Mario Götze: Szemelvények életemből (4. rész)

Jön a szokásos szövegelés tőlem. Meghoztam a beígért MG Szemelvényeket, aki járt a facebookos oldalon, az olvashatott is belőle egy kis részletet. Nem tudom, hogy mennyire szerettétek ezt a novellacsaládot, mindenesetre, ez az utolsó része. Mario a Bayernhez igazolt, és mivel én szeretek valamennyire valósághű maradni, nem látom értelmét, hogy továbbra is a Dortmunddal szenvedtessem magam, amikor én nem is szeretem a csapatot. DE! Nem búcsúzunk Götzétől, remélem, hogy vannak itt olyanok, akik szeretik, mert A táncon keresztül után valószínűleg főszereplő lesz a következő történetben. A többieket se hanyagoljuk persze, mindenkinek meglesz a maga kis szerepe ;) Na, jó, nem erről kell beszélnem, ugyanis ez még eléggé messze van. Egyelőre itt a MGSZ utolsó, záró novellája. Remélem, szeretitek a gyerekeket!:) Itt vagy akár az FB-n is sok szeretettel olvasom a véleményeket:) Jó olvasást!
UI: A Szalais novellához, mindenkinek fogok majd válaszolni!:) Legkésőbb valamikor... :D

Kevin Götze

„A teljes élet a családos élet: a fészek. Akinek nincs családja, csak fél életet él: mindholtáig hiányzik neki valami.” (Gárdonyi Géza)

- Elmegyek bevásárolni, jó? Nincs itthon már pelenka se. Mit szeretnél holnap enni? – állt meg előttem Lena, ezért az ölemben ülő Kevinről felnéztem rá.

- Mindegy, csinálj olyat, amit kívánsz – vontam meg a vállam. Ez volt a kedvenc kérdése, mivel sose tudta, hogy mit főzzön, és tőlem várta a megoldást. Persze nekem sose jutott hirtelen semmi kaja az eszembe, ezért rábíztam. Kisfiam fészkelődni kezdett az ölemben, és Lena felé nyújtózkodott, miközben nyöszörgős hangokat adott ki.

- Anya elmegy a boltba, legyél jó, rendben? – beszélt hozzá, miután átvette. Kevin válaszul a hajába kapaszkodott, és visítozni kezdett. Imádta hallatni a hangját.

- Nem nagyon tetszik neki – vigyorogtam feleségemre.

- Na, tépd meg apádat is, mire hazajövök! – osztotta ki Kevinnek a tennivalókat, amiért az előbb kinevettem, majd nyomott az arcára egy puszit, aztán visszaadta, és miközben lehajolt, én is kaptam egy csókot.

- Vigyázz magadra! – engedtem útjára, majd miután elment Kevinre néztem. – Nézünk meccset?

- Dádádá – érkezett a roppant értelmes válasz lendületes karcsapások kíséretében. A nagy lelkesedésre tekintettel a távirányítóért nyúltam, és bekapcsoltam a tévét, amelyen öt percen belül kezdetét veszi a Dortmund meccs. Összeszedtem egy kis sérülést az első meccsen, ezért még nem játszhattam, de itthonról figyelemmel követtem a dolgokat.

Tegnapelőtt vettem egy Dortmund mezt Kevinnek, amit Lena még nem látott, mert a sajátjaim közé tettem, úgyhogy mivel jó alkalomnak bizonyult a meccs, letettem a földre a nyolchónapos bébit, hogy ne essen le az ágyról, amíg én a szekrényhez sétálok, és előveszem a mezem tökéletes, miniatűr változatát. Mire visszafordultam már a konyha felé mászott a hideg kövön. Nem akartam, hogy megfázzon, ezért miután háromszori hívogatás után sem fordult vissza, utánamentem. Nem lelkesedett az ötletért, és sírással adta a tudtomra, hogy mennyire utál öltözni. Siettem, hogy ne kínozzam sokáig, de nem volt valami együttműködő, így a sok forgolódás miatt eltartott egy darabig, amíg teljes harci díszbe nem állt.

- Nézd meg magad a tükörbe – mutattam az egyik játéka felé, amibe egy apró, játéktükör volt illesztve. Érte mászott, de azon kívül, hogy rátenyerelt és a földhöz kezdte csapkodni, nem érdekelte különösebben. Visszaültem az ágyra, mert időközben már elkezdődött a meccs, és fél szememet a tévén, a másikat Kevinen tartva szurkolni kezdtem csapatomnak.

Nem ígérkezett nehéz meccsnek, a Nürnberg ellen játszottunk, de mégis ők szerezték meg a vezetés. Semmi jel nem volt, hogy gólt fognak rúgni, a semmiből találtak be. Nem kezdtem el idegeskedni, ugyanis még sok volt hátra a meccsből, és tudtam, hogy úgyis megnyerjük. Kicsit hangosítottam a tévén, mert Kev rázni kezdte a csörgőjét, mellé pedig kiabált is, ezért nem hallottam, amit kommentátor mond. Bár azt nem állítanám, hogy miután ez megtörtént, többet értettem volna, sőt egészen úgy éreztem, mintha a fiamat hangosítottam volna fel. Úgy tűnt, hogy hang nélkül kell végignéznem a meccset, és miután a telefonom is megszólalt, fel is adtam a további próbálkozásokat.

Livia hívott, úgyhogy felvettem, aztán közöltem vele, hogy várjon egy percet, mert nem fogom hallani. Átsiettem a szobába, hogy előkerítsem Kev cumiját. A cél az volt, hogy abbahagyja a hangoskodást, de csak időlegesen jött be, amíg ki nem köpte. Feladtam az elhalkítását, leültem az ágyra, és erősen koncentráltam arra, hogy mit mondd Livia.

- Marco kérte, hogy hívjalak majd fel. Meccs után ráértek? Átmennénk kicsit – szűrtem le a lényeget.

- Persze, gyertek nyugodtan, de most leteszem, mert egyedül vagyok Kevinnel – indokoltam meg, hogy miért rázom le.

- Nem inkább a meccs miatt? – nevetett bele a telefonba.

- Lebuktam… amiatt is.

- Jó, menjél. Akkor majd érkezünk valamikor. Szia.

Köszönés után letettem a telefont. Természetesen Kevin ugyanabban a pillanatban halkult el. Remekül rá tud érezni ezekre a dolgokra, mintha szándékosan csinálná, ám de haragudni sosem tudtam rá. Amikor a lábamba kapaszkodott, és a telefonomat kezdte szuggerálni, rájöttem, miért hallgatott el. Valamiért nagyon rá volt izgulva a telefonokra, folyton az kellett volna neki, de nem szerettem a kezébe adni, mert neki még az volt játék, hogy mindennel püfölünk mindent. Felültettem az ágyra magam mellé, a telót meg átraktam a másik oldalamra, de kicsi volt, nem hülye, ezért pontosan tudta, hol van. Hagytam, hogy elvegye. Annyira aranyosan tudott nézni, főleg, ha tudta, hogy nem szabad, hogy képtelen voltam ellenkezni vele. Egészen addig hagytam, hogy játsszon vele, amíg a szájába nem vette. Egyrészt nem volt tiszta, másrészt pedig beázik és elromlik.

- Ott a távkapcsoló – mutattam az ágy végén lévő eszköz felé. Az volt a másik kedvence, így hát szerencsére az is lefoglalta egy időre.

Lena ekkor jött haza, hangosan köszönt, majd letette a szatyrokat és bejött.

- Mit csinálsz már vele? – nevetett rám, amikor meglátta a Dortmund mezt.

- Nevelem – jegyeztem meg büszkén. – És csakis jóra.

- Látom-látom – rázta meg a fejét, de további mondandóját Kev szakította félbe. Jól irányzott mozdulattal vágta földhöz a távirányítót, ami hangos csattanással érkezett a földre.

- O – nézett utána Kevin, aztán nevetni kezdett. Hát örülök, hogy legalább neki tetszett.

Lena felvette a földről a távkapcsolót, és visszatette a hátulját, ami az esés következtében kiesett a helyéről. Közben én elkezdtem neki mesélni, hogy Livia hívott, hogy majd átjönnek a meccs után, aztán finoman céloztam rá, hogy meccset szeretnék nézni, úgyhogy felkapta Kevint és egy másik szobába vonultak. Nem mondom, hogy soha nem volt az ilyen megnyilvánulásaim után vita, de a legtöbbször megértő volt, és ez ma sem volt másképp.

A meccs nem volt valami izgalmas, ráadásul egy csomó helyzetet kihagytunk, így a Nürnberg megtartotta a vezetést, elvéve előlünk a három pontot. Egyáltalán nem jött jól a vereség. Bár még csak a szezon elején tartottunk, a Bayern állt a tabella elején, és ha úgy folytatjuk, ahogy az első három meccsen, idén is ők fognak nyerni. Ha nem akarjuk, hogy így legyen, akkor össze kell szednünk magunkat, és hoznunk kell az ehhez hasonló kötelező mérkőzéseket.

- Kikaptunk – öleltem át hátulról Lenát és a nyakába csókoltam. Kevinnek csinált éppen kaját, úgyhogy tetteim nem akadályozták semmiben.

- Mert te nem voltál ott – mosolygott rám. Mondata hallatán elmosolyodtam. Hogy lehet valakit ennyire szeretni? Mióta megismertem ezen gondolkozok, viszont még sosem jöttem rá. Nem lehet szavakba önteni, de az biztos, hogy én vagyok a földkerekség legszerencsésebb férfija. Szükségesnek tartottam, hogy ez vele is megosszam.

- Szeretethiányos vagy? – mosolygott továbbra is, majd megfordult ölelésemben. Válasz gyanánt oldalra döntöttem a fejem, és megvontam a vállam. – Én is szeretlek, te majom.

- Ezt akartam hallani – örültem meg a válasznak. Vagy ha már így becézett, örültem, mint majom a farkának.

A következő fél órában, amíg Marcoék meg nem érkeztek, megetettük Kevint, majd játszani kezdtünk vele. Csapattársam egy hónappal később követte példámat, és ő is apukává vált. Cristophernek nevezték el fiukat, és már most látszott, hogy világi nagy haverok lesznek Kevinnel.

- Hello, tökmag! – guggolt le Marco Kevinhez, amit a csöppség nem díjazott. Mostanában tartózkodott az idegenektől, még azoktól is, akiket sűrűn lát, bár egy idő után hozzászokik a jelenlétükhöz, és elfogadja a közeledést.

- Ronda vagy, Marco – ugrattam, miközben lehajoltam Kevinért, hogy abbahagyja a sírást. Lena nem örült neki, és hangosan hozta a tudtomra, hogy el fogom kényeztetni. De hát mit csináljak? Nem bírom nézni, ahogy sír. Mindig megsajnálom, és képtelen vagyok csak úgy elfordulni tőle.

