A táncon keresztül - Vidámpark

Sziasztok!

Mindannyian túl vagyunk az iskolán. Remek érzés, ugye? :D Ha valakit esetleg érdekel: minden tantárgyból négyesre érettségiztem le. Köszönet a sok jókívánságért, na meg a türelemért! Most viszont itt van a következő rész, ami még több kérdést vet fel, bár szerintem elég egyértelműek, úgyhogy nem fog gondot okozni a megfejtésük. Ennyit erről a részről.

Van egy olyan hírem, hogy ezen kívül már csak kettő rész van, utána vége. Természetesen jövök új történettel, de arra valószínűleg egy kicsit majd várnotok kell. Ezt majd még átgondolom, és az utolsó résznél pontosabb információkat adok nektek. Addig pedig olvassátok a maradékot és a Double Date-t!:)

A kezemet tördelve vártam az eredményhirdetést. Ma biztos, hogy a maximumot nyújtottuk, egész hónapban minden edzésen ott volt mindenki, teljes erőbedobással készültünk, és meg is érte. Soha nem éreztem ilyen magabiztosnak magam a színpadon, minden lépést tudtam, centiméterre pontosan, hol kell állnom, meddig kell emelnem a kezem. Most mégis ideges voltam, mert a tökéletesen kivitelezett mozdulatok ellenére a zsűri azt mondta, hogy túl egyszerű volt a koreográfiánk. Nem értettem, miért kötöttek bele, talán túl lazának látszottunk, ezért gondolták, hogy lehetett volna nehezebb is. Ellenben a miénkkel, Andreas új csapatának teljesítménye egy az egyben elnyerte a zsűri tetszését. Fintorogtam, amikor kimondták a csapata nevét, szerettem volna, ha végre nem kell már vele találkoznom, és nem kell hallgatnom a hülye megjegyzéseit, amiket akkor mondd, amikor elhalad mellettünk.
- Next Generation – kiabálta végre a nevünket a műsorvezető. Bólintva vettük tudomásul a továbbjutást, a zsűri kritikája miatt mindannyian el voltunk kenődve.

Anya széles mosollyal várt kicsit odébb. Ma ő jött el velem, és az egész hetet nála töltöm, mivel őszi szünet van. Hiányzott, hogy egész nap együtt legyünk, ezért nagyon örültem. Ezen a héten még az esti táncóráktól is eltekintettem. Annál sokkal jobb ötletem volt. Nem akartam megvárakoztatni, ezért nem öltöztem át, csak felkaptam a pulcsimat a fellépő ruhámra, és már indultunk is a bejárat felé.

- Chantelle – hallottam meg a nevem. Érdeklődve fordultam hátra, hogy a kisebb tömegben megkeressem a hang tulajdonosát. – Hé! – Nick integetett hevesen, aki év eleje óta állandó tagja volt a zsűrinek. Minden évben van egy nevesebb táncos a pontozók között, idén rá esett a választás. Már az első alkalommal örültem neki, mert nagy példaképem volt. – Nem találtam a többieket, de átadnál egy üzenetet? – Barátian a vállamra tette a kezét, amit meglepetten fogadtam. Ezután észrevette anyát, és bemutatkozott neki. A kézfogás után visszafordult hozzám. – Láttam, hogy szomorúak vagytok, és ne áruld el senkinek, de mivel ti vagytok a kedvenceim, kötelességemnek érzem, hogy egy kis lelket öntsek belétek. Nem voltatok rosszak, nem ezt mondtuk. Hatalmas elvárásokat fektettetek le az évek során, mindenki tudja, hogy a legjobbak közé tartoztok, ezért sokat várunk. Meg kell tanulnotok ezekkel az elvárásokkal együtt élni és eleget tenni nekik. A koreográfia, amit hoztatok önmagában nem volt gyenge, az elvárásokhoz képest viszont igen. Ehhez még fel kell nőnötök, tudjuk, hogy még gyerekek vagytok, de az a szint, amit hónapról hónapra produkáltok, jóval túlmutat a korotokon. Talán emiatt vetjük el néha a sulykot. – Figyelmesen hallgattam, amiket mondott, és próbáltam leszűrni belőle a lényeget, ami ez esetben az volt, hogy jók vagyunk. – Sokat beszélek, ugye? – mosolyodott el, aminek következtében én is. Imádtam, hogy a népszerűsége ellenére ennyire emberi maradt. – A lényeg az, hogy nem vagytok rosszak, csak túl nagy elvárásokat fektettünk le.

