Stole my heart

Sziasztok!

Na, most aztán egy nagyon kiugró novellával jelentkezem. Most mondhatnám, hogy a húgomnak írtam, mert nagy rajongójuk, vagy hogy a húgom szokta hallgatni, és megtetszett, de... hagyjuk a rizsát. Nevetni nem ér, olvasni és kommentelni viszont igen. Gondoljatok rám holnap, mert vizsgázok, tessék szurkolni, mert különben megbukok:D Csókpuszi, N.

- Boldog Szülinapot! – emelte mindenki magasba a poharát a 19. születésnapom alkalmából. Anya nem volt otthon, úgyhogy hatalmas házibulit rendeztem, amire még annál is többen jöttek el, mint számítottam. Az italok gyorsan fogytak, mindig odajött hozzám valaki, hogy felköszöntsön, és velük be is dobtam pár koktélt, így hamar sikerült teljesen lerészegednem.

Szétdobált poharak mindenhol, az egyik virágcserepébe hányás, a konyhában törött üvegek, a fejemben mérhetetlen fejfájás. Ez fogadott másnap reggel, és csak arra emlékeztem, hogy nagyon jól éreztük magunkat, táncoltunk, kiabáltunk, és nem akartuk, hogy vége legyen az estének. Ettem pár falatot, de ez nem volt túl jó ötlet, mert rögtön a WC-hez kellett rohannom. Miközben kiadtam magamból minden alkoholt, eldöntöttem, hogy ma semmit nem fogok csinálni, majd másnap takarítok csak, ám arra nem számítottam, hogy anya egy nappal korábban jön haza.

- Loren! – harsant fel a hangja. Ijedtemben felpattantam, mire a fejem lüktetni kezdett, és azonnal vissza kellett térdelnem a vécé mellé. – Loren! – A szemem sarkából láttam, hogy megáll a fürdőszoba ajtajánál, és onnan kezd el ordítozni. Szólni akartam neki, hogy vegyen vissza a hangerőből, mert borzalmasan vagyok, de nem volt időm. Nem hallgatott meg. – Ennek itt hivatalosan is vége! Többet nem fogod felforgatni a lakást, amíg én nem vagyok itthon!

Egy éve kapott egy állásajánlatot a One Directiontől, hogy amíg turnéznak, legyen  szakácsuk. Nem akarta elfogadni, mert nem szeretett volna egyedül hagyni engem, – édesapám még kiskoromban meghalt – de rábeszéltem. Megígértem mindent, amit csak lehetett, hogy aztán semmit se tartsak be belőle. Nem volt szándékos, az egyik buli után jött a másik, néha lebuktam, néha nem. Én csak egyszerűen élveztem a szabadságot.

- Három nap múlva újra útnak indulunk a fiúkkal, és most te is velem fogsz jönni. Majd azok a srácok megtanítják neked, hogy nem csak így lehet bulizni, és hogy igenis küzdeni kell mindenért, amit el szeretnél érni. – Hogy voltak-e egyáltalán céljaim, azt még magam sem tudtam, de most hirtelen egy valamit nagyon el akartam érni, mégpedig hogy itthon maradhassak. Semmi kedvem nem volt öt sztárocskával meg fene tudja, hány dolgos felnőttel utazgatni egy buszban. Mellesleg anya elmélete már ott megbukott, hogy majd a fiúk megtanítanak küzdeni. Könyörgöm, megvan mindenük, még a kisujjukat se kell megmozdítaniuk. – Nincs vita! Kezdhetsz pakolni!

Óriási. Anyát nem tudtam lebeszélni az őrült tervéről, úgyhogy most bőröndökkel és táskákkal a vállamon indultam meg a busz felé. Kiderült, hogy még csak nem is a fiúkkal leszek egy buszon, hanem a testőrökkel, konyhásokkal, egyszóval sok magányos, idős emberrel. Nagyon izgalmasnak tűnt. Illedelmesen bemutatkoztam, amikor felszálltam a buszra, azért bunkó mégse lehetek, mellesleg nem ők tehetnek arról, hogy itt kell lennem, aztán levágtam magam egy sarokba, és megfogadtam, hogy én innen el sem fogok mozdulni ebben a három hónapban. A barátaim teljesen belelkesültek, néhányan irigyek is voltak rám. Nem tudták elhinni, hogy nem örülök annak, hogy bejárhatom a világot, mellesleg ekkora sztárokkal, de a lelkesedésük ezúttal nem ragadt át rám. Semmi sem tudott meggyőzni arról, hogy ez jó móka lesz.

Éppen bedugtam a fülembe a zenét, amikor valaki leült velem szembe, és kérdezgetni kezdett. Kifaggatott az egész életemről, én meg illedelmes kislány módjára, türelmesen válaszolgattam. Anya egyszer felém pillantott, hogy viselkedek-e, de úgy tűnt elégedett azzal, amit lát, és visszatért a receptkönyvei olvasgatásához. Miközben hallgattam, hogy a legújabb ismerősöm mit mesél, azon gondolkoztam, milyen indokkal tudnék lelépni, illetve, hogy hová tudnék lelépni, ahol senki sem zaklat.

Pár óra kellett hozzá, hogy rájöjjek, lehetetlen az egyedüllét egy buszban. Mindenhol volt valaki, semmi magánszférám nem volt, mindent meg kellett osztani mindenkivel, ezért úgy döntöttem, nem tartom fenn tovább a jókislány látszatot. Ha nem leszek kedves, nem fogják keresni a társaságom.

- Aha, izgi sztori – mondtam unott hanggal az egyetlen testőrnek, aki a mi buszunkban tartózkodott. – Ugye megyünk majd olyan helyre is, ahol van szórakozóhely? Nagyon szeretek bulizni – tettem hozzá. Sajnálkozva megrázta a fejét, aztán továbbállt. Bevált a tervem, ha a buliról beszéltem, hamar békén hagytak.

- Van a buszban valahol dugi pia? – kérdeztem meg a következő beszélgetőtársamtól. Nő volt, és úgy láttam, eléggé megbotránkoztattam.

- Mi itt dolgozunk, nem szórakozunk – kaptam meg a választ, én pedig egy vállrántással intéztem el a lekezelő hangnemet.

Miután megkaptam a magányt, amire vágytam, végre elkezdtem zenét hallgatni, közben pedig interneteztem. Ezzel telt az egész út, amíg oda nem értünk nem tudom, hogy hová. Beálltunk a stadion parkolójába, ahol a miénken kívül még egy csomó, ugyanilyen busz állt egymás mellett. Jó volt végre kiszállni, és kinyújtóztatni a lábamat, de anya rám parancsolt, hogy ne menjek messzire. Csak egy kukát kerestem, ahová kiköphettem a rágóm, és bár a buszban volt egy csomó szemetes, igyekeztem anya akarata ellen tenni. Miért zár be, és miért mondja meg nekem, hogy mit csinálhatok 19 évesen?

- Úgyse kapsz el – szaladt el mellettem kiabálva valaki, és amikor utána néztem, csak akkor láttam, hogy Harry az. Rögtön utána egy biztonsági őr is futott, aztán visszafelé a hátán cipelte a bejárat felé. Magamban nyugtáztam, hogy érdekes dolgokat fogok én még látni, aztán visszasétáltam a buszunkhoz. De… melyik is volt a miénk? Mind egyforma volt, ezért mindegyikbe benéztem, de egyikben sem azokat az embereket találtam, akiket kerestem.

- Hogy jutott be ide egy rajongó? – hallottam egy csodálkozó hangot, amikor az utolsó előtti buszhoz értem. Körülnéztem, hogy hol van a visítozó fan, aztán rájöttem, hogy rám értették, ezzel egyetemben pedig felismertem az arcot is, aki velem szemben állt. Louis.

- Ja, nem rajongó vagyok – legyintettem. – Csak a buszt keresem, miért egyforma mind? Nem lehetne rájuk írni, hogy: konyhások, testőrök, sztárok? – A kezemmel a levegőben csíkokat húztam, mintha a busz oldalára vetíteném a feliratokat. Niall is leszállt a buszról, úgyhogy most már két meglepődött arccal álltam szembe, akik nem tudták eldönteni, hogy igazat beszélek vagy sem.

- Mark – kiabált fel a buszra a szöszi, mire megjelent egy nagydarab ember, akit én már ismertem. Ő volt az a testőr, aki a mi buszunkban utazott.

- Nem rajongó, Sarah lánya – adta a fiúk tudtára, én viszont nem szándékoztam tovább maradni.

- Melyik busszal jöttünk? Szeretnék visszaszállni rá – magyaráztam Marknak, hátha segít.

- Az – mutatott a hátam mögé, aztán a fiúkat kezdte befelé terelni.

Anya már keresett, és mérges volt, amiért elcsászkáltam, úgyhogy inkább nem vallottam be, hogy jóformán eltévedtem. Indulnunk kellett befelé, hogy az ásványvizet időben ki tudják tenni a srácoknak. A pakolásba engem is bevont, aminek cseppet sem örültem, és meg is említettem, hogy remélem, legalább kapok érte akkor valamennyi pénzt.

- Ne legyél tiszteletlen – nyomott a kezembe egy kartondobozt, ami iszonyat nehéz volt. Letettem a földre, amíg vártam, hogy ő is felkapja a saját dolgait, és végre bemenjünk a még üres stadionba.

A koncert kezdete előtt óriási sürgés-forgás volt, mindenki szaladgált, a fénytechnikusok még állítgattak, ellenőriztek mindent, a security csoport az ajtóknál állt, anyuék nasit tettek az asztalra, és vizet, néhányan a színpadon pakolásztak, törölközőt készítettek oda a srácoknak, egyszóval óriási nyüzsgés volt, egyedül a banda tagjai szaladgáltak és szórakoztak összevissza. Na, ennyit arról, hogy majd ők megtanítják nekem a felelősségteljes viselkedést.

Miután többen is ki akartak dobni, mondván beszökött rajongó vagyok, megkértem anyut, hogy mutasson már be az embereknek, mert ez így nekem nem túl vicces. Igyekezett mindenkivel közölni, hogy tényleg a lánya vagyok, bár így is maradtak egy páran, akik éppen nem voltak ott.