- Nem vagyok ronda. Csak rád ütött és hisztis – kaptam vissza az oltást azon nyomban.

A lányok tudták, hogy itt órákig tartó szócsata is kialakulhat, ezért véget vetettek neki, még mielőtt igazán belelendültünk volna. A nappaliban a kanapékra ültünk, a két gyereket meg a földre tettük a játékok közé, hogy elfoglalják magukat, amíg mi beszélgetünk.

Marcoval a meccsről kezdtünk diskurálni, elmondta, hogy a vége felé már sík ideg volt, ami valószínűleg a sok rossz befejezést eredményezte. Feleségeink hamar elfordultak tőlünk, hogy saját témájukról tudjanak beszélgetni anélkül, hogy zavarnánk egymást. Fél szemünk persze mindig a kicsiken volt, mivel nem tudták még helyesen korrigálni a mozdulataikat, és előfordult már párszor, hogy egymásnak okoztak fájdalmat. Egy pillanat erejéig elgondolkoztam, mennyi gondunk lesz velük, amikor felnőnek. Nem lesz egyszerű feladat, az biztos. De majd én ellátom őket a csodálatos tanácsaimmal, és ugyanolyan szép, okos srác lesz belőlük, mint belőlem. Az is átfutott az agyamon, hogy alig fog feltűnni, már nagyok is lesznek. Ez a nyolc hónap is olyan hamar eltelt, hogy érzésre csak egy hétnek tűnt. Tisztán hallom a hangsúlyt, amivel Lena közölte, hogy apa leszek, illetve Marco, majd az egész csapat nevetését, amikor megtudták. Nem tudtak elképzelni gyerekkel a kezemben, de mára rájöttek, hogy apának születtem. Emlékszem, amikor Lenát a kórházba vittem, mert megindult a szülés. Az első percre, amikor megláttam a félméteres kis ufót, az akkor még hosszúkás fejével, kezén a karszalaggal, az én nevemmel, a szerelmem kezében. Mintha csak tegnap történt volna.

Úgy tűnt, hogy amíg mi beszélgettünk Kevin megbékélt a vendégeinkkel, és Livinak nyújtotta az egyik játékát, de amikor elvette tőle, rögtön visszakövetelte. Furcsa egy gondolkozása van, biztos az anyjára ütött.

Nem sokáig tudtunk beszélgetni, mert Cris sírdogálni kezdett, valószínűleg álmos volt, ezért hazamentek. Mi is elvittük Kevint fürdeni, majd Lena is lezuhanyozott. Addig én Kevvel az ágyon fetrengtem, bár ő inkább mászott mindenfelé. Hihetetlen, hogy nem tud megmaradni egyhelyben. Amíg én tisztálkodtam, addig Lena Kevin elaltatásával foglalkozott, ezért halkan jöttem ki, hogyha esetleg elaludt, akkor ne keltsem fel az ajtócsapkodással. Hamarosan ki is derült, hogy milyen jól tettem, ugyanis tényleg szundított már, Lena pedig az ágyon hasalt egy könyvet olvasva. Ráfeküdtem a hátára, legnagyobb felháborodására kivettem a könyvet a kezei közül, és összecsukva a földre tettem.

- Aj, nem tudom, hányadik oldalon jártam – nyafogott. Tökéletesen jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ezt fogja mondani, ezért megnéztem.

- 94. oldal. Alszik? – érdeklődtem Kevin felől. Igenleges választ kaptam, úgyhogy mellédőltem, és magamra húztam, hogy birtokba vegyem a száját… aztán az egész testét. Mióta megszületett a fiunk, kicsit szűkösebben tudjuk beosztani az időt, és valahogy a szex mindig háttérbe szorul, aminek persze nem örülök, de hát nem tudok ellene mit tenni. Maximum annyit, hogy kihasználom azokat a perceket, amiket Kev alvással tölt. Csakhogy néha felkel, ahogy most is történt.

- Hallom, alszik – forgattam meg a szemeimet, amikor sírni kezdett. Bíztam benne, hogy elhallgat, és visszaalszik, de mivel nem így történt, hatalmas sóhajtás után felálltam. – Majd én megyek. – Hősies tettemért cserébe visszahúzott, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, majd hagyta, hogy átmenjek a másik szobába. Tudtam, hogy mire visszaérek, Lena már aludni fog, de nem sajnáltattam magam sokáig. Kivettem a síróst a kiságyból és mászkálni kezdtem vele. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aludni szeretne. Nagy szemekkel nézett fel rám, a sötétben csillogott a szeme az előbbi sírástól.

- Örülsz, hogy én jöttem, mi? Anya nem rázná a nagy fenekedet. – Jól tudtam, hogyha beszélek hozzá, akkor végképp nem fog elaludni, úgyhogy egy altatódalon gondolkoztam, de egy sem jutott eszembe. Jobb ötlet híján az egyik Justin Bieber számot kezdtem halkan dúdolni, miközben mosolyogtam magamon. Igaza van Lenának, teljesen hülye vagyok. Azonban a dal hatásos volt, nem sokkal később egyenletesen szuszogott a kezemben, úgyhogy a kiságyhoz sétáltam, hogy lerakjam a helyére.

A következő hét elején már edzhettem, és mivel nem volt olyan nagy a sérülésem, hétvégére már játékképes voltam, ellenben Marcoval, aki az edzésen szedett össze egy kis bokaficamot, így csak a lelátóról nézhette a meccset. Bemelegítés közben kiszúrtam a lelátón, Crist is magával hozta, és vélhetően Livia is ott volt valahol. Valamit nagyon mutogatott neki a pályán, de aztán elfordítottam róluk a szemem, és a labdára figyeltem, amit épp akkor passzolt nekem Nuri. Az esetek többségében Lena is ki szokott jönni a meccseimre, de Kevint csak én szoktam hozni, ha nem játszom, és a lelátóra vagyok kényszerítve. Örültem, hogy ilyen hamar sikerült meggyógyulnom, hiszen a Bayern ellen játszottunk, és mindenképpen szerettem volna játszani ezen a meccsen. Ha bajnokok akarunk lenni, le kell őket győznünk, úgyhogy reméltem, tudok pár kellemetlen pillanatot okozni a válogatott csapattársaknak.

Miután végeztünk a bemelegítő gyakorlatokkal, visszabaktattunk az öltözőbe, ahol megkaptuk az utolsó instrukciókat, majd kimentünk a pálya felé vezető folyosóra. A falon ott díszelgett a Dortmund címere, abból próbáltam energiát szívni magamba. Nuri beszélni kezdett a hátam mögött, ezért hátrafordultam hozzá, hogy halljam is, ugyanis kint már majd’ felrobbant a szurkolóktól a lelátó. Idő közben megérkeztek a Bayernesek is, és az ismerős arcokkal mosolyogva köszöntöttük egymást. Természetesen Müllernek volt a legszélesebb mosolya, amit az évek alatt már sikerült megszoknom. Igazából jó volt ránézni, mert amint megláttad, te is jókedvre derültél. Toni is sok sikert kívánt, amit viszonoztam én is, aztán elindultunk kifelé.

A következő két óra hamar eltelt, ugyanis egy borzasztó iramú meccsben vehettünk részt, és az elmúlt pár alkalom után, amikor egymás ellen játszottunk, végre nem csak egy-egy döntő gól született a meccsen, hanem sok fordítgatás után állt be a végeredmény, a 4-3, ám sajnálatos módon a Bayern javára. Jómagamnak nem sikerült gólt lőnöm, Manunak nem tudtam túljárni az eszén, de két gólpasszal járultam hozzá a meccshez, és ha csak az én játékomat nézzük, akkor azt hiszem, elégedett lehetek magammal.

A meccs vége után gratuláltam a mellettem elhaladó piros mezeseknek, Bastiannal még mezt is cseréltünk, és valami újonc, akit még tavaly évvégén, a bajnokság megnyerése után játszattak először, megölelgetett. Nem emlékeztem a nevére, de valami H-betűs, abba biztos voltam. Boateng és Alaba is mez nélkül - mondhatnám azt is, hogy meztelenül, csak azt néhányan félreértenék – mászkált a vendégszektor előtt, megköszönve a valóban hangos támogatást. Társultam Moritzhoz, és együtt sétáltunk vissza az öltözőkhöz, miközben már a meccset beszéltük ki. Nem szerettünk azon elmélkedni, hogy mi lett volna ha, de felmerült pár helyzet, amit ha nem rontunk el, miénk lehetett volna a három pont.

Egy kis vigasztalódásra azt találtam ki, hogy jöjjenek át hozzánk, persze csak páran. A pár játékos alatt Moritzra, Leora, Svenre és természetesen Marcora gondoltam, de az utóbbi akkor is ott lenne, ha nem hívnám. Aztán a hír, hogy összeröffenést szervezek eljutott Kevin fülébe, és meghívatta magát. Lena biztos örülni fog neki. Mint már említettem, nincs valami jóba a csapat nagy részével, az előbb felsoroltakkal viszont még egész jól kijött. Csak Großkreutzot utálta nagyon.

Jobbnak láttam, ha felkészítem a közeledő sokkra, ezért felhívtam, hogy elmeséljem neki terveimet. Végül egész jól fogadta: addig elmegy otthonról. Marcoék ezen nevettek egész úton, csak Kevin nem tudta, hogy mi ilyen vicces, ezért folyton kérdezősködött, amivel az idegeimre ment. Néha kicsit túllőtt a célon, ebben igaza volt Lenának, ráadásul feltűnő jelenség volt, mert folyton hangoskodott, és mindeközben azt hitte, hogy jófej. Hát, nem jött össze, haver… a jófej én vagyok. Félreértés ne essék, én ezektől függetlenül jól kijöttem a sráccal, és bármikor benne voltam egy kis ökörködésbe.

Lena tényleg nem volt otthon, mire mi megérkeztünk, Kevint is magával vitte, úgyhogy nyugodtan hangoskodhattunk.

- Ó, nincs itthon a névrokonom – szomorkodott Kevin. – Tényleg amúgy akartam már mondani, hogy milyen cuki vagy, hogy rólam nevezted el a gyerekedet.

- Nyilván rólad, más fel se merült – ráztam a fejem nevetve, aztán feltettem a napszemüvegem, ugyanis a kertben ültünk, élvezve a jó időt.

A nyár volt a kedvenc évszakom. Nem csak azért, mert akkor volt a szülinapom, hanem mert jó volt az idő. Télen folyton fáztam, a sok réteg ruha mögül pedig alig látszódtam ki, illetve szoliba is többet kellett járnom, hogy ne legyek Hófehérke. Lusta voltam kiszolgálni őket, ezért, mivel mindenki ismeri a járást, közöltem velük, hogy aki akar valamit, az bemegy és elveszi. Így tűnt el hosszú-hosszú időre Marco, Mo és Leo. Azt hittem esznek vagy valami hasonló, de mikor végre kijöttek, kiderült, hogy elkészítették a tíz legjobb közös fotójukat.

