Álarcba bújt szerelem 2.

A meccs előtt hoztam egy kis novellát, ami az előző Szalai Ádámosnak a folytatása. Remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket. Egyelőre még nem tudom, hogy mikor tudok legközelebb résszel, vagy bárminemű irománnyal jelentkezni, de ne felejtsetek el, és ha nem jönnék májusban gondoljatok rám az érettségi időszakban. Pipákkal vagy kommentekkel várom a sok siker-eket:D

Olyan nehezen keltem, mint még soha. Ádámmal az egész éjszakát átbeszéltük, és közben nem is éreztem magam álmosnak, amikor viszont leraktuk a telefont, szinte már rögtön el is aludtam. Valakinek feltett szándéka volt, hogy felébresszen legszebb álmaimból, és ennek érdekében órákig csörgette a telefonom. Először hagytam, had csörögjön, reméltem, hogy a hívó megunja és kinyomja, ám nem így történt. Dühösen nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy elvegyem a mobilt, és elküldjem a fenébe a vonal túlsó végén lévő személyt, bárki is legyen az.

- Jó reggelt! – szóltam bele tömény kedvességgel. Ki az egyáltalán, és miért ismeretlen számról hív? És miért reggel?

- Jó napot! – Napot? – Maja Rosenbecket keresem. – Ne keressen tovább, megtalálta. – Kendra Seebauer vagyok, a Mainztól. – Kezd érdekes lenni. – A munkájával kapcsolatban kell beszélnünk. Lehetséges, hogy még a mai nap folyamán bejöjjön? – Azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi az idő, sőt örültem, hogy egyáltalán a szavait felfogtam, úgyhogy közöltem vele, hogy később visszahívom, ha az úgy jó, majd miután megkaptam az igenleges választ, le is tettem. Úgy zuhantam vissza a párnára, mint a kő, amelyik földet ér, de kíváncsiságom, hogy mit akarnak, felülkerekedett álmosságomon, és arra kényszerített, hogy kimásszak az ágyból.

A kávétól reméltem az éberséget, amit egy jó félórával később meg is kaptam, bár véleményem szerint inkább a hideg zuhanytól. Délután két óra volt, úgyhogy időszerűnek láttam felhívni a munkahelyemet, hogy miért is kell bemennem pontosan. A hívás után se lettem okosabb, mert ennél a csapatnál mindent úgy titkolnak, hogy csak személyesen lehet intézni a dolgokat. Ezzel kapcsolatban sem kaptam konkrétumot, csak hogy legyek benn úgy fél óra múlva. Még az a szerencse, hogy nem a város másik végében lakom.

Nem volt jó érzésem a megbeszéléssel kapcsolatban, mert Kendra hangja a szokásosnál is barátságtalanabb volt. Fel akartam hívni Ádámot, de nem tudtam, hogy alszik-e még, és nem szerettem volna felébreszteni, hiszen alig egy órája tapasztalhattam, milyen érzés is az.

A főnököm már a recepción várt rám, ami tovább csökkentette pozitív gondolkodásomat. Szinte biztos voltam benne, hogy komoly baj van, hiszen ez a nő csak akkor emelte fel a fenekét a székéből, amikor hazament. Meg is látszott rajta. Harmincas éveiben járhatott, fekete hajához, erős, szintén fekete smink társult, ami még pufókabbá tette az arcát. Első látásra nem volt ellenszenves, de amikor megszólalt, minden szavából megvetés áradt. Képtelen vagyok elképzelni, hogy bárki is kibírná mellette hosszú ideig.

Követtem az irodájába, és türelmetlenül vártam, hogy végre megszólaljon. Biztosra vettem, hogy a hobbija az emberek idegeinek borzolása. Remekül tudott feszültséget kelteni.

- Elolvasta a szerződést? – Kérdésként tette fel, de egyértelmű volt, hogy valójában nem annak szánja, csak így hozta a tudtomra, hogy tisztában van cselekedetem hiányával. Nem tudtam mit válaszolni, így jobb ötlet híján csendben maradtam. Hallgatásomat beismerő vallomásként kezelte, úgyhogy folytatta. – Kiemeltem pirossal azokat a pontokat, amiket megszegett.

