Ki tudja, mit hoz az élet...

Heyhoo! :) Nem sok időm van mostanság, és mivel még nem készült el az új rész, hoztam egy kis kárpótlást. Írtam egy novellát. Nem tudom hányan szeretitek őt, de a német válogatott tagja, és szerintem nagyon-nagyon tehetséges :) Írjatok véleményt, és az előző részhez is, mert nincs ám meg a hat komi.. :S Jó olvasást és kiartást a sulihoz! ;)

-          Szia! – szóltam bele a telefonba feszengve. Egyszer sem hívtam még a bizonyos találkozás óta. Mindig ő keresett engem. – Beszélnünk kell. Tudsz most jönni?

-          Este megyek, ahogy megbeszéltük – válaszolta.

-          Nem tudsz hamarabb? Nagyon fontos – könyörögtem neki.

-          Nem, ne haragudj. Remélem nem kényes téma, nincs kedvem a lelkizéshez – mondta hidegen. Szavai fájtak, fájt, hogy ennyire tartózkodóan beszélt velem. Ráadásul pont Ő. Sosem ütötte még meg ezt a hangnemet, és borzasztóan rossz volt szembesülni vele, hogy én még mindig csak egy nő vagyok, akit végül is kihasználhat. – Este megyek. Szia, cica.

Igaza van. Már rögtön az elején megbeszéltük, hogy nem lesznek érzelmek, nem szeretünk egymásba, de ez most más. Nagyon más, és még annál is fontosabb.

Körül-belül egy éve találkoztunk először. A nagybátyám elráncigált magával egy szponzori bulira. Semmi kedvem nem volt menni, de ő addig erőszakoskodott, amíg el nem mentem. Az első adandó pillanatban, amikor szem elől tévesztett, fogtam magam, és leültem valahová. Kihúztam a jócskán feltört lábam a szandálból, és legszívesebben elhajítottam volna a cipőket a legmesszebbi sarokba.

-          Szia, leülhetek? – állt meg mellettem egy srác.

-          Persze – bólintottam. Úgyis kezdtem magam halálra unni.

-          Ez baromi unalmas, nem tudom, miért kell nekem itt lennem – mérgelődött.

-          Egy cipőben járunk – húztam el a számat. – Te vagy az egyik sztárvendég? – esett le hirtelen.

-          Mario Götze, személyesen – mutatkozott be. – Neked miért kötelező itt lenned?

-          A nagybátyám a rendező…

-          Ó, bocsi. Mondd meg neki, hogy nagyon jó a buli – kezdett el zavartan nevetni.

-          Ne aggódj, nem fogom elmondani neki, hogy rajtam kívül más is halálra unta magát.

Az egész rendezvényt végigbeszéltük. Hihetetlenül rendes volt, és jó volt érezni, hogy az ismert emberek is hétköznapi emberek, akik tudnak unatkozni, mérgelődni, és őszintén nevetni.

-          Mario, menjünk – kocogtatta meg a vállát egy férfi, mire felállt, és egy névjegy kártyát nyomott a kezembe.

-          Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott rám. – Szeretném, ha felhívnál valamelyik nap. Szia!

-          Szia!

4 napig húztam a dolgot. Nem tudtam, mit mondhatnék, nem tudtam, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak kedves akart lenni, de végül felhívtam.

-          Igen? – szólt bele, mikor felvette.

-          Szia, Amy vagyok ö… arról a buliról – mondtam zavartan.

-          Szia, emlékszem. Nem akarok bunkó lenni, de most sietnem kell. Holnap lesz egy házibuli nálam, eljössz?

-          Végül is elmehetek – válaszoltam pár másodpercnyi habozás után.

-          Rendben, akkor elküldöm SMS-ben a címet, és az időpontot.

A meghívást azért is fogadtam el, mert rég voltam már bulizni. Gondoltam itt a lehetőség, ráadásul egy nagyon jó pasival. Miután letettem, már jött is az SMS, majd másnap már egy csillogós miniruhába álltam meg egy nagy ház előtt. Viszonylag hamar sikerült bevinnem annyi alkoholt a szervezetembe, hogy engedjek Mario kérésének, és táncolni menjek vele. Nem emlékszem, melyik volt az a pillanat, amikor egy üres szoba felé indultunk, csak azt tudom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre. Régóta szingli voltam, és fiatal. Akárcsak a partnerem.

Reggel mikor felkeltem egy idegen ágyban találtam magam. Miután beugrottak a tegnapi emlékek, elindultam megkeresni Mariot. Nem vártam szerelmi vallomást, sőt semmi egyebet, mégis izgultam, mit fog mondani.

