This long distance is killing me 4.

Treasure

- Phil, az istenit! Soha nem vagy normális, de ma… – kiáltott fel Ari, mikor visszaérkeztek.

- Oké, leesett, tudom már. De ne várd, hogy ezt összerakjam ilyen korán – kezdett el rapelve beszélni, mire Bruno megforgatta a szemeit.

- Nem mondom, hogy ezt meg fogod szokni, mert nekem még most sem sikerült – veregetett vállon. – Én most elmegyek lezuhanyozni, remélem nem baj, hogy velük hagylak – mosolygott rám. – Legyetek normálisak! – szólt a srácokra, aztán az emeletre indult.

- Akkor… jöhetnek Bruno cikis sztorijai? – terelgetett Phil a nappaliba.

- Nem lehetsz ennyire pofátlan, Lawrence – teremtette le Ari. – Biztos éhes. Hozz neki valami kaját!

- Miért pont én? Miért nem te?

- Fiúk, ha elmondjátok, mi merre van, megcsinálom magamnak a reggelit – szakítottam félbe a civakodásukat.

- Hagyd csak! Hoztunk neked a pékségből kaját, nem tudtuk mit szeretsz, de nincs ember, aki ne enné meg a kakaós csigát – mondta, aztán leült mellém.

- Allergiás vagyok a kakaóra – mondtam komolyan, mire aggódva néztek rám.

- Ne haragudj, nem tudtuk. Mit szeretnél enni, összeütünk akkor valamit – mentegetőzött.

- Csak vicceltem – nevettem. – Hol az a kakaós csiga?

- Bírom a kiscsajt – fordult ki nevetve Phil, hogy behozza a kajámat.

- Szerintem is jól megleszünk – nyugtázta Ari mosolyogva, aztán a távirányítóért nyúlt. – Meddig is maradsz?

- Ki mondta, hogy maradok? – vettem el a tányért, amin a friss csiga volt.

- Tudom, hogy maradsz – bólogatott magabiztosan.

- Két hónap. Egyelőre – tettem hozzá. – Ugye, nem gond nektek se?

- Dehogyis. Bruno fejéért már most megérte – mondta, aztán úgy csinált, mintha nem mondott volna semmit. Felhúztam a szemöldököm, de nem firtattam, hogy ezzel mire célzott.

Később, miután már sírásig nevettem magam, előkerült egy gitár, és a három srác zenélgetni kezdett, hogy bebizonyítsák, nem csak a hétköznapokban nem normálisak, hanem a zenélésben sem. Az improvizált raptől elkezdve a kedvenc dalaikig, mindent eljátszottak, én pedig jó hangosan nevettem rajtuk. Jó volt nézni, hogy az évek ellenére megmaradt ugyanannak a bolondos tinédzserfiúnak, akibe beleszerettem. Örültem, és büszke voltam rá, amiért ennyi mindent elért, de pár nap alatt rá kellett jönnöm, hogy már nem ugyanaz az ember. Annyi minden történt vele, hogy tudnám bepótolni a kiesett éveket, amiket nem töltöttünk együtt? Nem értettem a vicceket, amiket egymás között sütöttek el, mert korábbi időpontra voltak visszavezethetőek. Volt, hogy percekig nevettek valamin, amiről nekem fogalmam sem volt. Mennyi idő lenne, amíg újra megismerném?

Esténként felhívtam anyát, mert itt nem volt barátnőm, akivel megbeszélhettem volna, hogy mit csináljak. Tudtam, hogy jó tanácsokat tud osztani, ezért erről is megkérdeztem a véleményét, és nem kellett csalódnom.

- Szerinted hogy kezdődnek az új kapcsolatok? Mind a két félnek jelentős múltja van, sok barátnővel, vicces és szomorú emlékekkel, mégis ismerkednek, és észre sem veszik, máris saját emlékeik vannak. Nora, fogd ezt fel úgy, mintha eddig nem ismerted volna, mintha most találkoztatok volna először. Csak élvezd a társaságát, ne görcsölj ilyeneken! Nincs az megírva, hogy neked mit és mikor kell mondanod. Kérdezz rá nyugodtan, hogy min nevetnek, kérd meg őket, hogy meséljék el. Biztos szívesen teszik, ha az egy ilyen mókás, szép emlék. – Szavai hallatán butának éreztem magam. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás az ő szájából hallva, mintha csak arrébb kellett volna tennem egy párnát.