Mi a fene lehet egy kabala szerződésében? Azt hittem, hogy csak egy titoktartási hülyeség, hogy ne mondjam el senkinek, amit az edzéseken látok, ennek ellenére kiderült, hogy sikerült három pontot is figyelmen kívül hagynom. Az első aláhúzott rész azt tartalmazta, hogy nem vonhatom el a játékosok figyelmét a munkájukról.

- Mikor akadályoztam őket az edzésben? – kérdeztem, mert nem jutott eszembe olyan alkalom, amikor hátráltattam volna őket.

- Beszélgetést folytatott több játékossal is. – Figyeltetett vagy mi? Különben is ők jöttek oda hozzám. Mégis mit kellett volna tennem? Elszaladnom?

További pitiáner problémákért továbblapoztam a szerződésben. „A szurkolók előtt nem veheti le a jelmezt.” Csodálatos! Ők akarták tudni, hogy ki vagyok, és én vagyok a hibás, hogy eleget tettem a kéréseiknek.

A legnagyobb gond az volt, hogy hiába volt az összes ellen kifogásom és magyarázatom, nem mondhattam semmit, nem köthettem bele semmibe, hiszen feketén-fehéren ott állt a papíron, amit én aláírtam. Innentől kezdve akármit tartalmaz, nekem be kell tartanom… és én megszegtem.

Visszatettem az asztalra a lapokat, várva, hogy megtudjam, milyen következményekkel jár meggondolatlanságom, ám ehelyett újra a kezembe nyomta a papírokat, hogy olvassam el az utolsó aláhúzott részt is, mert az a lényeg. „Nem létesíthet párkapcsolatot a játékosokkal.” Idegesen néztem fel a sorokból. Mi köze van annak a focihoz, hogy én kivel jövök össze? Valamilyen barátnőjük mindenképpen lesz, teljesen mindegy, hogy kabala vagy sem. Kinyitottam a számat, hogy mérgemben gúnyos mondatok hagyják el, és a képébe nevethessek, hogy hagyjon a hülyeségeivel, de belém fojtva a szót, előttem szólalt meg.

- Két lehetősége van. Az egyik, hogy szakít a barátjával, a másik, hogy most azonnal felmond. Ha egyik sem történik meg, bepereljük. – Egyszerűen jelentette ki, mégis érezhető volt, hogy nem viccel. Nagyon sóhajtottam.

- Kaphatnék egy kis időt? Át kell gondolnom a dolgokat. – Nem akartam itt, ebben a pillanatban dönteni. Érvelnem kellett, listát írnom a két lehetőség előnyeiről és hátrányairól.

Természetesen nem kaptam sok időt, de a meccsig elhalaszthattam a válaszadást. Szerettem volna Ádámmal is megbeszélni, de arra még várnom kellett, mert délutáni edzésük volt. Hazamentem, hogy tényleg papírra vessem az érveimet. Mindig így döntöttem el, ha valami olyan dologról volt szó, amit nem akartam félvállról elintézni.

Nagyon kedveltem Ádámot, és az elmúlt három-négy hétben nagyon megszerettem, de nem tudtam, hogy mennyire lesz komoly ez a kapcsolat. A kérdés az volt, hogy megéri-e érte eldobni a munkámat. A munkát, ami nagyon a szívemhez nőtt. A kezdetleges kényelmetlenségi gondok megoldódtak, ahogy rájöttem, hogyan kényelmes mozogni benne, és megszoktam a meleget, illetve a súlyát is. Szerettem ott lenni az edzéseken, a meccseken, a focit is más szemmel kezdtem nézni. Láttam, hogy ezek a srácok minden nap küzdenek a csapatért, néha még a belüket is kidolgozzák, és nem keserednek el egy-egy vereség után se. Állandóan, megállás nélkül hajtanak, és ezért nagyon tiszteltem őket. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen közösségnek lehetek a tagja, nem akartam, hogy egyik napról a másikra csak úgy véget érjen. De Ádámot sem tudtam volna elengedni. A munkám is és a szerelmem is meg akartam tartani, de az egyiktől meg kellett válnom.

Miután elkészültem a listámmal, és egyenlő számú érvek gyűltek össze a lap két oldalán, írtam a focistámnak egy SMS-t, hogy jöjjön át, mert beszélnünk kell. Mivel őt is jelentős mértékben érintette, bárhogy döntök is, kötelességemnek éreztem megvitatni vele a lehetőségeket. Szerencsére ráért az edzése után, így nem sokkal később már négy minyonnal a kezében meg is érkezett. A kedvenc édességem volt, úgyhogy nagyon örültem neki, és jó pár csókkal háláltam meg kedvességét.

