-
Basti, gyere egy kicsit! Szeretnék valamit
mondani.
-
Egy pillanat, csak megírom ezt az SMS-t –
pötyögött a telefonján.
Mikor végzett kíváncsian nézett rám, én pedig nem
várakoztattam meg. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen.
-
Van valami, amiről eddig nem tudtál. Nem Lukas
miatt hagytam abba a focizást, hanem egy betegség miatt.
-
Mi volt a baj?
-
Sajnálom, hogy nem mondtam el, és nehogy azt
hidd, hogy azért, mert nem akartam, hanem azért, mert szégyellem magam miatta.
-
Oké, de mondd már, mi volt! – ültetett az ölébe.
-
Várj! Nem haragszol, hogy eltitkoltam?
-
Egyelőre nem, meglátjuk, hogy mi lesz az, amit
nem mondtál el – válaszolta.
-
Oké. Szóval még gimibe kezdődött. Egyik délután
a parkban fociztunk páran, és volt egy helyzet, amit kihagytam. Elkezdett
cikizni az egyik srác, hogy béna vagyok, és ő megmondta, hogy a lányok nem
tudnak focizni. Nem nekünk való, satöbbi. Mérges lettem, visszaszóltam, ő
meglökött, aztán verekedni kezdtünk. Annyira eldurrant az agyam, hogy képtelen
voltam leállni. Persze, sokkal erősebb volt nálam, és a végén már csak
feküdtem, és vártam az ütéseket. – Láttam, hogy Basti keze ökölbe szorult. – A
többiek miután megunták, szétszedtek minket. Szerencsére nem lett semmi bajom.
Csak a szám szakadt fel, meg színesben virítottam egy pár hétig, de komolyabban
nem sérültem meg. Ezután nagyon sokszor lettem ideges, akár egy rossz nézésre
is. Ilyenkor nem tudtam magam kontrollálni, és nekimentem az illetőnek. Mindig
tudtam, hogy le kell állnom, mégis mindig addig ütöttem, míg valaki le nem
szedett róla. Senkinek nem beszéltem erről, és reménykedtem, hogy az iskolán
belül nem történik velem ilyesmi, mert tudtam, hogy azonnal kivágtak volna.
Aztán egyik nap ez mégis megtörtént. Az igazgató rögtön magához hivatott, és
közölte, nem számítanak rám tovább abban az iskolában. Az igazgatóhelyettes
mentegetni kezdett, aztán két pár percet, hogy kettesben beszélhessen velem.
Elmesélte, hogy az unokatestvérével sokszor fordul olyan elő, hogy mérgében
önkívületi állapotba kerül, és nem tudja magát fékezni. Kérdezte, hogy történt-e
velem már ilyen korábban is, hogy mit érzek közben. Én elmondtam neki, mert
tudtam, hogy így is úgy is kirúgnak. Mondta, hogy az unokatesója kezelésre jár
pszichológushoz, de én kijelentettem, hogy nem vagyok bolond, nincs szükség
agyturkászra. Felhívták a szüleimet, és kijelentették, hogy csak akkor
maradhatok az iskolában, ha orvoshoz járok. Anyám persze kapott az alkalmon, és
egyből ki akart venni a suliból, átíratni valami elit picsaklubba, de közöltem,
hogy én ide akarok járni, és elmegyek pszichológushoz, ha ez az ára. Nem hittem
benne, hogy segíthet, ezért méla undorral bementem, piszkáltam a doktornőt,
arról faggattam, hogy miből gondja, hogy ez nekem segíteni fog, és minden órán
bizonygattam, hogy nem szorulok a segítségére. A következő egy évben nagyon
sokszor verekedtem, semmit nem használt a beszélgetés. A nő csak azt
hajtogatta, hogy amíg nem hiszek benne, és nem nyílok meg neki, addig nem is
fogok javulni. Sajnos későn vallottam be magamnak, hogy tényleg problémáim
vannak. Azután történt a dolog, ami ráébresztett, hogy változtatnom kell,
miután Lukasszal megszakadt a kapcsolatom. Az utcán sétáltam, egy kosárpálya
mellett mentem el. Este volt, csak én voltam az utcán, meg egy lány dobálgatott
egyedül kosárra. Félredobta a labdát, és eltalálta a fejemet. Felidegesítettem
magamat, és nekimentem, pedig teljesen véletlen dobta nekem a labdát. Senki nem
volt az utcán, ő meg sokkal gyengébb volt nálam. Csak akkor jöttem rá, hogy mit
csinálok, amikor elvesztette az eszméletét. Próbáltam felébreszteni, de nem
akart. Vérzett, kicsavarodva feküdt, én meg rettegtem. Felhívtam a mentőket, és
előadtam, hogy itt sétáltam el, és így találtam. Képtelen voltam elmondani,
hogy én tettem. Gyáva voltam, pedig vállalnom kellett volna a felelősséget.