-          Jó reggelt! Tegnap este… - kezdett bele, miközben a fejét masszírozta.

-          Igen – szakítottam félbe, mielőtt még körülírta volna az estét.

-          Megbántad? – fürkészte az arcomat.

-          Nem… de gondolom szép volt, jó volt, és ennyi volt – mondtam ki helyette.

-          Hát… ez most életem legnagyobb bunkósága, remélem nem haragszol meg rám – verte a fejét az asztalba.

-          Héé… nem fáj még eléggé? – tettem oda a kezem, hogy ne ismételje meg a mozdulatot.

-          Nagyon jó volt veled, bármikor megismételném, tényleg… de barátnőm van – motyogta el a végét, mire elvettem a kezem az asztalról.

-          Oké, most már verheted – színleltem komolyságot, majd mikor tényleg belekezdett volna felnevettem. – Ne merd megcsinálni! Oké, bevallom, ez tényleg bunkó húzás volt tőled. De tőlem is. Mentségemre legyen, nem tudtam, hogy van barátnőd. Ó anyám, kezdem magam szarul érezni. Remélem nem okoztam nagy zavart a kapcsolatotokba – mondtam őszintén.

-          Nem… nem szeretném neki elmondani. Kérlek, nagyon szépen kérlek, ne mondd el senkinek.

-          Rendben. Te döntésed, és én sem akarom, hogy rajtam múljon. Be van zárva a szám – dobtam el a képzeletbeli kulcsot, mire ő elvigyorodott, de gyorsan el is rejtette. – Mi az? – döntöttem oldalra a fejem.

-          Semmi.

-          Rendben, akkor én… megyek – álltam fel.

Bevallom kicsit rosszul esett, de nem küldött padlóra, elvégre nem vagyok belé szerelmes, csak egyszeri alkalom volt. Akkor még így éreztem, vagy legalábbis azt hittem.

Egy héttel később felhívott engem, majd meg is látogatott. A látogatásból pedig egy újabb együtt töltött éjszaka lett.

-          El nem tudom hinni, mit képzelsz már rólam – mondta utána.

-          Mindig utólag keseregsz, mikor már felesleges.

-          De valamiért imádok veled lenni. Nem, nem vagyok beléd szerelmes, csak… csak szimplán… jó veled. Túl jó – mentegetőzött meglepett arcom láttán. – Annyiszor el tudnám még képzelni.

-          Én is. De barátnőd van.

-          Azzal te ne foglalkozz – fordított maga alá. – Na, mit szólnál? Kötetlen ideig, amíg meg nem unjuk egymást, érzelmek nélkül, csak úgy.

-          Tehát legyek a szeretőd – foglaltam össze, mire bólogatni kezdett. – Ezer örömmel elvállalnám ezt a „megtisztelő” szerepkört, de barátnőd van – figyelmeztettem újra.

-          Amiről nem tud, az nem fáj neki.

-          Gusztustalan vagy – közöltem vele.

-          Tudom – csókolt meg, és megint nem volt megállás.

Ezek után, jött, amikor kedve volt. Eltöltöttük az időt, majd elment. Az elején teljesen jó volt, de voltak olyan napok, amikor csak beszélgettünk, és én beleszerettem. Tudtam, hogy esélytelen, hogy hülyeség, de hiába próbáltam magam lebeszélni róla, nem sikerült. Ennek ellenére mégsem szálltam ki. Az a pár együtt töltött óra is több volt, mint a semmi. Természetesen ő erről semmit nem tudott.

Most pedig itt ülök, a kezemben az ultrahangképekkel, és nem tudom, hogy mindez, hogy történhetett meg. Mielőtt megérkezett volna eltettem a képeket, hogy ne lássa.

-          Szia – csókolt meg, és neki döntött a falnak.

-          Ne. Ma ne – húzódtam el tőle.

-          Rendben, akkor beszélgessünk – vágta le magát a kanapéra.

-          Nézd, tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem szeretünk egymásba, én mégis szerelmes lettem beléd – vallottam be. – Megbeszéltük, hogy nem lesznek választás elé állítások, de én ezt így nem bírom tovább. Kérlek, vagy mondd azt, hogy ennyi volt, mert a barátnődet szereted, vagy szakíts vele, és legyél teljesen az enyém.

Feltett szándékom volt, hogy a babát csak akkor mondom el neki, hogyha engem választ. Nem akartam, hogy csak azért maradjon velem.