- Köszönjük. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék erre. – Majd továbbítom.

- Rendben. Csak ügyesen – kacsintott rám, majd anyához fordult. – Örültem.

Miután senki és semmi nem akadályozta az utunkat, kisétáltunk a parkolóba és beültünk az autóba. Az úton arról beszélgettünk, hogy mit szeretnék csinálni a héten, ezért le is csaptam a tervemmel.

- Holnap menjünk vidámparkba – csaptam össze a kezeimet, mintha nagyon be lennék zsongva. Apa és anya is imádta azt a helyet, ezért mosolyogva bólintott rá. Még nem tudta, hogy én nem megyek vele. – Az edzés után indulhatnánk is – vetettem fel további ötleteimet, amibe szintén beleegyezett. Csodálatos!

Sokáig fent voltunk, mert elmeséltem neki, hogy azóta, hogy állok Louisszal. Nem érte meglepetésként, amikor először közöltem vele, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, mostanra viszont próbált finoman lebeszélni erről. Jó, neki, hogy ő sose került ilyen helyzetbe Lukasszal, így nem kellett megtapasztania, mennyire megváltozik a viszony két ember között, ha az egyik mélyebb érzéseket táplál a másik iránt. Louisnak nem tűnt fel semmi, mert igyekeztem ugyanúgy viselkedni, viszont én mindent másképp láttam. Az eddigi baráti érintései, a bökdösés, a puszi, az ölelés, minden sokkal több értelmet nyert számomra.

Reggel elmentem az edzésre, de közben már izgultam a tervem sikeressége miatt. Apa úgy tudta, hogy délben a vidámpark bejáratánál találkozunk, én viszont anyával mentem volna, mert azt beszéltük meg, hogy eljön értem. Az edzés elején elmondtam a többieknek, mit mondott Nick, majd belekezdtünk az új koreográfia összerakásába. A tánc vége felé felhívtam anyát, hogy el fog húzódni az edzés, menjen a vidámparkba, mire odaér, addigra én is ott leszek. Kapóra jött, hogy a táncteremtől nem volt messze a vidámpark, anya viszont a város másik feléről utazott, így hihető volt, amit kitaláltam.

Nikki szemszöge:

Beriasztottam a kocsit, majd a bejárathoz sétáltam, ahol a lányommal megbeszéltük a találkozót. Még nem ért ide, de nem aggódtam miatta, hiszen szólt, hogy kicsit késni fog.

- Nikki? – lépett elém Bastian. Mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

- Én sem, hogy te is itt leszel – húztam fel a szemöldököm.

Sejtettem, hogy Chantelle nem adta fel a reményt, hogy kibékélünk, a tánctanítós ötlete is teljesen átlátszó volt, de nem akartam még jobban megbántani, ezért nem szóltam neki. Bastian ugyanezen a véleményen volt, most viszont mind a ketten mérgesek voltunk rá. Elég nagy már ahhoz, hogy felfogja, ennek vége, hiábavaló minden kétségbeesett próbálkozás. Már a papírokat is elküldtük, a tárgyalásokon is túlestünk, már csak arra vártunk, hogy kiküldjék a papírt, amit alá kell írnunk.

- A kombinálásban vetélytársad akadt – rázta meg a fejét Basti egy félmosoly kíséretében. Régen ebbe szerettem bele, nem értem, hogy múlhatott el az érzés. Nem csak Chantelle akarta, hogy újra működjön közöttünk a dolog, de hiába próbálkoztunk, már nem dobogtatta meg a szívem.

- Felhívom – jelentettem ki, majd így is tettem. Lányom viszont egyszerűen csak kinyomta. – Van egy olyan érzésem, hogy még csak errefelé sem fog nézni – motyogtam, amikor harmadik próbálkozásomnak is ugyanaz lett a vége. – Bocsánat a nevében is, amiért iderángatott, majd beszélünk. – Miközben búcsúztam már hátráltam is el.

- Várj! Ha már itt vagyunk, miért nem megyünk be? Mindketten szeretünk itt lenni, és attól mert nem… vagyunk házasok, még jól érezhetjük magunkat – mondta, és végül is igaza volt. Ha már eljöttünk, szórakozzunk egy kicsit.