- De én sosem ismerkedtem. Nem randiztam senkivel rajta kívül. – Hagytam, hogy néhány könnycsepp utat törjön magának. Tudtam, hogyha nem engedem szabadjára őket, akkor csak kínozni fog, és sosem érzem majd azt a megkönnyebbülést, amit a sírás után szoktam. Olyan, mintha elpárologna belőlem minden szorongás.

- Csak élvezd, oké? – ismételte meg magát, én pedig elhasaltam az ágyon, és a párnámba fúrtam a fejem. Válaszolni akartam, de kinyílt az ajtó, és Bruno lépett be rajta. Annak reményében, hogy nem veszi észre a könnyeimet, elfordítottam a fejem, de már késő volt. – Itt vagy? – kérdezte anya. Elmondtam neki, hogy most mennem kell, és megígértem, hogy visszahívom később, aztán letettem a telefont az ágyra.

Próbáltam továbbra is kerülni a szemkontaktust, de az államnál fogva maga felé fordította a fejemet. A szívem örülten kezdett verni az érintése hatására. Találkozásunk éjszakája óta még nem nagyon érintkeztünk, pedig legszívesebben az összes napot ölelő karjai között töltöttem volna. Kíváncsian fürkészte az arcom, valószínűleg várta, hogy adjak valami magyarázatot a szomorúságomra, de ötletem sem volt, mit mondhatnék.

- Hiányzik anya – nyögtem ki, aztán legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Hiányzik anya? Ki mond ilyet 24 évesen?

- Akkor mostantól nem hagyok rá időt, hogy ezen gondolkozhass – kacsintott rám, majd hátra dőlt az ágyon, és engem is arra utasított, hogy tegyek így. A karunk összeért, és mivel mindkettőnkön rövid ujjú volt, éreztem puha, meleg bőrét. Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, így viszont lefolyt még egy könnycsepp az arcomon. Éreztem, ahogy megmozdítja a kezét, keresni kezdi az enyémet, majd összekulcsolja az ujjainkat. Jólesően sóhajtottam, és végül mégis kinyitottam a szemem. Oldalra néztem, hogy lássam az arcát, amin most nem volt ott a jellegzetes mosoly.

- Mes… - Megköszörültem a torkom, mert alig volt hangom, aztán újra belevágtam. – Mesélsz nekem? Mondj el mindent, ami jelen pillanatban eszedbe jut!

- Sajnos most csak három dolog jut az eszembe – húzta el a száját. – Az egyik, hogy milyen gyönyörű vagy, a másik, hogy rettenetesen hiányoztál, a harmadik pedig, hogy soha nem akarlak újra elveszíteni. – Jól estek a szavai, és én is pont ugyanígy éreztem vele kapcsolatban, de mégsem tudtam kifejezni. Talán nekem is elő kéne kapnom egy gitárt, és elénekelni neki az érzéseimet.

- Mi van velünk? – töröltem meg az arcom a szabad kezemmel. – Ilyeneket mondasz, összekulcsolt kézzel fekszünk… - Egészen máig nem merült fel, hogy mi a helyzet a szerelmi életünkkel, mert azt vártam, hogy ő hozakodjon elő vele.

- Egy házban élünk, ráadásul van egy befejezetlen kapcsolatunk – egészített ki. – Igazad van, elég bizarr. – Sokáig nem mondott semmit, úgyhogy bátorságot merítettem, és beszélni kezdtem én.

- Szeretnélek újra megismerni. Az új szokásaidat, az új életedet, hogy mit szeretsz, mitől akadsz ki, melyik tetoválásod mit jelent. Mindent tudni akarok – magyaráztam, de amikor felemelte a szabad kezét, és végig simított az arcomon, megkukultam.

- Elmesélek mindent – mosolygott rám. – De ára van. Méghozzá az, hogy te is beavatsz a legapróbb részletekbe. – Bólintással fogadtam el az ajánlatot, és máris ösztönöztem, hogy kezdjen bele.

- Rendben, te kis türelmetlen. Anya utálta a tetkó gondolatát, úgyhogy a tudta nélkül csináltattam meg az elsőt. Amíg meg nem mutattam, nagyon mérges volt, de amikor meglátta a nevét egy szív közepébe írva, hamar megbékélt a dologgal. – Miközben beszélt, kihúzta az egyik kezét az ingéből, és megmutatta a vállán álló szimbólumot, én pedig a történeten mosolyogtam. Folytatta a mesélést, és amikor a tetoválásai végére ért, újabb témába kezdett. – Van egy kutyám, Geronimonak hívják, rottweiler. Imádom, de a turné alatt nem tudok sokat foglalkozni vele. Jelenleg is egy ismerősömnél van, ő szokott róla gondoskodni. – Szomorúnak tűnt, amiért le kell passzolnia, én pedig kiskorom óta szerettem volna egy kutyát, ezért megkértem, hogy hozza haza. Legalább nem leszek egyedül, amikor mindenkinek dolga van.

