A focin keresztül - Rossz napok

Sziasztok! Már egy ideje megvan az 5 komment, tudom. De csak most volt időm. Köszönöm az előző kommenteket, üdv az új olvasóknak :) Várom ehhez a részhez is az 5 komit, írjatok,írjatok :) Holnap jön a Változások új része is:)
Puszii
Másnap reggel egy kicsit sem kipihenten mentem ki a konyhába. Meg akartam várni, míg Basti elmegy az edzésére, de nagyon éhes voltam. Gyorsan összeraktam egy szendvicset, miközben Bastian végig nézett. Szó nélkül vonultam be a szobába, ahová utánam jött.

-          Sarah ma itt ebédel. nem szeretném, ha jelenetet rendeznél – közölte, majd megcsörgette a kulcsot. – Elmentem.

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Idióta, ne aggódj, nem fogok jelenetet rendezni, mert nem leszek itthon. Érezzétek csak jól magatokat. Miközben hasonló gondolatok jártak a fejemben én is elindultam kifelé. Épp a kaput akarta bezárni. Figyelmen kívül hagytam, bementem a garázsba, és kitolattam a kocsival. Kiszálltam, hogy bezárjam a kaput, de addigra ő már ott volt.

-          Sziasztok, fiatalok! – kiabált át Lukas jókedvűen.

-          Szia, Lukas – mondtunk egyszerre, mire azonnal mérgesen meredtünk egymásra.

Gyorsan beszálltam a kocsiba, és Kathrinig meg sem álltam. Reméltem, hogy otthon van, és nincs edzése. Lukashoz nem akartam menni, ki akartam hagyni a magánéletünkből. Basti úgyis hozzá fog menni, szóval elég ha egy oldalról kapja. Szerencsém volt.

-          Szia Kathrin, Nikki vagyok – szóltam bele a kapucsengőbe, és már hallottam is, hogy nyílik a kapu.

-          Szia. Mi járatban? – érdeklődött

-          El tudnál viselni ma éjszakára?

-          Persze, de majd lesz egy edzésem délután. Miért nem otthon vagy?

-          Összevesztünk, nem akarom látni, ráadásul meghívta ebédre az exnőjét. Hát nem fogok vele jópofizni. Csináljanak csak, amit akarnak.

-          Na jó, várj-várj – nézett rám meglepetten. – Min vesztetek össze?

-          Kin, a helyes kérdés. Sarah felhívta, én vettem fel, közölte, hogy visszaszerzi, ami az övé,azaz Bastiant. Féltékeny lettem, összevesztünk, különaludtunk, javasoltam neki, hogy hívja fel Sarah-t, ha nem tud egyedül aludni, ő pedig meg is tette, és meghívta ma ebédre. Röviden és tömören ennyi.

-          Csak próbált bosszút állni. Ne hagyd, hogy sikerüljön neki. Menj haza ebédre, viselkedj úgy Sarah-val, mintha bírnád. Mérges lesz tőle.

-          Dehogy megyek. Így legalább kiderül, meddig képes elmenni. Inkább most derüljön ki, mint évekkel később.

-          Nem csalna meg – vágta ráá egyből. – nem megy el semeddig. Ha úgy érzi, hogy Sarah a határokat feszegeti el fogja küldeni. Menj haza ebédre. Csinálj kaját. Ha hagyod magad, ő fog jobban kijönni az egészből.

-          Az unokatesód ellen vagy? – nevettem ki.

-          Nem. Értetek vagyok. Csak csináld, amit mondtam, és meglátod, holnap már ezerrel fog pedálozni.

-          Oké, köszi.

-          Itt vagy még? – jegyezte meg viccesen.

Egy kicsit jobb kedvvel, de ugyan olyan haraggal indultam hazafelé. Út közben felhívtam Lukast.

-          Sarah vegetáriánus? – kérdeztem.

-          Igen. Miért?

-          Mert ma nálunk ebédel. Csinálok neki kaját, csak azt nem tudom, hogy mit csináljak.

-          Magatoknak csinálj fasírtot, mivel úgyis fasírtban vagytok – nevetett a saját viccén. - A csajnak meg vegafasírtot. Ha lehet, tegyél bele ciánt, köszi – nevetett fel újra.

-          Sosem csináltam még vegakaját. Hogy a fenébe kell?

-          Keress neten receptet. Biztos van.

-          Oks. Kösz. Szia – köszöntem el gyorsan.

