Winter Paradise - A végső döntés

Sziasztok! Nem tudom, hogy ki olvassa közületek Lívia blogját, a Summer/Winter Paradise-t, de most ért a végére, és mivel nem így képzeltem el az események alakulását, megírtam úgy, ahogy nekem tetszene. Ezt olvashatjátok most itt:) Jó szórakozást!

Régóta nem volt ennyire mozgalmas éjszakám, leszámítva a Marioval töltötteket. Ezeknek viszont végleg véget vetettem. Nem akartam tőle semmi komolyat, ő viszont belém szeretett, ami elég furcsa felállás volt, hiszen általában fordítva szoktak történni ezek a dolgok. Rettenetesen megviselt, hogy össze kellett törnöm a szívét, mert tudtam, hogy így történt, még ha nem is mutatta ki előttem. Ezután újabb megmérettetés következett számomra: örülni Zsófi és Gergő eljegyzésének. Nem kellett megjátszanom magam, természetesen boldog voltam, akárcsak fellegekben járó barátném. Miközben pontosan elmesélte, hogy kérte meg Rudi a kezét, mosolyogtam, de az idő felében Mariora, a másik felében pedig Tonira gondoltam. Elhatároztam, hogy Tonin túllépek, ám Nikki úgy döntött, hogy újra közben jár a dolgoknak, ami egyáltalán nem tette könnyebbé a dolgomat. 

Szinte felszabadultam, amikor hazaindultunk. Vágytam arra, hogy végre az ágyamba legyek, és aludhassak, kizárva a valóságot, ami aznap éjjel, pontosabban hajnalban gyötörte a lelkemet. Csak hát ez a számításom nem vált be. Alvás helyett továbbra is a gondolataim üldöztek, már-már az őrületbe. Vajon jól tettem, hogy kiadtam Gomez útját? Sikerül majd elfelejtenem Tonit? Szörnyű helyzetbe kevertem magam, és még ott volt Thomas is, akit ki kell békítenem valahogy. Időközben rájöttem, hogy tőle nem akarok semmit, csak be szerettem volna bizonyítani magamnak, hogy nem érdekel a Bayern csatára, arra nem is gondolva, hogy közben megsérthetem. 

Álmomban sem lehettem teljes békében, ugyanis agyam borzalmas képekkel sokkolt, melyekben mind a három srác szerepelt, így hát – annak ellenére, hogy hajnalban még aludni akartam – örültem, amikor kinyitódtak a szemeim. Fáradt voltam a kevés alvás miatt, de elhatároztam, hogy a karrieremmel fogok foglalkozni, illetve reméltem, hogyha bemegyek az étterembe, az majd eltereli a figyelmemet. Ez alkalommal is csalódnom kellett, mert – hogy történt, hogy nem – Zsófi és Toni nálam ebédeltek. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az év katasztrófa lesz, az első nap alapján legalábbis képtelen voltam másra következtetni. 

Toni egy mazochista. Kínozza magát azzal, hogy miközben Zsófival beszélget, a gyűrűt bámulja az ujján. Kíváncsi voltam, hogy miről tudnak mindezek után beszélgetni, de annyira nem, hogy odamenjek, ugyanis én éppen próbáltam elfelejteni Tonit, és ellentétben a középpályással, nekem csak úgy megy, ha nem találkozunk. 

- Ada – intett nekem Zsófi, amikor próbáltam észrevétlenül, minél hamarabb eltűnni, még mielőtt észrevennének. Ezzel is hosszabb lett az Idén ezek nem sikerültek című listám. Kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra, és odasétálni hozzájuk. – Ráérsz egy kicsit? Nemsokára megyünk haza Gergővel, előtte beszélgethetnénk még. – Nem tudtam visszautasítani az ajánlatot. A legjobb barátnőm, és mivel ő Miskolcon él, jó távol Münchentől, minden pillanatot ki akartam használni, amit vele tölthetek. Szem előtt tartva ezt a lényeges pontot, az sem érdekelt, hogy Tonival kell egy asztalnál ülnöm. 