Nem hagyta, hogy kifizessem a saját jegyem, és amikor ennek ellenére elővettem a pénztárcámat, kikapta a kezemből és a zsebébe süllyesztette. Megforgattam a szemem, de inkább ráhagytam, mert jól tudtam, hogy felesleges ellenkeznem. A bejárat melletti térképen megnéztük, hogy melyik játékra üljünk fel először. Basti a körhintát választotta, amolyan bemelegítésképpen, amibe én is belegyeztem. Bizonyos okok miatt nem állt szándékomban felülni durvább játékokra, inkább lentről figyeltem Bastian önfeledt szórakozását. Szerettem volna én is így érezni magam, de képtelen voltam rá. Tudtam, hogy sürgősen beszélnem kellene vele, de nem tudtam eldönteni, hogy a papírok aláírása után vagy aláírása előtt kéne megtennem.

- Gyere már, tényleg nagyon jó – ragadta meg a kezem, és beültetett a hullámvasútba. A kezemet azután sem engedte el, hogy mindketten elhelyezkedtünk, ami nagyon furcsa érzés volt. Miközben elindultunk, eszembe jutott a vele eltöltött idő. Még mindig tisztán emlékeztem arra a Lukas által megrendezett ebédre, amiről végül lelépett, hogy kettesben maradhassak Bastival. Akkor kezdődött minden és tartott egészen tizennyolc éven át. Annyira sok időt voltunk együtt, annyi sok szép emlék köt hozzá, képtelenség egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. És nem is akarom, illetve soha nem is fogom tudni, hiszen ha Chantelle-re nézek, mindig eszembe fog jutni. Pár hét múlva pedig magamról is, ha a tükörbe nézek.

Az egyik átfordulás után szédülni kezdtem, és reméltem, hogy hamar a végére érünk, mert tudtam, hogy a szédülés után pár perccel kidobom a taccsot is.

- Jól vagy? – kiabált át az ajtón Basti, amikor berohantam a mosdóba.

- Persze – nyöszörögtem, majd újra öklendezni kezdtem.

- Régebben sose voltál rosszul egy kis hullámvasúttól – mondta meglepetten, amikor holtsápadtan kiléptem az ajtón. Most sem attól voltam, ám ezt nem kötöttem az orrára.

- Haha, a Schweinchenbahnra üljünk fel – viccelődtem vele egy kicsit, amikor megláttam a feliratot. Reméltem, hogy ezzel elterelem a figyelmét az előbbi közjátékról.

- Á, nekem is elég volt egyenlőre a mozgó dolgokból, inkább lövök neked valami hasznosat, például egy Barbie babát – kezdett el nevetni, amikor oldalra pillantva meglátott egyet.

- Az a plüssfarkast szeretném inkább – mutattam fel az apró kisállatra.

Tudtam, hogy sose találja el, mert túl pici volt ahhoz, hogy rá tudjon célozni, de nem akartam játék babát. Ennek ellenére sikerült tényleg egy Barbie-t nyernie, amit rögtön a mögöttünk álldogáló kislány kezébe nyomtam. Újra próbálkozott, mert a fejébe vette, hogy ő akkor is megszerzi nekem a farkast, ám amikor a hatodik alkalommal is mellé lőtt, és már az egész sor kapott tőlünk ajándékot, alkudozni kezdett a fickóval, aki felügyelte a játékokat.

- Kifizetem, bármit is kér érte, csak adja nekem a farkast. – A férfi nem volt valami együttműködő, de hiába mondtam Bastinak, hogy nem fontos, nem hagyta annyiban. – Ne szórakozzon már! Nem tud ideadni egy plüssállatot, ráadásul nem is ingyen kérem. Mondja meg az árát, had vegyem már meg a fele… ségemnek – fejezte végül be a szót, ha már belekezdett. Most éreztem először hivatalosnak, hogy nem vagyunk együtt. Baromi rosszul esett, hogy megakadt a megnevezés közepén, bár tudtam, hogy végül is pár nap múlva már tényleg nem leszek a felesége. De akkor miért bántott ennyire?

Chantelle szemszöge:

- Remélem, nem fordultak sarkon mind a ketten – kukucskáltam ki Louis ablakán, hogy ellenőrizzem, apa itthon van-e már.

