A focin keresztül - Első napok

Sziasztok!
Sajnos tegnap megtörtént, amit nem szerettünk volna: Németország kiesett, és nem döntős. De ettől még mi vagyunk a legjobbak, és legközelebb meg fogjuk mutatni az egész világnak!! Remélem, nem szomorkodtok, ha mégis itt a rész vígaszként:) Jó olvasást! Nix

-   Nem, nem, nem – fordult velem szembe Toni. Egyszer régebben ráugrottam a hátára, azóta rituálészerűen minden repülőút előtt megteszem. Most szemfüles volt.
-   Ünneprontó vagy – vágtam szomorú fejet.
A világbajnokságon kiváló teljesítményt nyújtó válogatottak az Európa bajnokságra is behívót kaptak, de új, fiatal játékosok is érkeztek. Néhányukkal összefutottam már régebben egy-egy meccs előtt, de igazán egyiket sem ismertem, inkább csak névről. Ettől kicsit furcsán éreztem magam, ugyanazzal a huszonhárom játékossal szerettem volna lenni, mint 2010-ben.
-   Milyenek? – kérdeztem Bastitól a repülőúton.
-   Tehetségesek – kaptam a tömör választ.
-   Nahát! Azt hittem falábúak, és csak udvari bolondnak hívta be őket Jogi. – Megjegyzésemet valószínűleg a mellettünk ülő André Schürrle is meghallotta, mivel jóízűen felnevetett.
-   Pedig ez a helyzet – kapcsolódott be a beszélgetésbe. – A legtöbben közülünk nagy udvari bolondok – bólogatott nevetve.
-   Volt szerencsém megtapasztalni – hajoltam át Bastianon. – Nikki Bleiblich.
A nap folyamán a bemutatkozás műveletét jó párszor végrehajtottam, és megpróbáltam mindenkivel beszélgetni legalább egy kicsit. Nem azért, hogy udvarias legyek, mert nem igazán szokott izgatni, hogy az emberekre milyen benyomást teszek, hanem mert hajtott a kíváncsiság, hogy milyen emberekkel leszek összezárva majd egy hónapig. Szerencsére a társaság épp olyan jó volt, mint a VB-n, mindenkivel szót értettem. Kezdetben azonban kivételt képeztek a Borussia Dortmund játékosai, de hamar beláttam, hogy ez most nem arról szól, ki, hol játszik klubszinten. Itt mindenki Németországért játszik, együttes erővel, és nem számít, hogy a hetedosztályból, a Dortmundból vagy a világ másik végéről jött. A régiekkel hamar megtaláltuk a megszokott, jó hangulatú beszélgetést, és hamar átrágtuk, hogy mi történt a legutóbbi találkozásunk óta.
Minden ugyanúgy zajlott, mint régen. Jogi kitette a faliújságra a menetrendet, hánykor van kaja, edzés, szabadidő. A meccsekkel kapcsolatban annyi engedményt kaptak, hogy a 20:45-ös kezdésű mérkőzéseket nem volt kötelező megnézni, viszont tíz embernek kötelező volt ott lenni. A kihívás ebben az volt, hogy a srácok megegyezzenek, melyik nap, ki marad fenn tovább. Alvásról jut eszembe: szobabeosztás. Nos, az biztos volt, hogy Lukas, Basti és én idén is egy szobán fogunk osztozni. A Lars Bender, Mats Hummels, Benedikt Höwedes hármas pedig még az edzőtáborok alatt megbeszélte a szobaügyet. A többiek viszonylag hamar összeálltak: Ilkay Gündogan, Sami Khedira, Mesut Özil; Marco Reus, André Schürrle, Thomas Müller; Manuel Neuer, Tim Wiese, Ron-Robert Zieler; Marcel Schmelzer, Philipp Lahm, Per Mertesacker; Mario Gomez, Miroslav Klose, Jerome Boateng; Toni Kroos, Holger Badstuber, Mario Götze.
Miután lepakoltunk, elindultunk felderíteni a terepet. Elsőként Toni vágott neki, és rögtön a biliárd terem felé vette az irányt. Hamarosan mindenfelé egyenruhában mászkáló német játékosok vették uralom alá a szállás területét. Arra rögtön rájöttünk, hogy unatkozni nem fogunk, ugyanis pingpongasztaltól elkezdve tekepályáig minden volt. Illetve a hely szépsége is szembetűnő volt. Az épület mellett volt egy tó, és kert vette körbe. Nagyon barátságos hatása volt. Miután mindenki visszaért a hallba, beültünk a csapat lila buszába és elindultunk a pálya felé, ahol nyílt edzésen vettek részt. A kerítésen kívül nem kevés rajongó gyűlt össze, és minden mozdulatot figyelemmel követtek. A pályára velünk jött Lotte is. Ja, igen. Azt nem mondtam még, hogy ő hogy került ide. Mint az tudjátok ő sportriporter. 2011-ben egy cikkére felfigyelt a DFB egyik nagyfejese, és ajánlott neki egy álláslehetőséget. Ma már minden interjú, videó, ami az oldalra kerül az ő kezei közül kerültek ki. Az Európa bajnokságra is elküldték, hogy a fiúk minden napjáról a stáb segítségével videó naplót készítsen. Az edzésen egy adomány is átadásra került, a végén pedig a srácok labdákat rúgtak ki a közönségbe, majd néhány autógrammot is kiosztottak. Átöltözés után megint buszba ültünk, visszamentünk a szállásra és együtt ültünk le egy kicsit beszélgetni. Én hamar kerestem egy kibúvót, mert Jogival szerettem volna beszélni. Szerencsém volt, mert éppen a folyosón találtam.
-   Joachim – szólítottam meg, mire mosolyogva fordult felém.
-   Jól érzed magad?
-   Igen, nagyon jól, köszönöm. Csak eszembe jutott valami.
-   Ki vele – noszogatott kedvesen. Nem igazán tudtam, hogy kérjem meg rá.
-   Emlékszel, mikor a VB-n, azt kérted tőlem, hogy figyeljek a srácok lelki világára? – Mikor bólintott folytattam. – Tudom, hogy most nem kértél rá, de… szóval… Lotte, a riporterünk Benni barátnője. Ha úgy is a legtöbb idejét velünk kell töltenie az interjúk, felvételek miatt, akkor nem szállhatna meg velünk együtt? Mert Benni elejtett egy megjegyzést – próbáltam magyarázkodni, mert végül is, én itt nem vagyok senki, hogy megmondja, hogy rendezzék a dolgokat.
-   Milyen megjegyzést?
-   Nem nekem, csak hallottam, hogy beszélgettek róla. Annyit hallottam, hogy én itt vagyok, és ha Lotte velük dolgozik, akkor miért nem szállhat meg ő is itt.
-   Ha neki is megengedem, akkor lassan mindenki azzal fog az ajtóm előtt toporogni, hogy az ő barátnője, felesége is lakhasson velünk. – Hangjából kiérződött a tanácstalanság. – Megbeszélem a többiekkel. Számítok az ilyenekben rád – mondta végül, mert valószínűleg érezte, hogy elég kényelmetlenül érint. – Ami 2010-ben érvényes volt, az most is az.
-   Köszönöm – mosolyogtam megkönnyebbülten, hogy nem haragudott meg, amiért beleszóltam a dolgaiba.
Este, mikor a szobáinkba mentünk, a két fiú megint átrendezte a szobát a régi szép idők emlékére, én pedig a lehető leggyorsabban kipakoltam a cuccainkat a szekrénybe.
-   Lukas, ha lehet, most ne boruljon egyikünkre se a szekrényed tartalma – figyelmeztette viccesen Bastian, minek hatására egy baráti bunyó alakult ki.
-   Ha már itt tartunk. Ugye idén nem akarsz megverni senkit sem? – nézett rám Lukas, mikor Bastival végre leszálltak egymásról.
-   De. Téged, ha még egyszer felhozod ezt a témát – fenyegettem.
-   Nem elég, ha én verem el – nevetett Basti. – Mindenkitől ki akar kapni.
-   Javaslom, hogy aludjunk. Elég volt belőletek mára – nyomta le őket az ágyra, aztán közéjük másztam.
-   Édes hármas – sóhajtott fel boldogan Lukas, aztán nevetve aludtunk el.
A második napon nem történt semmi érdemleges, azon kívül, hogy ezen a napon nem busszal, hanem biciklivel közlekedtünk. A következő napon sok-sok interjúkészítés volt, ami kezdetben elég nehezen ment a fiúk jókedve miatt. De hát az legyen a legnagyobb probléma, hogy boldogok. Lotte ártatlan kérdéseit szánt szándékkal félreértelmezték és nagyon jókat nevettek magukon.
-   Oké, elegem van – emelte meg picit a hangját Lotte. – Úgy érzem magam, mintha egy kisebb ovis csoportba kerültem volna. Öt perc komolyságot kérek, utána nevetgélhettek tovább.
