Sziasztok! Nos két hírem van, mindenki döntse el, hogy melyik rossz, melyik jó. Kezdtem az általam rossznak tituálttal: Ez az utolsó rész. Ezzel van vége a történetnek. Köszönöm mindenkinekinek, aki olvasta, kommentelt, kritizált, támogatott...stb:) Sosem fogom megbánni, hogy elkezdtem írni, remélem, ti sem, hogy elkezdtétek olvasni. A másik hír, ami szerintem jó: Lesz egy 2. évad... szerűség! Majd meglátjátok, ez mit takar, egyelőre annyit mondok, hogy ne nagyon búcsúzkodjatok Nikkiéktől, nem szabadultok tőlük ilyen könnyen. Remélem, tetszeni fog nektek az ötlet, amilyen hamar csak tudom, megírom annak is az első részét. Van egy kérésem is: KOMMENTELJETEK! Kíváncs vagyok, most, hogy vége, ki mit gondol róla. Mi tetszett, mi nem tetszett benne nektek? Ki volt a kedvenc mellékszereplőtök? Melyik a kedvenc részetek? stb... Várom szeretettel:) Végül pedig a szokásos kívánságom: Jó olvasást!
Reggel egyedül ébredtem, de Basti hagyott egy üzenetet a párnáján, amin tudatta velem, hogy igyekszik előbb hazaérni, mint ahogy felkelek, de ha mégsem jön össze, akkor ne aggódjak, mert hamar itt lesz. Amíg vártam, hogy megérkezzen, hogy megkérdezhessem, mi volt ilyen sürgős, felöltöztem, majd próbáltam egy kis rendet varázsolni legalább a szobánkban. Ki akartam szellőztetni, ezért az ablakhoz léptem, ami Lukas házára nézett, vagyis jelenleg Tobiéra. Az ablakból ráláttam a kapura is, ahol éppen a két Schweinsteiger állt. Valamin nevettek, majd kezet fogtak, és Basti elindult a saját kapunk felé. Leszaladtam, hogy meg tudjam, mit csinált.
- Hoztam neked valamit – tett le elém egy mai újságot, amelynek a címlapján a tegnapi divatbemutatónk szerepelt.
Kíváncsian nyitottam ki a jelzett oldalon, aztán lázasan olvasni kezdtem. Olyanannyira belemerültem, hogy el is felejtettem megkérdezni, merre járt. Nem tudtam, hogy mekkora sikere volt a műsornak, mert idő előtt eljöttem, de az újság szerint a tegnapi az egyik legnagyobb sikerű show volt. Megemlítették, hogy anya állapota, hogyan változott, és rólam is volt pár szó. Néhány kollégával készítettek interjút, és amiket mondtak mérhetetlenül jól estek, még ha teljesen nem is értettem velük egyet, hiszen ez nem csak nekem köszönhető.
- Talán mégis van érzéked az üzlethez és a divathoz – mondta mosolyogva Basti.
- Az esküvőnk után rögtön jött anya balesete, aztán a nyakamba vettem a céget. Nem volt időm boldognak lenni, de most elmondhatatlanul az vagyok – öleltem át. – Bemegyek anyáékhoz, el kell nekik mondanom, hogy a hátuk mögött vágtam bele ebbe, mielőtt még máshonnan értesülnek róla. Velem jössz? Kéne egy biztos támasz. Nem tudom, hogy fognak reagálni.
Miután Basti rábólintott, gyorsan megreggeliztem, átöltöztem elmenős ruhába és már hajtottunk is a kórházba. Az újságot magammal vittem, mert úgy gondoltam abba a legfontosabb dolgok benne voltak arról, hogyan kezdtem el, az első bemutató sikertelensége és a második nyereségessége is. Nem húztam sokáig az időt, közöltem velük, hogy valamit mondanom kell nekik, aztán eléjük tettem az újságot. Amíg vártam, hogy a cikk végére érjenek, idegesen néztem Bastianra, aki bíztatóan mosolygott rám. Képtelen voltam csendben maradni.