- Akkor apád már rég hazaért volna – biztatott Lou, aztán témát váltott. – Tudom, hogy a héten nem vagy itthon, de szombaton megejthetnénk azt a bulizást, amit már egy hónapja is beszéltünk.

Akárhányszor felhozta, mindig lemondtam valami valós vagy kitalált program miatt. A legutóbbi buliról nem voltak szép emlékeim, ezért nem mertem bevállalni újra, de most úgy döntöttem, hogy letudom. Egyszer úgy is el kell mennem vele, mert nem úgy tűnt, mint aki fel akarja adni a próbálkozást.

- Jön Lisa is? – kérdeztem rá, leplezve irigységemet.

- Nem – vágta rá azonnal, de nem hagyott időt a meglepődésre. – Hazavigyelek?

- Aha, megköszönném – válaszoltam, és már indultunk is kifelé.

Amikor megérkeztem mama eléggé rácsodálkozott, hogy egyedül érkeztem, de nem akartam neki elmesélni a kis csínytevésemet, ezért legyintettem egyet, és elvettem a tálcáról egy sütit. Anya sokat mesélt a viszonyukról, és ahogy hallottam, régen egy hárpia volt, aki azt sem tudta, hogy kell a sütőt bekapcsolni, mára viszont ő csinálta a legfinomabb kakaós csigát a világon.

- Még meleg, vigyázz, nehogy megülje a gyomrod – figyelmeztetett mosolyogva, mire bólogattam, majd az intés ellenére befaltam. Sose fájt még a gyomrom tőle, szóval nem foglalkoztam ilyenekkel.

Vesztemre anya tökéletesen tudta, hogy mivel büntessen meg. Amikor hazaért semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, nem tudtam, hogy mérges-e, hogy mit gondol, és nem is avatott be. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és ezzel kikészített, ám egy szavam sem lehetett, mert úgy is én jöttem volna ki rosszul a dologból. Egész héten nem láttam rajta semmi változást, ezért azt gondoltam, hogy hiába próbálkoztam, nem értem el semmit. Csütörtökön apát is felhívtam, de ő se hozta szóba a kis magánakciómat, így biztos voltam benne, hogy összebeszéltek.

Pénteken még utoljára bementem anyával a céghez, hogy segítsek neki és a nagyszüleimnek, bár ez a segítség nagyrészt abból állt, hogy a kezembe nyomtak egy dossziét, amit el kellett vinnem valakinek az irodájába. Ezen kívül csak ültem, és hol a terveket néztem, hol az ablakon bámultam kifelé. A takarítónő halkan dúdolgatott, miközben felmosott, de úgy látszott, hogy ez csak engem zavar, ezért nem szóltam rá. Nem volt jó a kedvem, mivel nem értem el a vidámparkkal azt a hatást, amit akartam, de alapjáraton imádtam a Hugo Bossnál lenni és nézni, ahogy anyáék dolgoznak.

Amikor délután anya hazavitt – apához haza – bevonultam a szobámba, és sírni kezdtem. Tényleg fel kell adnom, hogy anya és apa újra egy pár legyenek. Bármit teszek, már nem fog segíteni, és ezt nehéz volt elfogadni. Nem akartam felvenni a telefonom, ami éppen csörögni kezdett, de megláttam, hogy keresztapa keres, ezért a fülemhez emeltem. Próbáltam nem szipogni, de soha nem voltam jó színész, ezért hamar feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Azért hívott, hogy a hétvégét nincs-e kedvem náluk tölteni, de végül úgy döntött, hogy ők jönnek. Megkért, hogy üzenjem meg apának, hogy estére itt lesznek, velem pedig megígértette, hogy elmesélem, mi a baj.

Tudtuk, hogy egyszer be kell majd számolni az embereknek a válásról, ezért beleegyeztem. Apa sem ugrott ki a bőréből örömében, de ő is egyetértett velem, ezért vártuk, hogy megérkezzenek.

