Sziasztok!
Kétmillió éve nem jelentkeztem itt, de idén a http://christmasfootballchallenge.blogspot.hu/ honlap egy karácsonyi ajándékozást hirdetett, és én is jelentkeztem. Mivel a téma focis, ezért erre a blogomra szeretném posztolni, remélem, nem csak a húzottam fogja olvasni, hanem talán még vagytok páran, akik feljártok ide, vagy szívesen olvasnátok tőlem. Mindenesetre Boldog Karácsonyt nektek!
Most pedig a húzottamhoz, Nienke Martin-hoz pár szót. Az általad megadott név listából, Szalait választottam, remélem, örülni fogsz neki. Nagyon izgulok ám, hogy tetszeni fog-e majd, amit írtam, de bízom benne. Nagyon boldog karácsonyt kívánok neked!
xxx Nixííh
***********************************
Miután bontottuk
a vonalat, legszívesebben tejes erőmből a falnak vágtam volna a kis készüléket.
Nem mutattam Ádámnak, hogy mérges vagyok, de nagyon felidegesített, hogy nem
úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Már egy hónappal ezelőtt megbeszéltük,
hogy az idei karácsonyt együtt töltjük. 24.-ére sütögetésben és karácsonyfa
díszítésben egyeztünk meg, de jelenleg nagyon úgy állt a dolog, hogy semmi nem
lesz belőle. Tudtam, hogy nem hibáztathatom, amiért az éjjel leszakadt a hó, és
így nem tudott kocsival útnak indulni. Nem is szerettem volna, ha ilyen utakon
vezet, de mégis szomorú voltam, hogy repülőjegyet csak a 24-én délben induló
járatra tudott szerezni.
Nem is értettem,
hogy a csapatnak, miért kellett 22.-ére szerveznie a karácsonyi bulit, lehetett
volna jóval korábban is, és akkor már a hóvihar előtt elindulhatott volna.
Ráadásul évek óta nem esett a hó karácsonykor, nem igazán tudtam elhinni, hogy
pont idén kellett mégis ezzel megajándékoznia minket a fentieknek.
Amilyen izgatott
voltam eddig az ünnepek miatt, olyan érdektelenné váltam hirtelen. Francba az
egésszel, mindig csak a nyűg van vele. Duzzogva ültem le a nappaliban lévő
kanapéra, és a TV-t bekapcsolva, próbáltam egy fokkal jobb hangulatba kerülni.
Minden csatornán hülye karácsonyi filmek mentek, amiket minden egyes évben
leadnak, így már egyiket se volt kedvem nézni. Jobb ötlet híján felhívtam
barátnőmet, abban bízva, hogy talán ő felvidít majd. Bár biztos voltam benne,
hogy neki is bőven van mit csinálnia így karácsony előtt, türelmesen
végighallgatott, és utána fel is ajánlotta, hogy ha kész lesz a bejglikkel,
átugrik délutánra.
- Na, milyen
szépen fel van díszítve a ház – nézett körbe Petra, amikor órákkal később
megérkezett.
- Valamivel le
kellett foglalnom magamat – motyogtam a számat húzva.
- Hát meg
haladnod is kell attól még, hogy Ádám nincs itt. – Vetettem rá egy felettébb
gyilkos pillantást, de nagyon jól tudta, hogy haragom csak pillanatnyi, amiért
megemlítette. – Szóval, hogy állsz a sütéssel és a főzéssel? – indult meg a
konyha felé.
Nyolc éve
voltunk legjobb barátok, az évek alatt pedig számtalanszor járt már nálam.
Egyszer egy itt alvós estéből egy hetes pizsiparti lett, mert nem volt kedve hazamenni.
Szóval otthonosan mozgott itt, sokszor talán túlzottan is, ezzel az idegeimre
menve.
- Sehogy? –
támaszkodtam neki a falnak, várva a jogos leszidást.
- Jézusom,
Evelin! Ádámot gyorséttermi kajával meg péksütivel szeretnéd hazavárni? Na,
megmondom, mi lesz. Te szépen nekiállsz a halászlének, én pedig megsütöm a
halat, aztán együtt megcsináljuk még a bejglit.
- Éjfélig itt
fogunk állni, ha ezt mind meg akarod csinálni – figyelmeztettem.
- Nem érdekel,
akkor addig itt fogunk állni. Most pedig, hacsak nem szeretnéd, hogy az
éjfélből hajnali egy legyen, igyekezz! – csapkodta össze tenyereit.
- Istenem, olyan
idegesítő tudsz lenni – dünnyögtem, miközben a csaphoz léptem, hogy megmossam a
kezem.
- Mégis engem
hívtál, mert tudtad, hogy szükséged van a seggberúgásomra – húzta ki magát
büszkén, én pedig csak csendben mosolyogtam magam elé. Totál igaza volt.