- Én… tudom, hogy rosszul is elsülhetett volna, de amikor apa mondta, hogy nem megy valami jól, és mégsem mozdult el mellőled, arra gondoltam, hogy majd én megoldom. Az elején nagyon nem ment jól, fel is akartam adni, de ráébresztettek – néztem Bastira – hogy nem tehetem meg, és végül nem okoztam kárt, szóval… remélem, nem haragszotok.
Úgy éreztem magam, mint mikor öt évesen próbáltam megmagyarázni, hogy szakadt szét egy csomó hivatalos papír, ami apa asztalán volt. Akkor mind a ketten leordították a fejemet, a mai napig emlékszem rá, pedig még kicsi voltam. Egész nap a szobámban ültem, utálva anyáék munkáját, azt, hogy egy papír fontosabb nálam. Sokan azt gondolják, hogy a pár éves gyerekek nem fogják fel a dolgokat, ami így is van, de éppen ezért éreznek sokkal intentívebben. Nem tudják megfogalmazni, miért éreznek úgy, ahogy, de tisztában vannak a dolgokkal, és ha mélyen megmarad bennük, amikor felnőnek, össze tudják rakni az akkori érzelmeiket. Azt hiszem, nekem az volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy nekem ez nem kell. Reméltem, hogy most nem így járok.
- Tény, hogy mindent elronthattál volna, de… büszke vagyok rád – szólalt meg először apa, mire kifújtam a levegőt.
- Mindig is tudtam, hogy végül valahogy a céghez kerülsz – mosolygott anya is.
- Nem – tiltakoztam. – Én… most, hogy már jól vagy… nincs szükség rám.
- Dehogynem! Gondolom rájöttél, hogy mennyi munka van. Sosem elég két ember, maximum akkor, ha fejenként hat kezük van és napi negyven órájuk. Szeretnénk, ha végre csatlakoznál hozzánk.
- Örömmel – válaszoltam végül.
Munkahelyet kerestem. Olyat, aminek sem a Hugo Bosshoz, sem a divathoz, sem az üzlethez nincs köze. Erre kaptam egyet a Hugo Bossnál, csordultig tele divattal és üzlettel. De rá kellett jönnöm, hogy idő közben megszerettem, és örültem, hogy beszállhatok a vezetésébe. Jó érzés volt tudni, hogy valamit elértem, hogy a munkámat megbecsülik az emberek. Amíg dolgoztam, rájöttem, hogy itt is ugyanannyit lehet hibázni, mint a fociban, csak az életben nem egy elvesztett meccs, egy elbukott szezon a következmény, hanem maga a jövő elrontása.
- Úgy néz ki, hogy egész héten ide vagyok láncolva – sóhajtott anya. – Úgyhogy, arra gondoltam, esetleg leszedhetnél a netről egy meccset, amin játszottál, és megnézhetnénk együtt.
- Komolyan? Tényleg érdekel? – nevettem fel meglepetten.
Másnapra kiválasztottam a kupameccset, mert úgy gondoltam, ott értem el a legtöbbet. A mérkőzés első felében anyának próbáltuk elmagyarázni, hogy mi, miért van, és bár a legtöbb dolgot valószínűleg nem egy meccs megnézése alatt fogja megjegyezni, de a végére látszott rajta, hogy szorít a volt csapatomnak, izgul értünk. Mivel én már tudtam a végeredményt, és nem is igazán szerettem visszanézni magam, elkalandoztam. A labdával való első találkozástól a jelenig végig pörgettem, hogy jutottam idáig. Rájöttem, hogy bár anya nagyon sok fájdalmat okozott nekem, mégis neki tartozom a legnagyobb köszönettel. Ha tipikus gazdag lánynak nevelt volna, nyílvánvalóan nem is tartanék.
Hazafelé be sem állt a szám, amit Basti mosolyogva vett tudomásul. Néha megrázta a fejét, amikor a saját mondandómba belezavarodtam, de egyszer sem mondta, hogy fogjam már be. Mikor úgy éreztem már nincs mit mondanom, és hülyén vette volna ki magát, ha még egyszer ugyanazt elmondom neki, felhívtam Lukast, hogy közöljem vele is a jó híreket. Azonban nem csak én tudtam neki örömet okozni, hanem ő is nekem. Beszélt Monikával arról, hogy esetleg egy hetet itt tölthetne nálunk a keresztfiunk, és beleegyezett, illetve Lou is örült, úgyhogy megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz holnap után Moniq elhozza hozzánk, mivel úgyis el kell intéznie Németországban valamit.