- Kihagytok a buliból? – kértem számon őket, mire felnevettek.

- A kis pózer – jegyezte meg Leo, mire hozzávágtam a sapkám. – Nekem adod? Köszi! – Megforgatta az ujján, aztán a fejére tette. Nekem jobban áll.

- Mi van Sven? Nagyon csendes vagy – csapott Kevin Bender székének karfájára.

- Idegesít ez a hülye meccs – válaszolta röviden, majd újra hallgatni kezdett.

Sven figyelmét ugyan nem sikerült a későbbiekben sem elterelnünk, de azért néha ő is felnevetett egy-egy beszóláson, amikből persze bőven akadt. Épp egy szájkarate kellős közepén ért haza Lenácska, maga előtt tolva a babakocsit. Hozzánk sétált, hogy köszönjön a fiúknak két-két puszival, Großkreutznak persze csak odabökött egy hellót. Mindenki próbálta elnyomni a nevetését, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Kevin amint meglátott, felém kezdett nyújtózkodni, úgyhogy kikötöttem a kocsiból és az ölembe vettem. Természetesen az első dolga az volt, hogy leverje rólam a szemüveget.

- Kevin, nem szabad! – szóltam rá, miután felvettem a földről.

- De! – vette volna el, ha nem teszem le az asztalra. Ellenkezni már remekül tud.

Közben a nagy Kevin épp azt magyarázta Lenának, hogy róla lett elnevezve a gyerekünk. Nem hiszem el, hogy nem veszi észre, mennyire nem bírja őt a feleségem. Mindenesetre, mi minden ilyen alkalommal csak nevetünk rajtuk. Miután felhagytak egymás szétszedésével, végre hozzám sétált, hogy nekem is köszönjön. Kevin, ma aludnod kell! Mellém húzott egy széket, hogy le tudjon ülni, aztán figyelni kezdte a beszélgetést.

Estére eltűntek a srácok az udvarunkból, így mi is bementünk, mert kezdett lehűlni a levegő, és Kevinen csak egy pulcsi volt. Bent beraktam a nappaliban lévő utazóágyába. Nem csak akkor használtuk, ha mentünk valahová, hanem nappal is odatettük, ha nem akartuk, hogy mindenfelé másszon. Míg mi vacsorát készítettünk, addig ő szépen játszott az ágyban, de egy idő után megunta az ücsörgést, és sírással adta a tudtunkra, hogy ki szeretne jönni.

- Mondd, hogy apa, és kiveszlek – ajánlottam fel neki egy alkut. Már egy hete próbálom rávenni, hogy kipréselje magából, ám eddig nem jártam sikerrel. Most sem. A kívánt szó helyett csak lelkes csapkodást kaptam. Örült, hogy már nincs egyedül. Nem vettem ki, mert pár perc múlva eszünk, és akkor csak még jobban sírna, mikor újra visszakerülne ideiglenes börtönébe. Az ágy szélére támaszkodtam, és onnan szórakoztattam, amit hangos kacagással díjazott.

- Mario, gyere enni! – kiabált Lena, úgyhogy beraktam a cumit Kevin szájába, hogy csendbe maradjon, ha elmegyek, majd kimentem a konyhába. A cumis trükk most se vált be, ahogy leültem a székre elkezdett visítani, de amikor fel akartam állni, Lena a kezemre tette az övét, hogy hagyjam, majd befejezi. Megrántottam a vállam és enni kezdtem. Csodával határos módon, tényleg befejezte a hisztizést, amikor rájött, hogy senki nem fog odamenni.

- Egészségedre – válaszolta, mikor elfogyasztottam a tányéromon lévő ételt, és megköszöntem azt. – Fürdetsz vagy mosogatsz? – vázolta fel elém lehetőségeimet.

- Mosogatok – pusziltam meg a homlokát. Tudtam, hogy a fürdetésben legalább leli valami örömét, ezért nagyobb segítség, ha elmosogatok. Mosollyal díjazta a gesztust és egy pillanatra körém fonta karjaimat, majd miután kibontakoztunk az ölelésből, én a mosogatóhoz léptem, ő pedig eltűnt az ajtó mögött.

Szerencsére nem állt halmokban a piszkos edény, így hamar kész lettem. Mivel nem volt jobb dolgom, megcsináltam az ágyat is, hogy fürdés után már csak lefeküdni kelljen. Még ennyi idő alatt sem készültek el, úgyhogy a nappaliba mentem, hogy tévézzek. Néha, amikor Lena nem volt fáradt, tovább játszadozott a vízben Kevinnel, viszont ma nem voltak fölösleges energiáim, így inkább nem mentem be hozzájuk. Csakhogy, amint lefeküdtem a kanapéra, el is aludtam. Lena keltett fel, miután mind a ketten elkészültek. A hűvös zuhany némileg felébresztett, de amint az ágyba értem és párom derekára tettem a kezem, újra elnyomott az álom.

Reggel Kevin keltett fel, amikor a csörgőjével együtt bemászott a szobába. A nagy melegre tekintettel, nem szoktuk becsukni az ajtót, így szabad járása volt. Félig nyitott szemeimen keresztül láttam, hogy feláll az ágy szélénél, és felém kezdi nyújtogatni a játékát. Nem szerettem rögtön ébredés után kikelni az ágyból, ezért egy kézzel felsegítettem magam mellé, és bíztam benne, hogy nem akar majd elmenni. Ruhájának és bőrének illata összekeveredve adta kellemes, édes, babaillatát. Csukott szemmel, mosolyogva szippantottam magamba. Forgolódva próbált szabadulni a kezem alól, de nem akartam elengedni, olyan jó volt így.

- Kevin, ne keltsd fel… - lépett be Lena a szobába, de mikor meglátta, hogy már késő, nem fejezte be a mondatot.

- Jó reggelt! – motyogtam félig a kezem, félig pedig Kevin alól, aki elszabadult és rajtam keresztül kereste a lefelé vezető utat. A fülem már biztosan tűzpiros volt, hiszen rendesen meggyötörte. Lena sem úgy nézett ki, mint aki meg akar menteni, ezért megtartottam a fiamat és felültem, miközben ő vidáman sikongatott a hátamon.

- El ne ejtsd! – aggodalmaskodott jó szokásához híven Anyuci, mire megforgattam a szemem. Csak elbírok már egy nyolc hónapos gyereket. Egy darabig még a hátamon kapálózott, de miután harmadik alkalommal is megrúgott, inkább letettem. Kicsi a bors, de erős. Rettenetesen igaz volt rá ez a mondás. Olyan lendülettel tudott ütni meg rúgni… én se csinálhattam volna jobban.

Felálltam, és a fürdőbe mentem megmosakodni. Mire visszaértem már máshol tették a dolgukat, Lena főzött, Kevin meg a szőnyeg közepén ült a nappaliban.

- Apa – nézett rám, amikor beléptem.

Először azt hittem félrehallottam, de aztán a felidézések után rájöttem, hogy tényleg kimondta. Örömömben felkaptam és nyomtam egy puszit az arcára. Komolyan, már attól tartottam, hogy azért nem mondja ezt a szót, mert nem szeret. Karomban Kevinnel a konyhába mentem, hogy fülig érő mosollyal elújságoljam a jó hírt.

Gyerekkoromban azt hittem a foci a minden. Hogy a futball mindennek a teteje, amitől jobb dolog nincs a világon. Ma sem jelent kevesebbet, mint régen, de Lena után sejtettem, hogy ez a szemléletem meg fog változni. Miután megismertem már ő volt az életem, a foci mellette csak egy játéknak, hobbinak tűnt. Persze ettől még komolyan vettem. Furcsa, hogy az ember mindig azt gondolja egy-egy életében bekövetkezett jó fordulatnál, hogy ez a minden, hogy ennél többet már nem kaphat. Én kaptam. Megkaptam Kevint, és azóta a legfontosabb dolog számomra a család. Focizhatok életem végéig, megállás nélkül, egyhuzamban, akkor sem fog azokkal a pillanatokkal felérni, amikor a fiam rám mosolyog, amikor kimondja, hogy apa, vagy amikor meccsek után hazamegyek, és tudom, hogy otthon vagyok… és bárhol is legyen az a hely, ahol ők vannak, azaz otthonom.

Hírek

Hello Mindenki!

1. Beköszöntött a gyönyörű napsütéses idő, úgyhogy most még a tanulásmentes időmet is kinn töltöm írás helyett, ezért hát egyelőre nem résszel jelentkezem. Említettem, hogy az érettségi miatt nem igen leszek aktív a blogon, viszont szeretném, ha első kézből értesülnétek a fejleményekkel kapcsolatban - természetesen nem az érettségi eredményeimre gondoltam, hanem a irományok haladására - ennek érdekében hoztam létre a blog Facebook-os oldalát. Reményeim szerint, ahogy haladok majd előre a történetben, kaptok rövid részleteket, illetve van pár más jellegű tervem is. Na, nem szaporítom tovább ez ügyben a szót, aki úgy gondolja, hogy érdemes az nyomjon a Tetszik gombra, az alábbi linken: https://www.facebook.com/HighwayToHeavenByNix

2. Van még egy dolog, amit fontosnak tartok megemlíteni. Szintén Facebook-on van egy oldal, ami a fanfic olvasókat és írókat gyűjti össze. Ott mindenki megosztja egymással az aktuális híreket, például, hogy mikorra várható rész. Mivel biztos vagyok benne, hogy közületek is sokan vannak itt, akik írnak, gondoltam hasznos, hogy elterjedjen ez, hiszen ezáltal sokkal szélesebb körben ismerik majd az írásotokat. Ha csak olvasó vagy, akkor is érdemes csatlakozni a csoporthoz, ehhez nem kell mást tennetek, mint bejelölni engem és írnotok egy üzenetet, hogy tegyelek be a csoportba, különben nem fogom tudni, hogy ki vagy, miért jelölgetsz. :)

Mindkét helyen szívesen látok/látunk mindenkit, remélem sokan csatlakoztok majd! Hamarosan kiteszem oldalra is az elérhetőségeket, hogy mindenki jól láthassa.

Puszipacsi, Nix

Álarcba bújt szerelem 2.

A meccs előtt hoztam egy kis novellát, ami az előző Szalai Ádámosnak a folytatása. Remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket. Egyelőre még nem tudom, hogy mikor tudok legközelebb résszel, vagy bárminemű irománnyal jelentkezni, de ne felejtsetek el, és ha nem jönnék májusban gondoljatok rám az érettségi időszakban. Pipákkal vagy kommentekkel várom a sok siker-eket:D

Olyan nehezen keltem, mint még soha. Ádámmal az egész éjszakát átbeszéltük, és közben nem is éreztem magam álmosnak, amikor viszont leraktuk a telefont, szinte már rögtön el is aludtam. Valakinek feltett szándéka volt, hogy felébresszen legszebb álmaimból, és ennek érdekében órákig csörgette a telefonom. Először hagytam, had csörögjön, reméltem, hogy a hívó megunja és kinyomja, ám nem így történt. Dühösen nyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy elvegyem a mobilt, és elküldjem a fenébe a vonal túlsó végén lévő személyt, bárki is legyen az.