Számításaimhoz
képest viszonylag hamar végeztünk, de ez nem jelentette, hogy nem voltam hulla
fáradt. Örültem, hogy Petra rávett erre az egészre, mert így egyrészt
gyorsabban eltelt az idő, másrészt nem sok időm volt azon agyalni, hogy Ádámnak
már rég itt kellene lennie. Fürdés közben azért visszatért borús hangulatom, de
utána eluralkodott rajtam az álmosság, és hamar ki is dőltem.
Jobb kedvvel
ébredtem, mint amilyennel lefeküdtem, mert hát azért csak izgatott voltam, hogy
hosszú idő után, ma újra találkozok Ádámmal. Elvégeztem a reggeli teendőimet,
beágyazás, mosakodás, aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy a mézeskalácsot csináljam-e
meg vagy a fa díszítését. Nem tudtam, hogy Ádám melyikben segítene szívesebben.
A kérdést végül az oldotta meg, hogy telefonom elkezdett csörögni, a kijelzőn
pedig barátom neve villogott.
- Szia! Ugye nem
azért hívtál, hogy még pár órát késni fogsz? – szóltam bele, félig viccelődve,
félig viszont tartva a választól.
- Jaj, ne legyél
már ilyen! – sóhajtott egy nagyot. – Nem ezért hívtalak, hanem hogy beszéljünk,
mielőtt elindulok.
- Jó, csak
vicceltem. Bepakoltál mindent?
- Remélem –
nevetett fel. Hiába az évek rengeteg tapasztalata, valamit mindig kifelejtett. –
Hogy haladsz nélkülem otthon?
- Tegnap délután
átjött Petra, vele megcsináltuk a kaját és a bejglit. Most pedig éppen azon
gondolkodtam, hogy a mézeskalácsot készítsem el vagy a fát díszítsem. Melyiket
szeretnéd jobban csinálni? – kérdeztem tőle.
- A fát díszítsük
együtt – válaszolta izgatottan.
- Rendben. Akkor
most megyek, és neki kezdek a sütinek. Te pedig hívj, ha bármi van – adtam ki
neki parancsba.
- Jól van.
Szeretlek! – köszönt el, majd miután én is így tettem, bontottuk a vonalat.
Halkan dúdolva
láttam neki a tészta begyúrásának, és immár úgy éreztem, hogy semmi nem törheti
le a kedvemet. Pár órán belül itt lesz Ádám, karácsony van, finom illatok a
konyhában, és minden jó lesz. A sütik díszítgetése közben észre se vettem, hogy
már fél kettőt ütött az óra, egészen addig, amíg telefonom újra a jól ismert
kis dallamot nem kezdte játszani. Izgatottan vettem fel, annak reményében, hogy
Ádi landolt, ám újabb rossz hírrel szolgált. A járat alapból késve indult, ráadásul
valami miatt nem tudtak leszállni, úgyhogy közölte, hogy három előtt biztos nem
fog ideérni.
Ez volt az a
pillanat, amikor eldobtam mindent, leültem a kanapéra, és tüntetőleg nem
csináltam semmit. Ennek a napnak már úgyis teljesen mindegy. A hangulatom oda,
Ádám kedvét is elrontottam, amiért nem voltam megértő, de hát senki ne várja
tőlem, hogy mosolyogva táncoljam körbe a szobát a hír hallatán.
Fél óra múlva is
ugyanott gubbasztottam, és magamban éppen random sorrendben szórtam a
káromkodásokat, amikor csengettek. Ötletem se volt ki lehetett, de már előre
eldöntöttem, hogy akárki is az, én bizony el fogom küldeni a jó büdös fenébe,
amiért volt mersze megzavarni mély depressziómat.
- Meglepetés! –
vigyorgott rám Ádám, lába mellett két jókora bőrönddel.
Zavartan
pislogtam rá, aztán végül feladtam, hogy összerakjam, mégis, hogy került ide,
amikor elvileg még a gépen kellett volna ülnie, és feltéptem a kaput, hogy a
nyakába vessem magamat. Hosszú másodpercekig öleltem, amíg nem figyelmeztetett,
hogy meg fogok fázni.
- Hogy kerülsz
te ide? – kérdeztem tőle, miközben elindultunk befelé, hiszen valóban hideg
volt. Arcomon levakarhatatlan vigyor ült, és már el is felejtettem, hogy mi
bajom volt pár perccel ezelőtt.
- Csak
bekamuztam azt a késést – húzta ki magát elégedetten.
- Haha, de
vicces már valaki. Majdnem leszedtem az összes díszt, és azon gondolkoztam, hogy
kidobom a sütit is, mert úgysincs semmi értelme – tájékoztattam korábbi
hangulatomról, amin ő jót nevetett.