- Miről akartál beszélni? – kérdezte már az asztalnál ülve, a süti elpusztítása közben.

Elmondtam neki a mai napi eseményeket, a két lehetőséget, illetve az aggodalmaimat. Azt szerettem Ádámban a legjobban, hogy bármit megoszthattam vele. Mivel én alapjáraton egy őszinte ember voltam, örültem, hogy nem kell a véleményem magamban tartanom előtte. Bevallom, kicsit féltem, hogy mit fog szólni, amikor előhozakodom a kapcsolatunk komolyságának megkérdőjelezésével, de nagyon aranyosan fogadta.

- Figyelj, nem szeretnélek befolyásolni. Ez a te döntésed, és bármire is jutsz, meg fogom érteni. De szeretném, ha tudnád, hogy ezt a kapcsolatot én nagyon komolyan gondolom, nem csak egy kis szórakozásként tekintek rá. Ha pedig meccsre szeretnél jönni, elviszlek, nem kell ahhoz jelmezbe bújnod. – Miközben beszélt eltűnt a mosoly az arcáról, és annyira komolynak tűnt, hogy egy pillanatig sem kételkedtem szavaiban. Borzasztóan aranyos volt, és legalább annyira imádtam is. Persze a szokásos viccelődése nem maradhatott el, így most is a tévében vetített reklámok stílusát felvéve kezdett beszélni. – Biztonságra van szüksége? Válassza Szalai Ádámot! Mert Ön, megérdemli!

- Idióta – hajoltam közelebb hozzá egy újabb csókért, de csak süti krémet kaptam az orromra. Sajnáltam a minyonokat kajacsatára elpocsékolni, úgyhogy csak az orrommal kentem össze az arcát, és végül megkaptam a nagyon óhajtott puszimat is.

Ezután hanyagoltuk egy kicsit a témát, mert egymással kezdtünk foglalkozni, és ez egészen addig így is volt, amíg apa haza nem ért. Bár kezdetben kicsit tartottam a dologtól, nagyon jóban voltak. Apa szerette a focit, és mivel itt nőtt fel, egyértelmű volt, hogy a Mainznak szurkolt. Örült, hogy végre én is mutatok valami érdeklődésfélét a foci iránt, még ha nem is olyan fanatikusan, mint ő, és az is jókedvre derítette, hogy egy hozzáértővel beszélgethet szeretett sportjáról. Ma sem volt másképp, az egyik meccset kezdték boncolgatni, én pedig úgy döntöttem, hogy addig elmosogatok.

Amint magamra maradtam, újra elözönlötték agyamat a kétségek. Jelenleg úgy éreztem, hogy bármit megadnék Ádámért, és nincs az a pénz, ami pótolni tudná. Hamar végeztem az edények megtisztításával, és már a konyharuhába töröltem a kezem, amikor hallottam, hogy valaki bejön a konyhába. Tudtam, hogy Ádám az, mert apa mindig húz papucsot. Pillanatokon belül pedig be is bizonyosodott állításom, mert két kar fonódott a derekamra.

- Mennem kell, de holnap szabadnapom van, csinálhatnánk valamit kettesben – ajánlott fel egy kecsegtető ajánlatot. Nem is gondolkodtam a válaszadás előtt, még azt is megkérdeztem, mire gondolt, miközben szembefordultam vele.

- Nem tudom, majd kitaláljuk időközben. – Hirtelen nekem sem jutott eszembe semmi, úgyhogy mosolyogva bólogattam, beleegyezésem jeléül. Tényleg sietett, ezért egy hosszúra nyúlt búcsúcsók után kikísértem a kapuig, ahol beszállt a kocsiba, dobott egy puszit, majd elhajtott.

