This long distance is killing me 5.

Sziasztok!

Itt az utolsó része ennek a kis történetnek. Köszönöm azoknak, akik olvasták, remélem, szerettétek. Szereplőkről képeket találtok bal oldalon a történet oldalán, illetve Boldog Karácsonyt mindenkinek!

UI: Nem tudom, hogy legközelebb mikor tudok jelentkezni, mert innentől most már tanulnom kell a vizsgáimra. Nem ígérek semmit, ha majd lesz új rész, akkor úgyis értesülni fogtok róla.

Puszi, Nix

Éjjel ugyanúgy Brunoval aludtam, viszont most sokkal hamarabb keltem, mint ő. Hogy ne zavarjam, lementem a nappaliba, ahol meglepetésemre már Phil és Ari is ott volt. Megérdeklődtem, mit csinálnak itt ilyen korán, mire azt a választ kaptam, hogy el kell majd menniük, utána viszont rám terelték a témát.

- Örülök, hogy végre összejöttetek - mondta Ari.

- Ja, olyan cuki-mukik vagytok - gügyögte Phil. Nem is vártam tőle nagyon mást.

- Te nem jössz el velünk? - kaptam meg a következő kérdést.

- Hova mentek? - érdeklődtem. Azért nem mindegy, hova akarnak magukkal vinni.

- Brunonak van interjúja, aztán ha jól emlékszem bemegyünk a stúdióba dalt írni. - Jól hangzott a program, szerettem volna Brunot munka közben látni, ezért amikor a drága is felkelt közöltük vele, hogy új taggal bővül a csapat. Mivel neki se volt kifogása, sőt kifejezetten örült, elindultunk.

- Én is meg akartam már kérdezni, hogy valamikor eljössz-e velem - mentegette magát az autóban. Igazából egyáltalán nem zavart, hogy nem hozta fel korábban, mert sokkal jobb így, hogy már tudom, hányadán állunk.

- A nyilvános nyálcserét mellőzzük - kotyogott közbe Phil nevetve, amikor Bruno a számhoz hajolt. A figyelmeztetés ellenére befejezte, amit elkezdett, aztán nagyokat mosolygott.

- Ne féltékenykedj, te majom! - bokszolt bele a vállába, amiből egy roppant vicces, baráti szívatás kerekedett.

- Ki a majom, ha? Nem nekem van majmos videó klipem - kacsintott Phil, és azt hitte, hogy nyert, de Brunonak a tarsolyában volt a válasz.

- Nyomikám, ki találta ki azt a videót?

- A rendező - hazudott nevetve. Tudta, hogy bukta az egészet, ám ekkor a kormány mögül megszólalt Ari is.

- Bruno neked be se kellett öltöznöd. - Mondatát Phil hangos nevetéssel vette tudomásul, majd megveregette az ideiglenes sofőrünk hátát.

- Yo, man! I appreciate you! – veregette meg Phil Ari vállát nevetés közben. Én is nevettem, illetve Brunot sem olyan fából faragták, hogy ne vegye a viccet. (Phil angol mondatának egy része 8:24-8:28 között. http://www.youtube.com/watch?v=nBhfWCJHJ-k&list=PLVa4PJUWJZQ_LSw-Ejz5f7-3jvkmDUW-D&index=5 Elnézést az angol szövegért, de ez magyarul nem hangzik jól. - szerk.)

Az interjú alatt a két sráccal egy félre eső sarokba álltunk, és onnan hallgattuk, amiket az énekestől kérdeztek. Hol a válaszokon, hol Phil halk megjegyzésein nevettem. Ezt az embert ki kéne találni, ha nem lenne. Ari viszonylag csendes volt, ő sosem beszélt annyit, ennek ellenére én bírtam. Igazából úgy éreztem, hogy ő az, aki a földön tartja a srácokat, aki rendet teremt, ha elszalad velük a ló. A stúdióban az is kiderült, hogy visszahúzódása ellenére remek munkaerő. Amíg Bruno és Philip egy poénból sokat csinál, ő megvalósítja és leírja elképzeléseiket, majd amikor a két poén gyáros végre koncentrál, meglepődnek munkáján.

Természetesen az első dolog, ami számomra átjött az az, hogy milyen jó hangulat van munka közben. Tényleg szeretik csinálni azt, amivel foglalkoznak, amiben persze az is szerepet játszhat, hogy ennyire jóban vannak.