- Jó reggelt! – szóltam bele tömény kedvességgel. Ki az egyáltalán, és miért ismeretlen számról hív? És miért reggel?

- Jó napot! – Napot? – Maja Rosenbecket keresem. – Ne keressen tovább, megtalálta. – Kendra Seebauer vagyok, a Mainztól. – Kezd érdekes lenni. – A munkájával kapcsolatban kell beszélnünk. Lehetséges, hogy még a mai nap folyamán bejöjjön? – Azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi az idő, sőt örültem, hogy egyáltalán a szavait felfogtam, úgyhogy közöltem vele, hogy később visszahívom, ha az úgy jó, majd miután megkaptam az igenleges választ, le is tettem. Úgy zuhantam vissza a párnára, mint a kő, amelyik földet ér, de kíváncsiságom, hogy mit akarnak, felülkerekedett álmosságomon, és arra kényszerített, hogy kimásszak az ágyból.

A kávétól reméltem az éberséget, amit egy jó félórával később meg is kaptam, bár véleményem szerint inkább a hideg zuhanytól. Délután két óra volt, úgyhogy időszerűnek láttam felhívni a munkahelyemet, hogy miért is kell bemennem pontosan. A hívás után se lettem okosabb, mert ennél a csapatnál mindent úgy titkolnak, hogy csak személyesen lehet intézni a dolgokat. Ezzel kapcsolatban sem kaptam konkrétumot, csak hogy legyek benn úgy fél óra múlva. Még az a szerencse, hogy nem a város másik végében lakom.

Nem volt jó érzésem a megbeszéléssel kapcsolatban, mert Kendra hangja a szokásosnál is barátságtalanabb volt. Fel akartam hívni Ádámot, de nem tudtam, hogy alszik-e még, és nem szerettem volna felébreszteni, hiszen alig egy órája tapasztalhattam, milyen érzés is az.

A főnököm már a recepción várt rám, ami tovább csökkentette pozitív gondolkodásomat. Szinte biztos voltam benne, hogy komoly baj van, hiszen ez a nő csak akkor emelte fel a fenekét a székéből, amikor hazament. Meg is látszott rajta. Harmincas éveiben járhatott, fekete hajához, erős, szintén fekete smink társult, ami még pufókabbá tette az arcát. Első látásra nem volt ellenszenves, de amikor megszólalt, minden szavából megvetés áradt. Képtelen vagyok elképzelni, hogy bárki is kibírná mellette hosszú ideig.

Követtem az irodájába, és türelmetlenül vártam, hogy végre megszólaljon. Biztosra vettem, hogy a hobbija az emberek idegeinek borzolása. Remekül tudott feszültséget kelteni.

- Elolvasta a szerződést? – Kérdésként tette fel, de egyértelmű volt, hogy valójában nem annak szánja, csak így hozta a tudtomra, hogy tisztában van cselekedetem hiányával. Nem tudtam mit válaszolni, így jobb ötlet híján csendben maradtam. Hallgatásomat beismerő vallomásként kezelte, úgyhogy folytatta. – Kiemeltem pirossal azokat a pontokat, amiket megszegett.

Mi a fene lehet egy kabala szerződésében? Azt hittem, hogy csak egy titoktartási hülyeség, hogy ne mondjam el senkinek, amit az edzéseken látok, ennek ellenére kiderült, hogy sikerült három pontot is figyelmen kívül hagynom. Az első aláhúzott rész azt tartalmazta, hogy nem vonhatom el a játékosok figyelmét a munkájukról.

- Mikor akadályoztam őket az edzésben? – kérdeztem, mert nem jutott eszembe olyan alkalom, amikor hátráltattam volna őket.

- Beszélgetést folytatott több játékossal is. – Figyeltetett vagy mi? Különben is ők jöttek oda hozzám. Mégis mit kellett volna tennem? Elszaladnom?

További pitiáner problémákért továbblapoztam a szerződésben. „A szurkolók előtt nem veheti le a jelmezt.” Csodálatos! Ők akarták tudni, hogy ki vagyok, és én vagyok a hibás, hogy eleget tettem a kéréseiknek.

A legnagyobb gond az volt, hogy hiába volt az összes ellen kifogásom és magyarázatom, nem mondhattam semmit, nem köthettem bele semmibe, hiszen feketén-fehéren ott állt a papíron, amit én aláírtam. Innentől kezdve akármit tartalmaz, nekem be kell tartanom… és én megszegtem.

Visszatettem az asztalra a lapokat, várva, hogy megtudjam, milyen következményekkel jár meggondolatlanságom, ám ehelyett újra a kezembe nyomta a papírokat, hogy olvassam el az utolsó aláhúzott részt is, mert az a lényeg. „Nem létesíthet párkapcsolatot a játékosokkal.” Idegesen néztem fel a sorokból. Mi köze van annak a focihoz, hogy én kivel jövök össze? Valamilyen barátnőjük mindenképpen lesz, teljesen mindegy, hogy kabala vagy sem. Kinyitottam a számat, hogy mérgemben gúnyos mondatok hagyják el, és a képébe nevethessek, hogy hagyjon a hülyeségeivel, de belém fojtva a szót, előttem szólalt meg.

- Két lehetősége van. Az egyik, hogy szakít a barátjával, a másik, hogy most azonnal felmond. Ha egyik sem történik meg, bepereljük. – Egyszerűen jelentette ki, mégis érezhető volt, hogy nem viccel. Nagyon sóhajtottam.

- Kaphatnék egy kis időt? Át kell gondolnom a dolgokat. – Nem akartam itt, ebben a pillanatban dönteni. Érvelnem kellett, listát írnom a két lehetőség előnyeiről és hátrányairól.

Természetesen nem kaptam sok időt, de a meccsig elhalaszthattam a válaszadást. Szerettem volna Ádámmal is megbeszélni, de arra még várnom kellett, mert délutáni edzésük volt. Hazamentem, hogy tényleg papírra vessem az érveimet. Mindig így döntöttem el, ha valami olyan dologról volt szó, amit nem akartam félvállról elintézni.

Nagyon kedveltem Ádámot, és az elmúlt három-négy hétben nagyon megszerettem, de nem tudtam, hogy mennyire lesz komoly ez a kapcsolat. A kérdés az volt, hogy megéri-e érte eldobni a munkámat. A munkát, ami nagyon a szívemhez nőtt. A kezdetleges kényelmetlenségi gondok megoldódtak, ahogy rájöttem, hogyan kényelmes mozogni benne, és megszoktam a meleget, illetve a súlyát is. Szerettem ott lenni az edzéseken, a meccseken, a focit is más szemmel kezdtem nézni. Láttam, hogy ezek a srácok minden nap küzdenek a csapatért, néha még a belüket is kidolgozzák, és nem keserednek el egy-egy vereség után se. Állandóan, megállás nélkül hajtanak, és ezért nagyon tiszteltem őket. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen közösségnek lehetek a tagja, nem akartam, hogy egyik napról a másikra csak úgy véget érjen. De Ádámot sem tudtam volna elengedni. A munkám is és a szerelmem is meg akartam tartani, de az egyiktől meg kellett válnom.

Miután elkészültem a listámmal, és egyenlő számú érvek gyűltek össze a lap két oldalán, írtam a focistámnak egy SMS-t, hogy jöjjön át, mert beszélnünk kell. Mivel őt is jelentős mértékben érintette, bárhogy döntök is, kötelességemnek éreztem megvitatni vele a lehetőségeket. Szerencsére ráért az edzése után, így nem sokkal később már négy minyonnal a kezében meg is érkezett. A kedvenc édességem volt, úgyhogy nagyon örültem neki, és jó pár csókkal háláltam meg kedvességét.

- Miről akartál beszélni? – kérdezte már az asztalnál ülve, a süti elpusztítása közben.

Elmondtam neki a mai napi eseményeket, a két lehetőséget, illetve az aggodalmaimat. Azt szerettem Ádámban a legjobban, hogy bármit megoszthattam vele. Mivel én alapjáraton egy őszinte ember voltam, örültem, hogy nem kell a véleményem magamban tartanom előtte. Bevallom, kicsit féltem, hogy mit fog szólni, amikor előhozakodom a kapcsolatunk komolyságának megkérdőjelezésével, de nagyon aranyosan fogadta.

- Figyelj, nem szeretnélek befolyásolni. Ez a te döntésed, és bármire is jutsz, meg fogom érteni. De szeretném, ha tudnád, hogy ezt a kapcsolatot én nagyon komolyan gondolom, nem csak egy kis szórakozásként tekintek rá. Ha pedig meccsre szeretnél jönni, elviszlek, nem kell ahhoz jelmezbe bújnod. – Miközben beszélt eltűnt a mosoly az arcáról, és annyira komolynak tűnt, hogy egy pillanatig sem kételkedtem szavaiban. Borzasztóan aranyos volt, és legalább annyira imádtam is. Persze a szokásos viccelődése nem maradhatott el, így most is a tévében vetített reklámok stílusát felvéve kezdett beszélni. – Biztonságra van szüksége? Válassza Szalai Ádámot! Mert Ön, megérdemli!

- Idióta – hajoltam közelebb hozzá egy újabb csókért, de csak süti krémet kaptam az orromra. Sajnáltam a minyonokat kajacsatára elpocsékolni, úgyhogy csak az orrommal kentem össze az arcát, és végül megkaptam a nagyon óhajtott puszimat is.

Ezután hanyagoltuk egy kicsit a témát, mert egymással kezdtünk foglalkozni, és ez egészen addig így is volt, amíg apa haza nem ért. Bár kezdetben kicsit tartottam a dologtól, nagyon jóban voltak. Apa szerette a focit, és mivel itt nőtt fel, egyértelmű volt, hogy a Mainznak szurkolt. Örült, hogy végre én is mutatok valami érdeklődésfélét a foci iránt, még ha nem is olyan fanatikusan, mint ő, és az is jókedvre derítette, hogy egy hozzáértővel beszélgethet szeretett sportjáról. Ma sem volt másképp, az egyik meccset kezdték boncolgatni, én pedig úgy döntöttem, hogy addig elmosogatok.

Amint magamra maradtam, újra elözönlötték agyamat a kétségek. Jelenleg úgy éreztem, hogy bármit megadnék Ádámért, és nincs az a pénz, ami pótolni tudná. Hamar végeztem az edények megtisztításával, és már a konyharuhába töröltem a kezem, amikor hallottam, hogy valaki bejön a konyhába. Tudtam, hogy Ádám az, mert apa mindig húz papucsot. Pillanatokon belül pedig be is bizonyosodott állításom, mert két kar fonódott a derekamra.