- Szia! – A színpadnál álltam, amikor Harry odaállt mellém, és lazán a színpad oldalának támaszkodott. – Harry vagyok, anyukád már sokat mesélt rólad. – Az egyik kezét felém nyújtotta én pedig elfogadtam, miközben kimondtam a saját nevem.

- Biztos sok jót hallottál – nyomtam meg ironikusan a jó szót. Nem tudtam elképzelni, ahogy anya büszkén mesél rólam, elvégre nincs olyan dolog, amiért az lehetne rám.

- Is-is – vigyorodott el. – De hát, ki az, aki nem használja ki, hogy egyedül van egy hatalmas házban? Én is házibulikat rendeztem volna – mutatott magára. – Most mennem kell átöltözni, de ígérem, ez a kis út lesz életed legjobb bulija - paskolgatta meg a karom, aztán elsietett.

Ez a túlzott közvetlenség meglepett, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen lesz. Az igazság az, hogy én semmit nem tudtam ezekről a fiúkról. Hallottam a rádióba a zenéjüket, és néhány tetszett is, de soha nem érdekeltek úgy igazán. Mellesleg, mivel anya mindig úgy mesélt róluk, mint közeli ismerősökről, nekem nem is tűntek világsztároknak. Azonban a koncerten rájöttem, hogy úristen, igenis azok. Teltház volt, pedig hatalmas volt a hely, és betöltötte a visítás, az éneklés, be kellett vallanom, hogy eszméletlenül tetszett, amit láttam. Milyen jó lehet minden este odaállni, és a színpadról látni, hogy neked, érted, miattad őrül meg ennyi ember. Hihetetlen. A srácokat is feldobta a show, mert alig lehetett őket lelőni, amikor lejöttek a színpadról. Pörögtek, mint a turbómotor, pedig azt hinné az ember, hogy elfáradnak.

A koncert vége előtt fél órával, mi már pakoltunk vissza a buszokba, hogy amikor véget ér, csak be kelljen pattanunk, és leléphessünk, mielőtt rajongók lepik el az utcákat. A fiúk még a pólójukat is alig húzták fel, már szaladtak a kijárathoz. Én anya mellett siettem, amikor Harry megragadta a kezem, és közölte anyával, hogy elrabol. Ideje nem volt reagálni, már a srácok buszában is voltam, és nem tudtam, hogy mit keresek én itt.

- Hé, egy köszönömöt azért várnék, amiért megmentettelek az uncsi felnőttektől – tárta szét a kezeit, amikor csak álltam ott mellette. Jó, igazából nem tudtam, hogyan kéne reagálnom, de a kérésére egy köszönömöt azért kipréseltem magamból. – Srácok, van egy partiarcunk – sétált hátra, én pedig követtem, majd amikor odaértünk a busz hátuljába, köszöntem a többieknek, akik félig fekve, félig ülve terpeszkedtek a kanapévá alakított ülésen. Kedélyesen fogadtak, aztán szorítottak maguk mellett nekünk is helyet. Először a koncertről kérdeztek, mert kíváncsiak voltak, hogy tetszett. Bevallottam, hogy én eddig nem igazán hallgattam őket, mire hangos fújolást kaptam, de aztán nevettek, én pedig gratuláltam nekik a legújabb rajongójukhoz, magamhoz. Na, erre a kijelentésemre máris más reakciót kaptam.

- Jól tudom, hogy azért vagy itt, mert nem mert otthon hagyni Sarah? – kérdezte Liam.

- Ez azért nem teljesen így van – nevettem fel kínosan, majd megosztottam velük a történetet, amit nagyjából azért már ismertek. Rosszallóan rázták a fejüket, aztán mindannyian pacsira tartották a kezüket. Abban a pillanatban biztos volna benne, hogy nem ők fognak jó útra terelni.

Végül a késői órákra tekintettel, mindannyian elmentünk aludni, hogy reggelre már egy másik városban ébredjünk. A tempót nagyon nehéz volt megszokni, de két hét után már nagyjából tudtam mindent. Szinte észre se vettem, de szívesen segítettem pakolni, vagy bármit csinálni, amivel hozzájárulhatok, hogy az újonnan szerzett barátaim sikeresek legyenek. Az első együtt töltött éjszaka után, Harry nem tudom, hogy, de meggyőzte anyát arról, hogy sokkal jobb lenne, ha az ő turnébuszukban laknék, velem egy idősekkel, ezért át is pakoltuk a cuccaimat. Elmondhatatlanul jófejek voltak a srácok, nagyon hamar befogadtak, bár inkább Niall és Harry volt az, aki a legtöbb időt velem töltötte. Zayn lassabban nyílt meg, Louis megállás nélkül csak szórakozott, Liamről meg szinte semmit nem tudtam. Kész titok volt számomra, és valamiért nem is mertem közeledni hozzá. Ő sem kereste a társaságom, bár láttam, hogy néha figyeli, ahogy Harry-vel viccelődünk.

Harry viselkedését amúgy kezdetben elég idegesítőnek tartottam, mert az újságokban olvastam még régen, hogy ilyen kis szoknyapecér, és nem tudtam, hogy vajon azért hívott át a saját buszukba, azért legyeskedik körülöttem, vagy csak szimplán ennyire közvetlen. Mindenesetre egy idő után már nem foglalkoztam ezzel, mert bár néhány kétértelmű megjegyzést tett, sosem nyomult rám. Jó havernak tűnt, mindig vidám volt, emellett viszont kicsit felszínesnek gondoltam. Nem akartam szomorúnak látni, de igazából furcsálltam, hogy mindig csak vigyorog, tele van pozitív energiákkal, és ha valakinek rossz kedve volt, csak legyintett egyet, és baromkodott tovább.

- Elmegyünk sétálni? – kérdezte tőlem az egyik szabadnapjukon. Mindenki a hotelszobában ücsörgött, csak ő nem tudott tétlen maradni. Megrántottam vállam, mivel úgyis unatkoztam, miért ne? – Nem azért hívtalak el, mert kilométer hiányom van – mondta, amikor kiléptünk a hotelből, úgyhogy kezdett érdekessé válni ez a séta. – Tudod, Liamnek nagyon bejössz.

- Persze – nevettem fel, aztán hátranéztem a testőrre, aki elkísért minket. Úgy csinált, mintha nem figyelne, pedig nagyon jól tudtam, hogy hallgatja, miről beszélgetünk.  – Pont úgy néz ki, mint aki odáig van értem – vigyorogtam tovább.

- Komolyan mondom – bizonygatta. – Tudom, milyen, amikor megtetszik neki egy lány. Nem közeledik felé, csak messziről figyelgeti, de állítom, hogy mindent tud rólad, ami valaha elhangzott a szádból. – Még mindig kételkedve sétáltam mellette. Egyáltalán nem értettem, miért mondja ezt. – Arra gondoltam, hogy féltékennyé tehetnénk – vetette át lazán a kezét a vállamon.

- Na, csak kibújt a szög a zsákból! – kiáltottam fel röhögve. Annyira éreztem, hogy egyszer ki fogunk lyukadni ehhez a témához. Jó ízűen nevettem, ami miatt ő duzzogni kezdett.

- Nem kell mindent elhinni, amit mondanak rólam – motyogta mérgesen. – Két hete vagy velünk, láttál azóta nálam akárkit is?

- Azta, mindjárt szólok valakinek, hogy gratuláljon neked, amiért két hétig kibírtad nő nélkül – néztem rá tettetett csodálattal.

- Nem azért mondtam, de mindegy – legyintett. Kezdtem aggódni, hogy megsértődött, mert tényleg úgy nézett ki, mint aki haragszik rám. – Csak azt mondtam, hogy Liamnek tetszel, és kész vagyok segíteni.

- Oké, és azt ki mondta neked, hogy én akarok tőle bármit is? – Emiatt most ő nevetett ki.

- Én kiszúrom az ilyet – kacsintott rám. Nem tudtam, mi mondjak. Az igazság az, hogy eszeveszett jól nézett ki a srác, úgyhogy annyiból igaza volt Haroldnak, hogy tetszik nekem a haverja. De nem tudtam, hogy rögtön odaszalad-e hozzá, hogy elújságolja neki, vagy a kettőnk titka marad. Túl sokáig gondolkoztam, amiből ő azonnal levonta a következtetést, és győzedelmesen a levegőbe csapott. – Gondolkodj el ezen a féltékennyé tévős ajánlaton – tért vissza a másik témánkra, amin mind a ketten jót nevettünk.

Egy pár lány kicsit később megismerte, úgyhogy sietősen visszafordultunk a hotel felé, és jóformán menekülni kezdtünk. Amikor visszaértünk a szobába, akaratomon kívül is rögtön Liamre néztem. A kanapén ült, az egyik lábát a térdére tette, a karjával pedig a kanapé karfáján támaszkodott. A fenébe, tényleg tetszik!

Nem értettem, ha Harry igazat mondott, akkor miért nem mutatott felém eddig több érdeklődést. Leültem a kanapé másik oldalára, és én is nézni kezdtem a TV-t. Zayn aztán megkért, hogy üljek arrébb, mert le szeretne ő is ülni, úgyhogy kénytelen voltam közelebb húzódni Liamhez. Harry valahová eltűnt, pedig örömmel fogadtam volna, ha megment.

- Mi van Harry-vel? – húzogatta a szemöldökét Zayn, aztán a vállával meglökte az én vállam, így nekidőltem Liamének. Fantasztikus, az egyikük azt hiszi, hogy majd lesz köztünk valami Liammel, a másik meg azt, hogy már nem csak barátok vagyunk Harryvel. Minek vannak az újságírók, mikor itt vannak a srácok?

- Hát – nyújtottam el az á-t. Úgy döntöttem, hogy átverem egy kicsit. – Azért hívott el sétálni, hogy elmondja, már az első pillanatban is tetszettem neki, és hogy nagyon megkedvelt. – Liam abban a pillanatban felpattant mellőlünk, majd kisétált a bejárati ajtón, amit kicsit hangosabban csukott be.

- Harry, te hülye! Nem ezt beszéltük meg – kiabálta el magát Zayn, mire hamarosan megjelent mellettünk a bozontos. Tessék? Volt egy tervük? Hát mindenki kerítőt játszott?