A kanapéra telepedtem apa mellé, és együtt kezdtünk nézni egy filmet, ami nem tetszett, így hamar el is aludtam rajta. Reggel ugyanott ébredtem, gondolom apa nem akart felkelteni, ezért inkább csak egy plédet terített rám. A telefonom a szobában volt, úgyhogy felvánszorogtam az emeletre, hogy megnézzem nem kerestek-e. Egyetlen üzenetet kaptam, amiben a drágaság jó reggelt kívánt, és közölte, hogy tíz órára itt lesz értem. Mivel este hamar aludtam el, korán keltem. Még csak fél kilenc volt, bőven volt időm elkészülni. Zuhanyzással kezdtem, amivel viszonylag hamar végeztem, magam köré csavartam a törölközőmet, és a szekrényben kezdtem ruha után kutatni. Sportosabb hangulatom volt, ezért egy szürke melegítőnacit dobtam az ágyra, aminek az alja ráncolt volt, mellétettem egy vele egyszínű pólót is, illetve egy világosabb árnyalatú pulóvert, amelynek az elején egy nagy, fehér Nike felirat volt olvasható. Észrevettem, hogy véletlenül sikerült mindenből ezt a márkát választanom, úgyhogy lekaptam a felső polcról a sapkámat is. Szerettem néha lazábban öltözködni, és tudtam, hogy a csatárom is kedveli ezt az oldalamat.

Épp a gatyámat rángattam magamra, amikor megszólalt a telefonom. Az emlegetett hívott, hogy változott a program, mert Dzsudzsák Balázs beállított hozzá. Elszomorodtam, mert azt hittem, lemondja a mai programot, de szerencsére nem, csak szólni akart, hogy nem leszünk kettesben. Jobb lett volna, ha egyedül töltjük a napot, de végül is bírtam a másik magyart is, ezért nem volt ellenemre, hogy velünk tartson. Miután leraktuk a telefont, végre felöltöztem, és mehettem reggelizni. Szalámis szendvicset készítettem, amit sajttal és majonézzel turbóztam fel. Apa már megint dolgozott, és nagyon sajnáltam, amiért ilyen keveset tud pihenni. Kamionszereléssel és mentéssel is foglalkozott, ezért akár éjszaka is hívhatták, hogy segíteni kell, neki pedig mennie kellett, bármennyire is fáradt volt. Tény és való, hogy alaposan megfizették az ilyen alkalmakat, de nem voltam benne biztos, hogy megéri, hiszen hosszútávon gondokat okozhat a kimerültség.

A laptopom elé ültem, hogy szétnézzek egy kicsit a neten, de mivel nem találtam semmi érdekeset, és a barátnőim is aludtak még, inkább elkezdtem rendet rakni. Egész jól kipofoztam a lakást tíz órára, felporszívózni azonban nem maradt időm, de nem gond, legalább holnap sem fogok unatkozni.

A fiúk pontosak voltak, csak pár percet késtek, és miután puszival köszöntöttem őket, bezártam az ajtót, és el is indultunk. Nem kocsival jöttek, így gyalog sétáltunk a központ felé.

- Mit fogunk csinálni? – kérdeztem meg, ugyanis biztos voltam benne, hogy ők már tudják. Túl céltudatosan haladtak előre ahhoz, hogy ne így legyen.

- Van egy tizenegyes visszavágónk, amit még nem játszottunk le – kaptam meg a választ Ádámtól. – Keresünk egy kaput, amire lőhetünk, és te leszel a bíró – emelte fel összekulcsolt kezünket, hogy egy puszit adjon rá.

- De ez nem kóser, mert biztos, hogy lóvá teszel – nézett rám Balázs. Nem igazán értettem, hogy mit akart mondani, mert pont a két legfontosabb szót nem ismertem. Valahogy mindig sikerült olyan kifejezéseket használnia, amik nem szerepeltek az én szókincsemben. Mit jelent az, hogy valakiből lovat csinálnak? Ádámra néztem, aki valószínűleg már előre sejtette, hogy mit fogok kérni, úgyhogy németre váltott, és elmondta, mi volt a lényeg.

Mosolyogva fogadtam magyarázatát, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes nyelv ez a magyar. Balázs rendkívül jóindulatúan kinevetett, amiért német beszéddel büntettem. Elmondása szerint régebben tanulta az anyanyelvemet, de valljuk be, gőze sem volt az egészről. Ha esetleg mégis tudott volna, olyan szavakat használtam volna, amit még talán Ádám sem ismer.