Kezdetben jól be is vált, hogy rájuk szólt, de nem sokkal később újrakezdődtek a poénos megjegyzések, így taktikát váltott, és magát az interjút is viccesre csinálta. Így legalább, aki megnézte, érezte, hogy a csapaton belül nagy a harmónia, és a jókedv.
Nyolcadikán közösen néztük meg a nyitómeccset. Addigra már mindenkiről kialakult a végleges véleményem, bár a későbbiekben ez még meginoghat. Jól kijöttem velük is, aminek nagyon örültem. Mekkora pech lett volna, ha veszekedéssel elrontottam volna a hangulatot. Az újak közül hárman kiemelkedően szimpatikussá váltak. Név szerint: André Schürrle, Mario Götze és Marco Reus. Ő kicsit Marinra emlékeztetett, ezzel eszembe juttatva Livia barátnőmet. Rá először az edzéseken figyeltem fel, mivel olyan határozottan játszott, olyan magabiztosan, hogy csodáltam érte. Talán ez volt az oka annak, hogy ilyen jó játékos volt. A meccs után megosztottuk egymással a véleményünket.
-   Ha az összes meccs ilyen lesz, akkor nagyon jó lesz ez az EB – húzta el a száját Jerome. – Nem szeretem, mikor kiállítások vannak.
-   Mert általában az téged fenyeget a legjobban? – ugratta Holgi.
-   Ez nem volt vicces – jegyezte meg Jer. – Tudjátok mit? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy ezen az EB-n egyszer sem fogok kezezni.
-   Na, fogadjunk – hajolt hozzá majdnem a fél válogatott, hogy kezet fogjanak.
-   Mi a tét? – kérdeztem meg, mert ez nem volt teljesen lényegtelen.
-   Nem tudom – rántotta meg a vállát az egyedüli, aki arra fogadott, hogy nem fogja kézzel megérinteni a labdát. – Majd, ha szükség van rá, kitaláljuk.
Az első meccs napját edzéssel indítottuk, a fiúk be voltak zsongva, játszani akartak és nyerni. Ezt szerettem bennük a legjobban. Teljesen mindegy, mi az állás, ők mennek előre, támadnak, és egy percre sem szeretnének megállni. Sosem adják fel, bár ez nem mindig elég. Ezúttal viszont elég volt a portugálok ellen. Nem túl pörgős meccs volt ugyan, de megnyertük Mario Gomez találatával egy nullra. Nagy ünneplés közepette beleszaladtam Cristianoba, és nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
-   Milyen volt a félidő? – vigyorogtam rá. – Reméltem, hogy elég lesz a tizenöt perc a hajad belövésére.
-   Nagyon vicces. – Nos, igen, ez a bunkó és sértődött Ronaldo volt. – Beletúrtam, ennyi az egész.
-   Persze-persze.
-   Gratulálok a srácaidnak – vágta oda, aztán távozott.
-   Köszi, átadom – kiabáltam még utána nevetve.
Nem voltam kárörvendő, nem akartam én piszkálni, csak nem tudtam megállni, hogy ne jegyezzem meg neki. A hazafelé úton a buszban fergeteges hangulat uralkodott. A rádióból hangosan szólt a zene, és mindenfelől nevetés hangzott. Jó volt végre ezt érezni. A hangulat kitartott a következő napra is. Mindenki jó kedvűen ébredt, ugratták egymást, és egyszer én is áldozatul estem.
-   Nem baj, ha van benne mazsola? – A kérdést akkor szegezte nekem a mellettem álldogáló Marco Reus, mikor az utolsó pulton lévő túrósbatyut a tányéromra tettem.
-   Fúj! Jó, hogy szólsz – mosolyogtam rá, és visszatettem.
Utáltam a mazsolát, és ezt egyik nap sem felejtettem el elmondani. Valószínűleg ő is hallotta már tőlem, ezért szólt. Ő egyébként hamar a szívembe lopta magát. Imádtam nézni, ahogy játszik, de ezt már mintha említettem volna. Marco az általam visszatett péksütit a tányérjára tette, és még mielőtt az asztalhoz ült volna, beleharapott. Szinte ezzel a mozdulattal egyszerre kiálltott fel a kis Mario.
-   Nem is mazsolás, te állat – nevetett.
-   Jó, na, hát kellett, és ez volt az utolsó – tette le vigyorogva a tányért, aztán odajött hozzám és átölelt. – Nem haragszol, remélem.
-   Nagy fenegyerek vagy te, Reus – jegyeztem meg, aztán én is beszálltam a nevetők soraiba.
A reggeli kellős közepén egyszer csak Jogi jelent meg, oldalán Lottéval.
-   Egyetek nyugodtan, csak fél füllel figyeljetek kicsit rám! – kérte a mester. – Van itt közöttünk egy jótündér, és mivel csak egy lány van, ezért nem nehéz kitalálni, hogy ki az. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy lesz egy plusz lakója a szállásunknak, Lotte személyében.
Hát megengedte! Mióta felhoztam neki a témát, nem beszéltünk róla, én pedig nem akartam lábatlankodni azzal, hogy sürgetem vagy kérdezgetem ezzel kapcsolatban. Így hát engem is meglepetésként ért a végső döntés.
-   Ez az! – kiáltott fel Benni, és Lottéhoz szaladt. Aranyosak voltak, jó volt így látni őket. Erről pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha kapott volna Marko is behívót a válogatottba. Most akkor Lotte, én és Livia egy hónapot ökörködhetnénk együtt.
-   Köszönjük – jöttek oda hozzám. Jutalmam egy-egy puszi volt, és példájukat Basti is követte.
-   Tudsz róla, hogy te vagy a legkedvesebb ember a világon? – kérdezte a puszi után.
-   Kötve hiszem – ellenkeztem.
-   De számomra igen. Meg a legjobb is – simított végig az arcomon.
-   Jaj, ne csináld már – mosolyogtam kínosan, mivel a többiek, akikkel az asztalon osztoztunk, minket bámultak.
-   Olyan jó titeket nézni – sóhajtott fel Lars. – Kapcsolatban ti vagytok a példaképeim – mondta teljesen komolyan.
-   Nyugtass meg, hogy csak viccelsz – nevettem ki. Jól esett, mert ezek szerint tényleg látszik, hogy szeretjük egymást, de ez már túlzás.
-   Tényleg így gondolom – vágta rá.
-   Álompár – szúrta közbe Toni. – Különben ez tényleg jellemez titeket.
-   Jó-jó, elhisszük, csak ne akasztgassatok ránk ilyen közhelyes jelzőket. – Basti reagálta le előbb, de én is ezt akartam mondani.
Az alaposan elhúzódott reggeli után újra biciklire pattantunk, és az edzés helyszínére mentünk. A kétkerekű jármű használata népszerűvé vált, így minden nap azzal jártunk ki. Több okból kifolyólag is jó volt, egyrészt bemelegítésnek is jó volt, másrészt a friss levegőn mindenki kellőképpen felébredt. Ma főleg váltófeladatok voltak, fokozó futással, és éles fordulásokkal fűszerezve. Az ütemváltást is gyakorolták, mert a következő ellenfél Hollandia lesz, ott pedig nem árt majd, ha a megfelelő időben, kellően használják. Két feladat között angol beszéd ütötte meg a fülem, és mikor odanéztem rájöttem, miért olyan ismerős a hang. Bastian és a nagyobbik, immáron a Super becenévvel is felvértezett Mario hülyült. Nem hallottam még Bastit angolul beszélni, ezért furcsa, de valahogy kellemesebb volt a hangja. Persze, nekem aztán bárhogy beszélhetett, de angolul lágyabb volt, és jobban kinyitotta a száját, mint általában. Este ezt meg is említettem neki.
-   Tudod, hogy szeretem, ha angolul beszélsz? – mosolyogtam rá, félig alóla, ugyanis az ágyon fetrengtünk, kihasználva, hogy Lukas még fürdött.
-   Really? – mosolygott, és az este további részében angolul kommunikált.
-   Mi folyik itt? – lépett be Lukas meglepve.
-   Say it in english! – szóltunk rá, szinte egyszerre. Ez a mondat általában az angoltanárok kedvence. Az első mondat, amit a diák megtanul, még akkor is, ha nem érti.
Tehát az este jó hangulatban telt el, akárcsak az eddig együtt töltött napok. Reméltük, hogy a döntőig jutunk, és addig ugyanilyen békés, és kellemes lesz a hangulat a csapatban. Ennek fejében vártuk a következő meccset is.

A focin keresztül - Búcsúmeccs

Sziasztok! Nos, itt az új rész. Pár EB meccsen már túl vagyunK! Mit szóltok hozzájuk? Szerintetek meglesz az EB győzelem? Vajon majd mi állunk Európa legtetején? Azt hiszem, én lennék a legboldogabb!! De én most is boldog vagyok, ugyanis a legutóbb megvolt a tízezres látogatottság, most viszont újabb "jubileumhoz" érkeztünk: már 100 oldalas a történet:)) Remélem, eddig mindegyik oldal elnyerte a tetszéseteket, és azt is, hogy ez a jövőben is így lesz. Még boldogab lennék, ha írnátok hozzászólásokat is. Jó olvasást és HAJRÁ NÉMETORSZÁG!:)

Amint megérkeztem a megfelelő ajtón bekopogtam. Tudtam, hogy már vártak, hiszen már nagyon sokáig húztam. Ez idő alatt többen is próbáltak rábeszélni a maradásra, kedvező ajánlatokat tettek, még Nicole és kis csapata, akikkel idő közben megtaláltuk a közös hangot, is szinte könyörögtek, hogy maradjak. Természetesen nagyon jól esett, mert ez amolyan elismerés-féle volt. Tudtam, hogy a csapatnak szüksége lenne rám, de biztos voltam benne, hogyha muszáj lenne, akkor tudnának pótolni. Kismillió nő rohangál a Földön egy ilyen ajánlatra várva, olyanok, akik még nálam is jobbak.

-    Jó napot! – köszöntem, amikor beléptem.

-    Jó napot Frau Bleiblich! – Érdeklődve néztek rám. Tudták, hogy mi célból érkeztem. Nem erre voltak kíváncsiak, hanem a válaszra.

Minél tovább akartam húzni a végső döntésem kimondását. Túlságosan nehéz volt.

-    Kiskoromban, sőt egészen 2010 elejéig az egyetlen, ami éltetett a futball volt. Az volt az életem. És ez ma sincs másként.

-    Akkor tehát marad?

-    Had mondjam végig! – kértem, aztán a beálló csendben folytattam. – Ma is a foci az életem. De már nem csak ez. Bastian a másik, és terveink vannak, amik nekem sosem volt előtte. Úgy érzem, ezek a tervek nem egyeztethetők össze a focizással. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntés, de tudom, hogy akármilyen szomorú vagyok most, hosszútávon boldoggá fog tenni. Bastian fog boldoggá tenni. Tehát a döntésem, – lehajtottam a fejem, vettem egy nagy levegőt, aztán felnéztem – nem hosszabbítok.

-    Sejtettem – mondta lemondóan a nagyfejesünk.

-    Életem legjobb két éve volt, az elmúlt kettő, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Mindent nagyon szépen köszönök.

-    A mi két évünket is szebbé tette. Mi is köszönettel tartozunk, ezért szeretnénk egy búcsúmeccset csinálni. Azt még ugye elvállalja?

-    Természetesen – bólintottam.

-    Akkor ez ügyben még ma fel fogjuk hívni, kisasszony – mosolygott rám kedvesen, majd elém csúsztatta a papírokat, amiket alá kellett írnom.

 Amint beültem a kocsiba hangos sóhaj hagyta el a számat. Lehajtottam a napellenzőt, és elhúztam a kistükröt. Farkasszemet néztem a tükörképemmel, aztán elmosolyodtam. Még lehangolt voltam, ugyanúgy, mint az előző focival való szakításomkor, de tudtam, hogy így helyes, és büszke voltam magamra, hogy bármilyen nehéz is volt egy ilyen döntést meghozni, képes voltam rá. Beindítottam a kocsit és elindultam hazafelé. Útközben megálltam a fagyizónál és vettem magamnak egy csokis és egy citromos ízű gombócot, amit vezetés közben el is fogyasztottam. Otthon meglepve tapasztaltam, hogy a kocsifelhajtón már ott áll Basti autója, és a szomszédba nézve láttam, hogy Lukasé is. Érdekes, mikor hívtam Bastit, nem mondta, hogy már nem sokára itthon van. Természetesen úgy állt meg a kocsival, hogy véletlen se férjek mögé. Nem volt kedvem kiszállni, ezért rátenyereltem a dudára. Nem kellett sokat várnom, slusszkulccsal a kezében lépett ki az ajtón, és bocsánatkérőn mosolygott, majd gyorsan beült, és előrébb állt, én pedig mögé.

-    Szia – szálltam ki a kocsiból, majd bezártam az autót. A két pityegés jelezte, hogy sikeres volt a művelet. Nem mondott semmit, csak megcsókolt. – Hiányoztál.

-    Te is nekem – válaszolta. – De lesz alkalmunk bepótolni. Két meglepetésed is van – fogta meg a kezem, aztán besétáltunk.

-    És mi az? – érdeklődtem kíváncsian. Válaszként két borítékot kaptam. Találomra feltéptem az egyiket, amely két jegyet rejtett Olaszországba. – EB előtti pihenés? – vigyorogtam rá.

-    Remélem, nem sokat pihenünk – kacsintott sejtelmesen. – Na, nyisd ki a másodikat, nevetni fogsz.

A második boríték egy levelet tartalmazott, amit gyorsan szét is hajtottam és olvasni kezdtem.

Szia Nikki!

A hátad mögött érdeklődtem Bastiannál, hogy mi lesz veled, ami a futballt illeti. A repülőút utolsó pár percében kaptam a hírt, hogy abbahagyod. Először is szeretnék még egyszer gratulálni az eredményekhez, amit elértetek a csapattal, nagy dolog az, amit te csináltál ebben a két évben. Merthogy figyeltelek ám. Másodszor viszont: most hogy nem hosszabbítottál, nem kell edzésekre járnod, így ráérsz, hogy velünk legyél az Európa bajnokság ideje alatt. Ez amolyan behívóféle a válogatottba, csak kicsit másmilyen stílusba, mint ahogy a többiek fogják megkapni. Remélem, nem fogok nemleges választ kapni.

Légy jó!

Joachim Löw

-    Te pletykás – nevettem. – Szeretnéd, hogy menjek?

-    Követelem – ölelt át mosolyogva, aztán felemelt és mászkálni kezdett velem. Fogalmam sincs, hogy ez mire volt jó, csak tippelni tudtam, hogy rájött a bújós kedve.

-    Mikor szeretnél Olaszországba menni? – mormogta a hajamba.

-    Valamikorra akarnak egy búcsúmeccset csinálni nekem. Azt mondták, még ma felhívnak.

-    Akkor majd megbeszéljük. Amúgy mi volt?

-    Semmi érdekes. Elmondtam, megköszöntem a két évet, aztán ők is. Mondták ezt a búcsúmeccset, fogalmam sincs, hogy lesz, de aztán jöttem haza.

-    Hozzám? – nézett rám szépen.

-    Nem Bastian – nevettem ki. – A kutyához.

-    Na – nyújtotta el az a betűt.

Egy jó ideg még egymás karjaiban fetrengtünk a kanapén, aztán megszólalt a telefonja, és kénytelen voltam kibontakozni öleléséből. Kiment a szobából telefonálni, így nem tudtam, kivel beszél és mit, de mikor visszajött szórakozott volt és mosolygott.

-    Ki volt? – érdeklődtem.

-    Tobias – válaszolta kis habozás után, amit furcsálltam, de nem kérdeztem rá.

Szerencsére nem helyeztük magunkat nagy kényelembe, mert nem sokkal később az én telefonom is dalolni kezdett. A Bayerntől hívtak a meccsel kapcsolatba. Igazából nem sokkal lettem okosabb, mert csak az időpontot és a helyszínt tudtam meg, azt hogy kivel játszunk nem árulták el. Azzal érveltek, hogy meglepetésnek szánják, de nekem már bőven elég volt a meglepetésekből.

-    Holnap hattól lesz a meccs az Allianzban – újságoltam Bastinak.

-    Kik ellen?

-    Az engem is nagyon érdekelne – dünnyögtem.

-    Holnap majd meglátod – mosolygott.

A nap hátralévő részében azon kívül, hogy a tévé előtt egymásnak dőlve elfogyasztottunk egy doboz fagyit, nem csináltunk semmit. Vártam a holnapot, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ki az ellenfél, ha ennyire titkolják. Próbáltam találgatni, de nem volt kinél rákérdezni, így ugyanabban a tudatlanságban indultam el másnap fél ötkor a stadionba. Bastian természetesen velem jött. Az öltöző felé indultam, Basti továbbra is mellettem volt, de az öltözőbe már nem jött be. Azt mondta, odakinn megvár, azonban mikor kész lettem és a csapattal együtt elindultunk melegíteni már nem volt ott. A lelátókon feltűnően sok szurkoló ült, ami kezdte egyre érdekesebbé tenni az egészet. Női meccsekre nem szoktak sokan jönni, nincs rá akkora kereslet, mint a férfire, de a nagy érdeklődést hamarosan megértettem. A Bayern férfi csapata jött kifelé a folyosóról, mire nevetve kezdtem el a fejemet rázni. A csapatból mindenki egy nappal lerövidítette a szabadságát miattam, ami nagyon jól esett, még a válogatottak is, pedig nekik nemsokára kezdődik az EB. Csapattársaim vigyorogva néztek rám, aztán folytatták a bemelegítést, én pedig követtem a példájukat, csak előbb váltottam pár szót Bastiannal.

-    Hazudós – vádoltam boldogan mosolyogva, és aprót löktem rajta.

-    Most mondd, hogy nem jó. Az én fejemből se pattanhatott volna ki jobb ötlet – fogta le a kezeimet, és megcsókolt. Nem is lett volna ellenemre, ha ezt nem nagyközönség előtt teszi, de mindig is utáltam, ha mások előtt falták egymást a párok, ezért én sem csináltam. A helyi kommentátor közben minden egyes megmozdulásunkat kommentálta is. – Na, menjél melegíteni, mert nagyon el lesztek verve – kacsintott.

-    Hiszem, ha látom – nyújtottam ki rá a nyelvem, aztán visszamentem a másik térfélre.

-    Hadüzenetet hoztam – álltam be a körbe. – Bastian üzeni, hogy el leszünk verve.

Ez megalapozta a jó hangulatot, és élveztük, hogy ennyi ember fog látni minket. A stadion azért még így sem volt tele, ugyanis egy nap alatt valószínűleg nem mindenki értesült arról, hogy ma meccs lesz, de már ez is több volt, mint amennyi ember előtt mi szoktunk játszani. A bemelegítés után visszamentünk az öltözőbe, ahol ott volt Karin és Thomas.

-    Remélem, tetszik az ellenfél.

-    Nagyon – nevettem. – Álmaimban sem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert egy halom válogatott focista van a csapatukban, és mégis elvállalták egy héttel a nagy torna előtt.

-    Miattad tették – mondta Karin. – Amint megemlítettük nekik, hogy milyen célból lenne ez a meccs, mindenki rábólintott. Tudod, szerencsés vagy.

-    Tudom – mosolyogtam.

-    Sajnáljuk, hogy elmész – kapcsolódott be a beszélgetésbe Thomas is, a csapattársaim pedig bólogattak. A volt csapattársaim. – Ki fog nekem visszabeszélni – sóhajtott nagyot.

-    Sosem gondoltad, hogy egyszer még visszasírod, mi?

-    Őszintén? Nem – vágott komoly fejet, de tudtam, hogy most is csak viccel.

Feltevésem be is igazolódott, mikor nevetve felállt és átölelt. A többiek kapcsolódtak hozzánk, és hatalmas nagy ölelés lett az egészből, ami számomra elég megható volt. Éreztem, hogy vége az életem egyik szakaszának, és ez elég ijesztő volt. De hamar megnyugodtam, mert az újabb szakasz nem volt ismeretlen, és tudtam, hogy várnak rám benne. Most éppen kinn a rajongók, úgyhogy el is indultunk kifelé. Megálltunk sorban, ahogy minden meccs elején, a különbség csak annyi volt, hogy a bemondó beszélni kezdett. Nagyvonalakban elmondta, hogy miért vagyunk itt, ismertette pályafutásom fontosabb állomásait, majd a bejárat felől Karinék jöttek. Thomas kezében egy csokor virág volt, Karinéban pedig egy nagy kép a csapatról, illetve egy plüssmaci, ami a kabalafiguránk tökéletes, kicsinyített mása volt. Kézfogás és puszik kíséretében átvettem őket, készítettek pár képet, majd letettem a képeket és vissza akartam állni a sorba, de félúton Basti állta el az utat. Kezében egy kis doboz volt, aminek látványára akaratlanul is találgatni kezdtem. Ugye, nem? Pedig de. Az egész stadionban beállt a csend, senki nem szólalt meg. Hihetetlen volt, de a többtízezres létszám ellenére a légy zümmögését is lehetett volna hallani.

-    Nikki – térdelt le előttem.

-    Most meg akarsz zavarni, hogy meccs közben ne tudjak koncentrálni? – Nem akartam elviccelni a helyzetet, de borzalmasan zavarban éreztem magam, és nem tudtam máshogy oldani a feszültséget. Bastian a kérdést vigyorral jutalmazta.

-    Nem. Boldoggá akarlak tenni, és nagyon remélem, hogy te is engem. Nem kell hozzá mást tenned, csak igent mondanod. Hozzám jössz feleségül?

Az arénába továbbra is a csend volt az uralkodó tényező, az én fejemben azonban a káosz, és a hangzavar. Kismillió közös emlék tolult egyszerre a szemem elé, és mindet végigpörgettem. Mintha egy kisfilmet néztem volna kettőnkről. Az első naptól az utolsóig. Élveztem a „filmet”, de nem akartam tétovának tűnni, vagy úgy, mintha haboznék, mert semmi okom nem volt rá. Tudtam a választ, és Bastian is biztos volt benne, különben nem ennyi ember előtt kérdezte volna meg.

-    IGEN – kiabáltam, hogy mindenki tökéletesen értse, de csak Bastit néztem könnyektől elfátyolosodott tekintettel. – Szeretlek.

Felállt, felhúzta az ujjamra a gyönyörű gyűrűt és megcsókolt. Ebben a csókban minden benne volt. A legrosszabb percünktől a legjobbig. Remélem, ő is azt érezte, amit én, hogy mennyire szeretem, hogy bármit megtennék érte. A csendet közben felváltotta az éljenzés, és egy hosszú ölelés után megkezdtük a meccset.

-    A vőlegényed megtaposta a lábamat – szaladt el mellettem Julia, hogy visszaszerezze a labdát, amit ennek következtében elvesztett. A vőlegényem szó hallatán elmosolyodtam, aztán besegítettem csapattársamnak a labda visszaszerzésében.

A meccs egyik követelménye természetesen az volt, hogy vigyázunk ellenfeleink testi épségére, ugyanis senkinek nem hiányzott egy bokaficam, vagy bármilyen húzódás. Ezt be is tartottuk. A meccs jó hangulatú volt és inkább vicces, mint vérre menő harc, amit bizonyított például az, hogy Basti sokszor passzolta szándékosan nekem a labdát, de utána bocsánatot kért csapatától, mintha véletlen, ügyetlenségből tette volna. De ott volt Manu is, aki kicsit később ugrott a labda irányába, így hagyva, hogy a labda elzúgjon mellette, majd miután a játékszer a hálóban kötött ki mosolyogva ölelgetett meg. Az biztos, hogy ezt a meccset sosem fogom elfelejteni, és csak remélni tudtam, hogy a kilátogató szurkolók is legalább olyan jól érezték magukat, mint mi, akik játszottunk. A stadiontól nem akartam nagyon búcsúzni, tudtam, hogy bármikor visszajöhetek, még akkor is, ha többet már nem játszom, és a csapattagokkal sem akartam megszakítani a kapcsolatot, hiszen tényleg az életem részévé váltak, mindenki egytől egyig. A mérkőzés végén mind a két csapattal rendeztünk egy közös ölelkezést, aztán taps közepette levonultunk a pályáról.

A hazaúton Bastival előbb kibeszéltük a meccset, aztán megbeszéltük, hogy holnap indulunk is Olaszországba, de ezek most csak azért merültek fel, hogy ne legyünk teljes csöndben, igazából viszont mind a ketten azt vártuk, hogy végre hazaérjünk, és csak ketten legyünk. Az bejáraton kijőve ugyanis újságírók ezrei támadtak le, főleg az eljegyzés érdekelte őket, de lényegében minden másba belekérdeztek. Csodálkoztam, hogy nem kérdezték meg Bastiantól, hogy milyen színű alsógatya van rajta.

-    Annyira édes vagy – mondtam neki, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. Ezzel egy időben a nyakába ugrottam. – Mikor találtad ki? Vagy… hogy… és…?

-    Igazából Olaszországban szerettem volna megtenni, ezért szerveztem a nyaralást, és a gyűrűt is megvettem már jó egy hete. Tulajdonképpen kapóra is jött, hogy nem tudtál velem eljönni az edzőtáborba, mert így mindent el tudtam intézni. Viszont amikor tegnap felhívtak, amikor azt mondtam, Tobi keresett, akkor mondták, hogy lenne ez a meccs, nekem pedig rögtön beugrott a nagy lehetőség, arra gondoltam, hogy így nagyobbat szólna. Tudom, hogy egyikünknek sem az a lényeg, hogy mindenki tudjon róla, és hogy minél nagyobb felhajtás legyen, de akartam, hogy tudd, tényleg komolyan gondolom.

-    Mi lett volna, ha nemet mondok?

-    Az nagyon nagy ciki lett volna, de egyszer sem fordult meg a fejemben.

-    Gondoltam, de nyugi, mert nekem sem. – Szájához hajoltam, hogy végre senkitől se zavartan meg tudjam csókolni.

Még ha nem is terveztük az ágyban kötöttünk ki, és csak egy gyors zuhanyért másztunk ki onnan, hogy holnap kipihenten tudjunk menni Capriba.

A délelőttünk pakolással telt, vagyis inkább az enyém, mert Basti csak bedobálta a ruháit, és ezzel el is intézte az egészet, de kedvét lelte abban, hogy az ágyon fetrengett egy sportújsággal a kezében, napszemüvegben, cipővel, néha rám nézett, hogy hol tartok, ilyenkor rendszerint megejtett egy vigyort, aztán visszabújt a lapok mögé. A sokadik alkalom után meguntam.

-    Nagyon süt a szemedbe a nap? – érdeklődtem.

-    Eléggé – nevetett, de mégis levette, és letette maga mellé.

-    Ha már itt tartunk, az ágyneműt te mosod? – néztem a lábára, mire csak lerugdosta magáról a cipőt. – Remek, köszönöm. Nem akarsz segíteni?

-    Nem tudok hajtogatni – nézett bocsánatkérően, de mindketten tudtuk, hogy ez csak kifogás.

Szerencsére Basti nélkül is sikeresen bepakoltam, elindultunk a repülőtérre, és miután áthaladtunk a biztonsági ellenőrzésen, fel is szálltunk a gépre. Éppen kényelembe helyeztem magam, amikor megszólalt a telefonom. Természetesen a táskám legaljára keveredett, így azt hittem elhallgat, mire előkerítem, de nem így történt.

-    Szia, apu! – köszöntem meglepődve.

-    Megint az újságból tudom meg, hogy mi van a lányommal. – Köszönés nélkül, morcosan vágott bele a mondandójába.

-    Öö. – Válaszként ennyit tudtam mondani. – Azt hittem örülni fogtok, hogy nem focizok többet.

-    Hát emiatt örülünk is, de nem ez ragadta meg igazán a figyelmünk. Az a focista tényleg eljegyzett, vagy megint ezek a pletykafészkek találták ki.

-    Apa, annak a focistának van neve – jegyeztem meg, aztán válaszoltam a kérdésre is. – Igen, igaz. De nem gondoltam, hogy telefontéma, ezért nem akartam így elmondani. – Azt nem vallottam be, hogy igazából eszembe se jutott, hogy velük is meg kéne osztani az örömhírt. Vagy, ha az ő szemszögükből nézem, akkor rosszhírt.

-    Azért ma átjöhettél volna, hogy közöld.

-    Repülőn ülök, hogy menjek át? – Bastianra néztem és képzeletben már a falba vertem a fejem. – Olaszországba megyek – előztem meg a kérdést. – Tényleg azt hittem örülni fogtok. Anya folyamatosan azért piszkált, hogy hagyjam abba a focit, és éljek normális életet, felnőtt módjára. Hát tessék, végeztem a focival, és vőlegényem van. Szerintem ez már elég normális, még a ti szemetekkel is.

-    Ha hazajöttél Olaszországból szeretettel várunk egy ebédre.

-    Képzelem – csúszott ki a számon, pedig apa általában rendes volt hozzám. – De nem fogok tudni menni.

-    A focistádat is, és nincs kifogás.

-    Van neve – ismételtem meg még egyszer, azzal már nem is próbálkoztam, hogy megértessem vele, nem lesz rá időnk. Kedvünk se.

-    A lényeget érted. Vigyázz magadra. Szia.

Egyszer biztos, hogy meg fogok tőlük őrülni. Basti nem kérdezett semmit, valószínűleg sejtette, hogy miről volt szó, és nem akart feleslegesen beszéltetni. Ha akart volna se tudott volna, mert a telefonom újra megszólalt, ez alkalommal a válogatott szövetségi kapitányának nevét jelezte ki.

-    Szia – vettem fel kicsit vidámabban.

-    Gratulálok! – Ő se köszönt, de ez mégis máshogy hangzott, mint ahogy apu szólt bele.

-    Köszönjük. Ja, és köszönöm a levelet is – nevettem. – Természetesen ott leszek.

-    Akkor jó, mert számítottam rád. Na, nem is zavarlak tovább, csak gratulálni szerettem volna. Add át Bastiannak üdvözletem, és vigyázzon a lábára, mert kelleni fog!

-    Átadom.

Miután letettük, elmeséltem Bastinak Jogi üzenetét, amin jót nevetett. Nem mondanám, hogy a repülőút többi része telefonmentesen telt volna el, ugyanis ismerőseim ezek szerint minden nap olvasnak újságot. A sikeres landolás után kikapcsoltam a telefonom, hogy ne zargassanak most már, lepakoltunk a szálláshelyen, ami gyönyörű volt. A tengerre gyönyörű kilátásunk volt, de a házhoz is tartozott egy medence, így nem maradtunk víz nélkül. Először én találkoztam a vízzel, mert Basti jó dolognak tartotta, hogy belelökjön. Bevallom, én kevésbé örültem neki, de legalább lehűlve indulhattam neki egy kis felfedezősétának.

-    Jössz? Megnézem, mi van a környéken. – Miközben kérdeztem felvettem a napszemüvegemet.

-    Jövök – jelent meg mellettem, és el is indultunk.

Tényleg nagyon szép volt. Körbe mindenhol csak a kékség. Egyetlen egy dolog zavart, mégpedig a parton lévő sok ember, de nem izgattam magam, mert tudtam, hogy nem leszünk sokat a parton, inkább csak fenn a medencében. Az első nap városnézéssel telt el végül, bejártunk mindent. Különösen jó hangulata volt annak, hogy kézenfogva sétálgattunk az utcákon, néha egy-egy mosolyt váltva. Én kisidőre elfelejtettem anyáékat, Basti pedig az előtte álló nagy feladatot, az Euro12-öt. A második napon elmentünk megnézni a barlangot, ami nagyon hangulatos volt. Fénnyel volt megvilágítva, ami a vízzel együtt kékes színűvé festette az egész helyet. A harmadik nap már nem csináltunk semmit, fenn a szálláson, a medence mellett napozgattunk, és koktélokat iszogattunk.

-    Nem akarok hazamenni – fordultam hasra, hogy ne csak a hasam barnuljon le.

-    Visszajövünk, amikor csak akarod – hajolt át a napozóágyáról egy pusziért. – De örülök, hogy tetszett.

-    Nem szeretnék ünneprontó lenni, de szüleim azt szeretnék, ha még EB előtt tennénk egy látogatást náluk.

-    Nekem nincs kifogásom ellene – rántotta egyet a vállán. – nem olyan szörnyűek, mint képzeled.

-    Aha – zártam le a témát, de a hangsúllyal érezhetővé tettem, hogy nem értek vele egyet.

A negyedik nap a kedvenc tevékenységemmel indult, a pakolással, de azért gyorsabban ment, mint mikor idefelé jöttünk. Leadtuk a kulcsokat, és siettünk, hogy elérjük a gépet. A repülőúton rácsörögtem apára, hogy akkor ma átugrunk, így a repülőtértől nem haza, hanem a szüleimhez mentünk. Csengetés után apa nyitott ajtót, akin már az első pillanatban láttam, hogy próbál jól hozzáállni a dolgokhoz. Többek között ezért bírtam őt jobban, mert legalább rajta láttam az akarást. Én két puszival, Basti kézfogással üdvözölte édesapámat, majd bementünk. Igazából már nagyon éhes voltam, nem is nagyon titkoltam, így hamar asztalhoz ültünk. Anyu faggatni kezdte Bastiant, ami az első találkozássukkor elmaradt. Akkor inkább csak a szemével vizslatta. Basti egy percig se játzotta meg magát, úgy adta önmagát, hogy az udvarias legyen, ezért anya hamar belebukott saját játékába, és feladta, hogy valamibe belekössön.

-    Örülök, hogy legalább egy kicsit megjött az eszed – mondta búcsúzáskor.

A szüleimhez tett kitérőnk ellenére hamar hazaértünk, kipihentük az utazás fáradalmait, és izgatottan vártuk a következő egy hónapot, melynek a végét kupával szerettük volna ünnepelni. Ez némi kárpótlást jelentett volna a fiúknak is a idei sok második helyezés után.