- Hát bocsánat –
húzta be a nyakát, de továbbra is vigyorgott, ezzel egyértelművé téve, hogy egy
cseppnyi bűntudat sincs benne.
- Jaj, gyere már
ide! – öleltem át megint, aztán élveztem, ahogy karjai körém fonódtak. Arcomat
a mellkasába fúrtam, illatát pedig mélyen beszívtam, majd elégedetten
sóhajtottam. – Úgy hiányoztál!
- Te is nekem –
emelte fel a fejemet, és ajkait az enyémre tapasztotta. – Meg ez is – nyomta nedves
ajkait a homlokomra, én pedig boldog mosollyal fogadtam szavait.
- Menj, pakolj
le, addig rendet varázsolok a konyhában – mondtam neki.
A cukormázas,
ragacsos edények szanaszéjjel voltak, az asztal ragadt a tésztától, és liszt
volt a földön, úgyhogy bőven volt munkám. Még mosogattam, amikor Ádám
visszajött, és töltött magának egy pohár almalevet.
- Na, akkor
feldíszítjük a karácsonyfát? – kérdezte izgatottan, helyes arcán pedig egy öt
éves öröme jelent meg.
- Fel-fel. Szedd
ki a dobozból, addig én befejezem ezt a pár kanalat – néztem vissza fintorogva
a mosogatóra, ő pedig egy puszit nyomott az arcomra, és a nappaliba ment.
Mielőtt
csatlakoztam volna hozzá, még bekapcsoltam a laptopomon egy karácsonyi lejátszási
listát, hogy még kellemesebb legyen a hangulat, majd mellé léptem, és a műfenyő
ágait kezdtem kihajtogatni.
- Ez lesz a
világ legszebb fája – pakolgatta fel rá a gömböket, majd amikor mind felkerült
rá, rácsavartuk az ezüst boákat, végül pedig az égőket próbáltuk szépen
eloszlatni.
- Én akarom a
csúcsot – vettem ki a dobozból, mielőtt ő odaléphetett volna. El akartam menni
székért, mert nem értem fel a fa tetejét, de a derekamnál elkapott, és ő maga
emelt meg, hogy fel tudjam tenni a legutolsó díszt.
- Na, nézzük! – lépett
a konnektorhoz, és beizzította a fényeket, aztán mellém állt, és egymás derekát
ölelve csodáltuk művünket.
Miután meguntuk,
megbeszéltük, hogy eszünk, mert mindketten éhesek voltunk, úgyhogy neki láttam
a terítésnek, és a tegnap este előre elkészített ételek megmelegítésének. Nem
szokásom elrontani az ételeket, de azért örültem, amikor Ádám csak úgy lapátolta
befelé a vacsorát, majd meg is dicsért, miután végzett mindennel. Még a sütit is az asztalra tettem, de
egyikünkbe se fért már bele, ezért úgy döntöttünk, hogy ideje odaadni egymásnak
az ajándékokat.
Idén sokáig nem
tudtam, mit vegyek neki, de aztán egy hónappal ezelőtt elhagyta a kedvenc
óráját, így végül egy ugyanolyat szereztem be. Mellé egy parfüm-arcszesz
csomagot adtam neki, hogy mégse csak egy dobozt nyújtsak át neki, még akkor is,
ha az az egyetlen doboz már önmagában is drága volt.
Én egy
fülhallgatót kaptam, innen is tudtam, hogy csak pár napja vásárolt be, ugyanis
a múlthéten ment tönkre a fülesem, egy köntöst, amit már olyan régóta akartam,
de valahogy sosem vettem egyet sem, és legutolsóként adta át a nyakláncot, amin
egy szívecske medál lógott.
- Gyönyörű – simítottam
a tenyerembe.
- Örülök, hogy
tetszik – mosolygott rám, miközben felcsatolta a kezére az órát. – Azt hittem
már sose lesz ilyenem – nézegette vidáman. – Köszönöm.
- Én is köszönöm
– hajoltam hozzá, hogy nyomjak a szájára egy puszit.
Kidobtuk a
szétszaggatott csomagolópapírt, amit idén is próbáltam szépen leszedni, de
ismét kudarcot vallottam, majd leoltottuk a nagy lámpát, és csak a karácsonyfán
villogó égők világították be a lakást. Ádámmal a tévé elé feküdtünk, és az
éppen játszott karácsonyi filmet kezdtük nézni ölelkezve.
- Boldog Karácsonyt!
– adott egy puszit, és ha lehet, még közelebb húzott magához.
- Boldog
Karácsonyt! – mosolyogtam magam elé boldogan. A sok nehézség mellett, azért
mégis sikerült egy nagyszerű délutánt együtt töltenünk, ettől pedig nem is
lehettem volna boldogabb.