- Na, jó, menjünk el ebédelni - állt fel Bruno az asztaltól. Amíg a többiek is összekapták magukat, megragadta a kezem, és felhúzott a bőrfotelből. Jó érzés volt egymást átkarolva sétálni, ezért széles mosoly volt az arcomon.

- Ó, én már úgy megszoktam, hogy Nora főz - hallottam meg Arit, amikor Philipnek magyarázott.

- Elkényeztetett minket a finom kajáival - válaszolt Phil. Mosolyom még szélesebb lett, már ha ez lehetséges volt, és elhatároztam, hogy legközelebb, ha egyedül leszek, csinálok sütit nekik a kedves szavakért.

Ebéd közben Bruno néha végig simított a kezemen, a combja pedig végig az enyémhez ért. Akárhányszor oldalra pillantott, mélyen a szemembe nézett, ahogy csak szeretkezés közben nézett régen. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy miért kapok ilyen pillantásokat, úgyhogy alaposan elpirultam, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy várnom kellene-e vagy sem. Elvégre már egy csomószor voltam vele, ez most mégis új kapcsolatnak számít. Ezt valahogy nem anyával szerettem volna megbeszélni, ezért jobb ötlet híján írtam egy SMS-t Presleynek. Korban ő állt hozzám a legközelebb, és bár tudtam, hogy ezt még sokáig fogom hallgatni tőle, abban reménykedtem, hogy jobban átlátja a helyzetet, mint én. Írhattam volna bármelyik nővérének, de tudat alatt talán abban bíztam, hogy Pres inkább támogatni fog az igenleges döntésben. Mert szó, mi szó, már nem egyszer képzeltem el, milyen lehet vele most.

Hamarosan meg is kaptam a választ, amiben célzó jelleggel annyit kérdezett, hogy mi a kérdés? Elmosolyodtam, ami miatt Bruno kíváncsian nézett rám, de csak legyintettem. Nem állt szándékomban az orrára kötni, érthető okokból.

Alig vártam, hogy végre este legyen, ennek ellenére türelmesen ültem végig a maradék munkával töltött időt. Néha én is beleszóltam, vagy ha egy jobb szót kerestek, próbáltam én is velük gondolkozni, ám azt nem mondanám, hogy érdemben sokat tettem hozzá. Inkább csak élveztem az együtt töltött időt.

Hazafelé a srácok beküldtek a boltba, hogy hozzak nekik pattogtatott kukoricát, meg chipset, mert filmet akarnak nézni. Reméltem, hogy Bruno ezúttal nem csatlakozik hozzájuk, hanem kihasználja, hogy nem figyelnek ránk. Miután megvettem mindent, ami a kívánságlistán volt, visszamásztam a kocsiba, és alig vártam, hogy hazaérjünk. Phil és Ari rögtön lehúzta a redőnyöket, hogy a filmet sötétbe nézzék, mintha moziban lennének, én pedig elmentem fürdeni. Hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy semmi megterhelőt nem csináltam, fáradt voltam. Eddig úgy képzeltem, hogy milyen könnyű Bruno munkája, csak ül és énekel, de rá kellett jönnöm, hogy igencsak sokat kell szaladgálnia, telefonálnia, és még ha fizikailag nem is megterhelő, mentálisan nehéz ennyi mindenre egyszerre koncentrálni.

Gondolataimba mélyedve sétáltam be Bruno szobájába, ahol csak az egyik sarokban égett egy sárgás fényű lámpa, kellemes hangulatot varázsolva a szobába. Csak Brunot nem láttam sehol. Épp el akartam sétálni az ajtó elől, amikor az kinyílt, és hátba vágott. Nos, Bruno legalább előkerült.