Azt hittem, hogy meg fog haragudni a Bayern 39-ese, amiért félbeszakítottam az ebédjüket, de kedvesen mosolygott rám, amikor leültem Zsó mellé. Szilveszterkor változhatott meg a véleménye rólam, amikor úgy tettem, mintha már nem érdekelne. Egyértelműen látszott rajta, hogy megkönnyebbült. 

- Gyereket mikorra tervezitek? – kérdeztem meg Zsófitól, megszakítva a Kroosról való elmélkedésemet. Csak azután jöttem rá, hogy talán ezt a témát nem a Zsófiba reménytelenül szerelmes srác előtt kéne megbeszélnünk, amikor kiszaladtam a számon, de visszakozni már nem tudtam. Szerencsémre barátnőmnek is volt annyi esze, hogy ne kezdjen ódákat zengeni a vőlegényéről, így kérdésemet lerendezte egy legyintéssel, majd az étteremről kezdett faggatni. Boldogan meséltem el, hogy nyereségesebb, mint valaha is gondolhattam volna. Meglepetésemre nem csak Zsófit érdekelte, hanem Tonit is, ezzel tovább fokozva kétségbeesésemet. Azt kívántam, bárcsak ugyanolyan lekezelő, bunkó stílussal fordulna felém, mint eddig, mert ha kedves, akkor soha, de soha nem fogom tudni elfelejteni. 

Kiderült, hogy Zsófiék csak véletlenül futottak össze, amikor barátnőm hozzám tartott, és végül úgy döntöttek, hogy ők is leülnek egy kicsit beszélgetni. Megtudakoltam azt is, hogy miért szeretett volna velem találkozni igazából, a hír hallatán pedig kellőképpen meglepődtem. Ádám és a barátnője teljesen boldognak látszottak Thomas szilveszteri buliján. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy a sok, egymástól távol töltött idő ellenére ilyen jól megvannak. Semmi jele nem volt annak, hogy ma reggel véget vetnek kapcsolatuknak. 

- Arra kelt fel, hogy a barátnője megint pakol, és amikor kijelentette, hogy neki még ma el kell utaznia, Ádám kiborult, és közölte, hogy ezt nem vállalja így tovább. Évi gondolkodás nélkül választotta a munkáját, szerelme helyett – mesélte el Zsófi a részleteket. Kicsit ironikus volt az utolsó mondatot az ő szájából hallani, aki régebben ugyanígy hátat fordított volna Gergőnek, ha választania kellett volna. Ádám szerette azt a lányt, így nehéz lehetett meghoznia ezt a döntést, de hosszú távon jobb lesz nekik, hogy így alakult. Ki tudja meddig szenvedtek volna a távkapcsolattól, hát inkább megadták maguknak a továbblépés lehetőségét. – Én nem tudok itt maradni vele, amolyan lelki támaszként, szóval itt jössz képbe te. Megkérhetnélek rá, hogy néha nézz be hozzá? Tudod, hogy képes mindenre magasról tenni, ha úgy adódik a helyzet. 

Kérnie sem kellett volna. Nem találkoztunk sokat Ádámmal, ezért nem mondanám, hogy világra szóló barátok lennénk, de magamtól is eszembe jutott, beugrom hozzá megkérdezni, hogy érzi magát. Megnyugtattam Zsófit, hogy vigyázni fogok rá, amiért nagyon hálás volt. Miután a kedvenc ételeitől kezdve mindent a lelkemre kötött, elköszönt tőlünk, és elindult, hogy Gergővel elérjék a repülőt, ami hazaviszi őket. 

Toni még nem ette meg az elé rakott ételt, nekem pedig folyton csalódott ábrázata lebegett a szemem előtt, amit akkor láttam, mikor a Nikki által kitalált társasjátékban el kellett vonulnunk hét percre kettesben. Tudtam, hogy jó étvágyat kellene kívánnom, aztán pedig a dolgomra sietnem, de képtelen voltam rá. 

- Hogy vagy? – merészkedtem megkérdezni. Rögtön megbántam, mert én leszek az utolsó, akinek az érzéseiről beszélni fog, de mivel ez az év a csalódások éve, abbahagyta levese kanalazgatását és felnézett rám. 