- Csak vicceltem – tettem fel a kezeimet, amikor rájöttem, hogy most aztán nem jó pillanatban sütöttem el a poént.

Zayn Liam után ment, Harry pedig kérte, hogy meséljem el, mi történt. Miután a végére értem a rövid történetnek, gratulált, és képzeletben átadta nekem a legjobb együttműködő és az év legjobb pasizásáért járó díjat.

Ezek után végképp nem tudtam, hogy viszonyuljak Liamhez. Kínos volt minden perc, amit egy légtérben töltöttünk, aztán végül pár nappal később ő vetett véget ennek. Simán csak beszélgetni kezdtünk általános dolgokról. Örültem, hogy a többiek kerítő pályafutását nem hozta szóba, mert valószínűleg az lett volna életem legborzalmasabb beszélgetése. Aranyos volt, pont olyan, mint amilyennek eddig láttam, de azt a fajta érdeklődést, amiről a többiek beszéltek, még mindig nem éreztem rajta. Anyának persze egy szót sem szóltam erről, nem kell mindenről tudnia, így is nagyon büszke volt magára, amiért minden viaskodásom ellenére jól éreztem magam itt.

A következő koncert Párizsban volt, már reggel odaértünk, úgyhogy a fiúknak volt egy kis szabadidejük, amit most öten töltöttek. Úgy gondoltam, kell nekik egy kis idő, amíg csak ők vannak, mert mióta velük utazgatok, még nem igazán maradtak nélkülem, és nem szerettem volna rájuk akaszkodni. Jó kedvűen térek vissza, aztán rögtön mentünk is stadionba, mert átbeszélték a koreográfiát, és pár számot el is próbáltak. Végig hülyültek, ezért a hangulatra nem volt panasz. Én hátramentem anyához, hogy segítsek neki egy kicsit, és mivel fájt a fejem, most a koncertre se mentem ki, csak az öltözőből hallgattam, ami beszűrődött. A végén, ahogy lenni szokott, rohantuk a buszhoz, ami elvitt minket a hotelbe. Leültem Liamék közé, hogy hallgassam, ahogy megbeszélik a koncert eseményeit, aztán feltűnt, hogy Harry nincs közöttük, és elmentem megkeresni. A telefonját nyomkodva hasalt az ágyán.

- Mit csinálsz? – Mivel a felső ágy volt az övé, felálltam az alsóra, és a fejemet az ágya szélére feltettem.

- Olvasgatok – fordította egy pillanatra felém a telefonját, aztán újra elmélyedt a tevékenységében. Egy darabig néztem, ahogy az ujjával görgeti a telefont, de úgy éreztem, hogy most egyedül szeretne lenni, ezért otthagytam.

Ő volt az első, aki kipattant a buszból, és a hotelszobájáig meg sem állt. A többiektől érdeklődtem, hogy haragszik-e rám, de határozottan megrázták a fejüket. Elmondásuk szerint, egyszer egy évben elkapja a rosszkedv, és olyankor így viselkedik. Furcsa volt, mert egészen idáig tényleg állandóan csak mosolygott, és rossz volt ilyennek látni. Az én szobám pont az övé mellett volt, úgyhogy tisztán hallottam, amikor a falba vert. Nagyon jól tudtam, hogy milyen hangja van, hiszen én is mindig ezt csináltam. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam, fogtam magam, és átmentem hozzá. Az ajtaja zárva volt, ezért jó ideig dörömböltem, de mivel nem adtam fel, végül beengedett. Sírt. Harry sírt. Annyira elképzelhetetlen volt. Nem tudtam, hogy mi ütött belé, de nem kérdeztem semmit, csak átöleltem. Egyáltalán nem segített semmit, és ötletem sem volt, mit mondhatnék. Reméltem, hogy magától elmondja, és amíg ez meg nem történt, csak csendben ültem mellette. A könnyeivel küzdött. Soha nem láttam még ennél szívszaggatóbb dolgot. Annyira elesett volt, de volt benne valami, ami abban a pillanatban megfogott. Ez a srác nem felszínes! Nem értettem, hogy hihettem ezt róla bármikor is.

- Az egyik rajongónál volt egy tábla, amin a nemi identitásom felől érdeklődött. Kiszúrtam koncert közben. – Felvonta a vállát. – Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy mit tehettem, amiből ezt a következtetést vonták le. A buszon az üzeneteket olvastam. – Megtörölte a szemét, én pedig félbe szakítottam.

- Miért kínzod magad azokkal? Ne olvasd, ha ennyire felzaklat. – A telefonja még mindig a kezében volt, úgyhogy elvettem tőle.

- Csak kíváncsi vagyok, elvégre a kritikából tanul az ember – magyarázta még mindig a szemét törölgetve.

- Ez nem kritika, ez csak ócsárolás – világítottam rá a lényegre. Igazából ezt ő is nagyon jól tudta, szóval nem értettem, miért ad az ilyenek véleményére. – Én nem találkoztam még hozzád hasonló sráccal – szaladt ki a számon. Annyira megfogott, hogy így láttam, teljesen megváltoztatta a véleményemet. Felnézett, így csak pár centiméter volt közöttünk, ami valahogy hirtelen el is tűnt, és már csókolóztunk is. Fel sem fogtam, hogy mit csinálok, de annyira élveztem, hogy esélyem sem volt arra gondolni, ennek milyen következményei lesznek. Főleg, hogy nem álltunk meg a csóknál.

Reggel, amint felkeltem, rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el. Csak pillanatnyi elmezavar volt, meghatott a síró férfi látványa, de Harry nekem csak haver. Tudtam, hogy meg kell beszélnünk, de azt már nem, hogy mit fogok mondani. Most az egyszer reménykedtem abban, hogy igaz, amit az újságok az egyéjszakás kalandjairól írnak. Egy kis időre még úgy tettem, mintha aludnék, mert képtelen voltam a szemébe nézni, aztán nem húzhattam tovább.

- Jó reggelt – köszönt, amikor megfordultam. A megszokott, vidám Harry volt, már túltette magát a tegnapi mélypontján. Dünnyögtem egy neked is-et, aztán rögtön bele is kezdtem, mert szerettem volna, ha gyorsan tisztázzuk, hogy nem szeretnék tőle semmit.

- Tudom – mosolyodott el. – Köszönöm, hogy megtetted ezt értem. – Átölelt és nyomott egy puszit az arcomra, míg én elmotyogtam magamban egy köszönömöt Istennek, amiért Harry-t ilyennek teremtette.

Nem is beszéltünk tovább erről, felöltöztem, aztán átmentem a saját szobámba, hogy vállalható kinézetet kreáljak magamnak. Sajnálatomra Liam pont látta, amikor kiléptem Harry szobájából, és amennyire ismertem, a csalódott arcát vette elő. Mondani akartam neki valamit, de nem tudtam lenne-e értelme vagy, hogy érdekelné-e, ezért csak sarkon fordultam, és eltűntem a saját ajtóm mögött. Amikor legközelebb kimerészkedtem, hallottam, ahogy rólam beszélnek, és hogy Harry hazudott miattam.

- Csak átjött, mert rossz kedvem volt, beszélgettünk, aztán ott aludt. – Nem akartam, hogy titkolóznia kelljen, ezért én vallottam be mindent. Vállalom érte a felelősséget, ha már egyszer megtettem. Ha mást nem is, hát ezt az egyet megtanultam a titokban rendezett házibulikból. Liam megint otthagyott minket, ám most Harry érezte kötelességének, hogy utána menjen. Őszintén reméltem, hogy meg tudják beszélni. Ha Liam haragudni akar valakire, akkor az inkább én legyek.

Niall, Louis és Zayn csak bámultak rám, amitől roppant kínosan éreztem magam. A megmentőm Harry és Liam volt, akik ölelkezve jöttek vissza. Végre kifújhattam a levegőt, és megnyugodtam, aztán viszont megláttam, hogy a két fiú mögött ott van anyu. Hogy került ide?

- Mit hallok? – Hangjára Harry és Liam is összerezdült, hát még én. Most biztos óriási balhé lesz, amiért nem férek meg a bőrömbe, és hogy még itt is csak bajt okozok. Szinte szóról szóra ugyanezt vágta a fejemhez, csak még hozzádobott egy témát.

- Nem arra neveltelek, hogy a szüzességed egy jött-ment kapcsolatban veszítsd el. – Harry kis híján felnevetett, de mivel addigra már mellettem állt, oldalba vágtam, ő pedig úgy tett mintha köhögne. Nem hiányzik, hogy elköpje, nem is voltam szűz.

Csak álltam, és hallgattam, mert tudtam, hogy bármit mondanék, csak rontanék a helyzeten. Mellesleg roppant megalázó volt, hogy mindezt a fiúk előtt tárgyalta ki. Szerencsére, miután úgy érezte, hogy kellőképpen leszidott, kiment a lakosztályból. Zayn nevetni kezdett, amibe Niall is bekapcsolódott, én pedig csak megforgattam a szemem.

- Szűz, mi? – vigyorgott rám Harry, mire összehúzott szemöldökkel néztem fel rá. – Én inkább a tapasztaltat használnám. Ja, amúgy, Liam, megéri vele összejönni – kacsintott oda neki.

- Megöllek – mondtam neki, de mire tettlegességig mentem volna, elpárolgott mellőlem. Fülig vörösödve ültem le reggelizni. Végig a tányéromat bámultam, egy perce se emeltem fel a fejem, mert tudtam, hogy négy vigyorgó és egy csalódott ábrázat fogadna. Igazából az utóbbit nem szerettem volna látni. Most biztos, hogy ellőttem az utolsó esélyemet is nála.

Amikor végeztem az evéssel, bementem a szobába, és egyáltalán nem terveztem, hogy kijövök onnan. Tudtam, hogy ezzel esélyt adok a fiúknak a kibeszélésre, kombinálásra, és hogy Harry teletömje Liam fejét a hülyeségeivel, de nem volt jó kedvem. Tényleg megkedveltem Liamet, és a tegnap estével az egészet elszúrtam. Kicsit később Harry jött be hozzám. Afelől érdeklődött, hogy vagyok, és hogy nagyon megbántam-e, hogy lefeküdtem vele.