- Basti – szaladt felénk Lou a reptéren.
- Na, még mindig téged szeret jobban – jegyeztem meg mosolyogva.
- A személyiségem varázsa – emelte fel a közben megérkező, gyorsan növekedő kisfiút.
Miután Lou elköszönt az anyjától, hazafuvaroztuk és megbeszéltük, mihez lenne kedve a héten. Bastival felváltva vigyáztunk rá. Délelőtt én, amíg edzésen volt, délután pedig ő, amíg én a cégnél voltam. De voltak napok, amikor dupla edzés volt, és amikor nekem is korábban kellett bemenni a HB-hez. Olyankor magammal vittem és az irodában adtam neki egy lapot meg egy tollat, hogy rajzoljon. A többiek szívébe is hamar belopta magát, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltak a kedvére tenni.
- Ezt neked rajzoltam – adta oda este Bastinak, amit készített.
- Ők kik? – kérdezett rá, mivel három ember volt a lapon.
- Az én vagyok – mutatott az alacsonyra – az Nikki, ez meg te – fejezte be.
- Nagyon szép – dicsérte meg. Lou, mint aki csak a dicséretre várt, leugrott az öléből, és újra eltűnt a szobájába.
Lout anyához is bevittem a héten, akinek rögtön a második mondata az volt, hogy neki mikor lesz unokája? Akkor már tudtam, hogy hamarosan. Néztem Bastit, ahogy Louisszal foglalkozott, és csodáltam, amiért ennyire jól bánik a gyerekekkel. Mindig figyelt rá, nem idegesítette, hogy folyamatosan zajong, hogy nem hallja tőle a tévét, és ha úgy adódott, hogy Lou almalevet akart inni, akkor beült a kocsiba és hozott neki. Türelmes ember, ha gyerekekről van szó, az biztos. Pályán, játék közben annyira azért nem illik rá ez a jelző. Mostanában minden összejött, anya gyógyul, a cég lassan talpra áll, Bastival boldogok vagyunk, de igaza van. Hiányzik egy gyerek. Látni akarom, ahogy Basti a karjában tartja szerelmünk gyümölcsét.
- Focizunk? – jelent meg Lou mellettem egy labdával.
- Tudod, mit? Elviszlek valahová, és ott fogunk focizni, rendben?
Rég voltam már az excsapatommal, és kezdett hiányozni néhány Thomas-féle vicc. Már egy ideje el akartam menni az egyik edzésre, hogy találkozzak velük, de sosem volt rá időm. Most viszont itt a megfelelő alkalom. Bastiannak jeleztem, hogy egy kicsit magára hagyjuk, aztán elindultunk. Lou is kíváncsi természetű volt, úgyhogy egész végig azt kérdezgette, hová megyünk. Amikor leparkoltam valószínűleg összetette a kirakóst, és rájött, hogy hová hoztam.
- Tudtad, hogy apa is játszott a Bayernbe? – kérdeztem tőle, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Igen, de nem szeret mesélni róla – válaszolta, mire felnevettem. – Rossz volt neki itt? Mert, akkor én nem fogok itt focizni. – Újra felnevettem.
- Nem kell mindig úgy tenned, ahogy mások. Vannak benn jó csajok, gyere! – Még az a szerencse, hogy ezt Lukas nem hallja. Addig élnék, ebben biztos vagyok.
Felemeltem, mert tudtam, hogy szégyenlősebb, mint az átlag gyerekek, na meg, hogy Thomas nem lesz erre nagy tekintettel.
- Sziasztok – örült meg Thomas, mikor felénk nézett. A lányok közben abbahagyták a feladatot, ezért visszafordult. – Ti csináljátok csak, amit kell – utasította őket, aztán megint ránk nézett. – Nikki, én tudtam, hogy hihetetlen jól focizol, hogy jó az ízlések pasik terén, kiderült az is, hogy jó az üzleti érzéked, de, hogy pár hónap leforgása alatt szülsz egy gyereket, és máris legalább öt éves. Gratulálok!