Kómába esett, és lebénult. Én tettem tönkre az életét. Nem kapta vissza az
emlékezetét, ezért nem tudta meg senki soha, hogy én vagyok a hibás. Kivéve a
kezelőorvosomat. Azt akartam, hogy segítsen, teljesen pánikba estem.
Természetesen követelte, hogy mondjam el az igazat, de nem tettem. Emlékszem,
mikor azt mondta, hogy csak akkor leszek képes meggyógyulni, ha valamilyen
veszteség ér, különben sosem fogok észhez térni. Arra kért, hagyjam abba a
focizást, mert az folyamatosan felspannol, és játék közben dolgozik bennem az adrenalin.
Ezért hagytam abba. Ez elég nagy veszteséget jelentett nekem. Olyan volt,
mintha az életemet hagytam volna abba, de megérte, mert segített. Azóta nem
történt egy ilyen dolog se, és érzem, hogy ura vagyok a saját testemnek.
-
Nem foglalkozz a múlttal. Az a lényeg, hogy már
minden rendben van – ölelt át még szorosabban, miután helyre tette a
gondolatait.
-
Tényleg ne haragudj. De erről senki nem tudott.
Jó, Lukas igen, de csak azért, mert folyton szidta magát, hogy miatta adtam fel
a focit. Tudom, hogy ezek után majd máshogy nézel rám, de remélem, hogy nem
utálsz érte.
-
Dehogy utállak – csattant fel. – Ha akarnálak,
se tudnálak – mosolygott rám édesen.
Tényleg jobban éreztem magam, hogy elmondtam neki, és
most már azt is megértettem, hogy bármi történik, ő mellettem fog állni. Írtam
Lukasnak egy mosolygós fejet, amire csak annyit írt, hogy mondtam.
-
Nincs kedved filmet nézni? – kérdeztem kicsivel
később, miután mind a ketten túlestünk egy-egy zuhanyon.
-
Ha olyat teszel be, ami unalmas, és végig velem
foglalkozol, akkor határozottan van kedvem – nézett végig rajtam.
-
Mi számít unalmas filmnek? – húztam fel a
szemöldököm.
-
Nem tudom. De az a Hello, én vagyok a vegavámpír az szerintem eléggé – borzolta össze
a haját, hogy a fején hasonló szénaboglya álljon, mint a főszereplőén. – Már
megint ilyen nagy a hajam? – lepődött meg aztán.
-
Nem is nagy. Így a jó – ültem le vele szembe, az
ölébe. – Nem szeretem, ha rövid – fintorogtam.
-
Mindig tudtam, hogy csak azért kellek, mert
hosszú – nevetett fel.
-
Nem is… - Megcsókolt.
-
Végig ne mondd – szakadt el tőlem egy
pillanatra.
-
Most akkor mi lesz a filmmel? – vigyorogtam, és
legurultam mellé.
-
Mindenképp ragaszkodsz a háttérzajhoz?
-
Nem feltétlen.
Ahogy kimondtam, újra birtokba vette az ajkaimat, aztán a
testem minden egyes részét.