A focin keresztül - Két év

Halihó emberek! Ki várja az EB-t? Már csak 4 nap, és indul:)Egy hónap mennyország, csak nehogy pokollá váljon! A történetben most ugrunk egy kicsit az időben, remélem senkit nem fog megzavarni:) Kommenteket szívesen olvasok... még mindig;) Jó olvasást!

-    Szia – vette fel.

-    Mesélj – tértem rögtön a tárgyra.

-    Hát – nyújtotta el az á-t. – Összejöttünk! – kiáltott fel.

-    Ááá, na, végre. – Megálltam a piros lámpánál.

-    A kis udvarias tényleg két kabátot hozott – nevetett. – Amúgy nem értem magam. – Hangulata gyorsan visszaesett. – Odáig voltam Gabrielért, és ilyen gyorsan egy új kapcsolatba kezdtem.

-    Ne gondolkodj ezen! Örülj, hogy nem zuhantál mély depresszióba, és becsült meg Manuelt, mert megfogtad az Isten lábát. Bocs, Isten jobb kezének lábát, mert az Istent én kaptam el – céloztam Bastira.

-    Mondasz valamit – gondolkodott el. – Mármint, ami a depressziós részt illeti.

-    A másikkal is – kötöttem az ebet a karóhoz. – Na, most le kell tennem, mert vezetek, de nagyon örülök, hogy összejöttetek, és mondd meg Manunak, hogy üdvözlöm.

-    Rendben.

Köszönés után bontottuk is a vonalat, aztán hazahajtottam. 

* *

Bedobás. Kicsit megálltam pihenni, és újra ránéztem a kijelzőre, ami mutatta, hogy 89 perce megy a meccs, és az eredmény 5-2. Egy pillanatra elmosolyodtam, ugyanis az utolsó három gólt én lőttem. Ez és a vezetés adott még egy kis energiát, hogy végigjátsszam a hátralévő pár percet. Nem voltam már ideges, de bármennyire is szerettem focizni, ez alkalommal szerettem volna minél hamarabb meghallani a sípszótriót. Hallottam, ahogy Karin a pályára kiabál, hogy már csak védekezzünk, így én is hátrébb mozdultam, de szerencsére nem kell sokáig visszatolva játszanom, mert a bíró belefújt a sípjába egyszer… kétszer… háromszor. Eszeveszett tempóban kezdtünk el egymás felé rohanni, hogy végül középen egymás nyakába ugorjunk. A kispadról is hamar megérkezett a csapat többi tagja, és önfeledt ugrálásba kezdtünk. A kék-feketék csalódottan sétáltak le a pályáról, miután sportszerűségből egy-egy kézfogást ejtettek velünk. Örömünk végtelen volt, hiszen bejutottunk a 2012-es kupa döntőjébe. Óriási kavalkád volt. Körülöttem, bármerre néztem, piros mezes csapattársaim voltak, aztán egyszerre csak eltűnt a sok piros, és a fenti kilátás vette át a helyét. Örömmel, de kis idegességgel vettem tudomásul, hogy csapattársaim a magasba emeltek, akárcsak Nicole-t. A levegőben pacsiztunk, aztán épségben visszakerültünk a földre. Amint biztos talajt éreztem a lábam alatt, a csapattagok kis utat nyitottak, amelynek végén Bastiant láttam meg.

-    Már értem, mire mondja azt anya, hogy büszke vagyok rád – mosolygott rám, aztán egy csókkal gratulált.

-    Mind a ketten döntőt játszunk – csimpaszkodtam a nyakába. – Amúgy, hogy jutottál be a pályára?

-    Azért mégiscsak én vagyok Bastian Schweinsteiger – húzta ki magát viccesen. – Na, hagylak is. Ünnepelgessetek, én megvárlak kinn, meg osztok autógrammot, mert megígértem meccs alatt – sóhajtozott, aztán összeszedte magát. – Szia, engem várnak a világ legjobb rajongói – távozott színpadiasan, rájátszva a dologra.

Újra elvegyültem a csapattársak között, aztán hamarosan néhány pályára beengedett újságíró, és riporter is közénk férkőzött, mi pedig gyors interjúkat adtunk, amik többek között arról szóltak, hogy nagyon boldogak vagyunk, de tudjuk, hogy a Frankfurt ellen nem lesz könnyű dolgunk a döntőben. Valahonnan közben a méltán híres bajor sör is előkerült, és ha már így alakult, egyikünk sem hagyta ki az alkalmat egy-egy korsó elfogyasztására. Ezek után én elköszöntem, mert nem akartam nagyon megváratni Bastiant. Mire kiértem már a kocsiban ült, és a rádióból szóló dalt dúdolgatta, de mikor meglátott abbahagyta, és elmosolyodott. Beindította a kocsit, aztán indultunk is haza. Egészen hazáig mosolygott, ami alapjáraton nem is lett volna furcsa, de volt egy olyan érzésem, hogy valamit tervez. Azonban mikor beléptem az ajtón, és megláttam a sok embert, mégis meglepődtem.

-    Gratulálunk! – harsogták.

-    Jaj, de bolond vagy – fordultam hátra Bastihoz, és figyelmességéért egy puszival jutalmaztam.

A kisebb tömegben először a lányokat, Kathrint, Lottét és Liviát láttam meg, akikkel a két év alatt nem romlott meg a kapcsolatom, sőt inkább még szorosabb lett. Mivel tőlük nem álltak messze párjaik, Manu, Benni és Marko, őket is hamar kiszúrtam. A többieket igazán csak akkor, mikor beszélgetni kezdtem velük. Természetesen Lukas is ott volt Louval, aki már igazi nagyfiúvá vált, és a focista karrierjét is megkezdte azzal, hogy klubban kezdett játszani. De Toni, és Iviva Olic is jelent volt. Utóbbi, elmondása szerint azért, mert nem akart kimaradni a buliból, de egy cseppet sem bántam, hogy ő is eljött, ugyanis már nem sokáig tudhatjuk köreinkben, mivel a szezon végén a Wolfsburghoz igazol. Kihasználva a májusi jó időt a kertben ültünk le beszélgetni.

-    Mesélj, milyen volt a meccs, milyen érzés! – kérték.

-    Jaj, tudjátok ti nagyon jól, milyen érzés – hárítottam.

-    De mi női szemmel akarjuk látni – szólalt meg Manu, az első, aki talált valamilyen kifogást.

-    Hát mi is ugyanazokat érezzük, mint ti – néztem erősítésként a három lányra. – Boldog vagyok, és legszívesebben kiállnék a világ legmagasabb pontjára, és onnan kiabálnám mindenkinek, hogy döntősek vagyunk – nevettem.

-    Tényleg nincs különbség – helyeseltek a srácok.

-    Most feljött ez az érzés – merengett Benni. – Nincs annál jobb a világon.

-    A győzelem – gondolt bele mindenki, és magában egy-egy győzelmet pergettek végig.

-    Akkor leszek én nagyon boldog, ha mi megnyerjük a kupát, ti is megnyeritek a kupát, és még a BL-t is – néztem Bastiékra.

-    Akkor mi is azok leszünk – bólogatott Ivi.

-    Viszont lejár a szerződésed – említette meg Benni.

Igaza volt. 2010-ben két évre írtam alá, és ez az ide szezonnal lejár. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit tegyek. A vezetőség szeretné, ha maradnék, és igazából én is, de lehet, hogy igaza volt anyámnak, és tényleg vannak fontosabb dolgok az életben. Bár ez így nem jelenthető ki. Inkább csak vannak más fontos dolgok, amik között időnkként döntenünk kell. Egy vigaszom volt gondolataim kavalkádja között, mégpedig Bastian, aki biztosított róla, hogy bárhogy döntök, ő mellettem fog állni.

-    Hosszabbítasz? – kérdezték többen is, mivel nem válaszoltam.

-    Nem tudom – motyogtam. Nem szerettem, ha nem vagyok biztos a dolgaimban.

Itt kisebb háborgások voltak, mivel szerintük egyértelmű lenne a hosszabbítás. A második szezonra már kiharcoltam, hogy minden meccsen kezdő legyek, miután Juliát hosszú kiesése alatt tökéletesen pótoltam.

-    Végül is van egy elméletem – teremtettem csendet. – Ha megnyerjük a kupadöntőt, abbahagyom. Ha nem, akkor folytatom. Elvégre a csúcson kell abbahagyni, vagy mi a szösz.