- Bocsánat – simogatta meg a hátam, ahol megütött. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem ezért fogok rá örökre megharagudni. – Szeretnék mondani valamit – vezetett az ágyhoz, a másik kezével pedig levette a fejéről a kalapot. – Szóval – nyújtotta meg az ó betűt, mintha nem tudná, hogy is kezdjen bele - ez hülyén fog hangzani, vagy nem tudom, de engedélyt szeretnék kérni. – Itt megforgatta a szemét, mintha szidná magát a fogalmazásért. – Engedélyt… Jó, lényegre törő leszek. Mikor akarsz velem lefeküdni? – A kérdésre összesen egy elnyújtott ö-t tudtam válaszolni. – Csak mert én nagyon kívánlak, és már voltunk is együtt tulajdonképpen, és… csak… - Amikor elnevettem magam, abbahagyta a magyarázkodást, és mérgesen nézett rám. Ám akármit mond, azért mégis vicces volt a hebegése. Úgy gondoltam, felesleges tovább néznem a szenvedéseit, ezért szavak helyett egy csókkal próbáltam a tudtára adni, hogy én is akarom őt. Most.

Reggel őszintén reméltem, hogy Philipnek nem áll szándékában célzásokat tenni az esti tevékenységünkre. Persze számíthattam volna rá, hogy ez a csoda úgysem fog megtörténni, de azért álmodozni szabad. Mivel jobb reakció nem volt a tarsolyomban, csak mosolyogtam a megjegyzései hallatán, és pár perccel később az álmos Bruno is követte a példámat, megcsinálta magának a kávét, aztán kiment az ajtó elé dohányozni. Ma szabadnapjuk volt, úgyhogy egész nap nem csináltak semmit, csak lomoltak, én pedig utánuk pakoltam. Valamelyikük felvetette, hogy este menjünk bulizni, így éjfél körül el is indultunk valami szórakozóhelyre, amire ők azt mondták, hogy jó. Rájuk hagyatkoztam, mivel nekem semmi tapasztalatom nem volt a Los Angeles-i helyek terén. Amikor beléptünk, az első dolog, ami fogadott az volt, hogy rengeteg alul öltözött lány, már most ittas állapotban az asztalokon táncolt. Nem álltunk meg lent, felmentünk az emeletre, ahol zárt négyzetalakban fotelek voltak, így biztosítva némi magánszférát az embereknek. Helyet foglaltunk, majd rendeltünk pár italt, amit rögtön el is fogyasztottunk. Időközben itt fent is sokasodott az tömeg, és táncolni kezdtek az emberek, akikhez mi is csatlakoztunk.

Olyan rég voltam már bulizni, és jó volt újra itt lenni. Bár már nem voltam tinédzser, ugyanúgy tudtam élvezni. Rájöttem, hogy mi volt az, amit mindig is szerettem a szórakozásban. A tömegben állni, mozogni a zenére, jól vagy rosszul teljesen mindegy, úgy érezni, mintha a szívem ugyanabban a ritmusban dobogna, mint a hangosan üvöltő zene, miközben a környezetem egyszerre áll meg, és forog szédítő iramban. Egy idő után viszont már nem bírtam az iramot, ezért visszaültünk a helyünkre, ahol már ott volt a következő alkoholmennyiség. Miután koccintottunk, Bruno és Ari kimentek cigizni, Phil pedig ott maradt velem, hogy ne legyek egyedül. Brunoék elég sokáig maradtak, és mire visszajöttek, úgy tűnt, legurítottak még pár pohárral, mert teljesen részeg volt. Szerencsére leülnie még sikerült, aztán valamit magyarázni kezdett, de ha a felét értettem, akkor lehet, hogy sokat mondok. Mosolyogtam rajta, mert vicces volt, és jó volt látni, hogy néha azért ő is lazít.

Kicsivel később megint magamra hagyott, ám ezúttal most Phil kísérte, és Ari tartott szóval, aki talán még Brunonál is rosszabb állapotban volt. nem messze mellettünk összeverekedett két srác, amibe beszállt még pár részeg, tömegverekedést kialakítva, úgyhogy nem sokára a rendőrök oszlatták szét őket, illetve ha már erre jártak, tartottak egy kis rutinellenőrzést is a helyen. Nem sokáig foglalkoztam velük, inkább szétnéztem, hogy Bruno itt van-e már valahol a közelben. Amikor viszont megláttam, jobban örültem volna, ha nem került volna elő. Két rendőr fogta a kezét, amin ő nagyon jót derült, és mondott is valamit, amit a zene miatt nem hallhattam. A rendőrök után eredtem, Ari pedig próbált megállítani, de menni is alig bírt, ezért nem jutott sokra. Megkérdeztem, hogy mi a probléma, de nem akartak válaszolni. Nyilván azt hitték, hogy rajongó vagyok, aki belekotnyeleskedik az ügybe. Mielőtt benyomták a rendőrautóba, még gyorsan megkérdeztem, hol van Phil, annak reményében, hogy legalább ezt meg tudja még mondani, de csak azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, mi az a fehér izé, ő még sohasem látott olyat. Szavaiból arra tudtam következtetni, hogy kábítószer birtoklásért, illetve a látványból használatért tartóztatták le, de mielőtt ezen kezdtem volna idegeskedni, előkerítettem Philt, és próbáltam a két teljesen részeg vagy drogos sráccal hazajutni.