-
Mondtam, hogy nem kell az a film – húzta ránk a
takarót, amit idő közben lerugdostunk.
-
Akadj már le a filmtémáról – nevettem fel. –
Olyan idétlen vagy – nevettem tovább, mikor grimaszokat kezdett vágni.
-
És még milyen? – érdeklődött.
-
Nem normális.
-
Imádnivaló? – húzta fel a szemöldökét.
-
Talán – forgattam meg a szemem.
-
Talán? Megmutassam, hogy mennyire? – hajolt
fölém.
-
Oké-oké. Imádnivaló vagy – tettem a mellkasára a
kezem.
-
Meg aranyos, és kedves… - kezdte el sorolni.
-
Persze, meg szerény – ráztam a fejem.
-
Hát azt hittem, ezt mondani se kell – nevette el
végül ő is magát. – Szeretlek – adott egy puszit az arcomra.
-
Én is – mondtam, aztán a kajaiban, mosolyogva
aludtam el.
Másnapra nem tudtam magam rendesen kipihenni, és Basti is
csak nyöszörögve köszönt el tőlem, mikor elindultam az edzésre.
-
Szép napot mindenkinek – jelent meg a csapat
öltözőjében Thomas.
-
Úristen – bújtak el néhányan a szekrényajtójuk
mögé.
-
Hoppácska. Azt hittem már készen vagytok –
nevetett Thomas aztán hátat fordított nekünk, és úgy kezdett bele a
mondandójába.
-
Ma én leszek Karin helyett, mert neki közbe jött
valami.
-
Király. Laza edzés – suttogtam, hogy ne hallja,
mire többen felnevettek.
-
20 perc futással kezdünk, aztán a passzolást
pontosítjuk, körbemozgással. A végén egy meccs, de csak akkor mehettek el, ha
mindent beleadtok.
-
Miért nem jött Karin? – nyögtem fel, mire újra
kitört a röhögés.
Bastival megbeszéltük, hogy az edzésem után elmegyünk
bevásárolni, mert eléggé kifogytunk otthon mindenből, ezért elém jött. A saját
kocsimat otthagytam a pakolóban, ő úgyis ide jön vissza, mert rögtön utána
edzése van, és akkor majd átszállok az enyémbe, hogy hazamenjek.
-
Szia – nyomott a számra egy puszit. – Na,
menjünk. Milyen volt az edzés?
-
Thomas tartotta, de bekeményített. Nem tudom, mi
lelte – forgattam a szemeimet. – Ház egybe van még?
-
Nem sok mindent tudtam vele csinálni egyedül –
nézett rám egy pillanatra, aztán újra előre figyelt. – De majd este szétszedjük
– nevetett.
-
Látom akciózós heted van – jegyzetem meg.
-
Ellenedre van? – húzogatta a szemöldökét.
-
Nekem aztán nem – vontam vállat, mint aki
hidegen hagy a téma. – Mikorra kell visszaérned?
-
Kettőre. Írtál valami listát, hogy mit veszünk?
– kérdezte, miközben leparkolt. – Milyen szerencsétlenül tudnak az emberek
beállni. Keresztbe. Direkt ott a vonal, hogy a hülyéknek is sikerüljön
egyenesen állni.
-
Igen Bastian, írtam listát. Odatettem a kocsi
kulcsod mellé, hogy ne felejtsd el elhozni.
-
Ja. Hát… remélem, emlékszel, hogy miket írtál rá
– nevetett, aztán megfogta a kezem, és bementünk.
Mivel általában ide jövünk vásárolni, már nem bámulnak
meg annyira az emberek, de azért mindig vannak páran, akik nem tudják, merre
nézzenek, ha meglátják Bastit.
-
Bastian gyere már – álltam meg az édességes sor
végén. – Fel fogod vásárolni az egész sort?
-
Nem, de ezeket még nézni is jó – ért végre
mellém pár tábla csokival. – Na, siessünk, mert még meg akarok kajálni edzés
előtt.
-
Szörnyű vagy – nevettem fel jóízűen. – Nehogy
éhen halj egyszer.