Mindannyian ismertek annyira, hogy tudják, hiába próbálnak rám hatni, ezt én fogom eldönteni, egyedül. Csak Basti véleményére adtam volna. Ha azt mondta volna, hogy hagyjam abba, biztos, hogy szó nélkül megtettem volna. Lukasszal gyerekkorom óta tökéletes kapcsolatom volt, ha azt a pár évet leszámítjuk, de szerencsére minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ugyanannyira bíztam benne, mint előtte, tudtam, hogy bármivel fordulhatok felé továbbra is, de mégis más volt. Ugyanúgy szerettem, de mint férfi már Bastian volt az első helyen a szívemben. Vele is meg tudtam beszélni bármit, ugyanúgy bíztam benne, mint Lukasban, és elmondhatatlanul szerettem. Ezt bizonyítja az együtt töltött két év is. Néha sok időnek érzem a két évet, hiszen annyi minden történt, kezdve az első randinkkal, amire még mai napig is nevetve gondolunk vissza, a világbajnokággal, ahol egy nagycsaládra tettem szert, egészen idáig. Néha viszont borzalmasan kevésnek, mert vele egy élet is kevés. Az első szezonban, amit a Bayernnél töltöttem, csak az ötödik helyen végeztünk, de a Bundesliga Cup megnyerése némi vigaszt jelentett. Olyan élményekben volt részem, amiről gyerekként csak álmodtam, de a legfontosabb, hogy azt csinálom, amit szeretek, amit mindig is szerettem volna. Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiknél jobbat nem is kívánhatnék. Egy olyan közösség tagja vagyok, akik emberileg többé tesznek. A csapatba megtanultam mindig hinni, nem feladni, és a végsőkig küzdeni. Megtanultam kezelni a kritikákat, lereagálni a pletykákat, és nem foglalkozni azokkal, akik nem érdemlik meg. Nem mondom, hogy ezek azelőtt nem mentek, de csak ezekben az időkben teljesedtek ki igazán, és ezért borzalmasan hálás vagyok mindenkinek, aki segített benne. Gondolataimat Basti törte meg.

-    Szóval – került elő az első pezsgős üveg. – Május tizenkettedikére.

Boldogan néztem végig a poharat magasba emelő társaságon. A világbajnokságon nem csak szert tettem egy nagycsaládra, de meg is tartottam, és erre büszke voltam. Ami a szüleimet illeti, apa ez alakommal is megbékélt, és bár nem gyakran, de legalább hajlandó volt szóba állni velem. Anyával talán kétszer beszéltem, de ezen meg sem lepődtem. Tudtam, hogy ez lesz, és így vágtam neki, szóval nem ért meglepetésként, hogy két év múlva se tudott rajta túllépni.

Szerencsére a kis összejövetelünkön mindenki tudta, hogy alkoholból mennyit szabad inni, így nem történt az este folyamán semmi említésre méltó dolog. Néhányaknak kicsit megeredt a nyelve, például Ivicának, aki elmesélte a fél életét, de lehet, hogy az egészre is képes lett volna, ha a többiek nem viszik magukkal, mikor hazafelé indultak. Összességében nagyszerű este volt, habár nem hiszem, hogy bárki vagy bármi el tudta volna most venni a jókedvem.

-    Nem akarok hazamenni – állt meg apja előtt, karba tett kézzel Lou.

-    Olyan nincs. Megyünk, és kész. Már nagyon késő van, rég aludnod kellene.

-    Ha álmos vagy, akkor feküdj le, én még nem vagyok – ásított egyet, amin jót nevettünk.

-    Látjuk.

-    Lou, nem akarsz itt aludni ma? – kérdezte végül Basti.

-    De. Apa, kérlek – csimpaszkodott Lukasra, aki lemondóan sóhajtott, és rábólintott a dologra. – Szeretlek – ölelte át keresztfiunk.

-    De szót fogadsz! – utasította Lukas, mielőtt elment.

-    Én mindig jó vagyok – kérte ki magának, amin megint csak jót derültünk, ugyanis nem a jóságáról híres a kissrác. Igazi csibész volt, mindig tudta, hogy mivel terelheti el a figyelmünket, amíg ő valami rosszaságot csinált. Egyszer például náluk ebédeltünk, és nem szerette azt az ételt, amit elé raktak, mégis meg kellett ennie. Addig ült a tányérja fölött, míg kitalálta, hogy ő látott egy egeret elszaladni az ajtó mellett. Mindannyian felálltunk, hogy megnézzük, tényleg van-e egér, és mire visszaültünk már üres volt a tányérja. Moni megdicsérte, hogy megette, de nem sokkal később, mikor Lukas kidobta a joghurtos dobozt, látta, hogy Lou kajája nem a gyomrában, hanem a kukában végezte. Azóta nem hisszük el neki, ha ilyeneket mondd.

Lukas hazament, mi pedig szépen, egymás után megfürödtünk. Louisnak a vendégszobában ágyaztunk meg, és miután megfürdött, le is fektettük. Mi is követtük példáját, és a hosszú, boldog nap után hamar el is aludtunk.

-    Nikki – lökdösött Lou.

-    Mi az? – nyöszörögtem.

-    Nem tudok aludni.

-    Gyere, feküdj be közénk – mondtam neki, majd betakartam, és már aludtam is tovább.

Reggel sem magamtól ébredtem, de ezúttal Bastian hangja rázott fel álmomból.

-    Hát te, mikor jöttél át? – kérdezte valószínűleg Louistól.

-    Éjszaka – érkezett a tömör válasz.

-    Nem tudott aludni, most viszont én nem tudok – dünnyögtem a párnámba.

-    Már ne is aludj. Tízre mész edzésre, nem?

-    De.

-    Úgy fél órád van – jelentette be Basti, mire kipattantam az ágyból.

-    Miért nem keltettél fel?

-    Én is most keltem. Ha hiszed, ha nem álmomban nem tudlak felkelteni.

-    Oké-oké – tettem fel a kezem megadóan.

-    Most hol van Lou? – nézett szét a szobában, de eltűnt.

-    Remek – morogtam.

Végül is a konyhában találtuk meg a hűtő előtt állva. Elég önálló gyerek, ezt be kell vallani.

-    Elmentem – adtam egy puszit Bastiannak, majd Lounak is, és már ott sem voltam.

Az edzés természetesen jó hangulatban telt. Mindenki boldog volt, és ez látszott is a munkánkon. Mindannyian reméltük, hogy ez a döntőig kitart. Annyira vártuk tizenkettedikét, hogy a napok is túl hosszúnak tűntek. A Bayern Real Madrid elleni meccsére elkísértem a srácokat Madridba, és elmondhatatlanul jól éreztem magam. A stadionban borzalmasan jó hangulat volt, ilyenbe még nem igazán volt részem. A végén pedig sok izgalmak után tizenegyesekkel a Bayern jutott tovább, így ők a kupadöntő után a Bajnokok Ligája döntőjében is szerepelnek majd. Végül sok várakozás után eljött az a bizonyos nap, amelyet annyira vártam: május 12, Berlin, Kupadöntő.

Az első tizenöt percben kiderült, hogy mi akarjuk jobban azt a kupát, ugyanis lelkesedésünket Berlinbe is magunkkal hoztuk. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy az első félidőben mi játszottunk jobban, bár voltak olyan momentumok mikor úgy éreztem, meg fog állni a szívem. Például a félidő előtt pár perccel mikor szabadrúgásból majdnem bekajáltunk egy gólt, de szerencsére van nekünk egy kiváló kapusunk, Längert személyében. A második félidőre mi kicsit lelassulva jöttünk ki, a Frankfurt pedig támadóbb szellemmel, így kiegyenlítődött a labdabirtoklás, és az egész játék. A 63. percig szenvedtünk, hogy összehozzunk valamit, akárcsak ellenfeleink, akiknek szintén ez volt a szándékok. Ám ezúttal mi valósítottuk meg elsőre gondolatainkat, és egy szöglet után ebben a percben született meg az első gólunk, melyet fejjel szereztünk meg. 1-0. A vezetéssel visszatért lelkesedésünk, és a hátrányban lévő Frankfurt már nem tudta érvényesíteni saját játékát, és a hosszabbításban sikerült még egy gólt szereznünk, ezzel beállítva a kettő nullás végeredményt. Amit az elődöntő után éreztünk az ennek a győzelemnek a közelébe sem ért. Ez volt a csapat első kupagyőzelme, és nagyon büszke voltam rá, hogy ott lehettem ezen a napon, és végigjátszhattam a meccset, még ha gólt nem is rúgtam. Hatalmas ünneplés vette kezdetét, de aztán el kellett hagynunk a pályát, mert nem sokkal utánunk következett a másik kupadöntő, melyet a Bayern és a Dortmund játszott. Haza se mentem, és széles mosollyal az arcomon ültem le a lelátóra, miután Bastival váltottam pár szót. Ez a meccs sajnos nem úgy alakult, ahogy terveztük, ami némiképp rontott a hangulatomon. Látni, ahogy a csapat csalódottan veszi tudomásul, hogy megint alulmarad a Dortmunddal szembe, rosszabb volt, mintha én vesztettem volna el a trófeát. Az érmek átadása után a Dortmund is megkapta megérdemelt serlegét, és óriási ünneplésbe kezdtek ők is. Az öltözőben érezni lehetett a feszültséget, és a végtelen szomorúságot. Csend volt, csak a pakolászás hallatszott, és néhány hümmögés. Én is szótlanul álltam az ajtófélfának dőlve, és életemben először nagyközönség előtt sírtam el magam. Letöröltem a könnyeimet, és próbáltam erőt venni magamon. Láttam, hogy néhányan megrökönyödve néznek rám, mégsem éreztem magam megalázottnak vagy gyengének, ahogy mindig is gondoltam a sírásra. Ennyi érzelmi hatás nekem is sok volt egy napra. De nem akartam, hogy Basti így lásson, ezért inkább halkan eltűntem, mielőtt ő is felfedezte volna szomorúságom. A folyosón maradtam egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy vissza tudok menni anélkül, hogy Bastiannak még nagyobb fájdalmat okoznék.