- Mennem kell, de holnap szabadnapom van, csinálhatnánk valamit kettesben – ajánlott fel egy kecsegtető ajánlatot. Nem is gondolkodtam a válaszadás előtt, még azt is megkérdeztem, mire gondolt, miközben szembefordultam vele.

- Nem tudom, majd kitaláljuk időközben. – Hirtelen nekem sem jutott eszembe semmi, úgyhogy mosolyogva bólogattam, beleegyezésem jeléül. Tényleg sietett, ezért egy hosszúra nyúlt búcsúcsók után kikísértem a kapuig, ahol beszállt a kocsiba, dobott egy puszit, majd elhajtott.

A kanapéra telepedtem apa mellé, és együtt kezdtünk nézni egy filmet, ami nem tetszett, így hamar el is aludtam rajta. Reggel ugyanott ébredtem, gondolom apa nem akart felkelteni, ezért inkább csak egy plédet terített rám. A telefonom a szobában volt, úgyhogy felvánszorogtam az emeletre, hogy megnézzem nem kerestek-e. Egyetlen üzenetet kaptam, amiben a drágaság jó reggelt kívánt, és közölte, hogy tíz órára itt lesz értem. Mivel este hamar aludtam el, korán keltem. Még csak fél kilenc volt, bőven volt időm elkészülni. Zuhanyzással kezdtem, amivel viszonylag hamar végeztem, magam köré csavartam a törölközőmet, és a szekrényben kezdtem ruha után kutatni. Sportosabb hangulatom volt, ezért egy szürke melegítőnacit dobtam az ágyra, aminek az alja ráncolt volt, mellétettem egy vele egyszínű pólót is, illetve egy világosabb árnyalatú pulóvert, amelynek az elején egy nagy, fehér Nike felirat volt olvasható. Észrevettem, hogy véletlenül sikerült mindenből ezt a márkát választanom, úgyhogy lekaptam a felső polcról a sapkámat is. Szerettem néha lazábban öltözködni, és tudtam, hogy a csatárom is kedveli ezt az oldalamat.

Épp a gatyámat rángattam magamra, amikor megszólalt a telefonom. Az emlegetett hívott, hogy változott a program, mert Dzsudzsák Balázs beállított hozzá. Elszomorodtam, mert azt hittem, lemondja a mai programot, de szerencsére nem, csak szólni akart, hogy nem leszünk kettesben. Jobb lett volna, ha egyedül töltjük a napot, de végül is bírtam a másik magyart is, ezért nem volt ellenemre, hogy velünk tartson. Miután leraktuk a telefont, végre felöltöztem, és mehettem reggelizni. Szalámis szendvicset készítettem, amit sajttal és majonézzel turbóztam fel. Apa már megint dolgozott, és nagyon sajnáltam, amiért ilyen keveset tud pihenni. Kamionszereléssel és mentéssel is foglalkozott, ezért akár éjszaka is hívhatták, hogy segíteni kell, neki pedig mennie kellett, bármennyire is fáradt volt. Tény és való, hogy alaposan megfizették az ilyen alkalmakat, de nem voltam benne biztos, hogy megéri, hiszen hosszútávon gondokat okozhat a kimerültség.

A laptopom elé ültem, hogy szétnézzek egy kicsit a neten, de mivel nem találtam semmi érdekeset, és a barátnőim is aludtak még, inkább elkezdtem rendet rakni. Egész jól kipofoztam a lakást tíz órára, felporszívózni azonban nem maradt időm, de nem gond, legalább holnap sem fogok unatkozni.

A fiúk pontosak voltak, csak pár percet késtek, és miután puszival köszöntöttem őket, bezártam az ajtót, és el is indultunk. Nem kocsival jöttek, így gyalog sétáltunk a központ felé.

- Mit fogunk csinálni? – kérdeztem meg, ugyanis biztos voltam benne, hogy ők már tudják. Túl céltudatosan haladtak előre ahhoz, hogy ne így legyen.

- Van egy tizenegyes visszavágónk, amit még nem játszottunk le – kaptam meg a választ Ádámtól. – Keresünk egy kaput, amire lőhetünk, és te leszel a bíró – emelte fel összekulcsolt kezünket, hogy egy puszit adjon rá.

- De ez nem kóser, mert biztos, hogy lóvá teszel – nézett rám Balázs. Nem igazán értettem, hogy mit akart mondani, mert pont a két legfontosabb szót nem ismertem. Valahogy mindig sikerült olyan kifejezéseket használnia, amik nem szerepeltek az én szókincsemben. Mit jelent az, hogy valakiből lovat csinálnak? Ádámra néztem, aki valószínűleg már előre sejtette, hogy mit fogok kérni, úgyhogy németre váltott, és elmondta, mi volt a lényeg.

Mosolyogva fogadtam magyarázatát, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes nyelv ez a magyar. Balázs rendkívül jóindulatúan kinevetett, amiért német beszéddel büntettem. Elmondása szerint régebben tanulta az anyanyelvemet, de valljuk be, gőze sem volt az egészről. Ha esetleg mégis tudott volna, olyan szavakat használtam volna, amit még talán Ádám sem ismer.

Vidáman nevetgélve érkeztünk meg a pályához, ahol pár srác focizgatott. Az egyik kapu szabad volt, Balu pedig rögtön birtokba is vette. Nagyon magabiztos volt, Ádám azonban bevágta az elsőt, remélve, hogy egy kicsit csökken majd a srác önbizalma. A harmadik körben a magyarok hetese hibázott, ami után motyogott valamit, majd hangosan kijelentette, hogy újra kell kezdeni, mert ez csak bemelegítés volt.

Jó darabig elvoltak a srácok, ezért én leültem a fűre, tőlük nem messze, hogy azért ne rúgjanak meg, de halljam, miről beszélgetnek. Így sem sikerült mindent szót elcsípnem, úgyhogy rosszat sejtettem, amikor egyszerre indultak meg felém. Hamarosan megtudhattam, hogy a beszélgetés azon részéről maradtam le, amikor eldöntötték, hogy megtanítanak focizni. Először jót derültem rajtuk, de mikor láttam, hogy komolyan gondolják, felálltam, és szorgalmasan követtem utasításaikat. Valami cselt akartak megtanítani, Ádám volt olyan kedves és részletesen elmagyarázta, hogy Balázs egyik specialitását, a megkerülést fogom elsajátítani… már ha elfogom. Jó ideig csak azt néztem, ahogy ők csinálják, majd az instrukciókat követve, utánozni kezdtem a mozdulataikat. Borzasztóan örültem, hogy én voltam a napi vicc adagjuk, és mivel zavart, hogy kinevettek, elhatároztam, hogy még a mai nap folyamán kicselezem valamelyiküket. Sikerült is végrehajtanom a tervemet, bár be kellett egy kicsit vetnem a női bájaimat, hogy eltereljem Ádám figyelmét. Nevetve vette tudomásul, hogy vesztett.

Nem volt már kedvünk tovább kergetni a bőrt, ezért beültünk a kedvenc helyünkre, a Maximba. A sütijeink társaságában folytattuk tovább a beszélgetést, melynek fonalát főleg Balázska vitte folyamatos szövegelésével. Nyitott könyv volt ez a srác, ha valaki meg akarta ismerni, fél óra alatt megtehette, ugyanis körülbelül ennyi idő alatt tudja ledarálni élete fontosabb eseményeit, néhány plusz információval és vicces történetekkel vegyítve.

- Tényleg, ki tudod mondani a nevem? – nézett rám, mire mosolyogva válaszoltam.

- Persze. Balázs. – Mosolyom nevetéssé változott. Reméltem, hogy az ócska viccel sikerült elterelnem a figyelmét, mert semmi kedvem nem volt a vezetéknevének kimondásával szenvedni.

- Vicces-vicces. Mondd szépen: Dzsudzsák! – Úgy mondta, mint a kisgyereknek szokták, amikor beszélni tanítják. Eltúlozva kerekítette a száját, hogy arról leolvasva hamarabb sikerüljön kiejtenem a számon.

- Ma már nevettetek egyszer rajtam, biztos, hogy nem hagyom még egyszer – tiltakoztam újfent, ám amíg meg nem próbáltam, nem szállt le a témáról. Ádám szorgalmasan ette a sütijét, miközben figyelemmel követte az eseményeket. Tudtam én, hogy ő is kíváncsi rá, és hogy szeretne egy nagyot nevetni, de volt benne annyi, hogy amikor kiszenvedtem magamból egy szerintem egész elfogadható Dzsudzsák szócskát, nem röhögött fel hangosan. Ellentétben honfitársával.

Késő délután aztán elbúcsúztunk Balázstól, akinek vissza kellett utaznia a városba, ahonnan jött. Igazából fogalmam sincs, hogy hol lakik, ennyire nem mélyedtünk bele ebbe a témába, és kicsit örültem is, hogy elment. Nem szerettem túlzottan, ha én voltam a kinevethető ember, és bár tudom, hogy nem rosszindulatból szívatott engem, azért zavart.

Ádámtól a házuk előtt búcsúztam el. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek be, de holnap meccse lesz, és tudtam, hogy ilyenkor már fejben a játékra hangolódik. Legalább tíz percig győzködött könyörgő tekintettel, és mindenféle csábító ajánlattal, de álltam a sarat, és sikerült életemben először visszautasítanom. Nem csak azért, mert nem akartam a mentális felkészülésében zavarni, hanem, mert holnap délutánra döntést kellett hoznom, és még mindig nem voltam biztos magamban. Bár már sejtettem, hogy melyik utat fogom választani, nem voltam biztos benne, hogy jól cselekszem. Túl nehéz lemondani a boldogságról. Végül Ádám lebiggyesztett ajkakkal kezdett búcsúzni. Reménykedett benne, hogy még az utolsó pillanatban meggondolom magam, és valószínűleg meg is tettem volna, ha nem lett volna muszáj mennem. Nem kérdezett semmit a választásomról, és örültem, hogy nem is kell semmit mondanom neki… egyelőre.

- Meccs után megvárlak, és beszélünk. – Ez volt minden, amit ezzel kapcsolatban mondott. Sosem találnék még egy ilyen türelmes és megértő férfit, az biztos.

Otthon a gondolataim előli egyetlen menekülési útvonalat választottam: az alvást. Tudtam, hogyha agyalni kezdek, meg fogom magam gondolni, ezt pedig nem akartam. Ám az álmaim nem segítettek elhatározásom betartásában, ugyanis Ádámmal álmodtam. Amit tegnap este kihagytunk, mert nem mentem be hozzá, azt sikerült alvás közben átélnem. Annyira valósághű volt, hogy mikor felkeltem, oldalra fordultam, mert azt hittem ott van. Csalódottan vettem tudomásul, hogy csak a képzeletem csapott be csúnyán.

