This long distance is killing me 5.

Sziasztok!

Itt az utolsó része ennek a kis történetnek. Köszönöm azoknak, akik olvasták, remélem, szerettétek. Szereplőkről képeket találtok bal oldalon a történet oldalán, illetve Boldog Karácsonyt mindenkinek!

UI: Nem tudom, hogy legközelebb mikor tudok jelentkezni, mert innentől most már tanulnom kell a vizsgáimra. Nem ígérek semmit, ha majd lesz új rész, akkor úgyis értesülni fogtok róla.

Puszi, Nix

Éjjel ugyanúgy Brunoval aludtam, viszont most sokkal hamarabb keltem, mint ő. Hogy ne zavarjam, lementem a nappaliba, ahol meglepetésemre már Phil és Ari is ott volt. Megérdeklődtem, mit csinálnak itt ilyen korán, mire azt a választ kaptam, hogy el kell majd menniük, utána viszont rám terelték a témát.

- Örülök, hogy végre összejöttetek - mondta Ari.

- Ja, olyan cuki-mukik vagytok - gügyögte Phil. Nem is vártam tőle nagyon mást.

- Te nem jössz el velünk? - kaptam meg a következő kérdést.

- Hova mentek? - érdeklődtem. Azért nem mindegy, hova akarnak magukkal vinni.

- Brunonak van interjúja, aztán ha jól emlékszem bemegyünk a stúdióba dalt írni. - Jól hangzott a program, szerettem volna Brunot munka közben látni, ezért amikor a drága is felkelt közöltük vele, hogy új taggal bővül a csapat. Mivel neki se volt kifogása, sőt kifejezetten örült, elindultunk.

- Én is meg akartam már kérdezni, hogy valamikor eljössz-e velem - mentegette magát az autóban. Igazából egyáltalán nem zavart, hogy nem hozta fel korábban, mert sokkal jobb így, hogy már tudom, hányadán állunk.

- A nyilvános nyálcserét mellőzzük - kotyogott közbe Phil nevetve, amikor Bruno a számhoz hajolt. A figyelmeztetés ellenére befejezte, amit elkezdett, aztán nagyokat mosolygott.

- Ne féltékenykedj, te majom! - bokszolt bele a vállába, amiből egy roppant vicces, baráti szívatás kerekedett.

- Ki a majom, ha? Nem nekem van majmos videó klipem - kacsintott Phil, és azt hitte, hogy nyert, de Brunonak a tarsolyában volt a válasz.

- Nyomikám, ki találta ki azt a videót?

- A rendező - hazudott nevetve. Tudta, hogy bukta az egészet, ám ekkor a kormány mögül megszólalt Ari is.

- Bruno neked be se kellett öltöznöd. - Mondatát Phil hangos nevetéssel vette tudomásul, majd megveregette az ideiglenes sofőrünk hátát.

- Yo, man! I appreciate you! – veregette meg Phil Ari vállát nevetés közben. Én is nevettem, illetve Brunot sem olyan fából faragták, hogy ne vegye a viccet. (Phil angol mondatának egy része 8:24-8:28 között. http://www.youtube.com/watch?v=nBhfWCJHJ-k&list=PLVa4PJUWJZQ_LSw-Ejz5f7-3jvkmDUW-D&index=5 Elnézést az angol szövegért, de ez magyarul nem hangzik jól. - szerk.)

Az interjú alatt a két sráccal egy félre eső sarokba álltunk, és onnan hallgattuk, amiket az énekestől kérdeztek. Hol a válaszokon, hol Phil halk megjegyzésein nevettem. Ezt az embert ki kéne találni, ha nem lenne. Ari viszonylag csendes volt, ő sosem beszélt annyit, ennek ellenére én bírtam. Igazából úgy éreztem, hogy ő az, aki a földön tartja a srácokat, aki rendet teremt, ha elszalad velük a ló. A stúdióban az is kiderült, hogy visszahúzódása ellenére remek munkaerő. Amíg Bruno és Philip egy poénból sokat csinál, ő megvalósítja és leírja elképzeléseiket, majd amikor a két poén gyáros végre koncentrál, meglepődnek munkáján.

Természetesen az első dolog, ami számomra átjött az az, hogy milyen jó hangulat van munka közben. Tényleg szeretik csinálni azt, amivel foglalkoznak, amiben persze az is szerepet játszhat, hogy ennyire jóban vannak.

- Na, jó, menjünk el ebédelni - állt fel Bruno az asztaltól. Amíg a többiek is összekapták magukat, megragadta a kezem, és felhúzott a bőrfotelből. Jó érzés volt egymást átkarolva sétálni, ezért széles mosoly volt az arcomon.

- Ó, én már úgy megszoktam, hogy Nora főz - hallottam meg Arit, amikor Philipnek magyarázott.

- Elkényeztetett minket a finom kajáival - válaszolt Phil. Mosolyom még szélesebb lett, már ha ez lehetséges volt, és elhatároztam, hogy legközelebb, ha egyedül leszek, csinálok sütit nekik a kedves szavakért.

Ebéd közben Bruno néha végig simított a kezemen, a combja pedig végig az enyémhez ért. Akárhányszor oldalra pillantott, mélyen a szemembe nézett, ahogy csak szeretkezés közben nézett régen. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy miért kapok ilyen pillantásokat, úgyhogy alaposan elpirultam, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy várnom kellene-e vagy sem. Elvégre már egy csomószor voltam vele, ez most mégis új kapcsolatnak számít. Ezt valahogy nem anyával szerettem volna megbeszélni, ezért jobb ötlet híján írtam egy SMS-t Presleynek. Korban ő állt hozzám a legközelebb, és bár tudtam, hogy ezt még sokáig fogom hallgatni tőle, abban reménykedtem, hogy jobban átlátja a helyzetet, mint én. Írhattam volna bármelyik nővérének, de tudat alatt talán abban bíztam, hogy Pres inkább támogatni fog az igenleges döntésben. Mert szó, mi szó, már nem egyszer képzeltem el, milyen lehet vele most.

Hamarosan meg is kaptam a választ, amiben célzó jelleggel annyit kérdezett, hogy mi a kérdés? Elmosolyodtam, ami miatt Bruno kíváncsian nézett rám, de csak legyintettem. Nem állt szándékomban az orrára kötni, érthető okokból.

Alig vártam, hogy végre este legyen, ennek ellenére türelmesen ültem végig a maradék munkával töltött időt. Néha én is beleszóltam, vagy ha egy jobb szót kerestek, próbáltam én is velük gondolkozni, ám azt nem mondanám, hogy érdemben sokat tettem hozzá. Inkább csak élveztem az együtt töltött időt.

Hazafelé a srácok beküldtek a boltba, hogy hozzak nekik pattogtatott kukoricát, meg chipset, mert filmet akarnak nézni. Reméltem, hogy Bruno ezúttal nem csatlakozik hozzájuk, hanem kihasználja, hogy nem figyelnek ránk. Miután megvettem mindent, ami a kívánságlistán volt, visszamásztam a kocsiba, és alig vártam, hogy hazaérjünk. Phil és Ari rögtön lehúzta a redőnyöket, hogy a filmet sötétbe nézzék, mintha moziban lennének, én pedig elmentem fürdeni. Hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy semmi megterhelőt nem csináltam, fáradt voltam. Eddig úgy képzeltem, hogy milyen könnyű Bruno munkája, csak ül és énekel, de rá kellett jönnöm, hogy igencsak sokat kell szaladgálnia, telefonálnia, és még ha fizikailag nem is megterhelő, mentálisan nehéz ennyi mindenre egyszerre koncentrálni.

Gondolataimba mélyedve sétáltam be Bruno szobájába, ahol csak az egyik sarokban égett egy sárgás fényű lámpa, kellemes hangulatot varázsolva a szobába. Csak Brunot nem láttam sehol. Épp el akartam sétálni az ajtó elől, amikor az kinyílt, és hátba vágott. Nos, Bruno legalább előkerült.

- Bocsánat – simogatta meg a hátam, ahol megütött. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem ezért fogok rá örökre megharagudni. – Szeretnék mondani valamit – vezetett az ágyhoz, a másik kezével pedig levette a fejéről a kalapot. – Szóval – nyújtotta meg az ó betűt, mintha nem tudná, hogy is kezdjen bele - ez hülyén fog hangzani, vagy nem tudom, de engedélyt szeretnék kérni. – Itt megforgatta a szemét, mintha szidná magát a fogalmazásért. – Engedélyt… Jó, lényegre törő leszek. Mikor akarsz velem lefeküdni? – A kérdésre összesen egy elnyújtott ö-t tudtam válaszolni. – Csak mert én nagyon kívánlak, és már voltunk is együtt tulajdonképpen, és… csak… - Amikor elnevettem magam, abbahagyta a magyarázkodást, és mérgesen nézett rám. Ám akármit mond, azért mégis vicces volt a hebegése. Úgy gondoltam, felesleges tovább néznem a szenvedéseit, ezért szavak helyett egy csókkal próbáltam a tudtára adni, hogy én is akarom őt. Most.

Reggel őszintén reméltem, hogy Philipnek nem áll szándékában célzásokat tenni az esti tevékenységünkre. Persze számíthattam volna rá, hogy ez a csoda úgysem fog megtörténni, de azért álmodozni szabad. Mivel jobb reakció nem volt a tarsolyomban, csak mosolyogtam a megjegyzései hallatán, és pár perccel később az álmos Bruno is követte a példámat, megcsinálta magának a kávét, aztán kiment az ajtó elé dohányozni. Ma szabadnapjuk volt, úgyhogy egész nap nem csináltak semmit, csak lomoltak, én pedig utánuk pakoltam. Valamelyikük felvetette, hogy este menjünk bulizni, így éjfél körül el is indultunk valami szórakozóhelyre, amire ők azt mondták, hogy jó. Rájuk hagyatkoztam, mivel nekem semmi tapasztalatom nem volt a Los Angeles-i helyek terén. Amikor beléptünk, az első dolog, ami fogadott az volt, hogy rengeteg alul öltözött lány, már most ittas állapotban az asztalokon táncolt. Nem álltunk meg lent, felmentünk az emeletre, ahol zárt négyzetalakban fotelek voltak, így biztosítva némi magánszférát az embereknek. Helyet foglaltunk, majd rendeltünk pár italt, amit rögtön el is fogyasztottunk. Időközben itt fent is sokasodott az tömeg, és táncolni kezdtek az emberek, akikhez mi is csatlakoztunk.

Olyan rég voltam már bulizni, és jó volt újra itt lenni. Bár már nem voltam tinédzser, ugyanúgy tudtam élvezni. Rájöttem, hogy mi volt az, amit mindig is szerettem a szórakozásban. A tömegben állni, mozogni a zenére, jól vagy rosszul teljesen mindegy, úgy érezni, mintha a szívem ugyanabban a ritmusban dobogna, mint a hangosan üvöltő zene, miközben a környezetem egyszerre áll meg, és forog szédítő iramban. Egy idő után viszont már nem bírtam az iramot, ezért visszaültünk a helyünkre, ahol már ott volt a következő alkoholmennyiség. Miután koccintottunk, Bruno és Ari kimentek cigizni, Phil pedig ott maradt velem, hogy ne legyek egyedül. Brunoék elég sokáig maradtak, és mire visszajöttek, úgy tűnt, legurítottak még pár pohárral, mert teljesen részeg volt. Szerencsére leülnie még sikerült, aztán valamit magyarázni kezdett, de ha a felét értettem, akkor lehet, hogy sokat mondok. Mosolyogtam rajta, mert vicces volt, és jó volt látni, hogy néha azért ő is lazít.

Kicsivel később megint magamra hagyott, ám ezúttal most Phil kísérte, és Ari tartott szóval, aki talán még Brunonál is rosszabb állapotban volt. nem messze mellettünk összeverekedett két srác, amibe beszállt még pár részeg, tömegverekedést kialakítva, úgyhogy nem sokára a rendőrök oszlatták szét őket, illetve ha már erre jártak, tartottak egy kis rutinellenőrzést is a helyen. Nem sokáig foglalkoztam velük, inkább szétnéztem, hogy Bruno itt van-e már valahol a közelben. Amikor viszont megláttam, jobban örültem volna, ha nem került volna elő. Két rendőr fogta a kezét, amin ő nagyon jót derült, és mondott is valamit, amit a zene miatt nem hallhattam. A rendőrök után eredtem, Ari pedig próbált megállítani, de menni is alig bírt, ezért nem jutott sokra. Megkérdeztem, hogy mi a probléma, de nem akartak válaszolni. Nyilván azt hitték, hogy rajongó vagyok, aki belekotnyeleskedik az ügybe. Mielőtt benyomták a rendőrautóba, még gyorsan megkérdeztem, hol van Phil, annak reményében, hogy legalább ezt meg tudja még mondani, de csak azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, mi az a fehér izé, ő még sohasem látott olyat. Szavaiból arra tudtam következtetni, hogy kábítószer birtoklásért, illetve a látványból használatért tartóztatták le, de mielőtt ezen kezdtem volna idegeskedni, előkerítettem Philt, és próbáltam a két teljesen részeg vagy drogos sráccal hazajutni.

Rettenetesen mérges voltam, és amint Ari és Phil lefeküdt a kanapéra, én a szobámba vágtattam, és pakolni kezdtem. Igazán elmondhatta volna, hogy drogozik, füvezik, vagy mit tudom én, hogy mit csinál, mert akkor eszem ágában sem lett volna itt maradni. Nem hittem, hogy így megváltozott, hiszen abból, amit eddig láttam, ugyanolyan tűnt, de becsapott. Ő is csak egy hülye sztár, aki nem tud mit kezdeni a rengeteg pénzével.

Eszem ágában sem volt megvárni, hogy hazaérjen. Nem érdekelt a történet, nekem éppen elég volt a látvány ahhoz, hogy tudjam, soha nem akarnék magam mellé ilyen férfit. Amint kész voltam a pakolással, lecipeltem a lépcsőn a bőröndöm, és ott hagytam a házat. Soha többé nem akartam látni. Fogtam egy taxit, és bemondtam a saját albérletem címét. Terveim szerint, ma kialszom magam, aztán foglalok egy repülőjegyet Hawaii-ra, és sose jövök már ide többet.

Annyira mérges voltam, hogy időm nem volt azzal foglalkozni, hogy a csalódás miatt sírjak. Csak megvetni tudtam mindazért, amit tett. Vajon a családja tudja, hogy mi lett belőle? Hogy drogozik, meg ki tudja, mit csinál még?

Délben, mikor végre felébredtem, újra elemi erővel tört rám a düh, ám most már magamat okoltam. Hogy lehetettem annyira hülye, hogy évekig vártam rá? Hogy lehettem olyan naiv, hogy elhiggyem, ugyanaz az ember, aki semmit sem változott? Hiszen nagyon jól tudtam, hogy ilyen csak a könyvekben van.

Mindenféle reggeli tevékenység nélkül ültem le a laptopomhoz, hogy megnézzem, melyik a következő járat, ám sajnálatomra reggel ment egy, amikor még aludtam, legközelebb pedig már csak a következő napon fog. Szájhúzva foglaltam rá egy helyet, közben pedig már tárcsáztam anyát. Muszáj volt valakinek elmondanom.

Ő is döbbenten vette tudomásul a történteket, és eléggé felháborodott, amiért így átvágott. Nem akarta Brunot csúnya szavakkal illetni, de néhány mégis kicsúszott a száján, aztán közölte velem, hogy most inkább leteszi, mert nagyon ideges, később pedig majd felhív. Amikor letettük, arra gondoltam, felhívom Presleyt, hogy lenne-e kedve találkozni, mert mára már kezdett érdekelni, hogy vajon mióta csinálja.

- Nem akarom tudni, milyen a bátyám az ágyban – szólt bele a telefonba. Jó esetben felnevettem volna, de ez most az a pillanat volt, amikor viccesnek találtam a piszkálódását.

- Szakítottunk – válaszoltam.

- Annyira rossz? – kérdezett rá csodálkozva. Egyáltalán nem vett komolyan, azt hitte, hogy csak viccelek.

- Pres, tényleg szakítottunk. Tudunk találkozni, mielőtt visszamegyek Hawaii-ra? – Nem mondtam már neki több információt, hiába érdeklődött. Úgy döntöttem, majd személyesen mesélem el neki, mert látni akarom az arcát. Nem fog tudni hazudni nekem, mert az első reakciója árulkodó lesz.

Azt beszéltük meg, hogy átjön, ezért volt körülbelül fél órám, hogy felöltözzek, és valami emberi külsőt produkáljak magamnak. A lehetetlen küldetést sikeresen teljesítettem, úgyhogy bár mosoly nélkül, de győztesen nyitottam ajtót Presleynek. Elmeséltem neki, hogy mi történt az éjszaka, az arcán pedig igazi megdöbbenést láttam. Azaz ő sem tudott Bruno dolgairól. Tiltakozott, hogy a tesója függő lenne vagy ilyesmi, de sajnos én láttam tegnap este. Érthető okokból, nem a kapcsolatunk miatt kezdett aggódni, hanem, hogy a bátyjával mi a helyzet, és mivel nem tudtam használható információval szolgálni, elnézést kért, és magamra hagyott. Gondolom először megkereste Philéket, bár ők nyilvánvalóan, semmire sem fognak emlékezni, a többi nem is érdekelt. Megérdemelné, hogy a börtönben kelljen töltenie egy kis időt.

Lassacskán a mérgemet felváltotta a szomorúság, és pityeregni kezdtem, de emlékeztettem magam, hogy milyen ember után is sírok, aztán összeszedtem magam. Közben a telefonom eszeveszetten csörögni kezdett. Bruno volt, őt kinyomtam, aztán az anyukája, neki már felvettem.

- Kicsim, tudom, hogy ez most elég hihetetlen, de kérlek, bízz bennem. A fiam nem drogos, főleg nem függő. – Nem beszéltünk sokáig, mert bár nagyon szerettem, nem voltam kíváncsi arra, ahogy a fiát mentegeti.

Tiarától egy mérges SMS-t kaptam, amiben az állt, hogy a testvére nem függő, és ne legyek ennyire gyerekes. Nem is értettem, hogy miért rám rágott be, amikor nem én csináltam hülyeséget. Persze, biztos rossz lehet megtudni, hogy az egyik családtagodnak súlyos problémái vannak, de ha egyszer ez tény, akkor nem a másikat kell támadni.

Hamar körbejárt a hír, és lassacskán mindenki próbált meggyőzni, ezért inkább kikapcsoltam a telefonomat. Mellesleg Bruno is folyamatosan csörgetett, és már elegem volt belőle. Amikor viszont csengettek, és ő állt az ajtóban, legszívesebben megfojtottam volna Prest. Hamarosan azonban ő is megjelent Bruno mögött, és mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, esküszöm! De mikor megemlítettem, hogy tőled jöttem, ordítozni kezdett. Kénytelen voltam elárulni, hol laksz.

- Csak hallgass meg, kérlek! – könyörgött Bruno. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni az arcát. Sírhatnékom volt, és félő volt, hogy megesik rajta a szívem.

- Nem vagyok rád kíváncsi. – Erőtlenül beszéltem, így nem nyújthattam valami határozott összképet. Tovább próbálkozott.

- Elszaladt velem a ló, és hidd el, tényleg bánom. Nem csináltam még ilyet sose, nem is fog előfordulni többször – hajtogatta újra meg újra. – Nézz már rám! – ordított rám, mire ijedtemben rákaptam a pillantásomat. Presley is megugrott a váratlan hangoskodástól.

- Igazad van, ettől tényleg oda fogok rád figyelni. Kiabálj csak, jobban már nem tudod elásni magad. Menjél haza, és vegyél be pár bogyót, jó? Nem érdekel! Engem meg hagyj békén! – Sikerült ugyanolyan hangnemben visszaszólnom, aztán rájuk csaptam az ajtót. Nem akartam szegény Presleyt kizárni, de nem volt más választásom.

Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem elmentek-e, de úgy tűnt, hogy Bruno leül a lépcsőre, és egy tapodtat se hajlandó mozdulni. Dühösen kiabáltam át az ajtón, hogy takarodjon el innen, de semmi hatása nem volt. Leültem a kanapéra, és visszakapcsoltam a telefonomat, hogy tudjak írni Presleynek. Megpróbáltam rávenni, hogy vigye el innen Brunot, és bár láttam, hogy tényleg próbál beszélni vele, kérlelése nem hatott semmit.

Őrület. Egész nap a kanapén ültem, és vártam, hogy vége feladja, de nem tette. Ahogy Bernadette sem. Rengetegszem hívott, és végül tiszteletből fel is vettem.

- Életem, tudom, hogy mit érzel most. – Hangja békítő volt, de ugyan, honnan tudhatná. Ő nem várt ennyit egy ilyen alakra. – Hiszen én is most tudtam meg, hogy a fiamnál kokain volt. Elhiheted, hogy nekem is rossz, és egyáltalán nem vagyok rá büszke. De tudom, hogy ez volt az első ilyen alkalom – bizonygatta.

- Honnan? Nyilván, én se vallanám be senkinek, hogy betéptem, főleg nem az édesanyámnak, akiről tudom, hogy teljesen kikészülne. Nem lehetsz benne biztos, hogy ez volt az első alkalom – magyaráztam neki, ő pedig türelmesen végighallgatott.

- De, biztos vagyok benne. Tudod miért? Mert beszéltem vele, és bevallotta, hogy néha füves cigit szív, de megesküdött rá, hogy kokaint soha az életben ezen az egy alkalmon kívül nem használt, és soha nem is fog ezután. Higgy nekünk, Nora! Nem kell visszamenned hozzá, de ne ítéld el! Kérlek! – Hihetetlenül meggyőző tud lenni, azt be kell vallani. Na, nem mintha a füves cigi jobb lett volna, mint a kokain, de legalább az kiderült, hogy nem függő. – Szeret téged. – Erre már nem reagáltam, csak elköszöntem tőle, és amint letettem a telefont az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán kinyitottam az ajtót. Már sötétedett, és Presley is egyedül hagyta Brunot, aki még mindig a lépcsőn kucorgott. Azt sem vette észre, hogy kinyílt az ajtó, csak meredten bámult az ölébe. Melléültem, mire ijedten oldalra kapta a fejét. Vizes volt az arca, ami egyértelműen jelezte, hogy sírt, de amikor rám nézett elmosolyodott. Nem viszonyoztam, helyette inkább a papírra mutattam, ami az ölében volt. Szótlanul átnyújtotta, én pedig olvasni kezdtem. A harmadik sor után sírni kezdtem, és teljesen eláztattam a lapot, mialatt végigolvastam. http://www.youtube.com/watch?v=J_1NEe--BiA

- Szép, tényleg, de ez nem elég ahhoz, hogy ezt elfelejtsem – ráztam a fejem.

- Tudom – válaszolta lehajtott fejjel. Egy darabig nem is szólaltunk meg utána, aztán felkapta a fejét. – Szégyellem magam, és ezt nem azért mondom, hogy megbocsáss, de reggelig volt időm gondolkozni az őrsön. Nem is értem, hogy képzeltem. Megvan mindenem. Mindenem – ismételte meg, hogy nyomatékosítsa. – Ezzel a húzással lehet, hogy baszhatom az egészet. Mindent, amit eddig tettem, amiért eddig keményen dolgoztam. Nem akarom eldobni. – Tudtam, hogy őszintén beszél, de nem volt rá garancia, hogyha kibékülök vele, nem fog egy másik alkalommal is csalódást okozni. – Téged sem akarlak elveszíteni, mert az az élvezet, amit a kokain ad, tized annyira sem jó, mint amit az okoz, hogy reggel melletted ébredek.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Meggyőzött arról, hogy tényleg első alkalom volt, és hihető volt az ígéret, mi szerint nem csinálja többször. Én pedig szerettem, mindennél és mindenkinél jobban. Nem tudtam tovább haragudni rá.

- Nem ígérhetem, hogy holnapra túl leszek ezen, sőt egyenesen esélytelen, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsem mindezt, de mindenkinek jár egy második esély – csúsztattam a kezem az övébe, aztán megszorítottam. – Viszont nincs drog, füves cigi, semmilyen kábítószer – osztottam meg vele kikötéseimet, amiknek hallatán hevesen bólogatott. – És lassabb fokozatba is kéne kapcsolnunk, azaz itt fogok lakni, nem nálad.

- Beleegyezek bármibe, ha visszakaplak – tette a szívére a kezét, aztán átölelt. – De azért ma itt aludhatok?

- Itt – nevettem el magam.

Mindkettőnkre alaposan ráfért az alvás, hiszen sok megpróbáltatásnak voltunk ma kitéve. S bár én megnyugodhattam, mert mellettem volt a férfi, akit mindig is akartam, neki továbbra is aggódnia kellett a büntetése miatt, hiszen nem tudhatta, hogy mi lesz a tárgyalások vége. De amikor vele voltam, ő is elfelejtette ezeket a problémákat, és boldogak voltunk, mert tudtuk, hogy jóban és rosszban is ugyanúgy számíthatunk a másikra.

This long distance is killing me 4.

Treasure

- Phil, az istenit! Soha nem vagy normális, de ma… – kiáltott fel Ari, mikor visszaérkeztek.

- Oké, leesett, tudom már. De ne várd, hogy ezt összerakjam ilyen korán – kezdett el rapelve beszélni, mire Bruno megforgatta a szemeit.

- Nem mondom, hogy ezt meg fogod szokni, mert nekem még most sem sikerült – veregetett vállon. – Én most elmegyek lezuhanyozni, remélem nem baj, hogy velük hagylak – mosolygott rám. – Legyetek normálisak! – szólt a srácokra, aztán az emeletre indult.

- Akkor… jöhetnek Bruno cikis sztorijai? – terelgetett Phil a nappaliba.

- Nem lehetsz ennyire pofátlan, Lawrence – teremtette le Ari. – Biztos éhes. Hozz neki valami kaját!

- Miért pont én? Miért nem te?

- Fiúk, ha elmondjátok, mi merre van, megcsinálom magamnak a reggelit – szakítottam félbe a civakodásukat.

- Hagyd csak! Hoztunk neked a pékségből kaját, nem tudtuk mit szeretsz, de nincs ember, aki ne enné meg a kakaós csigát – mondta, aztán leült mellém.

- Allergiás vagyok a kakaóra – mondtam komolyan, mire aggódva néztek rám.

- Ne haragudj, nem tudtuk. Mit szeretnél enni, összeütünk akkor valamit – mentegetőzött.

- Csak vicceltem – nevettem. – Hol az a kakaós csiga?

- Bírom a kiscsajt – fordult ki nevetve Phil, hogy behozza a kajámat.

- Szerintem is jól megleszünk – nyugtázta Ari mosolyogva, aztán a távirányítóért nyúlt. – Meddig is maradsz?

- Ki mondta, hogy maradok? – vettem el a tányért, amin a friss csiga volt.

- Tudom, hogy maradsz – bólogatott magabiztosan.

- Két hónap. Egyelőre – tettem hozzá. – Ugye, nem gond nektek se?

- Dehogyis. Bruno fejéért már most megérte – mondta, aztán úgy csinált, mintha nem mondott volna semmit. Felhúztam a szemöldököm, de nem firtattam, hogy ezzel mire célzott.

Később, miután már sírásig nevettem magam, előkerült egy gitár, és a három srác zenélgetni kezdett, hogy bebizonyítsák, nem csak a hétköznapokban nem normálisak, hanem a zenélésben sem. Az improvizált raptől elkezdve a kedvenc dalaikig, mindent eljátszottak, én pedig jó hangosan nevettem rajtuk. Jó volt nézni, hogy az évek ellenére megmaradt ugyanannak a bolondos tinédzserfiúnak, akibe beleszerettem. Örültem, és büszke voltam rá, amiért ennyi mindent elért, de pár nap alatt rá kellett jönnöm, hogy már nem ugyanaz az ember. Annyi minden történt vele, hogy tudnám bepótolni a kiesett éveket, amiket nem töltöttünk együtt? Nem értettem a vicceket, amiket egymás között sütöttek el, mert korábbi időpontra voltak visszavezethetőek. Volt, hogy percekig nevettek valamin, amiről nekem fogalmam sem volt. Mennyi idő lenne, amíg újra megismerném?

Esténként felhívtam anyát, mert itt nem volt barátnőm, akivel megbeszélhettem volna, hogy mit csináljak. Tudtam, hogy jó tanácsokat tud osztani, ezért erről is megkérdeztem a véleményét, és nem kellett csalódnom.

- Szerinted hogy kezdődnek az új kapcsolatok? Mind a két félnek jelentős múltja van, sok barátnővel, vicces és szomorú emlékekkel, mégis ismerkednek, és észre sem veszik, máris saját emlékeik vannak. Nora, fogd ezt fel úgy, mintha eddig nem ismerted volna, mintha most találkoztatok volna először. Csak élvezd a társaságát, ne görcsölj ilyeneken! Nincs az megírva, hogy neked mit és mikor kell mondanod. Kérdezz rá nyugodtan, hogy min nevetnek, kérd meg őket, hogy meséljék el. Biztos szívesen teszik, ha az egy ilyen mókás, szép emlék. – Szavai hallatán butának éreztem magam. Olyan egyszerűnek tűnt a megoldás az ő szájából hallva, mintha csak arrébb kellett volna tennem egy párnát.

- De én sosem ismerkedtem. Nem randiztam senkivel rajta kívül. – Hagytam, hogy néhány könnycsepp utat törjön magának. Tudtam, hogyha nem engedem szabadjára őket, akkor csak kínozni fog, és sosem érzem majd azt a megkönnyebbülést, amit a sírás után szoktam. Olyan, mintha elpárologna belőlem minden szorongás.

- Csak élvezd, oké? – ismételte meg magát, én pedig elhasaltam az ágyon, és a párnámba fúrtam a fejem. Válaszolni akartam, de kinyílt az ajtó, és Bruno lépett be rajta. Annak reményében, hogy nem veszi észre a könnyeimet, elfordítottam a fejem, de már késő volt. – Itt vagy? – kérdezte anya. Elmondtam neki, hogy most mennem kell, és megígértem, hogy visszahívom később, aztán letettem a telefont az ágyra.

Próbáltam továbbra is kerülni a szemkontaktust, de az államnál fogva maga felé fordította a fejemet. A szívem örülten kezdett verni az érintése hatására. Találkozásunk éjszakája óta még nem nagyon érintkeztünk, pedig legszívesebben az összes napot ölelő karjai között töltöttem volna. Kíváncsian fürkészte az arcom, valószínűleg várta, hogy adjak valami magyarázatot a szomorúságomra, de ötletem sem volt, mit mondhatnék.

- Hiányzik anya – nyögtem ki, aztán legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Hiányzik anya? Ki mond ilyet 24 évesen?

- Akkor mostantól nem hagyok rá időt, hogy ezen gondolkozhass – kacsintott rám, majd hátra dőlt az ágyon, és engem is arra utasított, hogy tegyek így. A karunk összeért, és mivel mindkettőnkön rövid ujjú volt, éreztem puha, meleg bőrét. Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, így viszont lefolyt még egy könnycsepp az arcomon. Éreztem, ahogy megmozdítja a kezét, keresni kezdi az enyémet, majd összekulcsolja az ujjainkat. Jólesően sóhajtottam, és végül mégis kinyitottam a szemem. Oldalra néztem, hogy lássam az arcát, amin most nem volt ott a jellegzetes mosoly.

- Mes… - Megköszörültem a torkom, mert alig volt hangom, aztán újra belevágtam. – Mesélsz nekem? Mondj el mindent, ami jelen pillanatban eszedbe jut!

- Sajnos most csak három dolog jut az eszembe – húzta el a száját. – Az egyik, hogy milyen gyönyörű vagy, a másik, hogy rettenetesen hiányoztál, a harmadik pedig, hogy soha nem akarlak újra elveszíteni. – Jól estek a szavai, és én is pont ugyanígy éreztem vele kapcsolatban, de mégsem tudtam kifejezni. Talán nekem is elő kéne kapnom egy gitárt, és elénekelni neki az érzéseimet.

- Mi van velünk? – töröltem meg az arcom a szabad kezemmel. – Ilyeneket mondasz, összekulcsolt kézzel fekszünk… - Egészen máig nem merült fel, hogy mi a helyzet a szerelmi életünkkel, mert azt vártam, hogy ő hozakodjon elő vele.

- Egy házban élünk, ráadásul van egy befejezetlen kapcsolatunk – egészített ki. – Igazad van, elég bizarr. – Sokáig nem mondott semmit, úgyhogy bátorságot merítettem, és beszélni kezdtem én.

- Szeretnélek újra megismerni. Az új szokásaidat, az új életedet, hogy mit szeretsz, mitől akadsz ki, melyik tetoválásod mit jelent. Mindent tudni akarok – magyaráztam, de amikor felemelte a szabad kezét, és végig simított az arcomon, megkukultam.

- Elmesélek mindent – mosolygott rám. – De ára van. Méghozzá az, hogy te is beavatsz a legapróbb részletekbe. – Bólintással fogadtam el az ajánlatot, és máris ösztönöztem, hogy kezdjen bele.

- Rendben, te kis türelmetlen. Anya utálta a tetkó gondolatát, úgyhogy a tudta nélkül csináltattam meg az elsőt. Amíg meg nem mutattam, nagyon mérges volt, de amikor meglátta a nevét egy szív közepébe írva, hamar megbékélt a dologgal. – Miközben beszélt, kihúzta az egyik kezét az ingéből, és megmutatta a vállán álló szimbólumot, én pedig a történeten mosolyogtam. Folytatta a mesélést, és amikor a tetoválásai végére ért, újabb témába kezdett. – Van egy kutyám, Geronimonak hívják, rottweiler. Imádom, de a turné alatt nem tudok sokat foglalkozni vele. Jelenleg is egy ismerősömnél van, ő szokott róla gondoskodni. – Szomorúnak tűnt, amiért le kell passzolnia, én pedig kiskorom óta szerettem volna egy kutyát, ezért megkértem, hogy hozza haza. Legalább nem leszek egyedül, amikor mindenkinek dolga van.

Rengeteget nevettünk, mert viccesen adta elő az összes kis anekdotát. Hihetetlen, hogy valakibe ennyi humorosság szoruljon. Megtudtam, hogy melyik dalt, mikor, minek hatására írta, hogy Ellen showjába szeret a legjobban járni, és csak azokat az interjúkat élvezi, ahol szimpatikus neki a műsorvezető. Még sötétedéskor is csak mesélt és mesélt, én pedig ittam a szavait. Elképesztő, – és kicsit ijesztő is – hogy amint kinyitja a száját, csak rá tudok figyelni, és még azt sem veszem észre, hogy őrülten korog a gyomrom az éhségtől.

- Holnap korán kell kelnem, az egyik rádió reggeli műsorába vagyok meghívva, de nagyon szívesen mesélnék még, és persze holnap behajtom rajtad az alku rád eső részét – borzolta össze a hajamat. Időközben lementünk enni is, de már nem tudtuk tovább húzni az alvást, hiszen mindketten laposakat pislogtunk. Nyomott a homlokomra egy puszit, aztán felállt az ágyról, és az ajtóhoz ment. Még egyszer visszanézett, rám mosolygott, majd kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.

Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Már nem aggódtam amiatt, hogy viselkedjek a közelében, mert rájöttem, hogy amikor vele vagyok, úgyis elfelejtek mindent, egyáltalán nem gondolkozok azon, hogy mikor nevessek, mikor igazítsam meg a hajam. Anya tanácsát megfogadva, csak élveztem az együtt töltött időt, és megint igaza volt. Nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára ennyire boldog.

Bár álmos voltam, folyamatosan ezen a délutánon, illetve estén járt az eszem, képtelen voltam csukott szemmel feküdni. Annak reményében, hogy a forró fürdő majd elálmosít, fogtam a törölközőmet és a fürdőszobába mentem. Nyakig elmerültem a vízben, de annyira pörögtem, hogy képtelen voltam egyhelyben maradni. Miután leöblítettem magamról a habot, megtörölköztem, felvettem a pólómat, és elindultam a szobám felé, azonban Bruno ajtaja előtt megálltam. Halkan nyitottam be, mert nem tudtam, hogy alszik-e már, de amint lenyomtam a kilincset, megkérdezte, hogy ki az.

- Csak én – válaszoltam halkan és bizonytalanul. Mit keresek én itt egyáltalán? Magam sem tudtam rá a választ, ezért amikor megkérdezte, hogy mi a baj, nem válaszoltam. Csak álltam ott idiótán az ajtóban, miközben megállás nélkül szidtam magamat, amiért bejöttem.

- Mellém fekszel? – húzódott arrébb az ágyon, aztán az egyik kezét a nekem szánt helyre tette. Rettenetesen hálás voltam neki, amiért kisegített. Sosem mertem volna megkérdezni, hogy aludhatok-e vele, pedig már nagyon sokszor gondoltam rá.

Behajtottam az ajtót, és az ágyához sétáltam, ahol felemelte nekem a takarót, majd miután bemásztam alá, rám terítette és átvetette a karját a derekamon. Tétovázás nélkül kulcsoltam össze az ujjainkat, aztán végre elaludtam.

Másnap egy tálca mellett ébredtem, amin péksütemény, narancslé és egy papírdarab volt. A kezembe vettem a levelet, és olvasni kezdtem. Jó reggelt, Sweetie! Nem akartalak felkelteni, olyan édesen aludtál. Sietek haza hozzád, viszem Geronimot, és van egy meglepetésem is. Legyen szép napod! Imádlak, Bruno

Az üzenetétől és a finom reggelitől hamar felébredtem, és miután elmosogattam magam után, a zongorához ültem. A szobámban töltött hosszú évek legalább arra jók voltak, hogy megtanuljak valamit, amit már nagyon régóta szerettem volna: zongorázni. Még akkor is a billentyűket nyomogattam, amikor Bruno hazaért ebéd előtt. Csodálkozva nézett rám, hiszen nem tudhatta, hogy időközben ilyen tudásra is szert tettem.

- Ne hagyd abba! – állt meg mögöttem a piros kockás ingében, és a fekete kalapját a fejemre tette. Végig játszottam, amit elkezdtem, aztán megfordultam széken, hogy szembe legyek vele.

- Geronimo? – érdeklődtem a kutyus után, amikor sehol nem láttam.

- Kicsit később érkezik a meglepetéssel együtt – kacsintott. Nyavalyogni kezdtem, hogy nem tudom kivárni a meglepit, ezért mondja el, de csak nevetve rázta a fejét. – Addig használjuk ki, hogy kettesben vagyunk. – Érdeklődve néztem fel rá, hogy ez milyen célzás is valójában, de hamar folytatta, úgyhogy nem volt időm gondolkozni. – Remélem, nem fáradt el a lábad, – érkezett a következő mondata, amit nem tudtam hova tenni. – mert egész nap te jártál a fejemben – fejezte be, mire én fájdalmasan feljajdultam. Hogy lehet valaki ilyen bolond?

- Akkor a legjobb helyen jártam. – Szívesen ugrattam volna azzal, hogy ilyen kopár helyeken kell mászkálnom, de reméltem, ha néhány flörtölős megjegyzést teszek, akkor rátérünk végre a kapcsolatunkra. Egy ideig nem szólt semmit, aztán dühösen legyintett egyet.

- Nem vagyok én jó ebben. Le tudom írni, de nem tudom elmondani. – Elég idegesnek tűnt, amiért nem tudja, hogy fogjon hozzá, úgyhogy megfogtam a kezét, hogy tegye le maga mellé.

- Itt a zongora, ott a gitár, a dob vagy amit akarsz – mutattam körbe. – Felőlem xilofonon is elmondhatod.

- Jó lesz a zongora is – ült le mellém, aztán mielőtt játszani kezdett, mégis mondott pár szót. – Napok óta megy a fejemben ez a dallam, és már írtam hozzá valami szövegszerűt is, viszont nem zongorán képzeltem el, úgyhogy lehet, picit furcsa lesz.

- Kezd már! – tettem a kezeit a zongorára, mert nagyon kíváncsi voltam. Türelmetlenségem miatt végre elmosolyodott, aztán játszani kezdett.

Bevallom, valami lassú dalra számítottam, helyette viszont egy pörgős számot kaptam, viszont így is nagyon tetszett, és a lényeg, hogy a dalszövegben benne volt, amit már régóta szerettem volna hallani. http://www.youtube.com/watch?v=F8SYZhtVRKY

Amikor végzett, érdeklődve nézett rám, és motyogott valamit arról, hogy ez persze nem a végleges verzió, és hogy nem is élete legjobb alkotása, de én már csak a szájára tudtam figyelni, miközben arra gondoltam, hogy mennyire meg szeretném csókolni. Végül ő is elhallgatott, én pedig úgy döntöttem, hogy ezzel a zenével ő már megtette a saját lépéseit, most nekem kell válaszolnom, úgyhogy odahajoltam hozzá és megcsókoltam, ő pedig természetesen nem utasított el. Annyira jó volt végre igazán érezni, tudni, hogy itt van velem, és valami csoda folytán még mindig szeret.

- Mondtam, hogy csengetnünk kellett volna – nevetett fel valaki az ajtónál, mire elhúzódtunk egymástól. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam Bruno tesóit. Eric kivételével mindenki ott volt.

- Uramisten – pattantam fel a helyemről. – De jó látni titeket! – Mind a négy lányt megöleltem, aztán hagytam, hogy beljebb jöjjenek.

A kanapéra és a fotelekre vetették magukat, én pedig csak akkor vettem észre, hogy Geronimo is velük jött, amikor visszanéztem Brunora. Éppen üdvözölte a gazdáját, majd amikor meglátott, odajött hozzám, hogy megszaglásszon.

- Vigyázz vele! Ez egy fenevad – ugratott Presley, de még végig se mondta, már Tahiti kérdezte, hogy mi van velem, vele egy időben pedig Jaime érdeklődött kettőnkről.

Annyira hiányzott már ez a kavalkád és a hangzavar, ami mindig fogadott, ha a négy lány a közelben volt. Mindannyian párhuzamosan beszéltek, alig lehetett kibogarászni, hogy végtére is ki mit kérdezett, de már nem okozott problémát. Volt jó pár évem, hogy megtanuljam kezelni őket.
Kicsivel később Phil és Ari is hazaért, azután viszont végleg elszabadult a pokol. Könnyesre nevettük magunkat, nosztalgiáztunk, zenélgettünk, egyszóval olyan jól éreztük magunkat, mint még soha. Brunoval szinte el se mozdultunk egymás mellől, állandó fizikai kontaktusban voltunk, és bizton állíthatom, hogy soha ilyen boldog még nem voltam.

This long distance is killing me 3.

Az alku

- Nora – mondta, én pedig bólintottam egy aprót. Beszélek vele, szinte el sem hiszem. De most mit csináljak? Mintha semmi sem történt volna? Úgy láttam ő se nagyon tudja, ezért kínos csend állt be. Szerencsétlenül álltunk egymással szemben, majd közelebb lépett, és átölelt.

- Annyira hiányoztál – suttogta, én pedig újra sírni kezdtem.

- Tényleg? Azt hittem már nem is emlékszel rám. – A sírástól alig tudtam beszélni.

- Lehet, hogy túl fiatal voltam még, amikor… amikor a barátnőm voltál, de mikor elváltunk valami megváltozott. Nézd meg… - csuklott meg a hangja. – Teljesült az álmom, de nem vagyok boldog.

- Annak kellene lenned. Imádnak, és sikerült elérned, amit akartál. Egyedül.

- De én veled akartam – szorított az ölelésén. – Elszúrtam.

- Mit, Bruno? – léptem el tőle nagy nehezen. – Héé, sírsz? – léptem vissza hozzá. – Ne sírj – mosolyogtam, és letöröltem a saját könnyeimet.

- Te jól vagy? Remélem, hamar túltetted magad rajtam – erőltetett egy mosolyt az arcára.

- Elmesélek mindent, de ne itt.

- Oké. Ne haragudj – törölte meg az arcát. – Összeszedem magam.

- Miért haragudnék? – simogattam meg, aztán elléptem tőle, mert bejött az egyik biztonsági, hogy szóljon, indulnunk kellene.

Amikor a pasas elfordult, felemeltem a fejét és rámosolyogtam. Nem tudom, honnan jött hirtelen ez a sok erő, de láttam, hogy most ő szorul támogatásra, úgyhogy próbáltam segíteni, bár messze sem értettem a kifakadását. Csak az nyugtatott, hogy hamarosan meg fogom tudni. Kinn beültünk egy kocsiba, majd egy óra múlva megálltunk egy ház előtt.

- Nem itt lakok – mondtam neki, amikor kiszálltunk.

- Tudom, de én igen – vette elő a kulcsokat.

- De, akkor én… miért…

- A logikád az nem változott – nevetett. – Mi most szépen felmegyünk a szobába, és beszélgetünk – magyarázta.

- Nem akarok zavarni – mentegetőztem, mire ő rám nézett, egy olyan maradj már kifejezéssel, és kinyitotta az ajtót.

- Nyugodt helyen szerettél volna beszélni… és én is, úgyhogy… miénk az éjszaka – mentünk fel a szobájába, ahol egymással szembe leültünk.

Megint nem tudtuk, hogy mit kéne mondanunk, de ezúttal most én vettem egy nagy levegőt, és megszólaltam.

- Oké, ha így alakult, akkor legyen. Nem érdekel, hogy mi lesz ezután, mert ennél rosszabb már úgysem lehet. Hülyének nézhetsz, bármi, csak ne sajnálj, légy szíves – vezettem fel a nélküle eltöltött éveim történetét. – Én tényleg halálosan szerelmes voltam beléd, de tudtam, hogy el kell menned, ezért nem tartottalak vissza. Miután elmentél bezártam magamra az ajtót, és nem jöttem ki onnan… egy jó darabig, de tudtam, hogy járnom kell a fősulira, mert élnem kell tovább az életemet, így minden reggel felkeltem, elmentem az iskolába, de amint hazaértem visszazárkóztam. Apáék nagyon ki voltak borulva rám, folyton könyörögtek, hogy engedjem be őket, de senkivel nem akartam beszélgetni. A szüleid is majdnem minden nap kerestek. Nem tudom, hogy maguktól gondolták, hogy rosszul vagyok, vagy anya beszélt-e velük, de nekik sem válaszoltam. Ne mondj semmit! – intettem le, még mielőtt kimondta volna, amit akart. – Tudom, hogy hülyeség volt, csak saját magamat tettem tönkre. Meg a szüleimet… és a tiédet, uh, ebbe még bele se gondoltam – kalandoztam el, aztán megráztam a fejem és folytattam. – Bernie egyik nap átjött mindenféle sütivel, amire ha csak ránéztem elkapott a hányinger. Pite volt rajta, a kedvenced. Arra kért, hogy menjek át hozzájuk, és végül engedtem neki, de megkértem, hogy ne beszéljenek rólad. A szobádat pedig jó nagy körzetben elkerültem. Ezután kezdtem átjárni hozzájuk, és kiszabadultam a szobámból. Beszélgettem néhány emberrel, anyuékat próbáltam megnyugtatni, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Tudták, hogy nem vagyok jól. Senkinek nem tudtam bemesélni. Pszichológushoz akartak vinni, én nem akartam menni, és végül Bernie volt az, aki azt mondta, hogyha nem pszichológus, akkor ő. Átmentem, letámadott az összes infóval, amit rólad tudott, időm nem volt felpattanni, és elrohanni, hogy ne halljam. Aztán mondta a művésznevedet… - mosolyogtam keserűen, és ismét csendre intettem. – Felmentem a szobádba, már akkor is úgy voltam vele, hogy pár órával több sírástól már nem lesz nagyobb bajom. Körülnéztem, aztán az ágyon álomba sírtam magam. - Azt, hogy kutakodtam, hogy megnéztem az egyik dalszövegét, inkább elhallgattam. Én sem örültem volna neki, fordított helyzetben. – Megint a szobámba zárkóztam, és anya végső elkeseredésében azt mondta, hogy jöjjek Los Angelesbe, és amíg ilyen vagyok, ne is jöjjek haza. Nem tudom miért jöttem el, hiszen Hawaii-on nem akartam találkozni veled, pedig ott lett volna rá esélyem, mert néha hazajöttél. Itt Los Angelesben mennyi esélyem volt arra, hogy beléd fussak? Nem tudtam, hol laksz, és nem is szerettelek volna felkutatni. Nekem sem hiányozna a nyakamra, egy őrült, hisztis picsa, aki ennyi ideig sajnáltatta magát a szakítás után. Már fél éve voltam itt, amikor láttam egy plakátot a koncertről. Csak látni akartalak, de az meg sem fordult a fejemben, hogy felismerhetsz. Remélem, nem zavartam bele az életedbe, mert nem állt szándékomban. – Nagyon meglepődtem magamon, mivel sírás nélkül, összefüggően tudtam elmondani neki az egészet. Már tényleg nem érdekelt, hogy ezután mi lesz. Ha azt mondja, hogy bocs, de ez már elmúlt, fogom magam, hazamegyek és megpróbálok normális ember módjára élni. Csak akkor legalább mondana már valamit.

- Nem zavartál bele az életembe, ellentétben én a tiédet tönkretettem. Ne haragudj rám! – nézett együttérzően.

- Kértem, hogy ne sajnálj – fordultam el.

- Meghallgatsz? – kérdezte. – Azt is megértem, ha nem. Biztos utálsz azért, amin keresztül kellett menned miattam.

- Ne beszélj hülyeségeket! Nem tudlak utálni. Sokszor kívántam, hogy bárcsak tudnálak – vontam vállat. – Na, akkor elmondod, amit akarsz? – fészkelődtem.

- Így utólag, ha visszagondolok, borzalmasan gyerekesen viselkedtem, amikor jártunk. Nem voltam elég érett hozzád. Mikor elbúcsúztunk, és láttam mennyire rosszul érint téged, akkor fogtam fel igazán, hogy mennyire szeretlek. Pont jókor, nem? – gúnyolódott magán. – Én pont az ellenkezőjét csináltam annak, amit te. Nem akartam a szobámban ülni, inkább csinálni valamit, amitől nem gondolok folyton rád. Az egyetlen dolog, amibe menekülni tudtam, az a munka volt. Megismertem pár rendes arcot, szerződést kötöttem egy kiadóval, de az nem vált be, majd egy másikkal, de ott végül dalszövegíróként dolgoztam. Ott alapítottuk meg a Smeezingtonst, két másik sráccal. Nem tudom, mennyire követted ezeket. Aztán jött a Billionaire, a Nothin’ on you, és utána az összes siker. Azokban az órákban, amikor a munkámmal voltam elfoglalva, el tudtam terelni rólad a gondolataimat, teljesen a munkámba feledkeztem, de amint hazajöttem, én is elmerültem az önsajnálatban. Azon gondolkoztam, vajon te hogy vagy? Azt hittem túltetted magad rajtunk, hogy csak egy tiniszerelemként tekintesz a dologra, és már rég férjnél vagy. Éppen ezért megpróbáltam kapcsolatokkal elfelejteni téged, de úgy sem ment. Ha csak rájuk néztem, arra gondoltam, hogy nem te vagy, és ezt nem tartottam fair dolognak a lányokkal szemben. Anya nem mesélt rólad, ha kérdeztem csak annyit mondott, hogy melyik suliba jársz, aztán elterelte a témát.

- Nem akarta, hogy tudjál róla, mennyire megviselt a helyzet. Attól félt, hogy magadat fogod hibáztatni – védtem meg Bernie-t.

- Tudom, hogy csak jót akart, de akkor is – válaszolta, aztán folytatta. – Amikor megláttalak a koncerten, nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak azt tudtam, hogy nekem most kötelező tovább beszélnem, és végigcsinálnom az egészet, mintha semmi nem történt volna. Végig attól féltem, hogy amint vége a koncertnek, eltűnsz, és újra nem foglak látni, ki tudja meddig. Azon gondolkoztam, mivel tudnálak marasztalni, mert a színpadról mégsem szólhatok, hogy ne menj el. Darabokra szedtek volna. Szóval az egyetlen ésszerű megoldás a biztonsági őr volt, bocs, hogy rád állítottam őket… és bocsánat az elmúlt évekért. Ha bármivel jóvátehetném, megtenném, hidd el – nézett rám könyörögve.

- Ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudunk változtatni rajta – mondtam, de nem akartam, hogy azt higgye, haragszom. – Nem kell jóvátenned, mert nem haragszom.

- De én igen – mondta indulatosan.

- Ó, hát… akkor mivel engesztelhetlek ki?

- Jaj, nem rád – emelte fel a kezét, hogy megsimogasson, de végül inkább visszaejtette. – Hanem magamra.

- Ne butáskodj. Én nem haragszom, akkor nincs miért neked se – mosolyogtam rá. – Beszélünk valami másról? Vidámabb dolgokról – mondtam neki, és vártam, hogy meséljen valamit, de láttam rajta, hogy továbbra is ostorozza magát. – Van valami a pólódon – mutattam a mellkasára, és mikor lehajolt megnézni, megpöcköltem az orrát. Végre elnevette magát. – Emlékszel? – nevettem én is.

- Persze, hogy emlékszem. Akárhányszor csináltam mindig bevetted.

- Ez reflexszerű – bizonygattam.

- Neeem, ez nem reflex, ez szívás. – Szavaitól úgy éreztem magam, mintha visszatértünk volna a gimibe.

- Hát akkor te most nagyon nagyot szívtál – vágtam vissza nevetve, mire feljajdult. – Szereztél itt haverokat?

- Igen, van egy pár. De a két sráccal vagyok a legjobban, akikkel dalszöveget írok. Phil és Ari.

Kértem, hogy meséljen pár történetet. Mindent tudni akartam, hogy él itt, minden jó-e, úgyhogy végeláthatatlan mesélésbe kezdett. Minden egyes baromságot, amit csináltak elmesélt, így az egész éjszakát átbeszélgettük, és időközben a feszültség is eltűnt a levegőből. Felhoztunk pár régi, közös emléket, és nevettünk rajtuk. Hajnalban már fekve beszélgettünk az ágy két oldalán, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy messze legyünk egymástól. Nem tudom mikor aludtunk el vagy, hogy melyikünk aludt el hamarabb, de arra keltem, hogy a szemembe süt a nap. Elfordítottam a fejem, de ott is nap volt. Hunyorogva kinyitottam a szememet, és szétnéztem. Bruno mögöttem feküdt, és átkarolt. Vajon így aludtunk el, vagy álmunkban bújtunk össze? Mindegy is, élveztem, hogy átölelt, amíg lehetett.

Azonban én egy idő után meguntam a fekvést, és korogni kezdett a gyomrom, úgyhogy fájó szívvel, de óvatosan kibújtam a kezei közül, és kimentem felfedezni a lakást. Reméltem, hogy van valami kaja a hűtőben, de előbb a fürdőt akartam megtalálni. Mivel nem egy kis ház, ezért nehéz feladat elé néztem. A legtöbb ajtót kinyitottam, hogy megnézzem az-e a fürdő, de nem. Minek ennyi szoba egy embernek? Egy új ajtóhoz értem, lenyomtam a kilincset, de velem együtt valaki más is a túloldalról. Mikor kinyílt az ajtó, mindketten megijedtünk, és felkiáltottunk, mire egy álmos hang szólalt meg a mellettünk lévő szobából.

- Csodaszép kórus, de fiúk, miért korán reggel kell énekelni? – dörmögte az a valaki.

- Jesszusom – nyúltam a szívemhez. – Hányan laktok itt?

- Én, Bruno, meg az a mázlista, aki veled töltötte az éjszakát – bökött a szoba felé, ahonnan az előbb jött a hang.

- Én nem…félreérted – kezdtem magyarázkodásba.

- Ne aggódj, nem gáz. Hozzászoktam már, hogy majdnem minden héten más lány szaladgál itt. Csak azt nem értem, hogy ez a mázlista Ari, hogy csinálja – gondolkozott el.

- Várj csak, ha jól sejtem te vagy… Phil? – kérdeztem.

- Igen. Ari mesélt neked rólam?  - vidult fel.

- Nem Ari – jelent meg a hátunk mögött Bruno. – Hanem én.

- Azt hiszem, nekem ehhez reggel van – rázta meg a fejét, aztán elment mellettünk.

- Ööö… a mosdót kerestem – néztem segélykérően Brunora.

- Ühüm, gyere – dünnyögte álmosan.

- Jó lenne, ha végre befognátok – hajolt ki az ajtón, feltételezem, Ari.

Bruno rá se nézett, csak visszanyomta a fejét a szobába, és rácsukta az ajtót. Felnevettem. Ezek hárman biztos nagyon jól elvannak itt, aminek nagyon örülök, mert nekem lassan haza kell mennem. Miután eljutottam végre a mosdóba és varázsoltam magamnak valami emberi kinézetet, lementem a konyhába, ahol már mind a hárman a kávéjukat szürcsölték.

- Na, kezdjük elölről – állt fel Bruno. – Ő itt Nora – mutatott rám. – Ők pedig Phil és Ari. – Köszöntünk egymásnak, kezet ráztunk, aztán kaptam én is egy kávét.

- Meddig maradsz? – nézett rám Bruno.

- Igazából úgy terveztem, hogy az első járattal hazamegyek Hawaii-ra – mondtam, de már nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom-e.

- Akkor azt kell mondanom, hogy a következő hónapban nem megy semmi Hawaii-ra – mosolygott könyörgően.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Igazából meg kellene beszélnünk ezt az egészet, hogy mi lesz velünk ezek után. Viszont nem éreztem alkalmasnak a fiúk előtt felhozni ezt, úgyhogy inkább csendbe maradtam.

- Honnan ismeritek egymást? – törte meg a csendet Ari.

- Gimnáziumban egy osztályba jártunk – szűkítettem le a legszűkebb értelmezésre.

- Ó – csillant fel a szeme Arinak, Bruno pedig mérgesen nézett rá.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ja, semmi, csak korog a gyomrom. Farkas éhes vagyok – tette bele a mosogatóba a kávéscsészéjét. – Eljössz velem a pékségbe? – nézett Philre.

- Most keltem fel, hagyjál már – feküdt rá az asztalra.

- Philip Lawrence, te néha olyan hülye tudsz lenni – ráncigálta fel a székről Ari, aztán eltűntek a konyhából.

Újra beállt az idegesítő csend. Úgy éreztem magam, mintha egy siketnémával állnék szembe, és nem tudnám, hogyan értessem meg magam vele. Nem tudtam, hogy most mi van, vagy mi lesz. Barátok vagyunk, vagy csak régi ismerősök. De akárhányszor kinyitottam a számat, hogy beszélni kezdjek, ránéztem, és elvesztem. Utáltam magam emiatt. Miért nem tudtam tovább lépni? Hát ilyet még filmben sem láttam, de tényleg! Egyre mérgesebb lettem magamra. Idiótának, hülyének éreztem magam.

- Alku – szakította félbe a gondolataimat. Furcsán néztem rá, mert nem értettem, hogy ez most mit jelent. – Te haza akarsz menni a leghamarabbi járattal, de én azt akarom, hogy maradj. Tehát kössünk alkut – magyarázta.

- Nem hiszem, hogy nagyon győzködni kéne, de hallgatom – néztem rá érdeklődve.

- Itt maradsz velem két hónapot, ha utána is menni akarsz, elengedlek.

- Oké, de nekem is van egy alkum. Valahogy beszállok a ház fenntartásába. – A kijelentésem alaposan felháborította, egyáltalán nem akart belemenni, hogy pénzt adjak neki. Jobb ötletem nem volt, ezért felajánlottam, hogy főzök és takarítok rájuk, amibe végül egy szemforgatás kíséretében beleegyezett. Örültem neki, ugyanis mit csináltam volna ebben a nagy házban, amíg ő stúdióba, interjúkra és egyéb helyekre mászkál?

A kapcsolatunkról nem esett szó, de meg akartam várni, amíg ő hozza fel, és ő kezd el róla beszélni. Tudtam, hogy idő kell neki is, amíg rendbe teszi a gondolatokat a fejében, én meg addig reménykedem, hogy talán újra lehet közös jövőnk, de semmiféleképpen nem élem bele magam. Megígértem magamnak, hogy még egyszer nem fogok úgy összetörni, bármi is történjék.