-
Az nem fog előfordulni. Nagyon odafigyelek –
nézett angyalian.
-
Azt látom.
-
Szia – szólított meg egy srác. – Kaphatok egy
autógrammot?
-
Tőlem? – kérdeztem. – Nem tőle? – mutattam
Bastira.
-
Nem – tartotta újra elém a lapot, meg a tollat,
én pedig elkezdtem aláírni. – Élőbe még gyönyörűbb vagy – mondta közbe.
Ez nagyon kedves tőle, de hogy van bőr az arcán Bastian
jelenlétében mondani ezeket. Inkább nem is válaszoltam rá. Gyorsan aláírtam,
aztán megeresztettem egy mosolyt, és elhúztam Bastit onnan.
-
Megölöm – dünnyögte az orra alatt.
-
Hagy már. Soha többé nem fogok vele találkozni.
-
Jó, de… ez mekkora bunkóság – pattogott tovább.
-
Mit akarsz enni? – tereltem el a figyelmét.
-
Kaja. Éhes vagyok – vidult fel egyből, aztán
nevetni kezdett magát.
-
Beteg vagy – dicsértem meg sokadszorra is.
A hétvégén mindkettőnk csapata nehéz meccs elé nézett,
így az edzések keményebbek voltak, és a feszültség is nagyobb volt. A meccsek
után melyekről felemás érzésekkel távoztunk, hétfőn Rioba repültünk, hogy
időben odaérjünk az esküvőre. Hét közben beszéltem erről Adrival,
felajánlották, hogy az esküvő után szálljunk meg valahol, majd ők kifizetik, de
mi inkább amellett döntöttünk, hogy odamegyünk, és miután vége egyből repülünk
haza, vállalva a sok órás utazást. Szerencsére a nászajándékokat már korábban
megrendeltük, pontosabban megrendeltem, így azt már nem kellett erre a hétre
sűríteni. A repülőutat alvással töltöttük, így elég hamar eltelt, majd taxival
a tengerpartra vitettük magunkat, ahol az esküvő megrendezésre kerül.
-
Vázolom a helyzetet – állt meg Basti, mikor
megérkeztünk. – Itt állunk a tengerparton, előttünk legalább két millió fehér
szék, és legalább ugyanennyi ember tolong tőlünk kicsit jobbra. A székek között
fehér és vörös rózsaszirmok, a székhalmaz előtt pedig egy boltív, szintén
vörös-fehér díszítéssel. Ha jól sejtem, körbe biztonsági őrök állnak, csakúgy, ahogy
a médiába tartozó emberek. Pózolj, szívem – forgatta a szemeit. – Ó jut
eszembe. Az itt lévő emberek fele portugál, a többi angol, vagy spanyol. Azaz
bátran tehetem a megjegyzéseket, senki nem fogja érteni. Most komolyan angolul
kell majd cseverészni?
-
Még sosem gondolkodtál ennyit egyszerre. Büszke
vagyok rád – néztem rá elismerően, mire ő megeresztett egy vigyort, aztán
elindultunk, hogy mi is beálljuk a másik két millió ember mögé.
Nem mintha létfontosságú lett volna, hogy beszéljünk
velük, de azért köszönteni szerettük volna őket, ám ennyi ember társaságában ez
valósággal lehetetlen volt.
-
Egy kicsit túl nagy felhajtást csináltak –
fintorogtam.
-
Kirakatba van téve az egész – helyeselt Basti
is.
Végül a tömegből egy hang szólalt meg, és hogy mindenki
hallja egy mikrofon volt a segítségére. Nem ismertem, gondolom valamelyikük
családtagja lehetett, de azt is el tudom képzelni, hogy még erre is külön
embert fizettek. Arra kérte a vendégsereget, hogy foglaljon helyet, majd miután
ez megtörtént, Cristiano jelent meg a boltív alatt.