- Ha nem lenne Liam, nem bánnám – bizonygattam neki, mire büszkén kihúzta magát. – Csak most elképzelni sem tudom, miket gondolhat rólam – hajtottam le a fejem.

- Nyugi, Harold mindent elintéz – mutatott magára színpadiasan. – Ha pedig szomorú vagy, csak szólj, megismételhetjük a tegnapit – kacsintott rám. Felálltam, kinyitottam az ajtót, és kimutattam.

- Kifelé! – szóltam rá vigyorogva, a fejemet rázva. Nevetve lépett ki a szobámból, és becsukta maga után az ajtót.

Az is zavart, hogy anya haragszik rám. Régebben sose érdekelt, hogy mit gondol, de most, hogy sok időt töltöttünk együtt, és láttam, mennyire örül neki, amiért jól viselkedem, rossz érzés volt, hogy neki is csalódást okoztam. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem, és beszélek vele. Elmondom az egész sztorit, azt is, hogy már két éve nem vagyok szűz. Csak remélni tudtam, hogy majd megért. A konyhában találtam rá, sütit készített, és nagyot sóhajtott, amikor meglátott. Felültem a pultra, és miközben lóbáltam a lábam, elmeséltem neki mindent.

- Nem szeretném, hogy haragudj rám. Bőven elég, ha csak egy embernek okozok csalódást – húztam el a számat.

- Kislányom, most nagyon büszke vagyok rád – hagyta abba a sütögetést, és odajött, hogy átöleljen. – Csak azt vártam, hogy egyszer végre elém állj, és vállald a tetteidért a felelősséget. El sem hiszem, hogy megéltem ezt a napot.

- Kösz, hogy hittél bennem – mondtam neki ironikusan, mire felnevetett. – Hé, vihetek fel a sütiből Liamnek? – mutattam a tálcára, amin már az elkészültek voltak.

- Persze, csak várj egy kicsit. – Elvette az egyiket, és valamit ügyködött, aztán tányérra tette, és odanyújtotta nekem. A süti tetejére szívecske alakban cukormázat tett, és beleírta, hogy L. Bizonytalanul méregettem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt oda merem neki adni, de anya kitolt az ajtón, úgyhogy nem volt más lehetőségem.

Reméltem, hogy egyedül találom, és nem a többiek társaságában, mert az biztos, hogy ezt más előtt, nem adom át neki. A szobájában volt, de ehhez át kellett mennem a nappalin, szóval gondosan eldugtam a hátam mögé a sütit.

- Gyere – kiabált ki, amikor kopogtam. Látszott az arcán, hogy nem számított rám, de lerakta a gitárját, amin valószínűleg éppen játszott.

- Hoztam neked valamit. – A süti még mindig a hátam mögött volt, és szavaim ellenére azt fontolgattam, hogy inkább elfutok. Az egyik kezemmel megvakartam a tarkómat, aztán erőt vettem magamon, és átnyújtottam neki a tányért.

- Ó – mosolyodott el, amikor meglátta. A reakciója után kicsit megkönnyebbültem. – Hát ez aranyos – nézett fel rám.

- Békeajándék – szólaltam meg, aztán szidni kezdtem magam. Mi van azzal a verzióval, hogy: Liam, bármennyire is nem úgy tűnik, kedvellek, és nem szeretnék semmit Harry-től, mert te érdekelsz.

- Abban bíztam, hogy más okból kapom – döntötte oldalra a fejét, aztán megpaskolta az ágyát, hogy üljek le.

- Jó, igazából azért kaptad, mert nagyon kedvellek. – Hát, ez se az eredeti mondat volt, de már kezdett hasonlítani.

- Én is, csak elbizonytalanodtam. Tudod… - összekulcsolta a kezeit, és miközben beszélt azt nézte. – Nehéz barátnőt találni, mert sose lehetek biztos benne, hogy azért szeret majd, amilyen vagyok. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy téged tényleg nem érdekel se a hírnevem, se a pénzem, és persze, most sem mondom, hogy olyan lány vagy, – szögezte le gyorsan – de nem tudom, mit higgyek. Kicsit úgy jött le, mintha azzal lettél volna, akivel elsőre összejött. – Miután elmondta, amit akart, felnézett rám. Tudtam, hogy nem akart megbántani, csak elmondta az érzéseit, mégis rosszul érintett.

- Senki nem tudta volna udvariasabban elmondani, hogy ribancnak tart – nyugtáztam keserűen.

- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött.

- Ha az lennék, és tényleg csak valakire hajtanék, akinek hírneve van, akkor most nem ülnék itt veled, hanem Harry ágyában fetrengenék. De megértem, ha ezt gondolod rólam. Csak én tehetek róla, én szúrtam el – álltam fel, hogy távozzak.

- Várj – nyúlt a kezem után. Kihúztam az ujjai közül a csuklóm, aztán visszaültem mellé. – Nem gondolom ezt, de hogy lehetnék veled, ha vonzódsz hozzá. – Tiltakozni akartam, de belém fojtotta a szót. – Ne mondd, hogy nem! Ha valakit nem tartok vonzónak, azzal nem fekszem le.

- De tényleg nem. Nézd, átmentem hozzá, mert az én falamat ütötte a kezével. Csak meg akartam vigasztalni, és utána visszamenni a saját szobámba. De teljesen elgyengültem, amikor megláttam, hogy sír. Harry nem az esetem, sem a nagy haja, sem az angyalszárnyak a mellkasán, semmi sem. Aranyos, igen, imádom, mert jófej, de az csak egy gyenge pillanat volt. A nők elérzékenyülnek a síró férfiak láttán – hoztam fel egy rettentő gyenge érvet magam mellett. – Bizton állíthatom, hogy nem tetszik, nem vonzódom hozzá. – Még akkor sem, ha jó az ágyban. Ezt már nem kötöttem az orrára, mert azzal csak magam alatt vágtam volna a fát, de igaz volt.

- Mi van, ha legközelebb elsírja magát előtted? Szaladsz megvigasztalni? – Félig viccesen, félig komolyan tette fel a kérdést.

- Remélem, akkor ott leszel nekem, szorosan átölelsz, és egy szeretlek kíséretében megígéred, hogy jól lesz. – Amint kimondtam, elkaptam a tekintetem róla. Nem akartam nyomulni, főleg nem pofára esni.

- Úgy lesz! – A kezével visszafordította a fejemet maga felé, aztán megcsókolt. Sokkal többet jelentett, mint amit éjjel kaptam Harry-től. – Remélem, mostál fogat, mert nem akarok Harry-vel smárolni – húzódott el egy pillanatra, mire felnevettem.

- Ne már, haver, elrontod a pillanatot! – hallottuk meg, ahogy Harry bekiabál, aztán kintről nagy nevetés következett.

- Remélem, élveztétek a mozit – nyitotta ki az ajtót Liam, én pedig az ágyon ültem hitetlenkedve, amiért volt pofájuk végighallgatni a privát beszélgetésünket.

- Nem igazán – rázta meg a fejét Harry, aztán gonoszan nézett rám. – Kiderült, hogy nem vonzóak a szárnyaim, nem jön be a hajam, és még Liam se akar velem csókolózni – tettette a sértődöttet, aztán jót nevetett magán.

- Sajnálom, nehéz ezzel – mutatott végig magán Liam – vetekedni.

Egy emberként nevettünk fel, miközben odasétáltam újdonsült barátomhoz, és adtam egy puszit az arcára.

- Oké, és akkor most tünés! – hessegettem el a többieket, és magunkra csuktam az ajtót.

http://www.youtube.com/watch?v=4yWVUcsA1u8

This long distance is killing me 5.

Sziasztok!

Itt az utolsó része ennek a kis történetnek. Köszönöm azoknak, akik olvasták, remélem, szerettétek. Szereplőkről képeket találtok bal oldalon a történet oldalán, illetve Boldog Karácsonyt mindenkinek!

UI: Nem tudom, hogy legközelebb mikor tudok jelentkezni, mert innentől most már tanulnom kell a vizsgáimra. Nem ígérek semmit, ha majd lesz új rész, akkor úgyis értesülni fogtok róla.

Puszi, Nix

Éjjel ugyanúgy Brunoval aludtam, viszont most sokkal hamarabb keltem, mint ő. Hogy ne zavarjam, lementem a nappaliba, ahol meglepetésemre már Phil és Ari is ott volt. Megérdeklődtem, mit csinálnak itt ilyen korán, mire azt a választ kaptam, hogy el kell majd menniük, utána viszont rám terelték a témát.

- Örülök, hogy végre összejöttetek - mondta Ari.

- Ja, olyan cuki-mukik vagytok - gügyögte Phil. Nem is vártam tőle nagyon mást.

- Te nem jössz el velünk? - kaptam meg a következő kérdést.

- Hova mentek? - érdeklődtem. Azért nem mindegy, hova akarnak magukkal vinni.

- Brunonak van interjúja, aztán ha jól emlékszem bemegyünk a stúdióba dalt írni. - Jól hangzott a program, szerettem volna Brunot munka közben látni, ezért amikor a drága is felkelt közöltük vele, hogy új taggal bővül a csapat. Mivel neki se volt kifogása, sőt kifejezetten örült, elindultunk.

- Én is meg akartam már kérdezni, hogy valamikor eljössz-e velem - mentegette magát az autóban. Igazából egyáltalán nem zavart, hogy nem hozta fel korábban, mert sokkal jobb így, hogy már tudom, hányadán állunk.

- A nyilvános nyálcserét mellőzzük - kotyogott közbe Phil nevetve, amikor Bruno a számhoz hajolt. A figyelmeztetés ellenére befejezte, amit elkezdett, aztán nagyokat mosolygott.

- Ne féltékenykedj, te majom! - bokszolt bele a vállába, amiből egy roppant vicces, baráti szívatás kerekedett.

- Ki a majom, ha? Nem nekem van majmos videó klipem - kacsintott Phil, és azt hitte, hogy nyert, de Brunonak a tarsolyában volt a válasz.

- Nyomikám, ki találta ki azt a videót?

- A rendező - hazudott nevetve. Tudta, hogy bukta az egészet, ám ekkor a kormány mögül megszólalt Ari is.

- Bruno neked be se kellett öltöznöd. - Mondatát Phil hangos nevetéssel vette tudomásul, majd megveregette az ideiglenes sofőrünk hátát.

- Yo, man! I appreciate you! – veregette meg Phil Ari vállát nevetés közben. Én is nevettem, illetve Brunot sem olyan fából faragták, hogy ne vegye a viccet. (Phil angol mondatának egy része 8:24-8:28 között. http://www.youtube.com/watch?v=nBhfWCJHJ-k&list=PLVa4PJUWJZQ_LSw-Ejz5f7-3jvkmDUW-D&index=5 Elnézést az angol szövegért, de ez magyarul nem hangzik jól. - szerk.)

Az interjú alatt a két sráccal egy félre eső sarokba álltunk, és onnan hallgattuk, amiket az énekestől kérdeztek. Hol a válaszokon, hol Phil halk megjegyzésein nevettem. Ezt az embert ki kéne találni, ha nem lenne. Ari viszonylag csendes volt, ő sosem beszélt annyit, ennek ellenére én bírtam. Igazából úgy éreztem, hogy ő az, aki a földön tartja a srácokat, aki rendet teremt, ha elszalad velük a ló. A stúdióban az is kiderült, hogy visszahúzódása ellenére remek munkaerő. Amíg Bruno és Philip egy poénból sokat csinál, ő megvalósítja és leírja elképzeléseiket, majd amikor a két poén gyáros végre koncentrál, meglepődnek munkáján.

Természetesen az első dolog, ami számomra átjött az az, hogy milyen jó hangulat van munka közben. Tényleg szeretik csinálni azt, amivel foglalkoznak, amiben persze az is szerepet játszhat, hogy ennyire jóban vannak.

- Na, jó, menjünk el ebédelni - állt fel Bruno az asztaltól. Amíg a többiek is összekapták magukat, megragadta a kezem, és felhúzott a bőrfotelből. Jó érzés volt egymást átkarolva sétálni, ezért széles mosoly volt az arcomon.

- Ó, én már úgy megszoktam, hogy Nora főz - hallottam meg Arit, amikor Philipnek magyarázott.

- Elkényeztetett minket a finom kajáival - válaszolt Phil. Mosolyom még szélesebb lett, már ha ez lehetséges volt, és elhatároztam, hogy legközelebb, ha egyedül leszek, csinálok sütit nekik a kedves szavakért.

Ebéd közben Bruno néha végig simított a kezemen, a combja pedig végig az enyémhez ért. Akárhányszor oldalra pillantott, mélyen a szemembe nézett, ahogy csak szeretkezés közben nézett régen. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy miért kapok ilyen pillantásokat, úgyhogy alaposan elpirultam, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy várnom kellene-e vagy sem. Elvégre már egy csomószor voltam vele, ez most mégis új kapcsolatnak számít. Ezt valahogy nem anyával szerettem volna megbeszélni, ezért jobb ötlet híján írtam egy SMS-t Presleynek. Korban ő állt hozzám a legközelebb, és bár tudtam, hogy ezt még sokáig fogom hallgatni tőle, abban reménykedtem, hogy jobban átlátja a helyzetet, mint én. Írhattam volna bármelyik nővérének, de tudat alatt talán abban bíztam, hogy Pres inkább támogatni fog az igenleges döntésben. Mert szó, mi szó, már nem egyszer képzeltem el, milyen lehet vele most.

Hamarosan meg is kaptam a választ, amiben célzó jelleggel annyit kérdezett, hogy mi a kérdés? Elmosolyodtam, ami miatt Bruno kíváncsian nézett rám, de csak legyintettem. Nem állt szándékomban az orrára kötni, érthető okokból.

Alig vártam, hogy végre este legyen, ennek ellenére türelmesen ültem végig a maradék munkával töltött időt. Néha én is beleszóltam, vagy ha egy jobb szót kerestek, próbáltam én is velük gondolkozni, ám azt nem mondanám, hogy érdemben sokat tettem hozzá. Inkább csak élveztem az együtt töltött időt.

Hazafelé a srácok beküldtek a boltba, hogy hozzak nekik pattogtatott kukoricát, meg chipset, mert filmet akarnak nézni. Reméltem, hogy Bruno ezúttal nem csatlakozik hozzájuk, hanem kihasználja, hogy nem figyelnek ránk. Miután megvettem mindent, ami a kívánságlistán volt, visszamásztam a kocsiba, és alig vártam, hogy hazaérjünk. Phil és Ari rögtön lehúzta a redőnyöket, hogy a filmet sötétbe nézzék, mintha moziban lennének, én pedig elmentem fürdeni. Hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy semmi megterhelőt nem csináltam, fáradt voltam. Eddig úgy képzeltem, hogy milyen könnyű Bruno munkája, csak ül és énekel, de rá kellett jönnöm, hogy igencsak sokat kell szaladgálnia, telefonálnia, és még ha fizikailag nem is megterhelő, mentálisan nehéz ennyi mindenre egyszerre koncentrálni.

Gondolataimba mélyedve sétáltam be Bruno szobájába, ahol csak az egyik sarokban égett egy sárgás fényű lámpa, kellemes hangulatot varázsolva a szobába. Csak Brunot nem láttam sehol. Épp el akartam sétálni az ajtó elől, amikor az kinyílt, és hátba vágott. Nos, Bruno legalább előkerült.

- Bocsánat – simogatta meg a hátam, ahol megütött. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem ezért fogok rá örökre megharagudni. – Szeretnék mondani valamit – vezetett az ágyhoz, a másik kezével pedig levette a fejéről a kalapot. – Szóval – nyújtotta meg az ó betűt, mintha nem tudná, hogy is kezdjen bele - ez hülyén fog hangzani, vagy nem tudom, de engedélyt szeretnék kérni. – Itt megforgatta a szemét, mintha szidná magát a fogalmazásért. – Engedélyt… Jó, lényegre törő leszek. Mikor akarsz velem lefeküdni? – A kérdésre összesen egy elnyújtott ö-t tudtam válaszolni. – Csak mert én nagyon kívánlak, és már voltunk is együtt tulajdonképpen, és… csak… - Amikor elnevettem magam, abbahagyta a magyarázkodást, és mérgesen nézett rám. Ám akármit mond, azért mégis vicces volt a hebegése. Úgy gondoltam, felesleges tovább néznem a szenvedéseit, ezért szavak helyett egy csókkal próbáltam a tudtára adni, hogy én is akarom őt. Most.

Reggel őszintén reméltem, hogy Philipnek nem áll szándékában célzásokat tenni az esti tevékenységünkre. Persze számíthattam volna rá, hogy ez a csoda úgysem fog megtörténni, de azért álmodozni szabad. Mivel jobb reakció nem volt a tarsolyomban, csak mosolyogtam a megjegyzései hallatán, és pár perccel később az álmos Bruno is követte a példámat, megcsinálta magának a kávét, aztán kiment az ajtó elé dohányozni. Ma szabadnapjuk volt, úgyhogy egész nap nem csináltak semmit, csak lomoltak, én pedig utánuk pakoltam. Valamelyikük felvetette, hogy este menjünk bulizni, így éjfél körül el is indultunk valami szórakozóhelyre, amire ők azt mondták, hogy jó. Rájuk hagyatkoztam, mivel nekem semmi tapasztalatom nem volt a Los Angeles-i helyek terén. Amikor beléptünk, az első dolog, ami fogadott az volt, hogy rengeteg alul öltözött lány, már most ittas állapotban az asztalokon táncolt. Nem álltunk meg lent, felmentünk az emeletre, ahol zárt négyzetalakban fotelek voltak, így biztosítva némi magánszférát az embereknek. Helyet foglaltunk, majd rendeltünk pár italt, amit rögtön el is fogyasztottunk. Időközben itt fent is sokasodott az tömeg, és táncolni kezdtek az emberek, akikhez mi is csatlakoztunk.

Olyan rég voltam már bulizni, és jó volt újra itt lenni. Bár már nem voltam tinédzser, ugyanúgy tudtam élvezni. Rájöttem, hogy mi volt az, amit mindig is szerettem a szórakozásban. A tömegben állni, mozogni a zenére, jól vagy rosszul teljesen mindegy, úgy érezni, mintha a szívem ugyanabban a ritmusban dobogna, mint a hangosan üvöltő zene, miközben a környezetem egyszerre áll meg, és forog szédítő iramban. Egy idő után viszont már nem bírtam az iramot, ezért visszaültünk a helyünkre, ahol már ott volt a következő alkoholmennyiség. Miután koccintottunk, Bruno és Ari kimentek cigizni, Phil pedig ott maradt velem, hogy ne legyek egyedül. Brunoék elég sokáig maradtak, és mire visszajöttek, úgy tűnt, legurítottak még pár pohárral, mert teljesen részeg volt. Szerencsére leülnie még sikerült, aztán valamit magyarázni kezdett, de ha a felét értettem, akkor lehet, hogy sokat mondok. Mosolyogtam rajta, mert vicces volt, és jó volt látni, hogy néha azért ő is lazít.

Kicsivel később megint magamra hagyott, ám ezúttal most Phil kísérte, és Ari tartott szóval, aki talán még Brunonál is rosszabb állapotban volt. nem messze mellettünk összeverekedett két srác, amibe beszállt még pár részeg, tömegverekedést kialakítva, úgyhogy nem sokára a rendőrök oszlatták szét őket, illetve ha már erre jártak, tartottak egy kis rutinellenőrzést is a helyen. Nem sokáig foglalkoztam velük, inkább szétnéztem, hogy Bruno itt van-e már valahol a közelben. Amikor viszont megláttam, jobban örültem volna, ha nem került volna elő. Két rendőr fogta a kezét, amin ő nagyon jót derült, és mondott is valamit, amit a zene miatt nem hallhattam. A rendőrök után eredtem, Ari pedig próbált megállítani, de menni is alig bírt, ezért nem jutott sokra. Megkérdeztem, hogy mi a probléma, de nem akartak válaszolni. Nyilván azt hitték, hogy rajongó vagyok, aki belekotnyeleskedik az ügybe. Mielőtt benyomták a rendőrautóba, még gyorsan megkérdeztem, hol van Phil, annak reményében, hogy legalább ezt meg tudja még mondani, de csak azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, mi az a fehér izé, ő még sohasem látott olyat. Szavaiból arra tudtam következtetni, hogy kábítószer birtoklásért, illetve a látványból használatért tartóztatták le, de mielőtt ezen kezdtem volna idegeskedni, előkerítettem Philt, és próbáltam a két teljesen részeg vagy drogos sráccal hazajutni.

Rettenetesen mérges voltam, és amint Ari és Phil lefeküdt a kanapéra, én a szobámba vágtattam, és pakolni kezdtem. Igazán elmondhatta volna, hogy drogozik, füvezik, vagy mit tudom én, hogy mit csinál, mert akkor eszem ágában sem lett volna itt maradni. Nem hittem, hogy így megváltozott, hiszen abból, amit eddig láttam, ugyanolyan tűnt, de becsapott. Ő is csak egy hülye sztár, aki nem tud mit kezdeni a rengeteg pénzével.

Eszem ágában sem volt megvárni, hogy hazaérjen. Nem érdekelt a történet, nekem éppen elég volt a látvány ahhoz, hogy tudjam, soha nem akarnék magam mellé ilyen férfit. Amint kész voltam a pakolással, lecipeltem a lépcsőn a bőröndöm, és ott hagytam a házat. Soha többé nem akartam látni. Fogtam egy taxit, és bemondtam a saját albérletem címét. Terveim szerint, ma kialszom magam, aztán foglalok egy repülőjegyet Hawaii-ra, és sose jövök már ide többet.

Annyira mérges voltam, hogy időm nem volt azzal foglalkozni, hogy a csalódás miatt sírjak. Csak megvetni tudtam mindazért, amit tett. Vajon a családja tudja, hogy mi lett belőle? Hogy drogozik, meg ki tudja, mit csinál még?

Délben, mikor végre felébredtem, újra elemi erővel tört rám a düh, ám most már magamat okoltam. Hogy lehetettem annyira hülye, hogy évekig vártam rá? Hogy lehettem olyan naiv, hogy elhiggyem, ugyanaz az ember, aki semmit sem változott? Hiszen nagyon jól tudtam, hogy ilyen csak a könyvekben van.

Mindenféle reggeli tevékenység nélkül ültem le a laptopomhoz, hogy megnézzem, melyik a következő járat, ám sajnálatomra reggel ment egy, amikor még aludtam, legközelebb pedig már csak a következő napon fog. Szájhúzva foglaltam rá egy helyet, közben pedig már tárcsáztam anyát. Muszáj volt valakinek elmondanom.

Ő is döbbenten vette tudomásul a történteket, és eléggé felháborodott, amiért így átvágott. Nem akarta Brunot csúnya szavakkal illetni, de néhány mégis kicsúszott a száján, aztán közölte velem, hogy most inkább leteszi, mert nagyon ideges, később pedig majd felhív. Amikor letettük, arra gondoltam, felhívom Presleyt, hogy lenne-e kedve találkozni, mert mára már kezdett érdekelni, hogy vajon mióta csinálja.

- Nem akarom tudni, milyen a bátyám az ágyban – szólt bele a telefonba. Jó esetben felnevettem volna, de ez most az a pillanat volt, amikor viccesnek találtam a piszkálódását.

- Szakítottunk – válaszoltam.

- Annyira rossz? – kérdezett rá csodálkozva. Egyáltalán nem vett komolyan, azt hitte, hogy csak viccelek.

- Pres, tényleg szakítottunk. Tudunk találkozni, mielőtt visszamegyek Hawaii-ra? – Nem mondtam már neki több információt, hiába érdeklődött. Úgy döntöttem, majd személyesen mesélem el neki, mert látni akarom az arcát. Nem fog tudni hazudni nekem, mert az első reakciója árulkodó lesz.

Azt beszéltük meg, hogy átjön, ezért volt körülbelül fél órám, hogy felöltözzek, és valami emberi külsőt produkáljak magamnak. A lehetetlen küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy bár mosoly nélkül, de győztesen nyitottam ajtót Presleynek. Elmeséltem neki, hogy mi történt az éjszaka, az arcán pedig igazi megdöbbenést láttam. Azaz ő sem tudott Bruno dolgairól. Tiltakozott, hogy a tesója függő lenne vagy ilyesmi, de sajnos én láttam tegnap este. Érthető okokból, nem a kapcsolatunk miatt kezdett aggódni, hanem, hogy a bátyjával mi a helyzet, és mivel nem tudtam használható információval szolgálni, elnézést kért, és magamra hagyott. Gondolom először megkereste Philéket, bár ők nyilvánvalóan, semmire sem fognak emlékezni, a többi nem is érdekelt. Megérdemelné, hogy a börtönben kelljen töltenie egy kis időt.

Lassacskán a mérgemet felváltotta a szomorúság, és pityeregni kezdtem, de emlékeztettem magam, hogy milyen ember után is sírok, aztán összeszedtem magam. Közben a telefonom eszeveszetten csörögni kezdett. Bruno volt, őt kinyomtam, aztán az anyukája, neki már felvettem.

- Kicsim, tudom, hogy ez most elég hihetetlen, de kérlek, bízz bennem. A fiam nem drogos, főleg nem függő. – Nem beszéltünk sokáig, mert bár nagyon szerettem, nem voltam kíváncsi arra, ahogy a fiát mentegeti.

Tiarától egy mérges SMS-t kaptam, amiben az állt, hogy a testvére nem függő, és ne legyek ennyire gyerekes. Nem is értettem, hogy miért rám rágott be, amikor nem én csináltam hülyeséget. Persze, biztos rossz lehet megtudni, hogy az egyik családtagodnak súlyos problémái vannak, de ha egyszer ez tény, akkor nem a másikat kell támadni.

Hamar körbejárt a hír, és lassacskán mindenki próbált meggyőzni, ezért inkább kikapcsoltam a telefonomat. Mellesleg Bruno is folyamatosan csörgetett, és már elegem volt belőle. Amikor viszont csengettek, és ő állt az ajtóban, legszívesebben megfojtottam volna Prest. Hamarosan azonban ő is megjelent Bruno mögött, és mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, esküszöm! De mikor megemlítettem, hogy tőled jöttem, ordítozni kezdett. Kénytelen voltam elárulni, hol laksz.

- Csak hallgass meg, kérlek! – könyörgött Bruno. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni az arcát. Sírhatnékom volt, és félő volt, hogy megesik rajta a szívem.

- Nem vagyok rád kíváncsi. – Erőtlenül beszéltem, így nem nyújthattam valami határozott összképet. Tovább próbálkozott.

- Elszaladt velem a ló, és hidd el, tényleg bánom. Nem csináltam még ilyet sose, nem is fog előfordulni többször – hajtogatta újra meg újra. – Nézz már rám! – ordított rám, mire ijedtemben rákaptam a pillantásomat. Presley is megugrott a váratlan hangoskodástól.

- Igazad van, ettől tényleg oda fogok rád figyelni. Kiabálj csak, jobban már nem tudod elásni magad. Menjél haza, és vegyél be pár bogyót, jó? Nem érdekel! Engem meg hagyj békén! – Sikerült ugyanolyan hangnemben visszaszólnom, aztán rájuk csaptam az ajtót. Nem akartam szegény Presleyt kizárni, de nem volt más választásom.

Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem elmentek-e, de úgy tűnt, hogy Bruno leül a lépcsőre, és egy tapodtat se hajlandó mozdulni. Dühösen kiabáltam át az ajtón, hogy takarodjon el innen, de semmi hatása nem volt. Leültem a kanapéra, és visszakapcsoltam a telefonomat, hogy tudjak írni Presleynek. Megpróbáltam rávenni, hogy vigye el innen Brunot, és bár láttam, hogy tényleg próbál beszélni vele, kérlelése nem hatott semmit.

Őrület. Egész nap a kanapén ültem, és vártam, hogy vége feladja, de nem tette. Ahogy Bernadette sem. Rengetegszem hívott, és végül tiszteletből fel is vettem.

- Életem, tudom, hogy mit érzel most. – Hangja békítő volt, de ugyan, honnan tudhatná. Ő nem várt ennyit egy ilyen alakra. – Hiszen én is most tudtam meg, hogy a fiamnál kokain volt. Elhiheted, hogy nekem is rossz, és egyáltalán nem vagyok rá büszke. De tudom, hogy ez volt az első ilyen alkalom – bizonygatta.

- Honnan? Nyilván, én se vallanám be senkinek, hogy betéptem, főleg nem az édesanyámnak, akiről tudom, hogy teljesen kikészülne. Nem lehetsz benne biztos, hogy ez volt az első alkalom – magyaráztam neki, ő pedig türelmesen végighallgatott.

- De, biztos vagyok benne. Tudod miért? Mert beszéltem vele, és bevallotta, hogy néha füves cigit szív, de megesküdött rá, hogy kokaint soha az életben ezen az egy alkalmon kívül nem használt, és soha nem is fog ezután. Higgy nekünk, Nora! Nem kell visszamenned hozzá, de ne ítéld el! Kérlek! – Hihetetlenül meggyőző tud lenni, azt be kell vallani. Na, nem mintha a füves cigi jobb lett volna, mint a kokain, de legalább az kiderült, hogy nem függő. – Szeret téged. – Erre már nem reagáltam, csak elköszöntem tőle, és amint letettem a telefont az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán kinyitottam az ajtót. Már sötétedett, és Presley is egyedül hagyta Brunot, aki még mindig a lépcsőn kucorgott. Azt sem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, csak meredten bámult az ölébe. Melléültem, mire ijedten oldalra kapta a fejét. Vizes volt az arca, ami egyértelműen jelezte, hogy sírt, de amikor rám nézett elmosolyodott. Nem viszonyoztam, helyette inkább a papírra mutattam, ami az ölében volt. Szótlanul átnyújtotta, én pedig olvasni kezdtem. A harmadik sor után sírni kezdtem, és teljesen eláztattam a lapot, mialatt végigolvastam. http://www.youtube.com/watch?v=J_1NEe--BiA

- Szép, tényleg, de ez nem elég ahhoz, hogy ezt elfelejtsem – ráztam a fejem.