-    Szia – láttam meg Joachim Löwöt közeledni.

-    Szia. Gratulálok a kupához – mosolygott rám, de tőlem csak egy keserű szájhúzásra tellett.

-    Így nem az igazi. Nem ajánlom, hogy bemenj oda – mutattam az ajtóra. – A temetésen nincs ilyen hangulat. – Úgy éreztem, nem tudok többet mondani, mert ha kinyitom a számat, a könnycsatornáim kapui is kinyitódnának.

-    Én csak úgy érzem, mindenképpen biztosítanom kell őket arról, hogy elvesztett meccsek után is számíthatnak rám. Bár valószínűleg a Bayern edzője is így tett, vagy így fog tenni.

-    Lehet, mégis jót tenne nekik, ha bemennél, és egy kis lelket öntenél beléjük – gondoltam át. – Heynckes épp annyira maga alatt van, mint a játékosok, képtelen bármit is mondani. – Véleményem az új edzőről nem volt túl pozitív. Miután a 2010/2012-es szezon nem úgy alakult a Bayern számára, ahogy szerették volna, van Gaalt még a szezon vége előtt menesztették, és a következő évben már Jupp Heynckes kezébe került a csapat.

-    Gyere te is, neked is elkél egy kis lelki fröccs – karolta át a vállam, ami viszont kezdett számomra kellemetlenné válni. Nem azért, mert ő érintett meg, azzal semmi bajom nem lenne alapjáraton. Csak ma már a sírós elvemet is feladtam, és kezdem úgy érezni, hogy ő már sajnál. Azt pedig mindennél jobban utálom.

Visszamentünk az öltözőbe, ahol távollétem alatt egy fokkal se lett jobb a hangulat. Joachim váltott pár szót Heynckesszel, aztán pár szót mondott a srácoknak is. Ő tényleg tudta lelkesíteni a csapatot, még akkor is, ha beszéde főleg a válogatottaknak szólt. Bastival közben összenéztünk, és azt hiszem akkor ott olvastunk egymás gondolataiban. Mindent ki lehetett olvasni a szeméből. Odaléptem hozzá, és nagyon szorosan öleltem át. Nem is tudom, meddig álltunk így, de mindketten erőt merítettünk egymásból. A következő nap borzalmasan telt el. Bastian fancsali fejet vágott, és morgolódott, de hétfőtől már a bajnokok ligájára koncentrált.

Sajnos nem a Dortmund elleni vereség volt a legfájóbb pont az évben. Május 19-én a BL döntőben olyan vereséget szenvedtek, szó szerint, amit senkinek sem kívánok. Sokkal jobb játékkal, hazai pályán, úgy, hogy a Chelseanek köze nem volt a játékhoz… ez tényleg vereség volt. Egész meccs alatt egyszer sem volt szerencséjük, mert onnan már csak az hiányzott. Kismillió helyzet, megannyi szöglet, és csak egyetlen egyszer sikerült a labdát a hálóba juttatni. Müller gólja után a nagy örömben nem zártak olyan hamar vissza, szétszórtabbak voltak, és ezt Drogba három percre rá rögtön ki is használta. Az egy-egyes eredmény a fél órás hosszabbítás végéig megmaradt. A fél órában a bayern továbbra is szerencse ellen játszott, és nem a Chelsea ellen, ugyanis ők a büntetőkre hajtottak, ami végül össze is jött nekik. Jobb lelkiállapottal álltak fel a kapuval szemben, mieink közül pedig alig-alig akadt bátor jelentkező. A legtöbben kihúzták magukat a felelősség alól, és az egyik büntetőt Manuelnek kellett rúgni, ami engem kicsit felháborított. Ott volt egy halom jó játékos, aki odaállt volna, megvágta volna, és megnyerték volna. Megértem, hogy nagy a nyomás ilyenkor, de erre nem gondolhatnak. Oda kell állni, és meg kell csinálni. A Dortmund utána a Chelsea-től még fájdalmasabb vereség következett. Többen is, köztük Bastian még a pályán összeomlott, amit mindennél rosszabb volt látnom. Idegesített, hogy nem tehettem semmit, hogy nem lehettem oda hozzá, hogy megöleljem, és valahogy megnyugtassam. Tudtam, hogyha be is mehetnék a pályára, azzal sem érnék el semmit. Ilyen helyzetben nincsenek jó szavak, nincsenek megfelelő tettek. Szomorúság van, csalódottság és veszteség, amin egy jó ideig nem lehet változtatni. Talán az idő múlásával majd nem egy elvesztett döntőre fognak visszagondolni, hanem arra, hogy ott voltak a döntőben, és ők mindent megtettek. A büntetőket leszámítva. Utálatos érzés elvenni az ezüstérmet, mikor csak arra vágysz, hogy a kupát emelhesd a magasba, és mégis kötelező. Ilyenkor természetesen csak elveszik az érmet, és már mennek is le az öltözőbe. Bastian valószínűleg ugyanannyira vágyott az ölelésemre, mint én az övre, mert engem keresett, és amint meglátott szinte fájdalmasan húzott magához. Ezen a szombaton is sokáig álltunk így, az sem érdekelt, hogy izzadt. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy sírt. Biztos vagyok benne, hogy próbálta visszatartani, de a mellkasa hullámzott. A ténytől, hogy ennyire szomorú nekem is sírhatnékom volt, de most azt éreztem, hogy nem sírhatok. Nekem őt kell valahogy támogatnom, és ahhoz erősnek kell lennem. Azután nem csak egy-két napig tartott a rossz hangulat. Ez sokkal több jelentőséggel bírt, és most nem volt másik döntő, másik meccs, amelyik miatt össze kellett szedniük magukat. A Hollandia elleni mérkőzésen többen nem is játszottak, bár nem tudom, hogy ez milyen arányban volt a BL elvesztése és a pihentetés között. Azt a meccset megnyerték, és Basti már néhány mosolyt is elengedett aznap, aminek nagyon örültem. A válogatottba természetesen ebben az évben is behívták, és elég valószínű volt, hogy nem csak a bő keretbe, hanem a szűkítettbe is ott lesz. A válogatott azon tagjai, akik már nem játszottak mérkőzést, szóval a münchenieket leszámítva már korábban megkezdték a felkészülést az edzőtáborban, ők viszont csak később az utolsó hétre kapcsolódtak be, így kihagyták a Svájc ellen 5-2-re elvesztett meccset, de az Izrael fölött aratott győzelmben már ők is kivették a részüket, bár Bastinak akadt egy kis probléma a sípcsontjával, így ő a kispadról nézte végig az eseményeket. Az edzőtáborba nem tartottam vele, kicsit egyedül szerettem volna lenni, és átgondolni még egyszer, alaposan a hosszabbítsak vagy ne hosszabbítsak kérdést. Minden lehetőséget végig akartam venni, és ezt csak akkor tehettem meg, ha nem tereli el a figyelmem semmi. A válogatott edzőtáborát esténként Basti elmesélése alapján éltem meg, és a honlapra felkerült videók alapján is értesültem valamelyest az eseményekről. A végleges döntést végül Bastian hazaérkezése előtti utolsó napon hoztam meg. Mikor felkeltem, tudtam, hogy kell cselekednem. Bastinak küldtem egy visszahívót, mert nem tudtam, hogy ráér-e, de rögtön vissza is hívott. Elmondtam neki, hogy döntöttem, mert szerettem volna vele is megbeszélni még egyszer, mielőtt bemegyek, és elintézem a dolgokat. Ő újra biztosított arról, hogy mellettem van, így aztán nyugodt lelkiállapottal ültem kocsiba, hogy lezárjam ezt a hosszúra nyújtott tanácstalan időszakot.