-          Sajnálom. Az én hibám. Észre kellett volna vegyem, és abba kellett volna hagynom. Tudom, hogy nem tűnik úgy, hogy őszintén szeretem a barátnőmet, de így van. Nekem ő a mindenem, rá van szükségem. Hülye vagyok, hogy eddig húztam a döntést, és játszottam veled… az érzéseiddel – mondta bűnbánóan, nekem pedig végig folyt egy könnycsepp az arcomon. – Ne… ne sírj – ölelt át. – Ne miattam. Nem érdemlem meg. Szar alak vagyok – simogatta a hátam. – El fogom mondani az egészet a barátnőmnek, ha nem tud megbocsájtani, elfogadom.

-          Szorítok neked. Remélem, boldog leszel – kívántam szívből mielőtt elment. Örökre.

Ahogy becsuktam utána az ajtót, újra eleredtek a könnyeim, ezúttal megállíthatatlanul. Nem tudom meddig zokogtam, de végül a kicsi egészségére tekintettel abbahagytam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert akárhányszor a kislányomra vagy a kisfiamra fogok nézni mindig ő fog eszembe jutni.  Azt is tudtam, hogy nem helyes, hogy nem mondtam el neki, de nem akartam egy gyerekkel magamhoz kötni.

A kilenc hónap minden percét gyönyörűséggel éltem meg, bár az életem fenekestől felfordult. Mikor a szüleim megtudták, egyáltalán nem támogattak. Igazából nem is vártam mást, én is pontosan a tudatában voltam, hogy amit tettünk az nem volt helyes, mégis rosszul esett, amikor közölték, hogy mindent egyedül kell megoldanom.

-          Gratulálok anyuka, kisfiú – adta a kezembe a szülőorvos a picit.

Szinte csak egy pillanatra tarthattam a kezemben, de egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy rájöjjek, kiköpött apja. Addig a percig azt terveztem az én nevemet fogja viselni, és mégis, mikor a nővérke megkérdezte milyen nevet írjon a karszalagra, gondolkodás nélkül vágtam rá: Mario Götze. Az orvos meglepetten nézett fel, de szándékosan elfordítottam a fejem. Nem hiányzik, hogy megtudja, igaz, amit gondol. Mikor a kisfiamat megfürdetve és felöltöztetve visszahozták hozzám, anya és apa jött be.

-          Gyönyörű, akárcsak te – mosolyogtak rám.

-          Sajnáljuk, hogy olyan rosszul fogadtuk a terhességet. Remélem, tudod, hogy bármiben számíthatsz ránk – törölte le anyu a könnyeit.

-          Hogy hívják? – érdeklődött apa.

-          Mario Götze. A saját nevemre akartam, de végül az apukája nevét kapta. Tudom, hogy őrültség, de… én szeretem.

-          El kell neki mondanod. Ez így nem helyes. Nézd a fiatok érdekeit, nem nőhet fel apa nélkül.

-          De nem akarom, hogy sajnálatból legyen velem – tiltakoztam.

-          Akkor mondd el ezt neki is. Nem az a cél, hogy veled legyen, hanem, hogy tudjon róla. Joga van hozzá.

-          Igazatok van – hajtottam le a fejem. – Amint hazamegyek, felkeresem.

Szerencsére a kis Marioval minden rendbe volt, így három nap kórházi felügyelet után hazamehettünk. Apukám jött el értünk, és vitt haza kocsival. Itthon Mariot a kiságybába fektettem, majd lementem apához.

-          Köszönöm. Most már boldogulni fogok – öleltem át boldogan. – Ez annyira hihetetlen. Nem találom a szavakat se. Mikor először tartottam a kezemben…, hogy tudom, hogy az enyém sóhajtottam. – És tudni, hogy a miénk lehetne – tettem hozzá keserűen, de rögtön megbántam. Semmiért nem cserélném el ezt az érzést.

-          Örülök, hogy mindennek ellenére boldognak látlak. Beszélj azzal a fiúval, és mindenképp kérj nekem tőle autógrammot – viccelte el, aztán nem sokkal utána távozott.

Mario kiságya mellé ültem, és boldogan figyeltem, ahogy szuszogott. A telefonom a kezemben volt, már csak tárcsázni kellett volna, de képtelen voltam megtenni. Úgy döntöttem előbb én is alszom egyet, azonban nem sokáig élvezhettem az alvás örömét, ugyanis a sírás megzavart. Megettem, megvártam amíg visszaaludt, és letettem. Nem húzhattam tovább, a telefonért nyúltam.

-          Amy? – szólt vele meglepettem, és talán kicsit vidáman.

-          Igen. Ne haragudj, hogy kereslek, de…

-          Ne hülyéskedj. Nagyon örülök, hogy hívtál.