Otthon megnéztem a receptet, majd visszamentem a boltba hozzávalókért. Gyorsan megcsináltam a fasírtokat. Csináltam hozzá krumplipürét, és vettem hozzá savanyúságot. Sarah kajájától legalább ötször majdnem elhánytam magam, de ha ő ezt szereti, áldásom rá. Mikor megjöttek gyorsan ajtót nyitottam, adtam Sarah-nak két puszit, közben megdicsértem a parfümét, ami egyébként erősen csavarta az orromat. Bastira még csak rá sem néztem. Gyorsan tálaltam a kaját.

-          Vegetáriánus vagyok – nézett fel a körmeiről és úgy közölte, mintha ez egyértelmű lett volna. Mondjuk az is volt. Csak rá kell nézni.

-          Valahogy kitaláltam – néztem rá lesajnálóan, de aztán gyorsan visszavettem az álarcot. – neked direkt olyat készítettem - mentem vissza a konyhába.

Undorodva kezdtem el kiszedni a tányérra, miközben megjelent Basti is.

-          Mit csinálsz? – vont kérdőre

-          Vendégül látom. Ha éhes vagy szedjél magadnak – hagytam ott.

Visszamentem Sarah-hoz, és letettem elé a fasírtnak nevezett zöldségombócot.

-          Basti hol van? – érdeklődött vinnyogva.

-          Mindjárt jön.

Az említett meg is jelent, és enni kezdtünk. Basti szólalt meg leghamarabb.

-          Nagyon finom lett – dicsért meg.

-          Ízlik, Sarah? – fordultam felé, mintha nem is hallottam volna Bastiant.

-          Igen, finom lett tényleg. Sokszor főzöl? – kérdezte egy fokkal barátságosabb hangon.

-          Nem.

Amíg nálunk tartózkodott végig kedveskedtem neki. Bastian feje egyre vörösebb lett, és egyértelműen látszott rajta, hogy legszívesebben elküldte volna Sarah-t.

-          Mennem kell – jelentette be Sarah, mire alig láthatóan megkönnyebbültem. Végre elhúz innen ez a liba, én nem az én pasimmal flörtölget. Előttem! Kiakasztó…

-          Ha gondolod, megismértelhetnénk majd valamikor ezt az ebédet – mondtam Sarahnak, mire Bastian agya végleg eldurrant.

-          Nem. Nem ismételhetjük meg. Bőven elég volt ez a két óra. Sarah, már sokszor elmondtam, de ez az utolsó, nem fogom többet elmondnai, nem vagyok papagáj. Nem akarok többet találkozni veled. Lépj túl rajtam, mert nekem már nem kellesz! – mondta iszonyat mérgesen, minden egyes szót alaposan megnyomva. – Veled meg még beszélünk – nézett rám jelentőségteljesen, majd felrohant a lépcsőn, és hangosan bevágta maga után az ajtót.

Sarah sírással küzködve nézett rám mérgesen, majd hátat fordított, és elment. Még mielőtt Basti eljött volna én is követtem Sarah példáját, és leléptem. Egy teljes órával hamarabb értem oda az edzésre, de nem érdekelt. Elővettem a beléptető kártyám, majd bementem. Pillanatok alatt átöltöztem, fogtam egy kosárlabdát, és már a kosárpályán is voltam. A labdát teljes erőből vágtam neki a palánknak, mire hangosan kezdett rezegni. Kosarazni mindig is akkor szerettem, ha ideges voltam. Ezúttal is sikerült levezetni a felgyülemlett feszültséget, de sajnos a megoldást ez alkalommal sem találtam meg közben.

-          Egy kis pluszedzés? – lépett be Thomas, az egyik edzőnk. – Nem elég az általam levezényelt edzés? – tetette a felháborodást. – Szóval, mi a baj? – ült le mellém a padra.

-          Nem érdekes. csak veszekedtünk Bastiannal, de majd megoldjuk valahogy.

-          Családi balhé… abból van a legtöbb – merengett el, de nem folytatta, én pedig nem éreztem úgy, hogy jogom van erről tudni, ezért nem faggattam. – Na, tíz perc múlva edzés. – veregette meg a vállam, és otthagyott.

Mire kiértem a pályára, már a csapat nagy része ott volt, meg egy nem kívánatos személy is.

-          Mit csinálsz itt? – álltam meg Bastian előtt.