Rettenetesen mérges voltam, és amint Ari és Phil lefeküdt a kanapéra, én a szobámba vágtattam, és pakolni kezdtem. Igazán elmondhatta volna, hogy drogozik, füvezik, vagy mit tudom én, hogy mit csinál, mert akkor eszem ágában sem lett volna itt maradni. Nem hittem, hogy így megváltozott, hiszen abból, amit eddig láttam, ugyanolyan tűnt, de becsapott. Ő is csak egy hülye sztár, aki nem tud mit kezdeni a rengeteg pénzével.

Eszem ágában sem volt megvárni, hogy hazaérjen. Nem érdekelt a történet, nekem éppen elég volt a látvány ahhoz, hogy tudjam, soha nem akarnék magam mellé ilyen férfit. Amint kész voltam a pakolással, lecipeltem a lépcsőn a bőröndöm, és ott hagytam a házat. Soha többé nem akartam látni. Fogtam egy taxit, és bemondtam a saját albérletem címét. Terveim szerint, ma kialszom magam, aztán foglalok egy repülőjegyet Hawaii-ra, és sose jövök már ide többet.

Annyira mérges voltam, hogy időm nem volt azzal foglalkozni, hogy a csalódás miatt sírjak. Csak megvetni tudtam mindazért, amit tett. Vajon a családja tudja, hogy mi lett belőle? Hogy drogozik, meg ki tudja, mit csinál még?

Délben, mikor végre felébredtem, újra elemi erővel tört rám a düh, ám most már magamat okoltam. Hogy lehetettem annyira hülye, hogy évekig vártam rá? Hogy lehettem olyan naiv, hogy elhiggyem, ugyanaz az ember, aki semmit sem változott? Hiszen nagyon jól tudtam, hogy ilyen csak a könyvekben van.

Mindenféle reggeli tevékenység nélkül ültem le a laptopomhoz, hogy megnézzem, melyik a következő járat, ám sajnálatomra reggel ment egy, amikor még aludtam, legközelebb pedig már csak a következő napon fog. Szájhúzva foglaltam rá egy helyet, közben pedig már tárcsáztam anyát. Muszáj volt valakinek elmondanom.

Ő is döbbenten vette tudomásul a történteket, és eléggé felháborodott, amiért így átvágott. Nem akarta Brunot csúnya szavakkal illetni, de néhány mégis kicsúszott a száján, aztán közölte velem, hogy most inkább leteszi, mert nagyon ideges, később pedig majd felhív. Amikor letettük, arra gondoltam, felhívom Presleyt, hogy lenne-e kedve találkozni, mert mára már kezdett érdekelni, hogy vajon mióta csinálja.

- Nem akarom tudni, milyen a bátyám az ágyban – szólt bele a telefonba. Jó esetben felnevettem volna, de ez most az a pillanat volt, amikor viccesnek találtam a piszkálódását.

- Szakítottunk – válaszoltam.

- Annyira rossz? – kérdezett rá csodálkozva. Egyáltalán nem vett komolyan, azt hitte, hogy csak viccelek.

- Pres, tényleg szakítottunk. Tudunk találkozni, mielőtt visszamegyek Hawaii-ra? – Nem mondtam már neki több információt, hiába érdeklődött. Úgy döntöttem, majd személyesen mesélem el neki, mert látni akarom az arcát. Nem fog tudni hazudni nekem, mert az első reakciója árulkodó lesz.