- Tudom – válaszolta lehajtott fejjel. Egy darabig nem is szólaltunk meg utána, aztán felkapta a fejét. – Szégyellem magam, és ezt nem azért mondom, hogy megbocsáss, de reggelig volt időm gondolkozni az őrsön. Nem is értem, hogy képzeltem. Megvan mindenem. Mindenem – ismételte meg, hogy nyomatékosítsa. – Ezzel a húzással lehet, hogy baszhatom az egészet. Mindent, amit eddig tettem, amiért eddig keményen dolgoztam. Nem akarom eldobni. – Tudtam, hogy őszintén beszél, de nem volt rá garancia, hogyha kibékülök vele, nem fog egy másik alkalommal is csalódást okozni. – Téged sem akarlak elveszíteni, mert az az élvezet, amit a kokain ad, tized annyira sem jó, mint amit az okoz, hogy reggel melletted ébredek.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Meggyőzött arról, hogy tényleg első alkalom volt, és hihető volt az ígéret, mi szerint nem csinálja többször. Én pedig szerettem, mindennél és mindenkinél jobban. Nem tudtam tovább haragudni rá.

- Nem ígérhetem, hogy holnapra túl leszek ezen, sőt egyenesen esélytelen, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsem mindezt, de mindenkinek jár egy második esély – csúsztattam a kezem az övébe, aztán megszorítottam. – Viszont nincs drog, füves cigi, semmilyen kábítószer – osztottam meg vele kikötéseimet, amiknek hallatán hevesen bólogatott. – És lassabb fokozatba is kéne kapcsolnunk, azaz itt fogok lakni, nem nálad.

- Beleegyezek bármibe, ha visszakaplak – tette a szívére a kezét, aztán átölelt. – De azért ma itt aludhatok?

- Itt – nevettem el magam.

Mindkettőnkre alaposan ráfért az alvás, hiszen sok megpróbáltatásnak voltunk ma kitéve. S bár én megnyugodhattam, mert mellettem volt a férfi, akit mindig is akartam, neki továbbra is aggódnia kellett a büntetése miatt, hiszen nem tudhatta, hogy mi lesz a tárgyalások vége. De amikor vele voltam, ő is elfelejtette ezeket a problémákat, és boldogak voltunk, mert tudtuk, hogy jóban és rosszban is ugyanúgy számíthatunk a másikra.

This long distance is killing me 4.

Treasure

- Phil, az istenit! Soha nem vagy normális, de ma… – kiáltott fel Ari, mikor visszaérkeztek.

- Oké, leesett, tudom már. De ne várd, hogy ezt összerakjam ilyen korán – kezdett el rapelve beszélni, mire Bruno megforgatta a szemeit.

- Nem mondom, hogy ezt meg fogod szokni, mert nekem még most sem sikerült – veregetett vállon. – Én most elmegyek lezuhanyozni, remélem nem baj, hogy velük hagylak – mosolygott rám. – Legyetek normálisak! – szólt a srácokra, aztán az emeletre indult.

- Akkor… jöhetnek Bruno cikis sztorijai? – terelgetett Phil a nappaliba.

- Nem lehetsz ennyire pofátlan, Lawrence – teremtette le Ari. – Biztos éhes. Hozz neki valami kaját!

- Miért pont én? Miért nem te?

- Fiúk, ha elmondjátok, mi merre van, megcsinálom magamnak a reggelit – szakítottam félbe a civakodásukat.

- Hagyd csak! Hoztunk neked a pékségből kaját, nem tudtuk mit szeretsz, de nincs ember, aki ne enné meg a kakaós csigát – mondta, aztán leült mellém.

- Allergiás vagyok a kakaóra – mondtam komolyan, mire aggódva néztek rám.

- Ne haragudj, nem tudtuk. Mit szeretnél enni, összeütünk akkor valamit – mentegetőzött.

- Csak vicceltem – nevettem. – Hol az a kakaós csiga?

- Bírom a kiscsajt – fordult ki nevetve Phil, hogy behozza a kajámat.

- Szerintem is jól megleszünk – nyugtázta Ari mosolyogva, aztán a távirányítóért nyúlt. – Meddig is maradsz?

- Ki mondta, hogy maradok? – vettem el a tányért, amin a friss csiga volt.

- Tudom, hogy maradsz – bólogatott magabiztosan.

- Két hónap. Egyelőre – tettem hozzá. – Ugye, nem gond nektek se?

- Dehogyis. Bruno fejéért már most megérte – mondta, aztán úgy csinált, mintha nem mondott volna semmit. Felhúztam a szemöldököm, de nem firtattam, hogy ezzel mire célzott.

Később, miután már sírásig nevettem magam, előkerült egy gitár, és a három srác zenélgetni kezdett, hogy bebizonyítsák, nem csak a hétköznapokban nem normálisak, hanem a zenélésben sem. Az improvizált raptől elkezdve a kedvenc dalaikig, mindent eljátszottak, én pedig jó hangosan nevettem rajtuk. Jó volt nézni, hogy az évek ellenére megmaradt ugyanannak a bolondos tinédzserfiúnak, akibe beleszerettem. Örültem, és büszke voltam rá, amiért ennyi mindent elért, de pár nap alatt rá kellett jönnöm, hogy már nem ugyanaz az ember. Annyi minden történt vele, hogy tudnám bepótolni a kiesett éveket, amiket nem töltöttünk együtt? Nem értettem a vicceket, amiket egymás között sütöttek el, mert korábbi időpontra voltak visszavezethetőek. Volt, hogy percekig nevettek valamin, amiről nekem fogalmam sem volt. Mennyi idő lenne, amíg újra megismerném?

Esténként felhívtam anyát, mert itt nem volt barátnőm, akivel megbeszélhettem volna, hogy mit csináljak. Tudtam, hogy jó tanácsokat tud osztani, ezért erről is megkérdeztem a véleményét, és nem kellett csalódnom.

- Szerinted hogy kezdődnek az új kapcsolatok? Mind a két félnek jelentős múltja van, sok barátnővel, vicces és szomorú emlékekkel, mégis ismerkednek, és észre sem veszik, máris saját emlékeik vannak. Nora, fogd ezt fel úgy, mintha eddig nem ismerted volna, mintha most találkoztatok volna először. Csak élvezd a társaságát, ne görcsölj ilyeneken! Nincs az megírva, hogy neked mit és mikor kell mondanod. Kérdezz rá nyugodtan, hogy min nevetnek, kérd meg őket, hogy meséljék el. Biztos szívesen teszik, ha az egy ilyen mókás, szép emlék. – Szavai hallatán butának éreztem magam. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás az ő szájából hallva, mintha csak arrébb kellett volna tennem egy párnát.

- De én sosem ismerkedtem. Nem randiztam senkivel rajta kívül. – Hagytam, hogy néhány könnycsepp utat törjön magának. Tudtam, hogyha nem engedem szabadjára őket, akkor csak kínozni fog, és sosem érzem majd azt a megkönnyebbülést, amit a sírás után szoktam. Olyan, mintha elpárologna belőlem minden szorongás.

- Csak élvezd, oké? – ismételte meg magát, én pedig elhasaltam az ágyon, és a párnámba fúrtam a fejem. Válaszolni akartam, de kinyílt az ajtó, és Bruno lépett be rajta. Annak reményében, hogy nem veszi észre a könnyeimet, elfordítottam a fejem, de már késő volt. – Itt vagy? – kérdezte anya. Elmondtam neki, hogy most mennem kell, és megígértem, hogy visszahívom később, aztán letettem a telefont az ágyra.

Próbáltam továbbra is kerülni a szemkontaktust, de az államnál fogva maga felé fordította a fejemet. A szívem örülten kezdett verni az érintése hatására. Találkozásunk éjszakája óta még nem nagyon érintkeztünk, pedig legszívesebben az összes napot ölelő karjai között töltöttem volna. Kíváncsian fürkészte az arcom, valószínűleg várta, hogy adjak valami magyarázatot a szomorúságomra, de ötletem sem volt, mit mondhatnék.

- Hiányzik anya – nyögtem ki, aztán legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Hiányzik anya? Ki mond ilyet 24 évesen?

- Akkor mostantól nem hagyok rá időt, hogy ezen gondolkozhass – kacsintott rám, majd hátra dőlt az ágyon, és engem is arra utasított, hogy tegyek így. A karunk összeért, és mivel mindkettőnkön rövid ujjú volt, éreztem puha, meleg bőrét. Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, így viszont lefolyt még egy könnycsepp az arcomon. Éreztem, ahogy megmozdítja a kezét, keresni kezdi az enyémet, majd összekulcsolja az ujjainkat. Jólesően sóhajtottam, és végül mégis kinyitottam a szemem. Oldalra néztem, hogy lássam az arcát, amin most nem volt ott a jellegzetes mosoly.

- Mes… - Megköszörültem a torkom, mert alig volt hangom, aztán újra belevágtam. – Mesélsz nekem? Mondj el mindent, ami jelen pillanatban eszedbe jut!

- Sajnos most csak három dolog jut az eszembe – húzta el a száját. – Az egyik, hogy milyen gyönyörű vagy, a másik, hogy rettenetesen hiányoztál, a harmadik pedig, hogy soha nem akarlak újra elveszíteni. – Jól estek a szavai, és én is pont ugyanígy éreztem vele kapcsolatban, de mégsem tudtam kifejezni. Talán nekem is elő kéne kapnom egy gitárt, és elénekelni neki az érzéseimet.

- Mi van velünk? – töröltem meg az arcom a szabad kezemmel. – Ilyeneket mondasz, összekulcsolt kézzel fekszünk… - Egészen máig nem merült fel, hogy mi a helyzet a szerelmi életünkkel, mert azt vártam, hogy ő hozakodjon elő vele.

- Egy házban élünk, ráadásul van egy befejezetlen kapcsolatunk – egészített ki. – Igazad van, elég bizarr. – Sokáig nem mondott semmit, úgyhogy bátorságot merítettem, és beszélni kezdtem én.