- Haha, még mindig tartom, hogy inkább humoristának kellett volna menned. Lou, bemutatkozol? – kérdeztem tőle, de a vállamra hajtotta a fejét. – Nem beszél veled, látod? – vontam meg a vállam Thomasnak.
- Thomas vagyok, és nem harapok – próbálkozott azért az ismerkedéssel, mire Lou is elmotyogta a nevét.
- Tudtam, hogy ismerős – csapott a homlokára régi, jó edzőm, mikor meghallotta a Podolski nevet. – Hogy-hogy beugrottatok?
- Focizni akart, én pedig már jó ideje jönni akartam, úgyhogy összekötöttem a kettőt, remélve, hogy rúghatunk párat a keresztfiammal.
Mivel semmi akadálya nem volt ennek, kaptunk egy labdát, és megmutattuk, hogy ki fogja tíz-tizenöt év múlva a német válogatottat győzelemhez vezetni. Mikor a lányok végeztek az edzéssel, odajöttek hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Figyelemmel követtem az eredményeiket, de jobb volt az ő elmondásaikból megérteni a helyzetet. A negyedik-hatodik hely között ingadoztak, és bár szerették volna vezetni a tabellát, elégedettek voltak.
Az utolsó Louval töltött napunk megkoronázására elvittük a Bayern meccsre, amit nagy érdeklődéssel nézett végig. Sajnos a Leverkusen kifogott rajtuk, és megverték őket, de mindenki remélte, hogy nem fogja őket a vereség elbizonytalanítani. A Lautern elleni kupameccsen bizonyították, hogy egy vereség nem keseríti el őket annyira, hogy odaadják az egész szezont. Könnyedén nyertek, akárcsak november első hétvégéjén Hamburgban. Bastian, Thomas és Toni tette lehetővé, hogy legyen mit ünnepelni. Hazaérve kettesben is folytattuk az ünneplést, bár kicsit más módon. Bastian számára némi meglepetésem is volt, még pedig, hogy amikor az óvszerért nyúlt, elhúztam a kezét, közölve vele, hogy nincs rá szükség.
Nem tudtam aludni. Óvatosan felültem, és az ágy háttámlájának dőltem. A kicsi nem akarta abbahagyni a rugdosást, aki mivel már az utolsó napokat tölti odabenn, nemigen fért el. Amikor kicsit megnyugodott visszafeküdtem, annak reményében, hogy legalább az éjszakából hátra maradt pár órát végig tudom aludni. Örültem, hogy mozog, mert így tudtam, hogy rendben van, de ahogy nőtt a pocakom, egyre kellemetlenebb volt. Bárhogy feküdtem, nem volt kényelmes. Úgy tűnt, hogy megunta a focizást, ezt kihasználva pedig gyorsan elaludtam. Legközelebb, amikor felkeltem, már világosodott, de Basti továbbra is békésen aludt mellettem. Azonban nem sokáig folytathatta a cselekvését, mert rájöttem, mire keltem fel. A hasamba belenyilalt a fájdalom, és tudtam, hogy itt az idő.
- Basti – lökdöstem meg egy kicsit. – Úgy néz ki, megérkezik a születésnapi ajándékod. – Augusztus 1-je volt. Válasz gyanánt valamit dünnyögött, amiből egy szót sem értettem. – Bastian, beindult a szülés – fogalmaztam érthetőbben.
Végre rájött, hogy mi a problémám, és segített elkészülni, majd amilyen gyorsan csak lehetett a kórházba vitt. Nem akartam benn lenni, mert féltem, hogy mi lesz, de örültem, hogy hamarosan láthatom a csöppségünket. A görcsök nem enyhültek, sőt egyre gyakrabban jelentkeztek, de tudtam, hogy megéri. Néha, amikor vége volt az egyik görcshullámnak, örültem, de folyamatosan arra gondoltam, hogy nemsokára jön a következő. Bastian végig benn volt, a többiek pedig kinn várták, hogy végre megérkezzen közénk a legfiatalabb Schweinsteiger. Végül három óra vajúdás után tágultam annyit, hogy elkezdhessek szülni. Összeszorítottam a fogam, és hang nélkül tűrtem a fájdalmat. Bastian is így tett, akinek jóformán eltörtem a kezét. Az utolsó nyomás után belesüppedtem a párnába, hogy kifújjam magam, aztán látni akartam őt. Ahogy a nőgyógyászom megjósolta, kislány lett. Bastiannal abban egyeztünk meg, hogyha lány lesz, ő nevezi el. Annyira lázba jött, hogy ráhagytam, nekem úgysem a neve számít, hanem, hogy a miénk.