Vidáman nevetgélve érkeztünk meg a pályához, ahol pár srác focizgatott. Az egyik kapu szabad volt, Balu pedig rögtön birtokba is vette. Nagyon magabiztos volt, Ádám azonban bevágta az elsőt, remélve, hogy egy kicsit csökken majd a srác önbizalma. A harmadik körben a magyarok hetese hibázott, ami után motyogott valamit, majd hangosan kijelentette, hogy újra kell kezdeni, mert ez csak bemelegítés volt.

Jó darabig elvoltak a srácok, ezért én leültem a fűre, tőlük nem messze, hogy azért ne rúgjanak meg, de halljam, miről beszélgetnek. Így sem sikerült mindent szót elcsípnem, úgyhogy rosszat sejtettem, amikor egyszerre indultak meg felém. Hamarosan megtudhattam, hogy a beszélgetés azon részéről maradtam le, amikor eldöntötték, hogy megtanítanak focizni. Először jót derültem rajtuk, de mikor láttam, hogy komolyan gondolják, felálltam, és szorgalmasan követtem utasításaikat. Valami cselt akartak megtanítani, Ádám volt olyan kedves és részletesen elmagyarázta, hogy Balázs egyik specialitását, a megkerülést fogom elsajátítani… már ha elfogom. Jó ideig csak azt néztem, ahogy ők csinálják, majd az instrukciókat követve, utánozni kezdtem a mozdulataikat. Borzasztóan örültem, hogy én voltam a napi vicc adagjuk, és mivel zavart, hogy kinevettek, elhatároztam, hogy még a mai nap folyamán kicselezem valamelyiküket. Sikerült is végrehajtanom a tervemet, bár be kellett egy kicsit vetnem a női bájaimat, hogy eltereljem Ádám figyelmét. Nevetve vette tudomásul, hogy vesztett.

Nem volt már kedvünk tovább kergetni a bőrt, ezért beültünk a kedvenc helyünkre, a Maximba. A sütijeink társaságában folytattuk tovább a beszélgetést, melynek fonalát főleg Balázska vitte folyamatos szövegelésével. Nyitott könyv volt ez a srác, ha valaki meg akarta ismerni, fél óra alatt megtehette, ugyanis körülbelül ennyi idő alatt tudja ledarálni élete fontosabb eseményeit, néhány plusz információval és vicces történetekkel vegyítve.

- Tényleg, ki tudod mondani a nevem? – nézett rám, mire mosolyogva válaszoltam.

- Persze. Balázs. – Mosolyom nevetéssé változott. Reméltem, hogy az ócska viccel sikerült elterelnem a figyelmét, mert semmi kedvem nem volt a vezetéknevének kimondásával szenvedni.

- Vicces-vicces. Mondd szépen: Dzsudzsák! – Úgy mondta, mint a kisgyereknek szokták, amikor beszélni tanítják. Eltúlozva kerekítette a száját, hogy arról leolvasva hamarabb sikerüljön kiejtenem a számon.

- Ma már nevettetek egyszer rajtam, biztos, hogy nem hagyom még egyszer – tiltakoztam újfent, ám amíg meg nem próbáltam, nem szállt le a témáról. Ádám szorgalmasan ette a sütijét, miközben figyelemmel követte az eseményeket. Tudtam én, hogy ő is kíváncsi rá, és hogy szeretne egy nagyot nevetni, de volt benne annyi, hogy amikor kiszenvedtem magamból egy szerintem egész elfogadható Dzsudzsák szócskát, nem röhögött fel hangosan. Ellentétben honfitársával.

Késő délután aztán elbúcsúztunk Balázstól, akinek vissza kellett utaznia a városba, ahonnan jött. Igazából fogalmam sincs, hogy hol lakik, ennyire nem mélyedtünk bele ebbe a témába, és kicsit örültem is, hogy elment. Nem szerettem túlzottan, ha én voltam a kinevethető ember, és bár tudom, hogy nem rosszindulatból szívatott engem, azért zavart.

Ádámtól a házuk előtt búcsúztam el. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek be, de holnap meccse lesz, és tudtam, hogy ilyenkor már fejben a játékra hangolódik. Legalább tíz percig győzködött könyörgő tekintettel, és mindenféle csábító ajánlattal, de álltam a sarat, és sikerült életemben először visszautasítanom. Nem csak azért, mert nem akartam a mentális felkészülésében zavarni, hanem, mert holnap délutánra döntést kellett hoznom, és még mindig nem voltam biztos magamban. Bár már sejtettem, hogy melyik utat fogom választani, nem voltam biztos benne, hogy jól cselekszem. Túl nehéz lemondani a boldogságról. Végül Ádám lebiggyesztett ajkakkal kezdett búcsúzni. Reménykedett benne, hogy még az utolsó pillanatban meggondolom magam, és valószínűleg meg is tettem volna, ha nem lett volna muszáj mennem. Nem kérdezett semmit a választásomról, és örültem, hogy nem is kell semmit mondanom neki… egyelőre.