-
Sziasztok! Köszönjük mindenkinek, aki eljött, és
velünk ünnepli életünk legszebb napját. Nagyon örülünk, hogy ezt megoszthatjuk
veletek, úgyhogy akkor kezdődjön is – adta át a mikrofont a papnak, aztán
hátranézett a széksorok között, ahol Adri éppen akkor jelent meg.
-
Mennyasszony ennyit még nem gyalogolt – hajolt
közelebb a fülemhez Basti, bár ha nem teszi se lett volna feltűnő, mert
mindenki tett valami kedves megjegyzést arra, hogy Adri kinézett.
A ruha szép volt, bár arról is azt gondoltam, hogy arra
ment ki, legyen minél drágább, és márkásabb. Pánt nélküli volt, felül
csipkével, hátul fűzővel, és hihetetlen hosszú uszállyal. Így aztán a tíz
koszorúslány tényleg elkélt oda. A szertartás egyszerű volt, ahogy általában
szokott lenni. Senki nem szakította félbe, mindketten megfogadták, hogy mindig
egymás mellett állnak majd, aztán felhúzták a gyűrűket, megcsókolták egymást,
és végül mi éljeneztünk. Az eddigi díszleten pár perc alatt szétkapkodták az
erre felvett emberek. Felhúztak már pavilont, és hoztak asztalokat.
-
Ezek varázslók – csodálkozott rá Basti az
asztalokkal rohangáló emberekre.
-
El kell, keserítselek, de varázslók nem léteznek
– néztem rá szomorúan. – De amúgy én sem értem, honnan teremnek az asztalok.
-
Te olyan kedves vagy velem az elmúlt pár napba –
rázta a fejét hitetlenkedve. – Meg fog jönni?
-
Jézusom Bastian, egy esküvőn vagyunk, ne
tárgyaljuk már meg, hogy mikor lesz havibajom – csaptam a mellkasára, aztán
leültünk az egyik asztalhoz.
Nem sokára felszolgálták a hétfogásos esküvői vacsorát,
ami után még Basti is kiterült.
-
Már ezért megérte – dőlt hátra elégedetten.
-
De hülye vagy, tényleg – ráztam a fejem nevetve.
A vacsora után következett a tánc. Először természetesen az
ifjú pár tisztelte meg a táncparkettet, majd szépen sorban a vendégek is.
Próbáltam magam kihúzni a tánc alól, ami sikerült is, mivel a vendéghadban
senki nem tartotta számon, hogy ki kivel táncolt.
-
Baba – nézett rám gondolkodva Basti. – Az hogy
létezik, hogy mi még sosem táncoltunk?
-
Valószínűleg úgy, hogy olyat én nem tudok –
süppedtem még jobban a székbe, nehogy eszébe jusson felkérni.
-
Hát akkor, itt az ideje – állt fel, és
felhúzott. Esélyem sem volt ellenkezni.
-
Bastian, komolyan – nyafogtam. – Nem tudok
táncolni, töri a lábam a cipő, bekajáltam – kezdtem el kifogásokat keresni.
-
Én se tudok, vedd le, majd elmúlik – válaszolt
rá, és egészen a táncparkettig húzott.
Be kell, valljam, többet nevettünk, mint amennyit
táncoltunk. Még a tityi-totyi se ment jól.
-
Feladom – nevettem, és levetődtem a helyünkre,
majd ő is követte a példámat.
-
Egyetértek. De legalább már ilyet is csináltunk
– nevetett.
Ekkor ült vissza mindenki a helyére, hogy a tortát is
elfogyasszuk. A torta is a szokásos emeletes volt, tetején egy mennyasszony, és
a vőlegény, azonban néhány szempontban mégis más volt. Például az átlagos 5
emelet helyett 10 volt, ha nem több, és a tetején lévő marcipánszobor pedig
tökéletes mása volt Adrinak és Cristianonak. A tortaevés után Cris újra
mikrofont ragadott.
-
Csak újra meg szeretnénk köszönni, hogy ezt az
estét velünk töltitek. Illetve szeretném, ha koccintanánk az én drága
Adriennemre – nézett feleségére, majd a magasba emelte a poharát, ahogy mi is.