-          Eljöttél otthonról, pedig szóltam, hogy beszélni akarok veled.

-          Igen. Majd beszélünk edzés utána, ha haza megyek.

-          De én nem akarok addig várni.

-          Edzésem van – néztem hátra, amikor a nevemet kiabálták.

-          Nem érdekel – emelte fel a hangját Basti, mire mindenki ránk nézett.

-          Ne kiabálj velem. Menj el, vagy kirakatlak! – kiabáltam én is rá, majd ő duzzogva a bejárat felé indult.

-          Akkor…elkezdhetnénk végre az edzést? – kérdezte Karin.

-          Elnézést – kértem bocsánatot a közjátékért, és beálltam a sorba.

Az edzés után igyekeztem kifelé, hogy ne kelljen tovább a fürkésző tekintetek kereszttüzében állni. Utáltam, ha sajnáltam. Ők pedig pont ezt tették, miközben azt várták, vajon mikor fogok kitörni. De nem akartam máson kitölteni a mérgemet, ezért indultam egyből haza.

-          Te mit gondolsz? Hogy odajössz az edzésemre, és majd otthagyok mindent, csakhogy veled beszélhessek? Jól vésd az eszedbe Schweinsteiger, amíg nem tisztelsz annyira, hogy mások előtt ne kiabálj velem, addig nincs miről beszéltünk. – indítottam egyből, ahogy beléptem az ajtón.

-          Hülye voltam, sajnálom. Nem kellett volna odamennem – jelent meg lehajtott fejjel. – Ezt az egész veszekedést el se kellett volna kezdenünk. Te tudod egyáltalán, hogy min veszekszünk?

-          Nem. Te  tudod, hogy féltékeny vagyok, én be is vallottam, egyszerűen nem tudom, de mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok megbocsájtani – próbálkoztunk meg ezúttal a normális beszélgetéssel.

-          Szeretlek – ölelt volna át, de elhúzódtam. – Ugye… ugye te is szeretsz még? – kérdezte mikor nem válaszoltam. – Nikki? – szólt rám még egyszer kétségbeesetten.

-          Igen. Ez nem változik meg ilyen hamar, de most nem tudom mit akarok, Bastian. Tudom, hogy én mondtam, hogy hívd fel Sarah-t, de az, hogy tényleg felíhvtad nagyon aljas húzás volt. Ráadásul megalázol a csapattársaim előtt. Ha ezt csinálod, akor lehet, hogy ez így nekem nem kell.

Gőzöm sincs, hogy ez a gondolat, mikor fogalmazódott meg bennem, csak azt, hogy jelenleg így éreztem, és ki kellett mondanom. Szomorúan nézett vissza rám, nekem pedig lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

-          Ezt vegyem… vegyem úgy, hogy vége? – törte meg a beálló csendet.

-          Nem, csak egy kis időt kérek. Visszamegyek a házamba, hogy gondolkozhassak.

Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy akkor képtelen leszek otthagyni. Gyorsan összeszedtem pár napra való ruhát, és fél óra múlva már a kocsiban ültem. Felnéztem a szobánk ablakába, ahol Basti állt, és nézte, ahogy elmegyek. Fájdalmasan nehezen sikerült levennek róla a szemem, hogy az útra koncentráljak.

Amint beléptem az ajtón, kitört belőlem az eddig elfojtott sírás. Mikor sikerült magam összeszednem írtam egy SMS-t Lukasnka, hogy egy darabig itt talál. Rögtön fel is hívott. Próbált nyugtatni, és közölte, hogy hülyeséget csinálok, és mire letettük már nekem sem tűnt ez olyan jó ötletnek, mint abban  a pillanatban, maikor kimondtam. Az edzéseken próbáltam mindent beleadni. Tudtam, hogy a magánéletem nem mehet a teljesítményemre, de mégsem sikerült összehoznom egy rendes feladatot se. karin nagyon mérges volt rám, folyton azt kérdezte, mi a bajom, de nem mondtam el. Egyik nap Thomas próbált meg velem beszélni, ő tudta, hogy miért vagyok most a pályán nulla. Felajánlotta a pszichológus, de elutasítottam. Ki az a hülye, aki azért ját sportpszichológushoz, mert összeveszett a szerelmével.

-          Te nem a szerelmeddel, hanem az életed értelmével vesztél össze – érkezett rá a válasz.

-          Az én életem értelme a foci – vágtam rá.