- Chantelle Schweinsteiger – mondta a nővérkének, aki rögtön ráírta a kicsi karszalagjára a nevet, majd odaadta nekem.
Hihetetlen érzés volt a karomban tartani. Kilenc hónapig a részem volt, most pedig végre foghatom. Gyönyörű volt, tökéletes. Apró kezét az arcánál tartotta, és néhny pislogás után el is aludt.
- Boldog születésnapot – néztem fel Basti könnyes szemébe, szintén nedves szemmel.
Sajnos a nővérke nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködhessünk a kislányunkban, mert meg kellett fürdetnie, felöltöztetnie és pár vizsgálatot elvégeznie. Amíg ezek lezajlottak, addig én kifújtam magam aennyire tudtam. Fáradt volt, mert egyrészt nem aludtam éjszaka, másrészt nem volt könnyű a délelőttöm a szülés miatt. A szülőszobából áthelyeztek egy szobába, ahol három napig leszek, és nem sokkal később utánam hozták Chantelle-t is. A családunk és a barátaink is bejöttek a szobába, hogy meglessék a nyugodtan alvó szépséget.
- Livia, Marco – szólította meg őket Basti, hogy közölje velük a meglepetésünket. – Reméljük, hogy szívesen lesztek a keresztszülők.
- Komolyan? – ölelelt át Livia, amitől az eléggé érzékeny hasam fájni kezdett, de nem szóltam. Örültem, hogy örömet szereztünk nekik.
Megkértem Bastit, hogy hívja fel Lukast, és mondja el neki a nagy hírt. Miközben beszéltek én körbenéztem a szobába, ahol, mégha Lukas csak a vonalban is, mindenki ott volt, aki számított, aki támogatott és mellettünk állt bármiről is volt szó. Végül Chantelle-re és a mellette ülő, mosolygó Bastianra néztem. A családomra.
- Hoztam neked valamit – tett le elém egy mai újságot, amelynek a címlapján a tegnapi divatbemutatónk szerepelt.
Kíváncsian nyitottam ki a jelzett oldalon, aztán lázasan olvasni kezdtem. Olyanannyira belemerültem, hogy el is felejtettem megkérdezni, merre járt. Nem tudtam, hogy mekkora sikere volt a műsornak, mert idő előtt eljöttem, de az újság szerint a tegnapi az egyik legnagyobb sikerű show volt. Megemlítették, hogy anya állapota, hogyan változott, és rólam is volt pár szó. Néhány kollégával készítettek interjút, és amiket mondtak mérhetetlenül jól estek, még ha teljesen nem is értettem velük egyet, hiszen ez nem csak nekem köszönhető.
- Talán mégis van érzéked az üzlethez és a divathoz – mondta mosolyogva Basti.
- Az esküvőnk után rögtön jött anya balesete, aztán a nyakamba vettem a céget. Nem volt időm boldognak lenni, de most elmondhatatlanul az vagyok – öleltem át. – Bemegyek anyáékhoz, el kell nekik mondanom, hogy a hátuk mögött vágtam bele ebbe, mielőtt még máshonnan értesülnek róla. Velem jössz? Kéne egy biztos támasz. Nem tudom, hogy fognak reagálni.
Miután Basti rábólintott, gyorsan megreggeliztem, átöltöztem elmenős ruhába és már hajtottunk is a kórházba. Az újságot magammal vittem, mert úgy gondoltam abba a legfontosabb dolgok benne voltak arról, hogyan kezdtem el, az első bemutató sikertelensége és a második nyereségessége is. Nem húztam sokáig az időt, közöltem velük, hogy valamit mondanom kell nekik, aztán eléjük tettem az újságot. Amíg vártam, hogy a cikk végére érjenek, idegesen néztem Bastianra, aki bíztatóan mosolygott rám. Képtelen voltam csendben maradni.
