy ennyi idő után sem tudom elfelejteni. A számítógépén a közös
háttérképünket egy fekete háttér váltotta fel. Nem is tudom melyik lett volna
jobb, látni egy képet, amin együtt vagyunk, vagy tudni, hogy lecserélte. Jó
darabig, csak bámultam a képernyőt, aztán erőt vettem magamon, és beírtam a
nevét a keresőbe. Végigolvastam néhány cikket róla, és amikor végeztem kikapcsoltam
a számítógépet, lefeküdtem az ágyra, és álomba sírtam magam, azzal a reménnyel,
hogy holnap felkelek, és rájövök, ez csak egy rossz álom. Bárcsak sose ültettek volna melléd, Bruno!
Ezután próbáltam minden
nap szembesíteni magam tényekkel. Anya régebben tanácsolta a pszichológust, de
én nem akartam. Elhatároztam, hogy saját magam csinálom végig, egyedül. Képeket
nézegettem róla. Ugyanolyan őrült, mint volt, csak sokkal helyesebb, és
férfiasabb. Hamarosan a rádióban is hallhattam, ugyanis elkészült a közös
számuk B.O.B-vel, majd Travie McCoy-jal. Interjúkat keresgettem a neten,
fellépéseket, mindent, ami róla szólt. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb
eszköz arra, hogy túltegyem magam rajta, de már későn jöttem rá. Szinte a
függőjévé váltam. Az egyetlen, amit ezzel elértem, hogy ne emésszem magam,
hanem értékeljem az együtt töltött napokat.
Bruno úgy robbant be a
köztudatba, ahogy azt ő megálmodta. Örültem neki, és nagyon büszke voltam rá,
hogy megcsinálta. 2010-ben kiadott egy kislemezt, majd az első CD-jét is. Anya
látta, hogy ennek sosem lesz vége, így egy utolsó próbálkozást indított, hogy
elvigyen egy pszichológushoz, és mikor rájött, hogy ez még mindig reménytelen,
végső elkeseredésében, egy repülőjegyet adott Los Angelesbe. Nem tudtam mit
mondjak. Közelebb lehettem volna ugyan hozzá, de mivel lettem volna előrébb?
Azóta már biztos számos barátnője volt, engem elfelejtett, és nem hiányzom az
életébe, ám végül mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Béreltem egy lakást,
mindent elintéztem, és én is Los Angelesbe költöztem. Nem volt különösebb
tervem, igazából a találkozásra nem is gondoltam, csak próbáltam élvezni az
életet, elvégre Los Angelesben vagyok.
Az egyik nap
sétálgattam a városban, amikor egy oszlopon megláttam a hirdetést: Bruno Mars
koncert. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy látnom kell. Ha nem is
beszélünk, csak had lássam. Úgy éreztem, enélkül sosem tudom majd elfelejteni. Nem
is elfelejteni, csak lezárni ezt az időszakot. Amilyen gyorsan csak lehetett
elmentem egy jegyárushoz, és megvettem a jegyeket, ami egy kisebb vagyon volt,
de nem bántam.
A koncertre úgy
indultam, hogy ezután hazamegyek, élem tovább az életemet – rendesen, és nem
úgy, ahogy az elmúlt időszakban. A koncert úgy indult, mint a legtöbb előadóé:
tehát ő jelent meg legutoljára a színpadon. Biztosan látni akartam, ezért a
lehető legközelebb nyomakodtam a színpadhoz, nem kevés rajongó felháborodására.
Mikor megjelent, végig folyt pár könnycsepp az arcomon, így úgy nézhettem ki,
mint a visítozó tinik, akik meglátták a kedvencüket, és sokkos rohamot kaptak.
A koncertben az
tetszett a legjobban, hogy a díszlet nem múlt felül minden képzeletet, a
legegyszerűbb elemekből állt, így nem ez adta a hangulatot, hanem Bruno
csinálta meg. Ahogy ott állt a színpadon, látszott rajta, hogy odaszületett, és
tudtam, jól tettem, hogy elengedtem. Az első szám után köszöntötte a
közönséget, és beszélni kezdett hozzánk, miközben a tömeget pásztázta. Ekkor
jutott csak eszembe, hogy észrevehet, ha az első sorban állok, én pedig nem
szeretném megzavarni koncertezés közben. Próbáltam hátrébb állni az első
sorból, de mikor felnéztem, engem bámult. Egy pillanatra megakadt, de gyorsan
folytatta.
- Remélem, tetszeni fog a
koncert. Én már most jól érzem magam – kiabálta a végét, és elkezdték játszani
a következő számot.
Csendben álltam,
megbabonázva bámultam, pedig körülöttem őrjöngött a tömeg. Én csak élvezni
akartam a tiszta hangját, a mozdulatait, hogy mindenre pontosan tudjak
emlékezni. A koncert felénél tarthattunk, már folyt róla a víz, és én is
éreztem, hogy egyre melegebb van, amikor a Talking to the Moon című dalt kezdte
el énekelni. Az első pár sor közben már javában potyogtak a könnyeim, hát még
mikor rám is nézett… és nem fordult el.
- I know you're somewhere out there, somewhere far away – énekelte a
szemembe nézve.
Az egész
koncerten ezt a számot adta elő a legszebben. Olyan átéléssel, amit még sose
láttam, senkitől. Elgondolkoztam, hogy ez a dal nekem szól-e, de egészen biztos
voltam benne, hogy nem. Próbáltam rámosolyogni, de csak a könnyeim folytak
továbbra is. A mellettem lévő lányok dühösen néztek rám, amiért a dal nagy
részét felém fordulva énekelne.
A fellépés
végén odasétált a két oldalt álló testőrökhöz, mondott nekik valamit, elvette
tőlük a törölközőt, picit megtörölte magát, aztán elköszönt a közönségtől, és a
pengetőjét, a vizesüvegét és a törölközőt is a tömegbe hajította. Oldalt
próbáltam meg kijutni a tömegből, mert kezdett kicsit sajogni a fejem a sok visítozástól,
és nem akartam megvárni, amíg kiürül a csarnok.
- Kisasszony – szólított meg az egyik testőr.
- Igen? – próbáltam figyelni, hogy mit mondd, de még mindig elég vagy
volt a hangzavar.
- Maradjon egy kicsit, kérem. Álljon mögénk, hogy ne lássák – hajolt
közelebb a fülemhez.
- De miért? – lepődtem meg.
- Csak maradjon egy kicsit, és ne kérdezősködjön! – Szót fogadtam és
nem kérdeztem többet, csak beálltam mögéjük. Nem értettem az egészet, már egy
csomó dolog megfordult a fejemben. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy megvárták,
amíg a rajongók elmennek, mert a mai világban a fanok képesek ölni akár azért
is, mert a kedvencük nem rájuk nézett, hanem másra. Mire ennek a gondolatnak a
végére értem a terem teljesen üres lett, csak én voltam ott meg a két testőr.
Meg akartam kérdezni, hogy már mehetek-e, de amikor szólásra nyitottam a
számat, Bruno jelent meg, a testőrök pedig leléptek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése