A táncon keresztül - Apa, kezdődik...

Sziasztok! Mint látjátok új a dizi. Megint, mindig és örökké köszönöm LÍVIÁNAK! A résszel szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt kívánni! Ajándékként nekem pár komment?:DD

Arra keltem, hogy kinyitódik az ajtóm, majd anya lép be rajta, hogy felébresszen, mondván el fogok késni a táncórámról. Kipattantak a szemeim. Hogy tudtam ilyen sokáig aludni? Általában korán keltem, mert amikor sokáig aludtam, túl hamar elrepült a nap. Minden órát ki akartam élvezni, és ezt alvás mellett nem igazán tudtam megtenni. Ellenben a szüleimmel, akik mai napig is szeretik sokáig húzni a lóbőrt. Összeszedtem magam, aztán felkaptam az edzőtáskám, amibe a váltásruhámnak kellett volna lennie, de nem volt. Kapkodva rohangáltam körbe a szobába, hogy megtaláljak minden belevaló darabot. Végül öt perces késésben indultam el, így mire odaértem már tizenöt perce ment az óra. Sűrű bocsánatkérés közben álltam be a többiek közé, hogy a maradék bemelegítést elvégezzem. Petra, a tanárunk berakta a zenénket, hogy fejbe végigtáncolja a számot, mi pedig addig beálltunk a térformába, mivel tudtuk, hogy először úgyis el kell táncolnunk. Onnantól, hogy az első mozdulatot megtettem, együtt éltem a zenével. A testem egybeolvadt a dallammal, a mozdulataim pedig a ritmussal. Nem volt idő, nem volt határ. Ilyenkor minden lehetséges volt.

- Nem jó – kiabált velem Petra. – Nyújtsd ki a kezed! Olyan, mintha a WC-t akarnád lehúzni. – Megfogta a könyökömet és annál fogva nyújtotta felfelé a kezem, míg a többiek a vécés beszóláson nevettek. Nehéz volt mindenre figyelni, mert túl sok dolog van, amit egyszerre kell csinálni, így aztán valamelyik mindig hibádzott. Élesben viszont mindig úgy éreztem, hogy sikerült összerakni az egészet. Talán azért, mert akkor már nem gondolkozunk, hogy miután melyik lépés jön, hanem csak élvezzük, és ettől lesz tökéletes, ettől lesz meg benne az a plusz, amiért majdnem mindig mi nyerünk. Talán kicsit egoistán hangzik az előbbi mondat, de ez minden sporthoz kell, minden olyan dologhoz, ami a versenyről szól. Úgy nem lehet odaállni, hogy nem tudom megcsinálni, mert azt érzi a zsűri, akkor pedig eleve halálra van ítélve az egész.

Holnap van a 2028/29-es verseny első fordulója, arra készültünk, ezért egész órán folyamatosan csak táncoltunk. Hulla fáradt voltam, mire letelt a másfél óra, de nem volt sok időm volt pihenni, mert kezdődött a társastánc órám, amit azért tanultam, hogy finomabbak legyenek a mozdulataim, illetve a hiphop-ot jól lehetett keverni vele, egy teljesen más látványvilágot létrehozva.

Köszöntöttem a páromat, aztán kezdtük is az edzést, mert én már bemelegítettem a másik táncon, ő pedig hamarabb itt volt. Nagyon szerettem vele táncolni, mert jól mozgott és végig irányított. Előtte volt egy másik srác, őt szinte én vezettem, nekem kellett tartanom a kezét, különben mindkettőnkké csak lógott volna. Greg, a mostani partnerem szerencsére nem ilyen volt, tényleg élvezet volt vele ez a hatvan perc. A mai feladatunk a tartásunkon való javítás volt. A kedvencemet, a salsát vettük egy ideje, aminek különösen örültem. Felszabadító volt a holnapi verseny előtt, elterelte a figyelmemet. Bár kívülről merevnek tűntek a lépések, mégis volt benne egyfajta könnyedség. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy annyira szerettem. Az óra végén Greg sok sikert kívánt a versenyhez, majd elment. Én még maradtam egy kicsit nyújtani, de hamarosan én is hazasétáltam, hogy kipihenjem magam holnapra.

- A Filipones csapat harmincnyolc ponttal zárt, ezzel átvették a vezetést – kiabálta a mikrofonba a felkonferáló pasas. – A négyszeres bajnok, a Next Generation következik. Vajon ma mit mutatnak? Nézzük meg!

- Tegyétek oda magatokat – tartotta pacsira Petra a kezét, mi pedig belecsaptunk és a színpad felé vettük az irányt.

Az első fordulóban a négytagú zsűri pontozza a csapatokat, az első tíz jut tovább a következő versenyre. Eddig csak egyszer estünk ki már a legelején, nem szerettük volna, ha ez a szám ma növekedne, úgyhogy mindent beleadva táncoltunk, miközben mindannyian a zenét énekeltük. Szerencsére a zene hangosan ordított, hiszen egyikünknek sem volt vállalható hangja. Fordul, hajol, ugrik, taps – mondogattam magamba az elején a lépéseket, de hamar abbahagytam. Ösztönből táncoltam, valahonnan belülről jött, mintha bennem született volna meg. Eva rundel-flick-je volt az utolsó mozdulat, amit tökéletesen megcsinált. Pár másodpercig mozdulatlanul álltunk a végalakzatban, majd ugrálva és tapsikolva meghajoltunk. Miután gyorsan körbepacsiztunk, összeölelkezve vártuk a zsűri véleményét.

- Mint mindig, kiváló volt a koreográfia. Mindenki olyan mozdulatsort kapott, amiben a legjobb, ezt jól kiviteleztétek. A közös részeknél figyeljetek a pontosságra, több helyen is volt egy kis csúszás, de összességében nagyon jó. Ügyesek vagytok – mosolygott ránk a fekete hajú zsűritag.

- Ti vagytok a tánc – mutatott ránk Nick, az egyik legjobb táncos Németországban. Ő is a zsűriben ült, mindannyiunk példaképe volt, éppen ezért az ő szájából ezt hallani olyan csoda volt, amit még álmodni sem lehet. – Tánc közben megváltoztok. Látom a csapatot lenn a színpad mellett izguló gyerekekként. Nálatok a legfiatalabb tizennegy éves, jól mondom? – Bólintottunk, mire folytatta. – Feljöttök a színpadra, és felnőtt emberek vagytok, akik egy teljesen új dimenziót tárnak elénk. Hihetetlen. Mi lesz, ha annyi idősek lesztek, mint mi? Félek, hogy elfelejtenek minket – nevetett a többi zsűrire nézve. Mi is vele nevettünk, de tisztában voltunk vele, hogy ilyenről szó sincs. Még a közelükbe se érünk, addig még nagyon sok mindent kell letennünk az asztalra.

- Pontozzatok, mert a következő versenyző már nagyon izgul a színpad mellett – kérte fel őket a műsorvezető. – Tízes, tízes, kilences, tízes – sorolta a felmutatott táblákon lévő számokat. – Harminckilenc, azt a mindenit!

Leszaladtunk a színpadról, hogy átadhassuk a következő fellépőnek. Lenn még egyszer összeölelkeztünk, aztán szétszóródtunk.

- Apa, ideadod az innivalóm? – bökdöstem meg a vállát, hogy figyeljen. Valakivel beszélgetett, csak azt nem tudtam, hogy kivel.

- Tessék – nyomta a kezembe.

- Ügyes voltál – dicsért meg Özil. Na, várjunk! Ő mit keres itt? – Jöttem elmondani egy viccet. – Minden bizonnyal észrevette értetlen kifejezésem. Tényleg ezért jött? Kinézem belőle. – Jaj, el ne hidd már! Az unokatesóm kért meg, hogy jöjjek el – mutatott a színpadon táncoló csapatra. A legnagyobb ellenfeleink voltak fenn. Fintorogtam. – De ha már így összefutottunk, mégis elmondok egy viccet.

- Remek – forgatta a szemét apa. – Hiányzott, tényleg – ironizált.

- Miért nem beszélnek egymással a gumimacik? – nézett ránk a kérdés feltétele után.

- Haribo – vágtam rá.

- Honnan tudtad? – szomorodott el, mire rögtön megbántam, hogy elvettem a játékát. – Akkor mondok másikat. Ezt tuti nem ismered. Mi az a speciális berendezés, amivel átlátsz a falon?

- Ablak, logikus – kottyantottam el magam megint. – Bocsi. – Látva az arckifejezését elnevettem magam. Nem adta fel.

- Miben hasonlít a konyhás néni és az esti meccs?

- Nem hagynátok abba? Fárasztóak vagytok – kotyogott közbe drága apukám.

- Ezt nem tudom – vontam meg a vállam a válaszra várva.

- Mindkettő ebédöntő – válaszolta nagy büszkén.

- Kis gondolkodással tutira kitaláltam volna – mondtam még neki, aztán apához fordultam, miközben Özil persze-perszézett. – Nem unatkozol? Tényleg nem muszáj itt maradnod.

- Dehogyisnem! A lányomnak fellépése van, ott a helyem – ölelgetett meg. – De legközelebb azért Nikki jön – tette hozzá gyorsan, nevetve. Tudtam, hogy részben viccel, de részben komolyan is gondolta. Egy cseppet sem haragudtam rá emiatt. Én is szívesen küldtem volna magam helyett valaki mást a meccseire.

- Visszamegyek a többiekhez – jelentettem be, majd így is tettem. Hagytam, had beszélgessenek, hiszen nem sokszor találkoznak, mivel Mesutnak annyira megtetszett Spanyolország, hogy kinn maradt még azután is, hogy már nem focizott. Különben is lehetetlenség lenne mindenkivel tartania a kapcsolatot, az már csak plusz, hogy mindenki máshol él.