– Most pedig pár kedves szót fogadnánk tőletek – emelte vissza a mikrofont a
szájához, amikor legurított a pohár tartalmát. Először is egy olyan személyt
szeretnénk idehívni, akinek nagyon sok mindent köszönhetünk. Ha ő nincs, mi nem
ismerjük meg egymást. Nikki, gyere ide légy szíves.
Az első gondolatom az volt, hogy úgy csinálok, mintha nem
hallottam volna. A második az, hogy odamegyek és megverem, de végül mindkettőt
elvetettem, és a kísérő tekintetek kereszttüzében hozzájuk sétáltam. Adtak
két-két puszit, miközben Cristianonak mormoltam, hogy egyszer ki fogom nyírni.
-
Nem igazán gondoltam arra, hogy nekem itt majd
beszélnem kell ennyi ember előtt – kezdtem a mondandómat. – Szóval nem
készültem, és nem is tudom, hol kezdjem. Tudom, az elején – próbáltam magam
kivágni valamivel, hogy gondolkozási időt nyerjek. – Mielőtt megismertem
Cristianot, nem hiszem, hogy bármelyik barátnőmnek ilyen férjet képzeltem
volna. De a látszat szerencsére sokszor csal. Nem olyan ember, akinek látszik,
és mi itt mind nagyon szerencsések vagyunk, hogy nekünk megmutatta milyen is
valójában. Adri pedig egy végtelen türelemmel, és nyugalommal rendelkező lány,
akivel jól kiegészítik egymást. Ők egymásnak lettek teremtve – zártam le egy
közhelyes mondattal. – Gratulálok nektek – néztem rájuk, aztán visszamentem
Basti mellé.
Kötve hiszem, hogy a rövid beszédem bárkit is meghatott
volna, de az utánam következő személyek teljesítették helyettem is ez a
feladatot.
-
Hazudtál már ennyit egyszerre? – kérdezte
Bastian.
-
Nem is hazudtam. Csak szépítettem egy kicsit.
Miért, te mit mondtál volna?
-
Ugyanezt. Jó volt.
-
Csodás.
-
Tényleg az volt – bizonygatta.
Ahogy az idő telt egyre több vendégbe jutott túl sok
alkoholos ital, de botrányra nem került sor szerencsére. Már éppen
szedelőzködni kezdtünk, hogy elérjük a gépet, amikor Cris sietett felénk
kezében egy kisgyerekkel.
-
Mielőtt elmentek, be akarom mutatni a fiamat –
nézett büszkén a kisfiúra.
-
Hűha, nem csak a nevetek ugyanaz.
-
Sziasztok – jelent meg Adri is. – Ugye, hogy
hasonlít rá?
-
Igen – bólogattunk.
-
Nem rossz neki ez a zaj? – kérdezte Bastian. Nem
tudom, hogy ez valami kötekedés féle volt, vagy csak egy üres kérdés,
mindenesetre nem húzták fel magukat a dolgon.
-
Alvásban hasonlít a legjobban az apjára. Bombát
robbanthattok mellettünk.
-
Egyszer kipróbáljuk – viccelődött Basti, de én
hallottam a hangjában a gúnyt. Majdnem elnevettem magam. Nem rosszindulatból
mondja ő ezeket, csak ilyen zakkant.
-
Én megyek is, mert anyu viszi haza, csak
mindenképp akartam, hogy lássátok – távozott is Roni.
-
Mikor indultok? – kérdezte Adri.
-
Már megyünk is, mert oda kell érni a reptérre.
-
Rendben. Örülök, hogy eljöttetek.
-
Mi köszönjük a meghívást.
Szerencsére időben odaértünk a repülőtérre, és a gép sem
késett. Elfoglaltuk a helyünket, és kényelembe helyeztük magunkat a több órás
útra.
-
Nekünk ugye nem ilyen flancos, nem is találok rá
jó szót esküvőnk lesz? – kérdezte Basti.
-
Miért, lesz? – kérdeztem mosolyogva.