Azt beszéltük meg, hogy átjön, ezért volt körülbelül fél órám, hogy felöltözzek, és valami emberi külsőt produkáljak magamnak. A lehetetlen küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy bár mosoly nélkül, de győztesen nyitottam ajtót Presleynek. Elmeséltem neki, hogy mi történt az éjszaka, az arcán pedig igazi megdöbbenést láttam. Azaz ő sem tudott Bruno dolgairól. Tiltakozott, hogy a tesója függő lenne vagy ilyesmi, de sajnos én láttam tegnap este. Érthető okokból, nem a kapcsolatunk miatt kezdett aggódni, hanem, hogy a bátyjával mi a helyzet, és mivel nem tudtam használható információval szolgálni, elnézést kért, és magamra hagyott. Gondolom először megkereste Philéket, bár ők nyilvánvalóan, semmire sem fognak emlékezni, a többi nem is érdekelt. Megérdemelné, hogy a börtönben kelljen töltenie egy kis időt.

Lassacskán a mérgemet felváltotta a szomorúság, és pityeregni kezdtem, de emlékeztettem magam, hogy milyen ember után is sírok, aztán összeszedtem magam. Közben a telefonom eszeveszetten csörögni kezdett. Bruno volt, őt kinyomtam, aztán az anyukája, neki már felvettem.

- Kicsim, tudom, hogy ez most elég hihetetlen, de kérlek, bízz bennem. A fiam nem drogos, főleg nem függő. – Nem beszéltünk sokáig, mert bár nagyon szerettem, nem voltam kíváncsi arra, ahogy a fiát mentegeti.

Tiarától egy mérges SMS-t kaptam, amiben az állt, hogy a testvére nem függő, és ne legyek ennyire gyerekes. Nem is értettem, hogy miért rám rágott be, amikor nem én csináltam hülyeséget. Persze, biztos rossz lehet megtudni, hogy az egyik családtagodnak súlyos problémái vannak, de ha egyszer ez tény, akkor nem a másikat kell támadni.

Hamar körbejárt a hír, és lassacskán mindenki próbált meggyőzni, ezért inkább kikapcsoltam a telefonomat. Mellesleg Bruno is folyamatosan csörgetett, és már elegem volt belőle. Amikor viszont csengettek, és ő állt az ajtóban, legszívesebben megfojtottam volna Prest. Hamarosan azonban ő is megjelent Bruno mögött, és mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, esküszöm! De mikor megemlítettem, hogy tőled jöttem, ordítozni kezdett. Kénytelen voltam elárulni, hol laksz.

- Csak hallgass meg, kérlek! – könyörgött Bruno. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni az arcát. Sírhatnékom volt, és félő volt, hogy megesik rajta a szívem.

- Nem vagyok rád kíváncsi. – Erőtlenül beszéltem, így nem nyújthattam valami határozott összképet. Tovább próbálkozott.

- Elszaladt velem a ló, és hidd el, tényleg bánom. Nem csináltam még ilyet sose, nem is fog előfordulni többször – hajtogatta újra meg újra. – Nézz már rám! – ordított rám, mire ijedtemben rákaptam a pillantásomat. Presley is megugrott a váratlan hangoskodástól.

- Igazad van, ettől tényleg oda fogok rád figyelni. Kiabálj csak, jobban már nem tudod elásni magad. Menjél haza, és vegyél be pár bogyót, jó? Nem érdekel! Engem meg hagyj békén! – Sikerült ugyanolyan hangnemben visszaszólnom, aztán rájuk csaptam az ajtót. Nem akartam szegény Presleyt kizárni, de nem volt más választásom.

Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem elmentek-e, de úgy tűnt, hogy Bruno leül a lépcsőre, és egy tapodtat se hajlandó mozdulni. Dühösen kiabáltam át az ajtón, hogy takarodjon el innen, de semmi hatása nem volt. Leültem a kanapéra, és visszakapcsoltam a telefonomat, hogy tudjak írni Presleynek. Megpróbáltam rávenni, hogy vigye el innen Brunot, és bár láttam, hogy tényleg próbál beszélni vele, kérlelése nem hatott semmit.

Őrület. Egész nap a kanapén ültem, és vártam, hogy vége feladja, de nem tette. Ahogy Bernadette sem. Rengetegszem hívott, és végül tiszteletből fel is vettem.

- Életem, tudom, hogy mit érzel most. – Hangja békítő volt, de ugyan, honnan tudhatná. Ő nem várt ennyit egy ilyen alakra. – Hiszen én is most tudtam meg, hogy a fiamnál kokain volt. Elhiheted, hogy nekem is rossz, és egyáltalán nem vagyok rá büszke. De tudom, hogy ez volt az első ilyen alkalom – bizonygatta.