Rengeteget nevettünk, mert viccesen adta elő az összes kis anekdotát. Hihetetlen, hogy valakibe ennyi humorosság szoruljon. Megtudtam, hogy melyik dalt, mikor, minek hatására írta, hogy Ellen showjába szeret a legjobban járni, és csak azokat az interjúkat élvezi, ahol szimpatikus neki a műsorvezető. Még sötétedéskor is csak mesélt és mesélt, én pedig ittam a szavait. Elképesztő, – és kicsit ijesztő is – hogy amint kinyitja a száját, csak rá tudok figyelni, és még azt sem veszem észre, hogy őrülten korog a gyomrom az éhségtől.

- Holnap korán kell kelnem, az egyik rádió reggeli műsorába vagyok meghívva, de nagyon szívesen mesélnék még, és persze holnap behajtom rajtad az alku rád eső részét – borzolta össze a hajamat. Időközben lementünk enni is, de már nem tudtuk tovább húzni az alvást, hiszen mindketten laposakat pislogtunk. Nyomott a homlokomra egy puszit, aztán felállt az ágyról, és az ajtóhoz ment. Még egyszer visszanézett, rám mosolygott, majd kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.

Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Már nem aggódtam amiatt, hogy viselkedjek a közelében, mert rájöttem, hogy amikor vele vagyok, úgyis elfelejtek mindent, egyáltalán nem gondolkozok azon, hogy mikor nevessek, mikor igazítsam meg a hajam. Anya tanácsát megfogadva, csak élveztem az együtt töltött időt, és megint igaza volt. Nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára ennyire boldog.

Bár álmos voltam, folyamatosan ezen a délutánon, illetve estén járt az eszem, képtelen voltam csukott szemmel feküdni. Annak reményében, hogy a forró fürdő majd elálmosít, fogtam a törölközőmet és a fürdőszobába mentem. Nyakig elmerültem a vízben, de annyira pörögtem, hogy képtelen voltam egyhelyben maradni. Miután leöblítettem magamról a habot, megtörölköztem, felvettem a pólómat, és elindultam a szobám felé, azonban Bruno ajtaja előtt megálltam. Halkan nyitottam be, mert nem tudtam, hogy alszik-e már, de amint lenyomtam a kilincset, megkérdezte, hogy ki az.

- Csak én – válaszoltam halkan és bizonytalanul. Mit keresek én itt egyáltalán? Magam sem tudtam rá a választ, ezért amikor megkérdezte, hogy mi a baj, nem válaszoltam. Csak álltam ott idiótán az ajtóban, miközben megállás nélkül szidtam magamat, amiért bejöttem.

- Mellém fekszel? – húzódott arrébb az ágyon, aztán az egyik kezét a nekem szánt helyre tette. Rettenetesen hálás voltam neki, amiért kisegített. Sosem mertem volna megkérdezni, hogy aludhatok-e vele, pedig már nagyon sokszor gondoltam rá.

Behajtottam az ajtót, és az ágyához sétáltam, ahol felemelte nekem a takarót, majd miután bemásztam alá, rám terítette és átvetette a karját a derekamon. Tétovázás nélkül kulcsoltam össze az ujjainkat, aztán végre elaludtam.

Másnap egy tálca mellett ébredtem, amin péksütemény, narancslé és egy papírdarab volt. A kezembe vettem a levelet, és olvasni kezdtem. Jó reggelt, Sweetie! Nem akartalak felkelteni, olyan édesen aludtál. Sietek haza hozzád, viszem Geronimot, és van egy meglepetésem is. Legyen szép napod! Imádlak, Bruno

Az üzenetétől és a finom reggelitől hamar felébredtem, és miután elmosogattam magam után, a zongorához ültem. A szobámban töltött hosszú évek legalább arra jók voltak, hogy megtanuljak valamit, amit már nagyon régóta szerettem volna: zongorázni. Még akkor is a billentyűket nyomogattam, amikor Bruno hazaért ebéd előtt. Csodálkozva nézett rám, hiszen nem tudhatta, hogy időközben ilyen tudásra is szert tettem.

- Ne hagyd abba! – állt meg mögöttem a piros kockás ingében, és a fekete kalapját a fejemre tette. Végig játszottam, amit elkezdtem, aztán megfordultam széken, hogy szembe legyek vele.