Nem csak keresztapa jött, hanem Daisy és keresztanya is. Még szinte be se léptek, már követelték, hogy meséltem el, mi a baj, én viszont átadtam apának a szót, mert úgy éreztem, hogy ez nem az én feladatom. Eléggé meglepődtek, Marco először nem is akarta elhinni, de amikor rájött, hogy nem viccelünk, próbálta meggyőzni apát arról, hogy biztos helyre lehet még hozni a kapcsolatukat. Talán jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert úgy láttam, hogy Livia és Marco is megpróbált volna beszélni a szüleim fejével. Csakhogy már késő volt, valószínűleg a következő hét elején aláírják a papírokat, és onnantól kezdve hivatalosan is szétválnak útjaik.

Fontos!

Július elsején megszűnik a Google Reader. Aki nem tudja, mi az, és mivel jár a megszüntetése, az ITT olvashat utána a dolgoknak. A megoldás a bloglovin, amiről a fenti linken szintén olvashattok.

Ezt a blogot ITT tudjátok követni, a Double Date-et pedig ITT.

Egyéb: A szavazásnak vége, az ATK újabb részére esett a választásotok, így azzal jelentkezem legközelebb:)

A táncon keresztül - Változó érzések

Sziasztok!

Elkészült, meghoztam! Most is remélem, hogy tetszik, és természetesen várom a komikat is.:) Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit gondolom már mindannyian vártatok. Még nem tudom, hogy pontosan hány rész van hátra, de nem sok. Ráadásul a következő részre várnotok kell egy kicsit, mert most már szóbelik következnek és csak arra készülök. Leghamarabb 25.-e körül tudok jelentkezni. Addig legyetek jók:)
Nix

A következő időszakban apa mindent megtett, hogy ne legyek magam alatt. Minden napra programokat csinált, az összes szabadidejét velem töltötte és ajándékokkal halmozott el. Tudta, hogy igazából egyikre sincs szükségem, de így akart könnyíteni a lelkiismeretén, úgyhogy nem törtem le, hanem mosolyogva fogadtam minden próbálkozását. Mellesleg jól is éreztem magam. Mióta élek, először döntött úgy, hogy nem számít, mit írnak rólunk az újságírók, hogy követnek-e mindenhová, csak mentünk a nagyvilágba. Egyedül arra figyelt, hogy jól érezzük magunkat, és ezt sikerült is elérnie.

Anyával minden nap beszéltem telefonon, esténként pedig, ahogy megbeszéltük, átjött, hogy meg tudjam tartani a táncórát. Nem hittem volna, hogy betartják, de tényleg mind a ketten a szolgálatomra álltak és még komolyan is vették. Nem mondom, hogy az első nap ne lett volna feszült a hangulat, főleg, hogy kicsit megvárakoztattam őket, így kettesben kellett tölteniük tizenöt percet. Az arcukon látszott, hogy mennyire kínos negyedóra volt, de ami nem öli meg őket, az erősíti, ezért nem aggódtam sokat. Sejtettem, hogy fura lehet abban a házban vendégnek lenni, amiben régen lakott, mivel nekem ugyanolyan fura volt vendégként látni anyát otthon. Bíztam benne, hogy ez a tánc újra összehozza majd őket, mert azt nem hiszem, hogy minden érzés eltűnt volna belőlük, amit egymás iránt éreztek. Pár nap után már volt, hogy felszabadultan nevettek egymás bénázásán, majdnem olyan volt, mint régen. Ám tisztában voltam vele, hogy nem úgy van, ezért nem éltem bele magam, csak kihasználtam azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy a családom újra egy egységet alkot.

Louis sokszor kérdezte, hogy vagyok, amikor ideje volt, elkísért az edzéseimre és már azt is megígérte, hogy a következő versenyen ott lesz, ugyanis annak ellenére, hogy alaposan elrontottam a táncot, továbbjutottunk. Csakhogy a gondkupacra jöjjön még valami, Andreas is megjelent és megjegyezte, hogy nélküle igen kevés pontszámot sikerült elérnünk. Szavai után az egész csapat égett a bizonyításvágytól, ezért volt, hogy plusz órákat töltöttünk benn. Úgy látszott, hogy meg is lesz az eredménye.

Szombatonként meccset néztem, mert apa újfent kommentátori ülést kapott a skysportsnál és kíváncsi voltam, hogy oldja meg a feladatot. Egészen idáig tökéletes működött a dolog, vicces volt, pluszba is mondott információkat és a meccset is követte, azonban ma a Bayern - Dortmund mérkőzést kapta, véleményem szerint mintegy tesztként, hogy pártatlan tud-e maradni. A meccs elején teljesen normálisan viselkedett, amikor kiírták a képernyőre a kezdőket, felsorolta őket, viszonylag most is vidám volt a hangja, bár én tudtam, hogy mivel még mindig nagy harc volt a két csapat között, izgul, és volt csapatáért szorít. Ahogy én is.