Sokszor mondták már, hogy rettenetesen karrierista vagyok, ezért nem maradt meg mellettem senki hosszútávon. Lehet, hogy igazuk van, de én azt vallottam, hogy először legyen egy anyagi biztonságom, és utána jöhet a többi.

A gyomromban egészen reggeltől a meccs végéig hatalmas csomó volt. Nem tudtam, hogy fogom majd beadagolni a még-barátomnak a döntésemet. Annak viszont örültem, hogy nem a meccs előtt kell összezavarnom ezzel. Valószínűleg ő is ezért hagyta inkább az utánra.

Sose telt még le ilyen lassan az a kilencven perc. Döntetlent játszottak, mint már egy jó ideje állandóan, így hát meg se lepődtem. A meccs közben is inkább a beszélgetésen járt az agyam, amit először a főnökkel kell lerendeznem, aztán Ádámmal kell lefutnom. Mindenesetre most már szerettem volna túl lenni ezen az egészen.

- Üljön le! – mutatott a vele szemben elhelyezett székre Kendra. Úgy éreztem, mintha ő jobban tudná, hogy mit szeretnék, mint én, saját magam. – Felteszem, szeretne felmondani – törte meg a csendet, ugyanis nem akaródzott megszólalnom. Nem akartam, hogy végleges legyen, de ki kellett mondanom, hogy nem, nem ezért jöttem. A fejemben újra lejátszódott az álmom, éreztem minden apró érintést a karomon, a hasamon, az egész testemen, ahol Ádám valaha is hozzám ért, csókjainak ízét, és ahogy biztonságot nyújtó karjai közé von.

- Igen. Nem dolgozok tovább itt – mondtam ki határozottan. Hát nem ez volt az eredeti terv, de nem vagyok képes engedni Ádámot, egyszerűen nem tudom. Ahogy kimondtam, olyan természetesnek tűnt, hogy nem is értettem, miért gondoltam, hogy nem ez a helyes döntés. Gondolkoznom sem kellett volna, már akkor, abban a pillanatban rá kellett volna vágnom, hogy akkor keressenek mást a helyemre.

Mosolyogva siettem ki, és az öltözők felé vettem az irányt, remélve, hogy már vár rám. Mikor megláttam, futni kezdtem, és amíg szorosan a mellkasának nem préselődtem, meg sem álltam. Tetteim számára is egyértelművé tették, hogy őt választottam, örömét pedig egy hosszú csókban tudatta velem.

- Jól döntöttél, tudod? – mosolygott rám, amikor abbahagytuk egymás kóstolgatását. Bólintottam. Sose vallottam volna be, hogy majdnem rosszul döntöttem.

- Most pedig határozott terveim vannak – fogtam meg a kezét, és kifelé kezdtünk sétálni. Kíváncsian érdeklődött, hogy mégis mi, úgyhogy beavattam az álmomba, ami mellesleg életem egyik legjobbja volt, majd félmondatokban a tudomására juttattam, hogy valóra váltjuk az álmaimat.

Mario Götze: Szemelvények életemből (3. rész)

Ezt elméletileg Húsvétra akartam, de egy napot késtem. Azért tekintsétek egy megkésett ajándéknak:) Remélem, tetszeni fog:D Pipákat, hsz-eket természetesen szívesen fogadok:D

Esküvő

Ha lenne külön verseny interjú kérdések megtippelésére, ezer százalék, hogy én nyerném. Nem csak azért, mert okos és nagyszerű vagyok, hanem azért is, mert az elmúlt hónapban minden egyes alkalommal ugyanazokat tették fel, én pedig papagáj módjára ismételtem el mindent, szinte szóról szóra. Az első helyet a Látok-e még esélyt a Dortmund bajnoki címére? foglalta el, melyre a válaszom egy általános sablonszöveg: Persze, sosem adjuk fel, az utolsó pontokig küzdeni fogunk. A lista második lépcsőfokán a Bayern kapcsán feltehető összes kérdés helyezkedik el, például, hogy mitől ilyen erősek az idei szezonban. Erről miért engem kell faggatni? Menjen oda az edzőhöz, vagy akihez akar, engem meg hagyjon békén. Ám ezek a kérdések még mindig jobbak, mint az, amiben a közelgő esküvőmet pedzegetik. Az, hogy nyilvánosság előtt kértem meg Lena kezét, utólag átgondolva nagy baromság volt, mivel most mindenki tud róla, és napi téma a médiában. Miért ilyen fiatalon?  Ha szeretjük egymást, akkor nem mindegy, hogy idén vagy két év múlva? Egy szó, mint száz: kezdtem megutálni az újságírókat. Semmi kreativitásuk nincs. Mindegyik újságtól, mindegyik csatornától ugyanazokat a kérdéseket kaptam, és egy idő után rettenetesen unalmassá vált. Az emberi türelem véges… hát még az enyém. De persze nem lehet egy rossz szavam sem, mert akkor rögtön megkapom, hogy nem vagyok elég érett, sem a profi szintű futballhoz, sem az esküvőhöz.

Alig vártam, hogy túl legyek az év első Bajnokok Ligája konferencián. Le akartam tudni az interjúkat, hogy utána visszamehessek a hotelbe, és Lenával tölthessek egy kis időt. Olyan jó volt a téli szünetünk, nem kellett állandóan rohannom, így nyugodtan élvezhettük egymás társaságát. Azóta viszont megállás nélkül pörögtünk, hajtani kellett a bajnokságba, hogy ledolgozzuk óriási lemaradásunkat, készülni kellett a kupameccsre, amit pont a listavezető Bayern ellen játszottuk. Hát igen, csak nekünk lehet akkor szerencsénk, hogy velük sorsolnak össze. Legalább a Bajnokok Ligájába nem kaptunk olyan brutális ellenfelet. Persze nem szabad a Shakhtar-t se lebecsülnünk, hiszen tudnak kellemetlenségeket szerezni, és ezt már sokszor be is bizonyították.

- Mario! – hallottam meg, ahogy Marco a nevemet kiabálja, amikor sietősen távoztam az épületből. Minél hamarabb otthon akartam lenni, vagyis a hotelben. Megálltam, hogy utolérjen, aztán együtt haladtunk a parkoló fele. – Livia hívott, hogy Lenával cipőt akarnak vásárolni, megyünk-e velük? – Megforgattam a szemeimet. Egy ideje az volt a legújabb szokásuk, hogy akárhová megyünk, vesznek egy cipőt, mint valami szuvenír.

- Menjünk, nekem is kell végül is – néztem le a cipőmre, aminek már kezdett lekopni az orra. Ha már mindenképp vásárlás, akkor legalább a cipők legyenek a főszerepben.

Miután ezt megbeszéltük, elmentünk a hotelhez, ahol már vártak ránk a lányok. Mindenki átszállt az én kocsimba, aztán elindultunk a helyi pláza felé. A lányok arról csacsogtak, hogy mit csináltak, amíg mi interjúztunk, szóval tulajdonképpen a semmiről. Mi pedig elmondtunk, hogy ugyanolyan unalmas volt, mint a többi, amin eddig részt vettünk. Marco legalább annyira unta, mint én, úgyhogy egy pillanatra elvettem a kormányról a jobb kezem és pacsira tartottam csapattársam irányába. Miután adott egy tenyérbizsergetően erős ötöst, visszatettem a kezem a kormányra, hogy beparkoljak. Még le se állítottam a motort a két lány már a bejáratnál tartott, egymásba karolva igyekeztek minél hamarabb a bevásárlóközpontba jutni. Bezzeg, amikor nincs kedvük, és mi visszük őket magunkkal, akkor nem ilyen lelkesek!

Bezártam a kocsit, és Marcoval az oldalamon utánuk siettem. Mikor végre hajlandóak voltak bevárni minket, melléjük léptünk és kéz a kézben folytattuk tovább az utat. Rájöttem, hogy ez sokkal jobb, minta hotelben ülni. Úgy éreztem, egy átlagos srác vagyok, aki a haverjaival és a barátnőjével vásárolgat. Nem környékeztek meg rajongók, ha ránk néztek, akkor inkább undorral tették, nem úgy, mint otthon, Dortmundban.

- Menjünk be oda – húzott Lena az egyik cipőbolt fele, ahol csak női cipők voltak. Szép mosolyt villantottam, remélve, hogy érteni fogja, én oda nem megyek be. – Jó, akkor ti menjetek, nézzetek magatoknak cipőt, mi meg bemegyünk ide Liviával – rázta meg a fejét.

- Imádlak – nyomtam a homlokára egy puszit, aztán csatlakoztam Marcohoz, aki már tudta is, hova megyünk.

Hamarosan számomra is kiderült, hiszem miután a mozgólépcsővel felmentünk az első emeletre, megláttam az egyetlen boltot, ahol cipőket árultak. A kirakatban többek között Christian Louboutin és Philipp Plein cipők sorakoztak. Néhány elég merész volt, így azt gondoltam, hogy itt sem fogok semmit venni. Ám Marco felpróbált egy pár elsőre nevetségesnek tűnő cipőt, melyek úgy néztek ki, mintha épp agyontapostam volna egy csillámport szóró tündért, vagy mintha beleléptem volna hat különböző színű festékes dobozba, és egész jól mutattak a lábán. Miután ő talált magának egy fehér, szegecses cipőt, kijelentette, hogy ez kell neki. Furcsállva néztem a cipőt, hogy miből készülhetett 750 euróért.

- Miből van ez? Aranyból? Te tiszte hülye vagy, ennyit kiadsz egy cipőért – néztem Reusra, azon gondolkozva, vajon mikor őrült meg.

- Majdnem. Ezüst rajta a szegecs – vont vállat. – Menő. Láttam neked is egyet, gyere. – És nem is volt olyan rossz. Vicc, hogy tényleg ezüstből készült, de annyira betegnek tartottam, hogy egyet mindenképpen vennem kellett. Amit mutatott az fekete volt, de ugyanúgy szegecsekkel volt kirakva, mint a sajátja. Én még néztem valami hétköznapi cipőt is, de attól tartottam, hogy azt rossz helyen keresgélem. Furi ember lehet, aki ezeket a cipőket tervezi, de akik feltűnésmániások, azoknak itt a helyük.

Elég sok időt töltöttünk el idiótábbnál idiótább cipők nézegetésével, és miután már semmi vicceset nem találtunk, fizettünk és el is hagytuk a süllyedő hajót. Megkerestük a lányokat, akik szerencsére ott voltak, ahol hagytuk őket. Még mindig cipőket próbálgattak, bár már mindkét lánynak a kezében volt egy-egy cipős doboz.

- Na, mit vettetek? – vette ki a kezemből Lena a dobozt, hogy belenézzen.