- Geronimo? – érdeklődtem a kutyus után, amikor sehol nem láttam.

- Kicsit később érkezik a meglepetéssel együtt – kacsintott. Nyavalyogni kezdtem, hogy nem tudom kivárni a meglepit, ezért mondja el, de csak nevetve rázta a fejét. – Addig használjuk ki, hogy kettesben vagyunk. – Érdeklődve néztem fel rá, hogy ez milyen célzás is valójában, de hamar folytatta, úgyhogy nem volt időm gondolkozni. – Remélem, nem fáradt el a lábad, – érkezett a következő mondata, amit nem tudtam hova tenni. – mert egész nap te jártál a fejemben – fejezte be, mire én fájdalmasan feljajdultam. Hogy lehet valaki ilyen bolond?

- Akkor a legjobb helyen jártam. – Szívesen ugrattam volna azzal, hogy ilyen kopár helyeken kell mászkálnom, de reméltem, ha néhány flörtölős megjegyzést teszek, akkor rátérünk végre a kapcsolatunkra. Egy ideig nem szólt semmit, aztán dühösen legyintett egyet.

- Nem vagyok én jó ebben. Le tudom írni, de nem tudom elmondani. – Elég idegesnek tűnt, amiért nem tudja, hogy fogjon hozzá, úgyhogy megfogtam a kezét, hogy tegye le maga mellé.

- Itt a zongora, ott a gitár, a dob vagy amit akarsz – mutattam körbe. – Felőlem xilofonon is elmondhatod.

- Jó lesz a zongora is – ült le mellém, aztán mielőtt játszani kezdett, mégis mondott pár szót. – Napok óta megy a fejemben ez a dallam, és már írtam hozzá valami szövegszerűt is, viszont nem zongorán képzeltem el, úgyhogy lehet, picit furcsa lesz.

- Kezd már! – tettem a kezeit a zongorára, mert nagyon kíváncsi voltam. Türelmetlenségem miatt végre elmosolyodott, aztán játszani kezdett.

Bevallom, valami lassú dalra számítottam, helyette viszont egy pörgős számot kaptam, viszont így is nagyon tetszett, és a lényeg, hogy a dalszövegben benne volt, amit már régóta szerettem volna hallani. http://www.youtube.com/watch?v=F8SYZhtVRKY

Amikor végzett, érdeklődve nézett rám, és motyogott valamit arról, hogy ez persze nem a végleges verzió, és hogy nem is élete legjobb alkotása, de én már csak a szájára tudtam figyelni, miközben arra gondoltam, hogy mennyire meg szeretném csókolni. Végül ő is elhallgatott, én pedig úgy döntöttem, hogy ezzel a zenével ő már megtette a saját lépéseit, most nekem kell válaszolnom, úgyhogy odahajoltam hozzá és megcsókoltam, ő pedig természetesen nem utasított el. Annyira jó volt végre igazán érezni, tudni, hogy itt van velem, és valami csoda folytán még mindig szeret.

- Mondtam, hogy csengetnünk kellett volna – nevetett fel valaki az ajtónál, mire elhúzódtunk egymástól. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam Bruno tesóit. Eric kivételével mindenki ott volt.

- Uramisten – pattantam fel a helyemről. – De jó látni titeket! – Mind a négy lányt megöleltem, aztán hagytam, hogy beljebb jöjjenek.

A kanapéra és a fotelekre vetették magukat, én pedig csak akkor vettem észre, hogy Geronimo is velük jött, amikor visszanéztem Brunora. Éppen üdvözölte a gazdáját, majd amikor meglátott, odajött hozzám, hogy megszaglásszon.

- Vigyázz vele! Ez egy fenevad – ugratott Presley, de még végig se mondta, már Tahiti kérdezte, hogy mi van velem, vele egy időben pedig Jaime érdeklődött kettőnkről.

Annyira hiányzott már ez a kavalkád és a hangzavar, ami mindig fogadott, ha a négy lány a közelben volt. Mindannyian párhuzamosan beszéltek, alig lehetett kibogarászni, hogy végtére is ki mit kérdezett, de már nem okozott problémát. Volt jó pár évem, hogy megtanuljam kezelni őket.
Kicsivel később Phil és Ari is hazaért, azután viszont végleg elszabadult a pokol. Könnyesre nevettük magunkat, nosztalgiáztunk, zenélgettünk, egyszóval olyan jól éreztük magunkat, mint még soha. Brunoval szinte el se mozdultunk egymás mellől, állandó fizikai kontaktusban voltunk, és bizton állíthatom, hogy soha ilyen boldog még nem voltam.