-          Figyelj, beszélnünk kéne - tértem rá rögtön a tárgyra, hogy leplezzem örömöm. Hallani a hangját olyan volt, mint visszakapni a hallásomat. – Mikor érsz rá?

-          Akár most is. Meghúztam a lábam, úgyhogy kaptam két napot. Tíz perc múlva ott vagyok, az neked jó?

-          Persze, akkor… várlak. Szia! – raktam le.

Tíz perc alatt gyorsan rendbe raktam magam, mert az alvás nyomai látszódtak rajtam. Mielőtt ajtót mentem nyitni vetettem egy gyors pillantást a drágámra.

-          Könyörgöm kicsim, csak addig ne sírd el magad, amíg anyuci elmondja az apukádnak, amit akar – simogattam meg a fejét, aztán leszaladtam.

Nem akartam megvárni a csengőt, ezért az ablakból néztem, hogy mikor érkezik meg.

-          Szia – nyitottam ki az ajtót. Nem tudtam, mivel köszöntsem, de ő megoldotta a helyzetet, és megölelt.

-          Szia. Miről szeretnél beszélni?

-          Ülj le, aztán elmondom – miután helyet foglalt, belekezdtem. – Emlékszel, mikor legutoljára beszéltünk? – mikor bólintott, folytattam. – Ha csak az lett volna a bajom, hogy beléd szerettem, nem szóltam volna. De volt még egy ok, ami miatt mindenképp válaszra volt szükségem. Nem tudom, hogy történhetett, de… - egész idáig a szemébe néztem, de most képtelen voltam. Nem akartam látni a reakcióját. – Terhes lettem.

-          Tőlem? – nézett rám meglepetten.

-          Esküszöm, hogy nem voltam senki mással rajtad kívül, de ha szeretnél DNS-tesztet, akkor…

-          Jézus Úristen! – temette a kezébe az arcát. – Miért nem szóltál? – ismételgette.

-          Mert nem akartam, hogy emiatt válassz engem. Ez nem lett volna fair.

-          Mit csináltál?

-          Természtesen megtartottam. Ma 3 napos.

-          Láthatom? – kérdezgetett tovább.

-          Persze, de utána szeretnék még mondani pár dolgot.

Halkan mentünk be a szobába, és most már minden rezdülését figyeltem. Amikor először meglátta döbbenetet véltem felfedezni.

-          Semmi szükség a DNS-re. Le se tagadhatnám – mondta, de a szemét le se vette a békésen alvó, mit sem sejtő csecsemőről. – Sajnálom, hogy egyedül hagytalak – nézett végül mégis csak rám.

-          Ne mondd ezt. Pont ezt nem akartam. Nem azért mondtam el, hogy velem legyél. Nem kérhetem ezt, és a pénzedet sem fogadnám el, csak úgy éreztem jogod van tudni róla – kezdtem bele a mentegetőzésbe.

-          Had meséljem el, hogy mi volt velem azóta. Miután beszéltem veled egyből a barátnőmhöz mentem. Elmondtam neki mindent, ő pedig megbocsájtott. Azt hittem, hogy örülni fogok, de valahogy nem volt olyan, mint régen, azelőtt. Lehet, azért mert nem tudtam magamnak megbocsájtani. Végül szakítottam vele, és utána folyton csak te jártál a fejemben, de nem akartam hozzád rohanni, hogy ne érezd úgy, hogyha ő nincs, akkor te is jó leszel. Úgyhogy örülök, hogy felhívtál, mert legalább ezt elmondhattam, még akkor is, ha te már képtelen vagy megbocsájtani.

Miközben beszélt egyre közelebb jött hozzám. Ez a vallomás teljesen elgyengített, és a szemem magától csukódott le, ahogy Mario felém hajolt, hogy megcsókoljon. Több mint fél éve vártam, hogy újra érezhessem édes ajkait, de a csöppség úgy gondolta, erre még várnom kell. A sírásra először mindketten megijedtünk, majd elnevettük magunkat. Mario mosolyogva döntötte a homlokát az enyémnek.

-          Felvehetem én? – kérdezte.

-          Persze – lepődtem meg, és elbűvölve néztem a két Mariomat.

Sosem gondoltam, hogy ezt valaha látni fogom. Éreztem, ahogy a szemembe könny gyűlik, majd pár csepp utat tör magának, ez alkalommal az örömtől. Mario pont akkor nézett fel, majd kezében a kisfiunkkal megindult felém. Egyik kezével átölelt, és először nekem, majd az ifjabbik Marionak is egy puszit nyomott a homlokára.

-          Szeretlek titeket – mondta mosolyogva.