- Jesszus – reagálta le egyből. – Ez most komoly? – nézett fel rám, és amikor vállat vontam, újra a cipőt kezdte vizslatni. – Jó, nem olyan rossz. Mi az Isten? – kiáltott fel, mire többen is felénk néztek. – Hát te nem vagy normális! – ütött fejbe a dobozzal. – 650 euró?

- Hékás – vettem ki a kezéből a dobozt mielőtt újra felhasználja ellenem. – Ez a cipő jó, és megéri az árát, oké? – Marco is hasonló szöveggel próbálta kimenteni magát Liviánál, így pár pillanattal később, már nem én voltam az egyetlen, aki taslit kapott.

Engesztelésül felajánlottuk, hogy veszünk nekik egy-egy plusz cipőt, ezért hamarosan abbahagyták szidalmazásainkat, és tovább folytatták a vásárlást, aminek a végén mi, Marcoval már inkább csak ültünk és kifiguráztuk a mellettünk elsétálókat, miközben jókat nevettünk. Nem szemétkedésből csináltuk, csak poénból, semmi rosszindulat nem volt játékunkban.

Mire mennyasszonyaink… ja, igen. Nem sokkal utánam, Marco is eljegyezte Liviát. Tudtam róla, bár Marco megjegyezte, hogy nem mondtam el neki, hogy én is erre készülök. Épp Lenával voltam, amikor Livia felhívta őt, és köszönés helyett legalább öt percig csak visított, bár ez semmi nem volt ahhoz a koncerthez képest, amit Lena adott nekem, mikor először kettesben maradtunk, miután eljegyeztem és igent mondott. Szóval, mire mennyasszonyaink befejezték a cipősorok között való szaladgálást, már igencsak korgott a gyomrunk, ezért a beígért fizetés után, hozzáteszem Lena szándékosan drága cipőt választott, beültünk egy étterembe is. A főfogások után nem tudtam választani két desszert között, ezért mindkettőt kértem.

- Na, Pufi, meccsre már gurulni fogsz – szívatott Marco, amikor kihozták a sütiket. Válaszul felé ütöttem, ami elől nevetve tért ki, leverve a villát a földre.

- Béna – reagáltam le, aztán beleszúrtam a saját villámat a csokis sütimbe, és falatozni kezdtem. – Te mit csinálsz az asztal alatt ennyi ideig? – rúgtam előre a lábammal, persze nem erősen, csak hogy érezze a törődést.

- Te idióta, mindjárt a lábadba szúrom a villát – fenyegetett, aztán végre leült a helyére, így én megmenekültem karrierem időleges tönkretételétől.

Másnap a meccsre készültünk gőzerővel, úgyhogy nem csináltunk semmi extrát. A lányok a közelgő esküvőt intézték, ugyanis két hét múlva lesz. Mivel annyira egymáshoz vagyunk nőve, és mindketten akkora képzeltük el a ceremóniát, végül abba maradtunk, hogy dupla esküvőt tartunk. Jó ötletnek tartottam, így nem kellett annyira belefolynom. Négyünk napja lesz, de Marco és én is úgy gondoltuk, hogy csinálják a lányok olyanra, amilyenre akarják. Nekünk teljesen mindegy, csak ők legyenek ott, de azért néha közbeszóltunk, nem hagytuk, hogy hülyeségeket csináljanak. Egy feladatot bíztak ránk, az pedig az étel volt, viszont meglepetésbe intéztünk egy kis tűzijátékot is. Még aznap elintéztük, amikor megkértek rá, nem szerettük volna sokáig húzni, mert félő, hogy a végén még elfelejtjük.

A meccsünk nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Kettő-kettes döntetlent játszottunk, pedig jó lett volna, ha már most letudjuk a mérkőzést, és a visszavágón csak az eredményt kell tartanunk. Nem szomorkodtunk sokáig, hiszen ott volt a lehetőség a következő meccsen, amit már biztos, hogy hozni fogunk. Végül így is lett. Kiejtettük a Shakhtart, és továbbjutottunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk ünnepelni, de mivel a két leányzó valamilyen oknál fogva nem csípte a csapatunk túlnyomó részét, inkább négyesben maradtunk. Beszélgettünk, megittunk pár sört, aztán megnéztünk egy filmet. Hozzám hasonlóan Marconak is tetszett, sokat nevettünk rajta, Lena viszont valamikor a közepén elaludt a karjaim között, és nem sokkal utána Livia is kidőlt.

- Csinálj egy képet! – suttogtam Marconak nevetve. Mindenképpen szükségem volt egy ilyen képre, ugyanis Lena készített rólam a múltkor egy olyat, amivel fenyegetni tud, de így most nekem is van mivel sakkban tartanom.

- Te is rólam – nevetett Marco is, majd miután kimásztam a két lány közül, befeküdt a helyemre. Csakhogy miután kész lett a fotó, nem akart visszaengedni. Vigyorogva heverészett középen, én pedig semmit nem tudtam tenni ellene, mert ha elkezdünk birkózni, felkeltjük Liviáékat. Az ágy szélére ültem, és onnan néztem, ahogy Lena Marco mellkasára fekszik.

- A nyálát is szokta csorgatni – poénkodtam vele, de komolyan vette, ezért megpróbált kiszabadulni barátnőm alól. Miután sikerült neki végrehajtania a műveletet, röhögve közöltem vele, hogy Lena csak rám csorgatja a nyálát, mert jól nézek ki.

- Kuss – motyogta Lena, aki valószínűleg felkelt, miközben Marco fészkelődött, és hallotta, amit mondtam. Ettől az egy szótól újra elkezdtünk nevetni, aztán úgy döntöttünk, hogy inkább mi is megpróbálunk elaludni, mert a fáradtságtól, na meg az alkoholtól, már csak a hülyeség dől belőlünk.

Gyorsan peregtek a napok, így hamar eljött az esküvő napja. Arra számítottam, hogy mennyasszonyaink be lesznek sózva, izgulni fognak. Valójában nem volt jellemző rájuk, mégis meglepődtem, amikor ezeknek az általános dolgoknak a jeleit egy percre sem lehetett érzékelni rajtuk, hiszen ez azért csak a nagy nap. Bevallom, még nekem is volt egy kis gyomorgörcsöm, de persze ezt gondosan rejtegettem a többiek előtt. Nem hiányzott, hogy a beszólások két lábon járó darts táblája legyek.

Marco már elkészült, amikor én még a nyakkendőmmel szenvedtem. Addigra már biztos voltam benne, hogy észrevette, izgulok. Jófej volt, mert nem hozta szóba, inkább megpróbált megnevetetni, ami sikerült is neki.

- Drágám, megkössem neked? – nyávogott lányos hangon, miközben a nyakkendőm felé nyúlt. Vigyorogva ütöttem el a kezét, majd végre sikerült megcsinálnom.

Igazából nem értettem, mitől tartok. Nem volt rá okom, Lena nem fog megszökni, nem derül ki semmilyen kényes, eddig elrejtett titok, senki nem fogja félbeszakítani az esküvőt. Nem agyaltam tovább ezen, egyszerűen betudtam a várakozásnak, hogy lássam Lenát a ruhájában, amit eddig titokban tartott előttem.

Nem akartunk világraszóló esküvőt csinálni, főleg nem így a szezon kellős közepén, úgyhogy megbeszéltük, hogy csak a szűk családi kör lesz jelen, majd egy előre kibérelt étterembe megyünk vacsorázni, utána pedig – az edzőnk jóvoltából – két napra Cancúnba utazunk, hogy a nászéjszakával teljesítsük be fogadalmunkat.

Apu és Marco apja lenn várt ránk, ugyanis ők vittek minket a templomba, ahol először köszöntöttem jövendőbeli anyósomat és apósomat, majd elfoglaltam a helyemet a pap előtt. Hamarosan Marco is így tett, csak ő több emberrel beszélt, mint én. Jó szokásához híven most sem tudta befogni a száját. Csodálkoztam is, hogy az elkövetkezendő perceket kibírta.

Amikor felcsendült a mindenki által tökéletesen ismert dallam, a templom végébe néztünk, ahol elsőként Lena és az apukája jelent meg. Lassan sétáltak felém, miközben képtelen voltam máshová nézni. Egymásra mosolyogtunk, mikor végre mellémért, és Dieter átadta a kezét. Hátra hajtottam a fátylát, és megdicsértem, hogy mennyire elmondhatatlanul gyönyörű. Marcora néztünk, aki épp abban a pillanatban látta meg Liviát. Tudtam, mit érez. Az érkező felé fordultam, és megállapítottam, hogy ő is remekül fest, de nem sokáig néztem őt, mert Lena mágnesként vonzotta a tekintetemet. A pap sokáig beszélt, de végül csak elérkeztünk a gyűrűk felhúzásához. Egyszerre mondtuk Marcoval, amit a pap kért, majd a lányok is megtették ugyanezt. A gyűrűért nyúltunk, csakhogy össze lettek cserélve, és Marcoéké volt nálunk. Kisebb nevetés közepette átadtuk egymásnak a két párnát, majd végre egymás ujjára biggyesztettük az apró karikákat. Nem volt más hátra, csak a csók. Soha életemben nem kellett ennyit várnom egy csókra. Mióta megjelent a hatalmas ajtóban, azóta vágytam rá, és most végre megtörtént.

Mosolyogva néztünk fel a családtagjainkra, majd négyen egymásba kapaszkodtunk és a pap vezetésével, a vendégek kíséretében kivonultunk a templomból.

- Nem akarom eldobni a csokrot, olyan szépek ezek a tulipánok – fanyalgott Livia, de aztán mégiscsak követte Lena előbbi mozdulatát, és az unokatesója – legalábbis azt hiszem, ő volt – kezébe hajította.

Kéz a kézben sétáltunk a kocsihoz, amivel az étterem felé vettük az irányt. Úgy éreztem, soha többé nem is akarom elengedni a kezét, ezzel ellentétben viszont azzal is tisztába voltam, hogyha ez megtörténne, rövid időn belül kikészítenénk egymást.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem a feleségemtől. Jézusom, most már tényleg az!

- Férjezetten – válaszolta, aztán jót szórakozott szellemesnek vélt válaszán. – Akkor mostantól főznöm, mosnom, takarítanom kell rád?

- Ó, és ez csak a kezdet – fordítottam magam felé az arcát, hogy megcsókolhassam. Egészen addig egymással voltunk elfoglalva, míg apa egy torokköszörüléssel nem jelezte, hogy megérkeztünk.

A hely hangulatos volt, nem korlátozódott két színre, és ez nagyon tetszett. Minden bizonnyal nem tudtak megegyezni a színkérdésben, ezért mindkettőjük véleményét rakatták össze. Szerintem sokkal jobb lett, mintha egy témája lett volna az egésznek. Az ételek is tökéletesen voltak elkészítve, finom volt, úgyhogy a mi szervezésünkre se lehetett panasz.