-          Akkor erre gondolj a pályán is. Most pedig menj haza, holnap meccs.

-          Nem hiszem, hogy játszatnotok kellene – búcsúztam egy jó tanáccsal.

-          Azt majd mi eldöntjük.

A hétvégi meccsen végül nem játszottam, amit most egy cseppet sem bántam. Bastival azóta se beszéltünk, de mindenről ő jutott az eszembe, és éreztem, hogy ebbe bele fogok őrülni. Kathrin és Lukas is folyamatosan járt hozzám. Lukas sokszor magával hozta Louist is. Ő volt képes egyedül megnevettetni. De amikor Bastiról kezdett mesélni, újra visszazuhantam a saját magam által kiásott lyukba.

-          Mikor költözöl majd vissza hozzánk? – kérdezte játék közben.

-          Nem tudom, Lou. Miért? – mosolyogtam rá.

-          Hát… Bastival mindig játszunk, te mikor fogsz velünk játszani?

-          Louis, menj, nézd meg, hol van a kék autód! – küldte el Lukas.

-          Nem kellett volna elküldened.

-          Nem szeretem, ha Bastiról mesél neked.

-          Hogy van? – mertem végre megkérdezni.

-          Őszintén? Pocsékul. Valami zombi néha benéz hozzánk, elmegy az edzésre, hogy végigbambulja azt, aztán otthon bezárkózik.

-          Ez is az én hibám.

-          Mikor jutsz végre valami döntésre? Csak mert elég szar bizonytalanságban élni. Ha szakítani akarsz vele, tedd meg, ha meg nem, akkor menjél vissza hozzá. Te is tudod, hogy nem bírjátok egymás nélkül.

-          Megtaláltam – szaladt be a szobába Lou a lehető legjobbkor. Ha felnő, még meg kell neki ezt köszönnöm.

Másnap kis késéssel érkeztem meg az edzésre. Rohantam az öltöző felé, amikor megláttam. Háttal állt nekem, és valamit nagyon nézett az ablakon keresztül. De mit keres itt? Reggel van edzése.

-          Basti – szólítottam meg halkan

Hihetetlen sebességgel fordult meg, és jutott el hozzám, hogy aztán a kajaiba zárhasson. Eddig is éreztem, hogy nélküle nem vagyok teljes, de akkor az ölelésében éreztem meg igazán, hogy mennyit is jelent nekem.

-          Mit csinálsz itt? – motyogtam a mellkasába.

-          Át lett téve az edzésem. Most végeztünk. Azt néztem, miért nem vagy a többiekkel.

-          Basszus, az edzés – néztem az órára. – Tíz perces késés. Rohannom kell, edzés után bemegyek hozzád… ha még mindig szívesen látott személy vagyok ott – kiabáltam neki futva, aztán eltűntem az öltözőben. Sohase öltöztem még át ilyen gyorsan. Futva indultam a pálya felé.

-          Inkább itt megvárlak – kiabálta utánam Basti.

Nem válaszoltam, csak rohantam a pályára. Hívtam Karint, hogy késni fogok, de tudtam, hogy le fog szidni.

-          Nem tudom mi dolgod volt, de remélem, ez többet nem fordul elő. Tíz perccel tovább maradsz – közölte mikor megjelentem.

-          Oké, ígérem, mostantól nem leszek olyan, mint egy hulla.

-          Tünés, ha nem akarod, hogy a tízből tizenöt perc legyen – mutatott a többiek felé.

Végre újra tudtam élvezni az edzést, és a végén még meg is lettem dicsérve. Karin lelépett az edzés után, így a tíz perces ráadásomat Thomasszal kellett kibírnom.

-          Tudom ám, hogy miért késtél ma – vigyorgott rám. – A teljesítményed alapján békülés volt, de nagyon. – Még mielőtt visszaszólhattam volna folytatta. – Futásról maradtál le, szóval itt előttem tessék tempózni, majd közben mondom, mit csinálj.

-          Nem békültünk még ki. Ott áll – mutattam fel az ablakra, ahol Basti volt. – Ezután megyek hozzá, és megbeszéljük.

-          Fokozófutás. Örülök, hogy végre visszakaptunk – vigyorgott továbbra is.

-          Ha-ha – szólaltam meg.

-          Futás közben nem beszélünk.

-          Mit tee… az előbb még te beszéltettél.