- Hogy lennék? Eddig se volt esélyem, tudom, de azzal a gyűrűvel annyira véglegessé vált minden. Már tényleg semmit nem tehetek. – Hangja keserűen csengett, arcára pedig újra kiült a szomorúság. 

- Azt szokták mondani, ha valakit igazán szeretünk, el kell engednünk. – A lehető legbénább szöveggel próbáltam megnyugtatni. Különben saját tanácsomat ideje lenne magamnak is megfogadni, de mint tudjuk, mondani mindent könnyű. 

- Te hiszel benne? – húzta el a száját, de nem várta meg, hogy válaszoljak. – Próbálok nem önző módon viselkedni, és örülni annak, hogy ő boldog… de egyelőre nem megy. 

Ötletem sem volt, mit mondhatnék még neki, ő pedig újra a levesre összpontosította a figyelmét, jelezve, hogy zárjuk le ezt a témát. Nekem sem állt szándékomban tovább feszíteni a húrt, úgyhogy felajánlottam, hogy megmelegítem a levesét, mivel biztos voltam benne, hogy már rég elhűlt. Hálásan nyújtotta oda a tányért, amivel aztán eltűntem a konyhában. 

Miközben vártam, hogy újra ehető hőmérsékletűre melegedjen a leves, odahívtam magamhoz az egyik alkalmazottamat, hogy csomagoljon el nekem egy jó nagy adag rántott húst, krumplipürével. Mint kiderült, ez volt Ádám kedvenc fogása, és úgy terveztem, hogy hazafele teszek egy kitérőt a lakása felé. Tettem mellé neki sütit is, hátha az édesség termel egy kis boldogsághormont. Amikor kész lett, kivittem Toninak a tányérját, és megkérdeztem tőle, hogy pontosan merre kell mennem, mert nem sűrűn jártam arrafele. Előzékenyen felajánlotta, hogy elvisz, de bármennyire is szívesen ültem volna be mellé, meg kellett húznom a határt, és amúgy is kocsival voltam. A következő ajánlata az volt, hogy kövessem az autómmal, amibe már én is beleegyeztem. Amíg megette, én gyorsan ellenőriztem mindent, ám ez csak rutin volt, mivel olyan csodálatos dolgozóim voltak, hogy semmibe nem kellett beleszólnom. 

Ádám nem is lakott olyan messze, mint gondoltam, úgyhogy körülbelül tizenöt perc alatt ott is voltunk. A kocsiból kiszállva megköszöntem Toninak az útmutatást, majd elköszöntem tőle, és becsengettem a csatárhoz. Amikor kinyitotta az ajtót, rögtön feltűnt, mennyire nyúzott az arca. Meglepetten köszönt, de nem látszott rajta, hogy örülne. Nem vettem magamra, mert nem hittem, hogy ez kifejezetten nekem szólt volna, egyszerűen ilyenkor az embernek nincs kedve a társasághoz. 

- Hoztam neked valamit – nyújtottam felé az ételtárolót, amikor beengedett. Elvette a kezemből, hogy le tudjak vetkőzni, és amíg én így tettem, ő kíváncsian emelte fel a tetejét. Úgy láttam, hogy örült neki, ezt pedig alátámasztotta egy mosolygós köszönömmel. Nem volt olyan lelki állapot, amikor ő ne tudott volna enni, ezért neki is látott a falatozgatásnak. 

- Isteni – dicsérte meg az ételt. Elmondtam, hogy nem én csináltam, de örültem, hogy ízlik neki. – Zsó küldött? – Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni, ezért nem ért váratlanul. Nem szerettem volna, ha azt gondolja, csak azért vagyok itt, mert ideküldtek. Tényleg érdekel, hogy mi van vele, és szeretnék segíteni neki, ahol tudok. Gondolataimat vele is megosztottam, hozzátéve, hogy Zsófi nagyon aggódik érte. 

- Mondtam neki, hogy jól vagyok, de hát tudjuk, milyen – rázta meg a fejét. Hangjában nem volt sértettség, sőt jól esett neki, hogy valaki ennyire aggódik érte. 

- És tényleg jól vagy? – csaptam le a témára. Nem jutott a beszélgetésen kívül más az eszembe, amivel könnyíthetnék rajta. Reméltem, hogy ez is elég lesz. 

Elmesélte nekem is elölről az egész történetet, én pedig figyelmesen hallgattam. Időközben átmentünk a nappaliba, ahol a kanapén helyeztük kényelembe magunkat. Elmondása szerint, egyáltalán nem bánja, hogy megtette ezt a lépést, viszont az nagyon rosszul esett neki, hogy barátnője ilyen könnyen sétált ki az életéből. Egyelőre emiatt dühös és csalódott, emellé társul be pluszként a keserű hiányérzet. Az is furcsa neki, hogy ennyi idő után újra egyedülálló. Igyekeztem elterelni a témát, hátha másról boldogabban mesél. Csak a foci jutott eszembe, és végül úgy döntöttem, hogy jó lesz az. 

Egész jól belejöttünk a beszélgetésbe, a futball után kimerítettünk más témákat is, miközben észrevétlenül besötétedett. A késői időpontra tekintettel kénytelen voltam elbúcsúzni Ádámtól, és hazaindulni. Amíg haza nem értem, fel sem tűnt, hogy milyen álmos vagyok. Szerencsére rám is jó hatással volt a délután. Amíg Ádám problémáit hallgattam, addig nem foglalkoztam a sajátommal, egyszer sem jutott eszembe se Toni, se Mario, se Thomas. Idáig. 

Hála az égnek a következő napokban nem gyötört semmilyen álom, és péntekre még egy találkozót is ki tudtam könyörögni Thomasból. Már azt is sikerként könyveltem el, hogy egyáltalán felvette a telefont, de csak akkor örültem meg igazán, amikor hosszas noszogatás után igent mondott. Cseppet sem barátságos arccal jelent meg a megbeszélt helyen, de nem törődve vele, rögtön belevágtam a közepébe. Bocsánatot kértem tőle, amiért bolondot csináltam belőle, és közöltem, hogy nem azzal a céllal hívtam ide, hogy újabb randevút vagy egy új esélyt könyörögjek ki. Egyszerűen annyit szerettem volna elérni, hogy ne haragudjon rám. Azt hittem, sosem enyhül meg, de a végére kijelentette, hogy egész végig csak szívatott, mert kíváncsi volt hány új érvet tudok felhozni a mentségemre, amúgy már akkor eldöntötte, hogy megbocsájt, amikor felhívtam. Nyugodt lélekkel hagytam el az éttermet. 

Napi rutinná vált, hogy meló után Ádámhoz mentem, vittem neki kaját, amit hol puszival, hol egy kis gitározással hálált meg. Egyre jobban volt, bár azt nem mondanám, hogy teljesen kiheverte a szakítást, de nem is várható el tőle egy hét leforgása alatt. Az együtt töltött délutánokat beszélgetéssel, filmnézéssel és sok-sok nevetéssel töltöttük. 

Az első pár napban mindig felhívtam mielőtt jöttem, de mondta, hogy felesleges, mert abban az időben mindig otthon van, így ma sem jeleztem már neki. A többi naptól eltérően a különbség az volt, hogy állítása ellenére üresen találtam a házat. Zavarodottan vettem észre, hogy ez mekkora csalódást okozott nekem. Épp vissza akartam szállni, amikor Tonit láttam meg integetni a saját lakása felől. 

- Ada! – Integetése kiabálással párosult, majd amikor mellémért, átadta Ádám üzenetét. – Elment a boltba, kérte, hogyha addig jössz, akkor szóljak neked, hogy várd meg. – Megköszöntem, hogy felvilágosított, aztán újra be akartam szállni a kocsiba, de Toni megint megakadályozott. – Nagyon hideg van kinn. Addig nyugodtan gyere be hozzám. 

Az ajánlat csábító volt, hiszen ha kinn maradtam volna, járatni kellett volna a motort, hogy fűteni tudjak, és akkor sem lett volna kellemes a hőmérséklet, ezért elfogadtam. Ádám csak nem marad el túl sokáig. 

Miután bementünk csend állt be közöttünk. Szívesen megkérdeztem volna, mi vezérelte arra, hogy befogadjon, de nem akartam elrontani. Még a végén visszatesz az utcára, hogy várjam meg ott a szomszédját. Ám a kínos csend annyira zavart, hogy mégis kicsúszott a számon a kérdés. 

- Szilveszterkor tudatosult bennem, hogy már nem érdekellek, és ez jó érzéssel töltött el. Kezdetben. – motyogta az utolsó szót olyan halkan, hogy alig értettem meg. Hirtelen nem kapcsoltam, hogy mire érthette, ezért elsiklottam fölötte. – Utána segítettél Ádámnak, aki mióta te kezelésbe vetted, sokkal jobban van. Gondoltam, nekem is adhatnál pár tanácsot, hogyan felejtsek. 

- Őszintén bevallom, hogy egy tippet sem tudok adni. Majd idővel túllépsz rajta. – A lehető legrosszabbtól kért segítséget ebben a témában. Maximum azt tudnám neki elmesélni, hogyan játssza meg magát. Bár ahogy ott ültem vele, már nem éreztem azt az idegességet, amit régen. Olyan természetesnek tűnt, hogy beszélgettünk, mintha már tényleg nem érdekelt volna. Amikor erre rádöbbentem mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam. – El kell fogadnod, hogy nem kellesz neki. Járj el szórakozni, ismerkedj másokkal, és ha találsz valakit, akit úgy szeretsz majd, mint őt, – szándékosan nem mondtam ki, hogy Zsófit – akkor majd feledésbe merül. 

- Miért te kit találtál? – kérdezte rögtön. – Mariot? 

- Nem, vele… hosszú történet, de annak már vége. – Nem tudom, miről tud, és miről nem, de semmi kedvem nem volt elmesélni neki. Örültem, hogy már egyáltalán nem kell Gomezre gondolnom. Félig megoldódtak a problémáim, és az első napi nehézségek ellenére, most kezdtem úgy érezni, hogy talán jó irányba haladnak a dolgok. 

- Akkor nincs senkid? – tette fel a következő kérdést. Úgy éreztem magam, mintha valami kihallgatáson lennék. Miért faggat ezekről? Mit érdekli őt, hogy mi van velem? 

- Nincs – válaszoltam végül, továbbra is furcsállva viselkedését. A következő pár pillanatban pedig bebizonyosodott, hogy jók a megérzéseim. Toni megcsókolt. Annyira gyorsan történt, hogy fel sem tudnám idézni, volt-e valami erre utaló jel. A meglepetés erejétől visszacsókoltam, de miután rájöttem, hogy mit csinálunk, elhúzódtam. 

- Ne – suttogtam magam elé. – Ne zavarj össze! 

- De hát visszacsókoltál – reagálta le azonnal viselkedésemet. 

- Hiba volt. Én nem akarok Zsófi-pótlék lenni. – Amint kimondtam, tudatosult bennem, hogy tényleg nem. Nem szeretnék Toni Kroosszal lenni, nem vágyom a csókjaira, nem akarok tőle semmit. Felpattantam, magamra vettem a kabátomat, és kiléptem az ajtón. Egy perccel sem bírtam volna tovább bent maradni. Teljesen összekuszálódtak a gondolataim. A napokban azon voltam, hogy elfelejtsem őt, és amikor megcsókol, akkor jövök rá, hogy túl vagyok rajta? Nemcsak magamat, őt sem értettem. Miért csókolt meg, mikor nem is akar tőlem semmit? 

Ádám akkor kanyarodott be a sarkon, amikor a kapuja elé érkeztem. Reméltem, hogy nem veszi majd észre rajtam a feldúltságot. Ennek érdekében mosolyt erőltettem az arcomra, és adtam neki két puszit, amikor kiszállt az Audiból. 