Ám mindenekfelett a legjobb a hangulat volt, ahogy az emberek kellemes hangerőséggel beszélgettek a mellettük ülővel, néha egy-egy hangosabb nevetéssel felkeltve a figyelmet.

Mire a tortát elfogyasztottuk már sötét volt odakinn, aminek örültem, mert különben a tűzijáték nem látszott volna rendesen. A két lány nem tudta, hogy amint kilépünk az ajtón, felrepülnek majd az első petárdák, így alaposan meglepődtek. Hozzánk bújva nézték végig a negyedórás égszínezést, melynek a végén a Szeretlek felirat volt olvasható. Láthatóan nagyon tetszett nekik, úgyhogy megnyugodva csaptam bele Marco pacsira tartott tenyerébe.

Az autók díszkíséretében hazamentünk, hogy átöltözzünk és magunkhoz vegyük a bőröndjeinket, amelyeket már előzőleg megtömtünk ruhákkal. Remélem, Lena csak fehérneműt tett be, a többi úgyis felesleges lesz, mert mindentől meg fogom szabadítani, amint megérkezünk, és biztos, nem hagyom majd felöltözni egészen a hazaindulás pillanatáig.

Livia és Marco már a reptéren várt minket, majd amikor megérkeztünk felszálltunk a gépre. A helyemen ücsörögve, vállamon Lena fejével, rájöttem, hogy mennyire álmos vagyok. Az egész nap egy hatalmas pörgés volt, megállás nélkül, és ez kimerített. Ki kell magam pihennem a repülőn, hogy a hotelben újra szolgálatkész legyek. A másik ifjú pár mögöttünk ült, és csendben beszélgetett, nem néztek ki fáradtnak.

A bemondó hangos hangjára ébredtem, amely a leszállásra figyelmeztetett bennünket. Álmosan néztem körül, felmérve, hogy hol is vagyok. Nem mondanám, hogy jól aludtam, mellesleg kevés is volt, de a gondolat, hogy nemsokára a hotelben leszünk, izgatottsággal töltött el.

Taxival mentünk a szállásunkra, aminek a recepciójánál el is váltunk Marcoéktól. Nem egymás melletti szobát kaptunk, aminek örültem is kicsit. Nem akartam hallani, hogy élvezik egymást… akarom mondani, a nászútjukat.

- Na, mivel kezdjünk? – vigyorogtam Lenára úgy, hogy az arcomra legyen írva, ez csak egy költői kérdés, és inkább tettekkel válaszoljon. Szerencsére nem kellett aggódni a fantáziája miatt, így értette is a célzást. A pólómnál fogva közelebb húzott magához, aztán áttette a kezét az arcomra én pedig eltűntettem arcomról a mosolyt, majd megszüntettem a maradék pár centiméteres távolságot is.

- A hajam kibontásával. – Tessék? Először nem is tudtam, hogy mire mondta ezt, annyira az érintései és a csókjai jártak a fejemben. Amikor leesett, felsóhajtottam a csalódottságtól, majd elnevettem magam. Sejthettem volna, annyira jellemző, hogy húzza az agyamat. Most viszont nem viccelt, bement a fürdőbe, és a hajtűket kezdte kihúzni a hajából. Várakozóan nézett rám, hogy segítek-e neki, én meg kedves voltam, mint mindig, ezért mögé álltam, hogy hátulról is eltűnjenek a nem kívánt csattok. Szívesebben csináltam volna mást mögötte állva, úgyhogy igyekeztem, hogy minél hamarabb elérkezzünk az általam elképzelt részhez. Csakhogy Lena a kezébe vette az irányítást, és számomra is hamar egyértelművé tette, hogy ma nem az én szabályaim szerint játszunk. Hamarosan a vállára omlott jelenleg barna haja, majd a kádhoz sétált. Amíg megengedte a vizet, felfogta a haját és vetkőzni kezdett.

- Na, mi az? Neked nem megy segítség nélkül? – lépett hozzám, hogy levegye rólam a pólómat. Szívesen hagytam volna, hogy levetkőztessen, de a gyorsaság érdekében inkább magam bújtam ki a nadrágomból, majd beültem mögé a kádba.

Olyan sokáig voltunk a vízben, hogy egy évnyi fürdéssel is felért, de végül a legnagyobb örömömre átjutottunk az ágyba.

- Aú, Mario, hogy szedted ki a hajamból a hullámcsatokat? – jajdult fel, amikor lefeküdt az ágyra. Hátra nyúlt, hogy kivegye, amit nem vettem észre. – Ezért ki kell engesztelned – ült fel hatalmas mosollyal az arcán.

- Épp arra készültem – döntöttem hanyatt újra, de eltolt. Ezt most már tényleg nem hiszem el! - Táncolj nekem – tette karba a kezét, és várakozóan nézett rám. Életem, erre biztos, hogy nem veszel rá! Legalábbis azt hittem, amíg nevetve meg nem fenyegetett, hogy akkor ma éjszaka nem lesz semmi. Belementem a játékba, és szerencsétlenkedtem neki valamit, ami inkább megnevetette, mint felajzotta.

- Ezért cserébe még kérni fogok egyszer valamit – dünnyögtem neki mielőtt végleg nekiestem. Annyira akartam már, hogy nem bírtam tovább a lassú, elhúzott előjátékot. Lemásztam róla, és a bőröndhöz sétáltam, hogy elővegyem az óvszert, ami nem volt ott, ahol gondoltam. Sietve áttúrtam az egészet, de miután nem rémlett, hogy eltettem volna, feladtam.

- Mi van már? – ült fel Lena.

- Nem tettem el – vallottam be, mire felnevetett. Nem tudom, valamiért nekem annyira nem volt vicces.

- A nászéjszaka legfontosabb tárgya, Mario. Csak te felejtheted el – szórakozott továbbra is nagyon jól. Jó, igaza van, ez tényleg elég nevetséges, és egy pillanatra én is elmosolyodtam. Hülye vagyok, na. – Lemegyek, keresek egy boltot és veszek – ajánlotta fel a pólójáért nyúlva.

- Ne – állítottam meg. – Hagyjuk, nem kell! – Elég hirtelen ötlet volt, de tudtam, hogy úgysem bánnám meg. Meglepődve és kissé tiltakozóan kérdezett vissza. – Összeházasodtunk, Lena… tehát azzal számolunk, hogy örökre együttleszünk. Valószínűleg gyerekünk is lesz. Nem mindegy, hogy most vagy később? – Tényleg így gondoltam. Mindketten szerettük a gyerekeket, semmi akadályát nem láttam, hogy akár kilenc hónap múlva a kezemben tartsam a sajátunkat.

- Őrült vagy – húzott magához, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk.

Későn aludtunk el, ugyanis nem álltunk meg egy menet után, reggel viszont alig bírtunk felkelni. Lena öt percenként megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam, mert ha igen, akkor elmegyünk egy gyógyszertárba, és veszünk eseményutánit. Miután sikerült meggyőznöm, hogy nem csak a szeretkezés hevében mondtam, lenyugodott, és újabb ötlettel állt elő, méghozzá, hogy menjünk el sétálni. Nem volt kedvem, csak vele akartam lenni, édes kettesben.

Különben is megfogadtam, hogy nem öltözünk fel, tartani akartam magam ehhez az ígéretemhez.

- Csak azért öltözünk fel, hogy utána legyen mit levenni. Na, gyere – érvelt szemforgatás közepette, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon az ágyról. Hagytam magam meggyőzni, ezért pár perccel később már lenn sétáltunk a parton.

Finoman érdeklődtem, hogy mikor akar visszamenni, mert bár gyönyörű volt a hely, Lena látványa többet adott az ágyban, mint a cancúni tengerpart, amelyet ha akartam, az ablakból is tudtam szemlélni. Természetesen az asszonykának nem volt elég a medencékig elmenni, a parton akart lébecolni. Óriási hőség volt, de nem fürdőzni jöttünk le, így csak a víz elejébe gázoltunk bele, ameddig az én gatyám és az ő szoknyája engedte. Kérdésemre pedig azt a választ kaptam, hogy estig nem szeretne visszamenni a szobánkba. Kergetni kezdtem, aminek az lett az eredménye, hogy a ruháink alja átázott, na meg, hogy melegünk lett, de megérte, mert –értelemszerűen – sikerült elkapnom.

Természetesen nem maradtunk estig, több okból kifolyólag se. Az egyik ok, hogy éhesek voltunk, a másik, hogy nagyon meleg volt, a harmadik, a legnyomósabb pedig, hogy én nem akartam. Persze, igazából Lena se akart, csak jókedvében bosszantott, ahogy mindig is szokott. Igazán kedves tőle.

Visszafele sétálva Marcoba és Liviába botlottunk, akikkel szintén elbeszélgettünk egy jó félórát, kerülve a Hogy telik a nászút kérdésre adható összes választ. Azt is csak a lányok jelenléte miatt, mert nem szeretik, ha kiteregetjük a nemi életünket. Máskérdés, hogy amikor nincsenek ott, akkor kibeszéljük őket. Tuti, hogy tisztába is vannak ezzel, de egy kicsit minden nő szenteskedik, még ha valójában egy kisördög is. Mint Lena. Különben még sose mondtam rosszat róla a háta mögött, úgyhogy egy szava se lehet.

Vacsora után azonban olyan ötlete támadt, ami már majdnem felér az enyémekkel. Na, jó, szomorúan, de be kell vallanom, hogy túlszárnyalt. Szóval azt indítványozta, hogy menjünk vissza a partra, amit meghallva, először tiltakozni kezdtem, ám csendre intett, így megtudhattam, hogy nem sétálgatni akar a parton, hanem szeretkezni. Zseniális! Mikor kezdjük? A válasz a következő: amint besötétedik, és eltűnnek az emberek.

Nem kellett sokáig várni, éjfél körül egy törölközővel indultunk neki a nagy kalandnak. Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor először csináltuk. Azzal a különbséggel, hogy most csak közszeméremsértésért ítélhetnek el, birtokháborításért nem. Egész jól és gyorsan fejlődünk.

Esküszöm vele mindenhol és mindenhogy jó. Ez hogy lehetséges? Megbolondulok tőle… érte. Egyetlen pillantásával fel tud tüzelni, egyetlen érintéssel a mennybe tud repíteni, és ezzel egyetemben biztos, hogy miatta fogok a pokolban elégni, hiszen ha odafenn tudnák, hogy mikről fantáziálgatok, még a halálom előtt a legmélyebb bugyrába nyomnának.

A délelőtt, amit még itt töltöttünk, hasonlóan csodálatosan telt, aztán eljött az idő, hogy visszatérjünk a hétköznapokba, ahol immáron a feleségemmel élhetek boldogan és talán a sok együttlét közül az egyikben a gyerekünk is megfogant.