- Mint tudjuk, a két csapat között messzire visszanyúló viszály van, hiszen ahogy most is, régebben is ők voltak a Bundesligát uraló csapatok – mondogatta a szokásos sablonszövegeket.

Rég láttam olyan meccset, ami ennyire gyors iramú volt, ezért nagyon sajnáltam, hogy a bírónak folyamatosan meg kell szakítania a játékot a dortmundiak szabálytalankodásai miatt.

- Úgy tűnik, a BVB játékosai nem fogadják jól, hogy a pirosak jobban játszanak – ejtett el egy apró megjegyzést apa. Talán, akik nem ismerik, azoknak nem tűnt fel az enyhén vádló hang, de én rögtön nevetni kezdtem. Tudtam, hogy ebbe a meccsbe bele fog törni a bicskája.

Amikor Großkreutzot mutatta a kamera egy szögletnél, mesélni kezdte, hogy az éppen szögletet rúgó játékos Kevin Großkreutz unokaöccse, aki nagybátyja után nem sokkal könnyedén beverekedte magát a sárgák kezdőjébe, így azóta próbálja túlszárnyalni Kevint több-kevesebb sikerrel. Éreztem, hogy erővel fojtja magába a megjegyzést, miszerint nem lenne nehéz, azonban éppen ekkor belebotlott saját lábába, és apa kis híján felnevetett.

- Ez a képsor ismerős ebből a családból – szólalt meg végül nem is annyira burkolt megjegyzést téve Kevinre.

Hihetetlen módon ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulása, különben tökéletesen vette az elé gördített akadályt, amiért nagyon büszke voltam rá. Boldogságom is teljes volt, mert szülővárosom vezetett pár perccel a vége előtt. Aztán történt egy kis szabálytalanság a tizenhatos környékén, így szabadrúgáshoz jutott a Borussia. A 31-es játékos állt a labda mögé és eszméletlen csavarással vágta a léc alá a labdát. Olyan erővel tekerte be, hogy a labda visszapattant a hálóról, a csapattársak pedig érte szaladtak és a labdával a kezükben kezdtek ünnepelni, miközben a bíró lefújta a meccset.

- Ezek a harmincegyesek milyen szép gólokat tudnak lőni – fényezte egy kicsit magát apa, majd összefoglalta a meccs eseményeit pár szóban, miközben a képen is megjelentek a mérkőzés fontosabb pillanatai, utána viszont elbúcsúzott a nézőktől.

Én még vagy öt percig nevettem az utolsó megjegyzésén és amint hazaért, meg is említettem neki, hogy milyen egoista. Nem piszkáltam sokáig, inkább megosztottam vele, hogy örülök, hogy megoldotta a feladatot. Rettenetesen büszke volt magára, mert a főnöke is megdicsérte, azt a Kevines beszólást pedig szinte el is felejtették neki.

- Átmegyek Lukashoz, jössz? – kérdezte, mire bólintottam, így felkaptunk egy kulcsot, majd átsétáltunk a szomszédba.

Nem volt jó döntés, hogy én is apával tartottam, ugyanis Lisa itt volt, én meg még mindig nem bírtam elviselni a jelenlétét, bármennyire is jóindulatú és csupa szív volt. Szerencsémre Lou még sose kérdezte meg, hogy miért vagyok ennyire ellenszenves a barátnőjével, pedig szinte biztos voltam benne, hogy észrevette, mennyire máshogy viselkedem a jelenlétében.

- Gyere nyugodtan – mondta Louis, amikor megjelentem az ajtóban. Lisa is kedvesen mosolygott, ahogy mindig is tette, amikor találkoztunk. Érdeklődni kezdtek, hogy mi járatban vagyok, mire elmeséltem, hogy csak apával jöttem át, de már azon gondolkoztam, hogy milyen indokkal lépjek le. Mostanában kezdtem kapizsgálni, hogy ez nem ilyen baráti féltékenység a részemről és ettől nagyon megijedtem, másrészt nagyon mérges voltam magamra. Nem akartam, hogy miattam menjen tönkre a barátságunk.