- Még nem készültem el teljesen, szóval benn csukd be a szemed, jó? – Nem tudtam hová tenni kérését, de olyan szépen nézett rám közben, hogy akaratlanul is bólintottam. – Hú, meglepődtem. Zsófitól megszoktam, hogy egyből rám zúdít egy kérdésáradatot, mire készülök. Tőled is erre számítottam – nevetett fel. 

- Miért kell becsuknom a szemem? – utánoztam Zsót viccesen. – Ádámka, tudod, hogy nem szeretem a meglepiket. – Ezúttal együtt kezdtünk el nevetni. Úgy éreztem, mintha kámforrá vált volna az előbbi rossz kedvem. 

- De ne csalj! – adta ki parancsba, aztán elsétált mellettem végighúzva kezét az enyémen. 

Ha ma még nem ért volna elég sokkhatás Toni jóvoltából, akkor most már biztos. Érintése helyén bizseregni kezdett a bőröm, és túl nagy kísértést éreztem arra, hogy a keze után nyúljak, és ölelésébe burkolózzam. Legszívesebben belevertem volna a fejem a falba, de inkább a feltűnésmentesebb utat, a fejrázást választottam bűnös képzeleteim elhessegetésére. 

Hallottam, hogy Ádám valamit pakolászik, de nem nyitottam ki a szemem, mivel megígértem neki, így hát csukott szemmel, türelmesen vártam, hogy jelezzen, amikor kinyithatom a szemem. 

- Oké, megvagyok – jelentette be büszke hangsúllyal. Amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy van is miért büszkének lennie magára. Az ebédlőasztalon elhelyezett gyertyák által félhomály uralkodott a helyiségben, ezen kívül más fényforrás nem volt. Az asztal közepén egy gusztusosan kinéző sütemény volt tálalva, amelynek a teteje porcukorral volt megszórva, néhány részt kihagyva úgy, hogy az Ada feliratot lehessen kiolvasni belőle. Az asztal mögött, a gyertyák fénye által megvilágítva, hatalmas mosollyal az arcán ott állt Ádám, a srác, akibe menthetetlenül belezúgtam az elmúlt napokban. Nem is értem, eddig miért nem vettem észre. A héten ittam minden szavát, repült vele az idő, és azok az órák voltak a napban a kedvenceim, amiket vele töltöttem. 

- Hálám jeléül, amiért meghallgattál, velem voltál, elviseltél és nem hagytál éhen halni – sorolta a meglepetés okait, de egyik sem az volt, amit hallani akartam. Tudtam, hogy nem várhatom tőle, hogy egy hétre a szakításuk után, már egy új kapcsolatra gondoljon, de amikor megláttam, mivel készült, egy pillanatra elhittem. Egyik lehetetlen kapcsolatból futok a másikba. – Te is elég fáradtnak és néha letörtnek látszottál a héten, gondoltam a gyertyáknak lesz egy kis nyugtató hatásuk. – Alig hallottam mit mondd, magamban egymás után sorakoztattam fel az összes csúnya szót, amit valaha is hallottam. Szidtam magam, amiért ennyire hirtelen lángolok fel, és hogy mindig olyan emberért fáj a szívem, aki elérhetetlen. – Mondj már valamit! Tetszik? – Ádám megunta hallgatásomat, és visszajelzést követelt. 

- Nagyon szép lett. Kedves tőled. – Csak elképzeltem mellé egy szerelmi vallomást, és mivel az nem járt hozzá, most nagyon csalódott vagyok. Megkerültem az asztalt, hogy egy öleléssel köszönjem meg a gesztust. Annyira jól esett a karjaiba lenni, hogy fizikai fájdalmat okozott kibontakozni belőle, de muszáj volt. Leültünk az asztalhoz, hogy elpusztítsuk a süteményt, aminek nem csak a kinézete volt csodás, de az íze is finom volt. 

- Zsófit kértem meg, hogy segítsen megcsinálni. Jó kis telefonszámlám lesz emiatt – nevetett Ádám. 

- Ezt te csináltad? – ragadtam le rögtön az elején. – Ha nincs kedved tovább rúgni a bőrt, gyere az éttermembe cukrásznak. 