-          Futás közben nem beszélünk – ismételte meg továbbra is letörölhetetlen vigyorral az arcán. – Milyen békülés lesz? Megbaszélős? Nem beszél! – szólt rám, mielőtt bármit mondhattam volna.

-          Nagyon vicces, tényleg – vágtam be az unatkozó fejet. – Nem mehetnék inkább haza? – néztem rá könyörögve.

-          Vártam már, hogy mikor kérdezed meg. Na nyomás, de Karin meg ne tudja.

-          Köszi, örök hála – kezdtem el kifelé rohanni.

-          De érdekes, az előbb nem tudtál ilyen gyorsan futni – kötözködött újra, és nevetni kezdett magát.

Nagy sietségemben úgy rohantam el Basti mellett, mintha ott se lett volna. Megint rekordot döntöttem a gyors átöltözéssel, majd Bastihoz mentünk. Ő a saját kocsijával, és én is az enyémmel, mivel azzal jöttem. Benn a házban mindketten csöndbe voltunk. Nem tudtam, mit mondhatnék. Olyan érzésem volt, mintha visszamentünk volna az időbe addig, amikor közöltem, hogy szünetet akarok.

-          Bomba robbant ebbe a házba, vagy mi? – néztem szét, aztán inkább csendbe maradtam. nem illett ez most ide.

-          Gondolkoztál? – tért rá inkább a főtémánkra.

-          Igen. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon szarul voltam, nem teljesítettem az edzéseken. Nagyon hiányoztál, szóval én arra jutottam, hogy tök hülyeség volt az egész, csak megkínoztam magamat, de lényegében semmi olyanra nem jöttem rá, amit eddig ne tudtam volna. Úgyhogy, ha te is akarod még folytatni, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon.

-          De csak utánam – ölelt meg újból, és a nap hátralévő részében el sem engedett.

Másnap rendet raktam, mert pár válogatott csapattársa tiszteletét teszi nálunk ma este. Eredetileg úgy volt, hogy azért jönnek, hogy felvidítsák egy kicsit Bastiant, de erről most lemaradtak, úgyhogy valószínűleg egy kellemes beszélgetős estét fogunk élvezni kilencen.

-          Kik jönnek? – érdeklődtem Lukastól, mielőtt megjöttek volna.

-          Marko, Arne, Mesut, Manuel, Toni és Thomas.

Nem sokkal azután, hogy megszereztem ezeket az információkat, meg is jelentek. Én Marko mellett foglaltam helyet, és beszélgetni kezdtünk.

-          Szóval, mi is volt ez a nagy balhé? – kérdezte vigyorogva.

-          Nem tudom. Egyikünk se volt túl jó kedvében, exbarátnő felbukkant, vele együtt a féltékeny oldalam is, amiről nem is tudtam, hogy létezik, Basti rendes oldala, meg eltűnt. Összevesztünk, szüneteltünk, és most megint együtt.

-          Szerencsére. Na, mesélj, milyen újra focizni?

-          Nagyon jó – lelkesedtem egyből. – Már játszottam is, mondjuk sokat nem tettem hozzá a dologhoz.

-          Minden ember fontos. Akkor is, ha csak a pálya szélén ül a kispadon, akkor is ha felmegy a pályára, és semmit se csinál.

-          Még az is számít, aki öngólt rúg? – kérdeztem.

-          Persze – mondta komolyan. – Az ellenfélnek mindenképp – tette hozzá nevetve. – És… Thomas az egyik edződ, ugye?

-          Igen. Ismered? – lepődtem meg.

-          Mint a rossz pénzt. Hogy bírjátok? Edzés közben is nyomja a poénjait?

-          Az hagyján – kezdtem bele a mesélésbe, és már csak Mesut állított meg, aki megjelent, és közénk vágta magát.

-          Min nevettek? Csak nem az új viccemet hallottátok?

-          Szerencsére nem – vágtunk rá mindketten.

-          Ó, hát akkor be kell avassalak titeket.

-          Neee, könyörgöm! – néztem rá nagyon szépen, de még is belekezdett.

-          Szóval… hogy hívják a szűz lányt? – nézett ránk érdeklődve, mikor nem kapott választ folytatta. – Döntetlen.

-          Juhé, Mesut. Tényleg klassz – cikizte kis Marko.

Az este további része is kellemesen telt el. Basti folyton rám mosolyogott, én pedig nagyon boldog voltam, hogy végre kibékültünk.