Letudtam az általános köröket, de aztán úgy tettem, mintha valamit elfelejtettem volna és nagyon fontos lenne, ezért elköszöntem tőlük, apával is közöltem, hogy otthon leszek, majd tényleg hazamentem. A kulcsot viszont a nagy menekülésben ottfelejtettem, ezért vissza kellett mennem érte. Luk és apa kórusban nevettek ki, de most sokkal nagyobb bajom is volt ennél, ezért nem is foglalkoztam vele.

Nagyon jól tudtam, hiába jövök haza, az érzésektől nem fogok megszabadulni csak úgy. A tánctermemig meg sem álltam, maximumra csavartam a hangerőt és egy sarokban ülve doboltam a lábammal az ütemet. Anyával akartam beszélni, de nem telefonon, hanem személyesen, ahhoz viszont már késő volt, hogy átmenjek hozzá, mert mire hazaértem volna már sötét lett volna, így másnapra kellett tolnom a lelkizést. Helyette hirtelen ötlettől vezérelve kikerestem Lars telefonszámát és megkértem, hogy jöjjön át. Mivel ő közelebb lakott, ezért nem volt gond, ha későn ment haza.

Mikor megérkezett már nem voltam olyan biztos benne, hogy meg kellene vele osztanom a problémámat, de mivel idehívtam és tudtam, hogy nála nagyobb biztonságban senkinél nem lesz majd a titkom, elmeséltem neki mindent. A szüleim válásáról senki sem tudott, szerencsére még a sajtó se szagolta ki, ezért nem kérdezgettek a suliban, nem kellett ezzel foglalkoznom. Lars volt az első, akinek elmondtam, de megeskettem, hogy erről senkinek sem fog beszélni. Meglepődött és láttam az arcán azt a sajnálatot, ami miatt még eddig nem mondtam el senkinek. Utáltam, mikor valaki szerencsétlennek titulált.

- Táncolsz velem? – kérdeztem tőle, mire a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Volt pár mozdulata, amiből aztán egy 45 másodperces koreográfiát csináltunk. Miközben a lépésekre figyeltem teljesen kiment a fejemből, hogy miért is van itt Lars, illetve az is, hogy apa nem is tud róla. Már a végén bohóckodtunk, hogy hány forgást tudunk megcsinálni, amikor apa lejött.

- Ó, azt hittem egyedül vagy – csukta be maga után az ajtót.

Szerencsére még az Andreasos esetből kifolyólag tudta, hogy Lars rendes srác, ezért nem jegyezte meg, hogy a tudta nélkül van itt. Legalábbis nem előtte. Viszont miután elment, nem maradt el a számonkérés. Addig viaskodott, amíg meg nem ígértem, hogy legközelebb előbb őt kérdezem meg, mielőtt idehívok valakit. Nem esett nehezemre, hiszen tudtam, hogy normális esetben, alapjáraton így lett volna, de ez most egy rendkívüli alkalom volt. Erről viszont nem kell tudnia. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy vele beszéljem meg a szerelmi életem válságait.

- Na, jó – csapta össze a kezeit vacsora után. – Nézzünk régi videókat!

- Mi? Ne már, apa – kezdtem el nyafogni. Semmi kedvem nem volt azon nevetni, hogy milyen szerencsétlen voltam kicsinek. Csakhogy amit apa a fejébe vesz, az úgy is lesz, ezért miután hosszas könyörgés után sem tudtam meggyőzni arról, hogy millió más, sokkal jobb dolgot tudnánk csinálni, leültem a kanapéra és megvártam, amíg betette a DVD-t a lejátszóba.

Bíztam benne, hogy unalmasnak találom majd, így rögtön az elején elalszok, de nem így lett. Egyáltalán nem voltam álmos, folyton Louis járt a fejemben és az sem sokat segített rajtam, hogy majdnem az összes videóban ő is szerepelt. Már akkor is annyira aranyos volt. Mivel a kiskoromra nem igazán emlékszem, ezért úgy tudtam nézni a két kisgyereket a képen, mintha kívülálló lennék. Lou állandóan körülöttem volt, ha elestem segített felállni, zsebkendőt hozott, amikor folyt az orrom, szóval tényleg olyan volt, mint egy őrangyal. Szerintem a szüleim is nyugodtan bíztak rá, annak ellenére, hogy még ő is csak egy kisfiú volt.