- Szeretnélek újra megismerni. Az új szokásaidat, az új életedet, hogy mit szeretsz, mitől akadsz ki, melyik tetoválásod mit jelent. Mindent tudni akarok – magyaráztam, de amikor felemelte a szabad kezét, és végig simított az arcomon, megkukultam.

- Elmesélek mindent – mosolygott rám. – De ára van. Méghozzá az, hogy te is beavatsz a legapróbb részletekbe. – Bólintással fogadtam el az ajánlatot, és máris ösztönöztem, hogy kezdjen bele.

- Rendben, te kis türelmetlen. Anya utálta a tetkó gondolatát, úgyhogy a tudta nélkül csináltattam meg az elsőt. Amíg meg nem mutattam, nagyon mérges volt, de amikor meglátta a nevét egy szív közepébe írva, hamar megbékélt a dologgal. – Miközben beszélt, kihúzta az egyik kezét az ingéből, és megmutatta a vállán álló szimbólumot, én pedig a történeten mosolyogtam. Folytatta a mesélést, és amikor a tetoválásai végére ért, újabb témába kezdett. – Van egy kutyám, Geronimonak hívják, rottweiler. Imádom, de a turné alatt nem tudok sokat foglalkozni vele. Jelenleg is egy ismerősömnél van, ő szokott róla gondoskodni. – Szomorúnak tűnt, amiért le kell passzolnia, én pedig kiskorom óta szerettem volna egy kutyát, ezért megkértem, hogy hozza haza. Legalább nem leszek egyedül, amikor mindenkinek dolga van.

Rengeteget nevettünk, mert viccesen adta elő az összes kis anekdotát. Hihetetlen, hogy valakibe ennyi humorosság szoruljon. Megtudtam, hogy melyik dalt, mikor, minek hatására írta, hogy Ellen showjába szeret a legjobban járni, és csak azokat az interjúkat élvezi, ahol szimpatikus neki a műsorvezető. Még sötétedéskor is csak mesélt és mesélt, én pedig ittam a szavait. Elképesztő, – és kicsit ijesztő is – hogy amint kinyitja a száját, csak rá tudok figyelni, és még azt sem veszem észre, hogy őrülten korog a gyomrom az éhségtől.

- Holnap korán kell kelnem, az egyik rádió reggeli műsorába vagyok meghívva, de nagyon szívesen mesélnék még, és persze holnap behajtom rajtad az alku rád eső részét – borzolta össze a hajamat. Időközben lementünk enni is, de már nem tudtuk tovább húzni az alvást, hiszen mindketten laposakat pislogtunk. Nyomott a homlokomra egy puszit, aztán felállt az ágyról, és az ajtóhoz ment. Még egyszer visszanézett, rám mosolygott, majd kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.

Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Már nem aggódtam amiatt, hogy viselkedjek a közelében, mert rájöttem, hogy amikor vele vagyok, úgyis elfelejtek mindent, egyáltalán nem gondolkozok azon, hogy mikor nevessek, mikor igazítsam meg a hajam. Anya tanácsát megfogadva, csak élveztem az együtt töltött időt, és megint igaza volt. Nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára ennyire boldog.

Bár álmos voltam, folyamatosan ezen a délutánon, illetve estén járt az eszem, képtelen voltam csukott szemmel feküdni. Annak reményében, hogy a forró fürdő majd elálmosít, fogtam a törölközőmet és a fürdőszobába mentem. Nyakig elmerültem a vízben, de annyira pörögtem, hogy képtelen voltam egyhelyben maradni. Miután leöblítettem magamról a habot, megtörölköztem, felvettem a pólómat, és elindultam a szobám felé, azonban Bruno ajtaja előtt megálltam. Halkan nyitottam be, mert nem tudtam, hogy alszik-e már, de amint lenyomtam a kilincset, megkérdezte, hogy ki az.

- Csak én – válaszoltam halkan és bizonytalanul. Mit keresek én itt egyáltalán? Magam sem tudtam rá a választ, ezért amikor megkérdezte, hogy mi a baj, nem válaszoltam. Csak álltam ott idiótán az ajtóban, miközben megállás nélkül szidtam magamat, amiért bejöttem.

- Mellém fekszel? – húzódott arrébb az ágyon, aztán az egyik kezét a nekem szánt helyre tette. Rettenetesen hálás voltam neki, amiért kisegített. Sosem mertem volna megkérdezni, hogy aludhatok-e vele, pedig már nagyon sokszor gondoltam rá.

Behajtottam az ajtót, és az ágyához sétáltam, ahol felemelte nekem a takarót, majd miután bemásztam alá, rám terítette és átvetette a karját a derekamon. Tétovázás nélkül kulcsoltam össze az ujjainkat, aztán végre elaludtam.

Másnap egy tálca mellett ébredtem, amin péksütemény, narancslé és egy papírdarab volt. A kezembe vettem a levelet, és olvasni kezdtem. Jó reggelt, Sweetie! Nem akartalak felkelteni, olyan édesen aludtál. Sietek haza hozzád, viszem Geronimot, és van egy meglepetésem is. Legyen szép napod! Imádlak, Bruno

Az üzenetétől és a finom reggelitől hamar felébredtem, és miután elmosogattam magam után, a zongorához ültem. A szobámban töltött hosszú évek legalább arra jók voltak, hogy megtanuljak valamit, amit már nagyon régóta szerettem volna: zongorázni. Még akkor is a billentyűket nyomogattam, amikor Bruno hazaért ebéd előtt. Csodálkozva nézett rám, hiszen nem tudhatta, hogy időközben ilyen tudásra is szert tettem.

- Ne hagyd abba! – állt meg mögöttem a piros kockás ingében, és a fekete kalapját a fejemre tette. Végig játszottam, amit elkezdtem, aztán megfordultam széken, hogy szembe legyek vele.

- Geronimo? – érdeklődtem a kutyus után, amikor sehol nem láttam.

- Kicsit később érkezik a meglepetéssel együtt – kacsintott. Nyavalyogni kezdtem, hogy nem tudom kivárni a meglepit, ezért mondja el, de csak nevetve rázta a fejét. – Addig használjuk ki, hogy kettesben vagyunk. – Érdeklődve néztem fel rá, hogy ez milyen célzás is valójában, de hamar folytatta, úgyhogy nem volt időm gondolkozni. – Remélem, nem fáradt el a lábad, – érkezett a következő mondata, amit nem tudtam hova tenni. – mert egész nap te jártál a fejemben – fejezte be, mire én fájdalmasan feljajdultam. Hogy lehet valaki ilyen bolond?

- Akkor a legjobb helyen jártam. – Szívesen ugrattam volna azzal, hogy ilyen kopár helyeken kell mászkálnom, de reméltem, ha néhány flörtölős megjegyzést teszek, akkor rátérünk végre a kapcsolatunkra. Egy ideig nem szólt semmit, aztán dühösen legyintett egyet.

- Nem vagyok én jó ebben. Le tudom írni, de nem tudom elmondani. – Elég idegesnek tűnt, amiért nem tudja, hogy fogjon hozzá, úgyhogy megfogtam a kezét, hogy tegye le maga mellé.

- Itt a zongora, ott a gitár, a dob vagy amit akarsz – mutattam körbe. – Felőlem xilofonon is elmondhatod.

- Jó lesz a zongora is – ült le mellém, aztán mielőtt játszani kezdett, mégis mondott pár szót. – Napok óta megy a fejemben ez a dallam, és már írtam hozzá valami szövegszerűt is, viszont nem zongorán képzeltem el, úgyhogy lehet, picit furcsa lesz.

- Kezd már! – tettem a kezeit a zongorára, mert nagyon kíváncsi voltam. Türelmetlenségem miatt végre elmosolyodott, aztán játszani kezdett.

Bevallom, valami lassú dalra számítottam, helyette viszont egy pörgős számot kaptam, viszont így is nagyon tetszett, és a lényeg, hogy a dalszövegben benne volt, amit már régóta szerettem volna hallani. http://www.youtube.com/watch?v=F8SYZhtVRKY

Amikor végzett, érdeklődve nézett rám, és motyogott valamit arról, hogy ez persze nem a végleges verzió, és hogy nem is élete legjobb alkotása, de én már csak a szájára tudtam figyelni, miközben arra gondoltam, hogy mennyire meg szeretném csókolni. Végül ő is elhallgatott, én pedig úgy döntöttem, hogy ezzel a zenével ő már megtette a saját lépéseit, most nekem kell válaszolnom, úgyhogy odahajoltam hozzá és megcsókoltam, ő pedig természetesen nem utasított el. Annyira jó volt végre igazán érezni, tudni, hogy itt van velem, és valami csoda folytán még mindig szeret.

- Mondtam, hogy csengetnünk kellett volna – nevetett fel valaki az ajtónál, mire elhúzódtunk egymástól. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam Bruno tesóit. Eric kivételével mindenki ott volt.

- Uramisten – pattantam fel a helyemről. – De jó látni titeket! – Mind a négy lányt megöleltem, aztán hagytam, hogy beljebb jöjjenek.

A kanapéra és a fotelekre vetették magukat, én pedig csak akkor vettem észre, hogy Geronimo is velük jött, amikor visszanéztem Brunora. Éppen üdvözölte a gazdáját, majd amikor meglátott, odajött hozzám, hogy megszaglásszon.

- Vigyázz vele! Ez egy fenevad – ugratott Presley, de még végig se mondta, már Tahiti kérdezte, hogy mi van velem, vele egy időben pedig Jaime érdeklődött kettőnkről.

Annyira hiányzott már ez a kavalkád és a hangzavar, ami mindig fogadott, ha a négy lány a közelben volt. Mindannyian párhuzamosan beszéltek, alig lehetett kibogarászni, hogy végtére is ki mit kérdezett, de már nem okozott problémát. Volt jó pár évem, hogy megtanuljam kezelni őket.
Kicsivel később Phil és Ari is hazaért, azután viszont végleg elszabadult a pokol. Könnyesre nevettük magunkat, nosztalgiáztunk, zenélgettünk, egyszóval olyan jól éreztük magunkat, mint még soha. Brunoval szinte el se mozdultunk egymás mellől, állandó fizikai kontaktusban voltunk, és bizton állíthatom, hogy soha ilyen boldog még nem voltam.