A csapat többi tagja, név szerint, Eva, Kim, Loretta, Lars és Andreas egy asztal körül ültek és beszélgettek. Nem volt több szék, másik asztalnál se láttam szabadat, úgyhogy megálltam Andreas mögött a széke háttámlájára támaszkodva.

- Ülj az ölembe – ajánlotta fel. Válaszként aprót ráztam a fejemen.

- De udvarias vagy, ember – nevetett fel Lars. – A helyet szokták felajánlani, nem az ölüket.

- De én így vagyok udvarias. – Hátranyúlt a kezemért, hogy az ölébe tudjon húzni, és végül nem ellenkeztem. Nem volt kedvem állni, nem volt más lehetőség. Két éve valószínűleg kiugrottam volna a bőrömből, ha ilyet kér, ugyanis fülig szerelmes voltam belé. Attól a perctől kezdve, ahogy az első órára bejött belezúgtam. Aztán viszonylag hamar kiderült, hogy elég számító gyerek. Csak akkor barátkozott az emberekkel, ha akart valamit. Távolról sem ismerte a feltétel nélküli szeretet fogalmát, úgyhogy hamar lebeszéltem magam róla. Arról szó sincs, hogy megutáltam volna, jófej volt, csak már nem akartam tőle semmi komolyat.

- Mit kapsz szülinapodra? – kérdezte Kim.

- Nem tudom, nem árulják el. Nagyon idegesítő – dőltem Andreas mellkasának duzzogva.

- Ó, a szegény, pici lány életében először valami nem úgy van, ahogy ő akarja – ugratott Loretta. – Szörnyű lehet azon rágódni, hogy vajon lakást kapsz, vagy autót… - Ő volt az, aki mindig kihangsúlyozta, hogy gazdag családból származom. Sokszor bosszantott, mert úgy éreztem, irigy, pedig aztán neki sincs oka panaszkodni.

- Végre megvagy – jelent meg apa, aztán elakadt. – Te mit csinálsz?

- Ülök, apa – mondtam ki a nyilvánvalót.

- De… én nem bánom, ha összejössz valakivel, csak elvárom, hogy legalább szólj róla.

- Nem járunk – fejtettem le csapattársam kezét a derekamról, hogy felállhassak.

- Felhívom Nikkit, hogy ő mit szól ehhez – vette elő a telefonját, miközben arrébbment.

- Hát ez… - néztem utána, mire a többiek nevetésben törtek ki. – Nem vicces! – ugrott magasabbra a hangom.

- Apuci kicsi lánya – csapkodta az asztalt röhögve Andreas.

Nem foglalkoztam a szívózásokkal, inkább apa után mentem. Nem voltunk még ilyen helyzetben, számítottam is rá, hogyha egyszer majd lesz valakim, akkor nem fog örömében ugrálni, de nem járok azzal a tökfejjel, ő meg nem hallgat meg. Anya allergiás arra, ha valamit nem mondok el, feleslegesen fogja felidegesíteni.

- Apa, nem járunk – bizonygattam. – Ne idegesítsd már fel anyát a semmiért.

- Az ölében ült – mesélte tovább az eseményeket, mintha meg se szólaltam volna.

Jobb ötlet híján kikaptam a kezéből a telefont átvéve a beszélgetés fonalát. Minimum öt percig magyaráztam, hogy nem igaz, amit mondott, miközben apa megjegyzéseket szórva próbálta visszaszerezni a telefonját. A körülöttünk állók furcsán méregettek minket, többen is próbálták elfojtani a nevetésüket, mire mindent megbeszéltünk.

- Bocs, hogy ezt mondom, de nem vagy normális – ráztam mérgesen a fejem, aztán otthagytam.

Tudtam, hogy nem beszélhetek így a szüleimmel, de felidegesített, hogy végig sem hallgat. Mindig csak a saját véleményét hajtogatja, miközben próbálja a legtöbb emberbe belebeszélni azt. Hála a jó égnek, amikor visszamentem már nem rajtam nevettek. Természetesen nem ültem vissza Andreas ölébe, nem akartam az apám hergelni, pedig szívesen tettem volna. A színpadon az utolsó csapat állt a pontjaikra várva, úgyhogy az ezt követő, húsz percesnek meghirdetett, ám fél órásra nyúló szünet után végre következett az eredményhirdetés. Azoknak a csapatoknak a nevét mondták, akik továbbjutottak. Ellentétben a különböző televíziós tehetségkutatókkal, itt nem húzták az időt. Ha akarták volna, se tudták volna, mert jött a következő kategória, és sietniük kellett. Hangos kiáltással vettük tudomásul továbbjutásunkat. Egy hónap múlva lesz a következő forduló, hogy mindenkinek legyen ideje egy új koreográfiát betanulnia és alaposan begyakorolnia. A versenyszezon nagyon zsúfolt tud lenni, volt már rá példa, hogy nem fejeztünk be egy táncot, úgyhogy csak egy részét vittük el a versenyre, ami persze sosem jó taktika, ha részt szeretnénk venni a következő fordulóban. Ma sikerült a legjobb formánkat nyújtani, továbbjutottunk, úgyhogy elégedettek lehetünk.