- Meccs után megvárlak, és beszélünk. – Ez volt minden, amit ezzel kapcsolatban mondott. Sosem találnék még egy ilyen türelmes és megértő férfit, az biztos.

Otthon a gondolataim előli egyetlen menekülési útvonalat választottam: az alvást. Tudtam, hogyha agyalni kezdek, meg fogom magam gondolni, ezt pedig nem akartam. Ám az álmaim nem segítettek elhatározásom betartásában, ugyanis Ádámmal álmodtam. Amit tegnap este kihagytunk, mert nem mentem be hozzá, azt sikerült alvás közben átélnem. Annyira valósághű volt, hogy mikor felkeltem, oldalra fordultam, mert azt hittem ott van. Csalódottan vettem tudomásul, hogy csak a képzeletem csapott be csúnyán.

Sokszor mondták már, hogy rettenetesen karrierista vagyok, ezért nem maradt meg mellettem senki hosszútávon. Lehet, hogy igazuk van, de én azt vallottam, hogy először legyen egy anyagi biztonságom, és utána jöhet a többi.

A gyomromban egészen reggeltől a meccs végéig hatalmas csomó volt. Nem tudtam, hogy fogom majd beadagolni a még-barátomnak a döntésemet. Annak viszont örültem, hogy nem a meccs előtt kell összezavarnom ezzel. Valószínűleg ő is ezért hagyta inkább az utánra.

Sose telt még le ilyen lassan az a kilencven perc. Döntetlent játszottak, mint már egy jó ideje állandóan, így hát meg se lepődtem. A meccs közben is inkább a beszélgetésen járt az agyam, amit először a főnökkel kell lerendeznem, aztán Ádámmal kell lefutnom. Mindenesetre most már szerettem volna túl lenni ezen az egészen.

- Üljön le! – mutatott a vele szemben elhelyezett székre Kendra. Úgy éreztem, mintha ő jobban tudná, hogy mit szeretnék, mint én, saját magam. – Felteszem, szeretne felmondani – törte meg a csendet, ugyanis nem akaródzott megszólalnom. Nem akartam, hogy végleges legyen, de ki kellett mondanom, hogy nem, nem ezért jöttem. A fejemben újra lejátszódott az álmom, éreztem minden apró érintést a karomon, a hasamon, az egész testemen, ahol Ádám valaha is hozzám ért, csókjainak ízét, és ahogy biztonságot nyújtó karjai közé von.

- Igen. Nem dolgozok tovább itt – mondtam ki határozottan. Hát nem ez volt az eredeti terv, de nem vagyok képes engedni Ádámot, egyszerűen nem tudom. Ahogy kimondtam, olyan természetesnek tűnt, hogy nem is értettem, miért gondoltam, hogy nem ez a helyes döntés. Gondolkoznom sem kellett volna, már akkor, abban a pillanatban rá kellett volna vágnom, hogy akkor keressenek mást a helyemre.

Mosolyogva siettem ki, és az öltözők felé vettem az irányt, remélve, hogy már vár rám. Mikor megláttam, futni kezdtem, és amíg szorosan a mellkasának nem préselődtem, meg sem álltam. Tetteim számára is egyértelművé tették, hogy őt választottam, örömét pedig egy hosszú csókban tudatta velem.

- Jól döntöttél, tudod? – mosolygott rám, amikor abbahagytuk egymás kóstolgatását. Bólintottam. Sose vallottam volna be, hogy majdnem rosszul döntöttem.

- Most pedig határozott terveim vannak – fogtam meg a kezét, és kifelé kezdtünk sétálni. Kíváncsian érdeklődött, hogy mégis mi, úgyhogy beavattam az álmomba, ami mellesleg életem egyik legjobbja volt, majd félmondatokban a tudomására juttattam, hogy valóra váltjuk az álmaimat.