- Ó, köszönöm az ajánlatot, majd gondolkozom rajta – válaszolta, majd bekapta az utolsó falatot is. Én addigra már elpusztítottam a saját adagomat. Ez is azt bizonyította, hogy mennyire ízlett. – Na, van még valamim számodra – állt fel az asztaltól, és a kanapéhoz sétált, aminek a gitárja volt támasztva. – Nincs valami jó hangom, de írtam neked egy dalt. 

Kíváncsian ültem le a szőnyegre, vele szemben. Figyeltem, ahogy a kezével pengetni kezdi a húrokat, és kíváncsian vártam a szöveget. Az éneknek nem sok dallama volt, vagy ha volt is, nem sikerült elénekelnie, de aranyos morgása is elég volt ahhoz, hogy teljesen levegyen a lábamról. A szöveg főleg arról szólt, hogy milyen jó vagyok hozzá, és köszönetet mond, amiért minden délutánomat rá áldoztam. Jókat nevettem miközben hallgattam, de a mosoly amúgy is letörölhetetlen volt az arcomról. A rövid dalocska végére viszont a mosolyom mellé néhány könnycsepp is társult, egyrészt a meghatottságtól, másrészt az újabb reménytelen szerelem miatt. 

- Na, nem akartalak megsiratni – húzott magához, miután letette az öléből a gitárt. 

- Sajnálom – hüppögtem a vállába. – Sajnálom. – Teljesen idiótán viselkedtem, ezért megfordult a fejemben, hogy tőle is olyan gyorsan távozok, mint nemrég Toni házából. 

- Mit? Ada, mi a baj? – Rájöhetett, hogy nem szimplán a meghatottságtól készültem ki ennyire, de nem akartam neki válaszolni. Egyszerűen nem mondhatom el, nem tehetem ezt vele. Ám Ádám nem adta fel, és hogy végül győzködése vagy lelki labilitásom miatt zúdítottam rá érzéseimet, az rejtély marad, de tudtam, hogy nem kellett volna. Felálltam, hogy elmenjek, hiszen ezek után képtelen lettem volna a szemébe nézni. Nem foglalkoztam szólítgatásával, csak kétségbeesetten próbáltam minél gyorsabban belebújni a kabátomba. Soha életembe ekkora hülyeséget még nem csináltam. Feladtam az összes elvemet, amit valaha felépítettem. Úgy viselkedtem, mintha nem is én lettem volna. 

- Adrienn! – kiabált mérgesen, aztán egy szempillantás alatt elállta az utat a bejárati ajtó felé. – Meghallgatnál? – Tudtam mást csinálni? Elzárta az egyetlen menekülési útvonalat. Megrántottam a vállam, és meredten bámultam a padlót. Tudtam, hogy mit fog mondani, és egyáltalán nem akartam hallani. – Nem tudom, mi az, amit jelenleg érzek, de tudom, hogy nem csak hálás vagyok neked, amiért itt voltál velem a héten. Jól éreztem magam veled, minden nap vártam az öt órát, hogy végre gyere. Elég friss még nekem ez a szakítás, nem is jelenthetem ki, hogy túl vagyok rajta, de veled könnyebb, és ez biztos, hogy jelent valamit. Nem akarom, hogy elmenj, és ne gyere vissza többé, mert kedvellek, de még időre van szükségem, mert nem szeretném, hogy arra használjalak fel, hogy Évit elfelejtsem. De ha tudsz rám várni egy kicsit, én nem tartom kizártnak, hogy valami komolyabb is legyen velünk. 

Vallomása ugyanolyan hirtelen ért, mint ahogy őt érhette az enyém. Természetesen nem erre számítottam, sőt még csak meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség. Megértettem az álláspontját, és el is fogadtam. Teljesen érthető, hogy nem szeretne rögtön fejest ugrani egy másik kapcsolatba. Utolsó mondata után mérhetetlen boldogság töltött el. Tehát nem lenne ellenére, ha a későbbiekben nem csak baráti viszony lenne közöttünk. 

- Megéri várni rád.