A kertben voltunk, ahogy a kép alján megjelenő dátumból kiderült még nyár eleje volt, de elég meleg ahhoz, hogy csak rövidnadrág és póló legyen rajtunk. A szüleink a hátunk mögött ültek, egyedül apa hiányzott a képről, minden bizonnyal ő állt a kamera mögött.

- Chantelle – szaladt hozzám egy tulipánnal a kezében Louis. – Neked szedtem.

- Nagyon szép – nyúltam érte, majd egy puszit adtam az arcára.

- Louis! – kiabált rá Moni - Nem szabad letépni a virágot!

A további leszidást apa és az én nevetésemtől nem hallottam. Szegény Lou jót akart és rosszat tett. A nagy nevetés közben még azt sem vettük észre, hogy már nem ketten vagyunk a szobában, hanem a fiatalabbik Podolskival háromra bővültünk.

- Ó, szia – köszönt neki apa. – Gyere, nézd velünk!

A gyomrom pillanatok alatt ugrott össze. Azt sem tudtam, hogy üljek, szinte rögtön megváltozott a tartásom is. A kezemmel a lábamra terített plédbe markoltam és összébb húztam magam. Reméltem, hogy apa oldalára ül és nem az enyémre, mert nem tartottam fairnek, hogy ő úgy ül le mellém, mint egy jó barát, közben meg én…

Nem úgy nézett ki, mint aki szívesen néz régi, családi videókat, de végül leült egy másik fotelba és a tévére tapasztotta a szemét. Sikerült a legjobbkor érkeznie, ugyanis éppen ő került kivesézésre. Lukas születésnapja volt, amire egy hatalmas csokoládétortát kapott. Az édesszájú fia azonban hamarabb nekilátott a tortaevésnek, mint azt a felnőttek gondolták, így tiszta maszat lett az arca és a torta gyönyörű díszítése is tönkrement.

Louisnak nem tetszett, hogy pont ő van a képen, de megmosolyogtatta a jelenet, engem pedig a mosolya. Eddig hogy nem tűnt fel, hogy ennyire helyes?

- Majd beszélhetünk? – kérdezte meg aztán egy kis idő múlva, mire közöltem apával, hogy nekünk elég volt ennyi az esti meséből, a szobámban leszünk.

Amint becsuktam magunk után az ajtót, rögtön rátért a lényegre. Hiányoltam, hogy eddig nem kérdezte meg, mi a bajom Lisával, hát most megtette. Hablatyoltam valamit arról, hogy nem vele van a gond, csak nem éreztem jól magam, de ezzel még több hazugságba kevertem magam, mert a felől érdeklődött, hogy mitől voltam rosszul. Azt már az első percben eldöntöttem, hogy nem fogom neki bevallani az érzéseimet, nem teszem tönkre a barátságunkat a hülyeségem miatt.

- Női gondok – mondtam ki az első eszembe jutó kifogást. Jó húzás volt, mert nem faggatott tovább. A polcom előtt sétálgatott, miközben a dísztárgyakat nézegette rajta.

- Nincs kedved holnap bulizni? – kérdezte, és levette az egyik angyalfigurát a helyéről. Forgatni kezdte a kezében, de amikor rájött, hogy semmi érdekes nincs rajta, visszatette oda, ahonnan elemelte.

- Hétfőn suliba megyek, de amúgy lenne – húztam el a szám. Még ha azt nem is tudta, hogy mi a valódi bajom, azt tudta, mire van szükségem. Jót tett volna egy kis lazítás, de nem holnap, és nem vele.

- Jó, akkor menjünk jövő héten. Bastiannal majd én megbeszélem – villantotta rám a mosolyát.

- Ezer hála – mosolyogtam vissza. Mással úgysem nem fog elengedni apa, majd valahol lerázom, hogy legalább egy éjszakára kimenjen a fejemből, mert tudtam, hogyha velem lesz, nem tudok majd felejteni.

Amikor bejelentette, hogy csak ennyit szeretett volna, úgyhogy ő hazamegy, egyszerre voltam szomorú és boldog is. Féltem, hogy nem tudom magamban tartani a titkomat, de mellette akartam lenni, és ettől tudtam, hogy rövid úton meg fogok őrülni.