- Honnan? Nyilván, én se vallanám be senkinek, hogy betéptem, főleg nem az édesanyámnak, akiről tudom, hogy teljesen kikészülne. Nem lehetsz benne biztos, hogy ez volt az első alkalom – magyaráztam neki, ő pedig türelmesen végighallgatott.

- De, biztos vagyok benne. Tudod miért? Mert beszéltem vele, és bevallotta, hogy néha füves cigit szív, de megesküdött rá, hogy kokaint soha az életben ezen az egy alkalmon kívül nem használt, és soha nem is fog ezután. Higgy nekünk, Nora! Nem kell visszamenned hozzá, de ne ítéld el! Kérlek! – Hihetetlenül meggyőző tud lenni, azt be kell vallani. Na, nem mintha a füves cigi jobb lett volna, mint a kokain, de legalább az kiderült, hogy nem függő. – Szeret téged. – Erre már nem reagáltam, csak elköszöntem tőle, és amint letettem a telefont az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán kinyitottam az ajtót. Már sötétedett, és Presley is egyedül hagyta Brunot, aki még mindig a lépcsőn kucorgott. Azt sem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, csak meredten bámult az ölébe. Melléültem, mire ijedten oldalra kapta a fejét. Vizes volt az arca, ami egyértelműen jelezte, hogy sírt, de amikor rám nézett elmosolyodott. Nem viszonyoztam, helyette inkább a papírra mutattam, ami az ölében volt. Szótlanul átnyújtotta, én pedig olvasni kezdtem. A harmadik sor után sírni kezdtem, és teljesen eláztattam a lapot, mialatt végigolvastam. http://www.youtube.com/watch?v=J_1NEe--BiA

- Szép, tényleg, de ez nem elég ahhoz, hogy ezt elfelejtsem – ráztam a fejem.

- Tudom – válaszolta lehajtott fejjel. Egy darabig nem is szólaltunk meg utána, aztán felkapta a fejét. – Szégyellem magam, és ezt nem azért mondom, hogy megbocsáss, de reggelig volt időm gondolkozni az őrsön. Nem is értem, hogy képzeltem. Megvan mindenem. Mindenem – ismételte meg, hogy nyomatékosítsa. – Ezzel a húzással lehet, hogy baszhatom az egészet. Mindent, amit eddig tettem, amiért eddig keményen dolgoztam. Nem akarom eldobni. – Tudtam, hogy őszintén beszél, de nem volt rá garancia, hogyha kibékülök vele, nem fog egy másik alkalommal is csalódást okozni. – Téged sem akarlak elveszíteni, mert az az élvezet, amit a kokain ad, tized annyira sem jó, mint amit az okoz, hogy reggel melletted ébredek.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Meggyőzött arról, hogy tényleg első alkalom volt, és hihető volt az ígéret, mi szerint nem csinálja többször. Én pedig szerettem, mindennél és mindenkinél jobban. Nem tudtam tovább haragudni rá.

- Nem ígérhetem, hogy holnapra túl leszek ezen, sőt egyenesen esélytelen, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsem mindezt, de mindenkinek jár egy második esély – csúsztattam a kezem az övébe, aztán megszorítottam. – Viszont nincs drog, füves cigi, semmilyen kábítószer – osztottam meg vele kikötéseimet, amiknek hallatán hevesen bólogatott. – És lassabb fokozatba is kéne kapcsolnunk, azaz itt fogok lakni, nem nálad.

- Beleegyezek bármibe, ha visszakaplak – tette a szívére a kezét, aztán átölelt. – De azért ma itt aludhatok?

- Itt – nevettem el magam.

Mindkettőnkre alaposan ráfért az alvás, hiszen sok megpróbáltatásnak voltunk ma kitéve. S bár én megnyugodhattam, mert mellettem volt a férfi, akit mindig is akartam, neki továbbra is aggódnia kellett a büntetése miatt, hiszen nem tudhatta, hogy mi lesz a tárgyalások vége. De amikor vele voltam, ő is elfelejtette ezeket a problémákat, és boldogak voltunk, mert tudtuk, hogy jóban és rosszban is ugyanúgy számíthatunk a másikra.