- Én… tudom, hogy rosszul is elsülhetett volna, de amikor apa mondta, hogy nem megy valami jól, és mégsem mozdult el mellőled, arra gondoltam, hogy majd én megoldom. Az elején nagyon nem ment jól, fel is akartam adni, de ráébresztettek – néztem Bastira – hogy nem tehetem meg, és végül nem okoztam kárt, szóval… remélem, nem haragszotok.
Úgy éreztem magam, mint mikor öt évesen próbáltam megmagyarázni, hogy szakadt szét egy csomó hivatalos papír, ami apa asztalán volt. Akkor mind a ketten leordították a fejemet, a mai napig emlékszem rá, pedig még kicsi voltam. Egész nap a szobámban ültem, utálva anyáék munkáját, azt, hogy egy papír fontosabb nálam. Sokan azt gondolják, hogy a pár éves gyerekek nem fogják fel a dolgokat, ami így is van, de éppen ezért éreznek sokkal intentívebben. Nem tudják megfogalmazni, miért éreznek úgy, ahogy, de tisztában vannak a dolgokkal, és ha mélyen megmarad bennük, amikor felnőnek, össze tudják rakni az akkori érzelmeiket. Azt hiszem, nekem az volt a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy nekem ez nem kell. Reméltem, hogy most nem így járok.
- Tény, hogy mindent elronthattál volna, de… büszke vagyok rád – szólalt meg először apa, mire kifújtam a levegőt.
- Mindig is tudtam, hogy végül valahogy a céghez kerülsz – mosolygott anya is.
- Nem – tiltakoztam. – Én… most, hogy már jól vagy… nincs szükség rám.
- Dehogynem! Gondolom rájöttél, hogy mennyi munka van. Sosem elég két ember, maximum akkor, ha fejenként hat kezük van és napi negyven órájuk. Szeretnénk, ha végre csatlakoznál hozzánk.
- Örömmel – válaszoltam végül.
Munkahelyet kerestem. Olyat, aminek sem a Hugo Bosshoz, sem a divathoz, sem az üzlethez nincs köze. Erre kaptam egyet a Hugo Bossnál, csordultig tele divattal és üzlettel. De rá kellett jönnöm, hogy idő közben megszerettem, és örültem, hogy beszállhatok a vezetésébe. Jó érzés volt tudni, hogy valamit elértem, hogy a munkámat megbecsülik az emberek. Amíg dolgoztam, rájöttem, hogy itt is ugyanannyit lehet hibázni, mint a fociban, csak az életben nem egy elvesztett meccs, egy elbukott szezon a következmény, hanem maga a jövő elrontása.
- Úgy néz ki, hogy egész héten ide vagyok láncolva – sóhajtott anya. – Úgyhogy, arra gondoltam, esetleg leszedhetnél a netről egy meccset, amin játszottál, és megnézhetnénk együtt.
- Komolyan? Tényleg érdekel? – nevettem fel meglepetten.
Másnapra kiválasztottam a kupameccset, mert úgy gondoltam, ott értem el a legtöbbet. A mérkőzés első felében anyának próbáltuk elmagyarázni, hogy mi, miért van, és bár a legtöbb dolgot valószínűleg nem egy meccs megnézése alatt fogja megjegyezni, de a végére látszott rajta, hogy szorít a volt csapatomnak, izgul értünk. Mivel én már tudtam a végeredményt, és nem is igazán szerettem visszanézni magam, elkalandoztam. A labdával való első találkozástól a jelenig végig pörgettem, hogy jutottam idáig. Rájöttem, hogy bár anya nagyon sok fájdalmat okozott nekem, mégis neki tartozom a legnagyobb köszönettel. Ha tipikus gazdag lánynak nevelt volna, nyílvánvalóan nem is tartanék.
Hazafelé be sem állt a szám, amit Basti mosolyogva vett tudomásul. Néha megrázta a fejét, amikor a saját mondandómba belezavarodtam, de egyszer sem mondta, hogy fogjam már be. Mikor úgy éreztem már nincs mit mondanom, és hülyén vette volna ki magát, ha még egyszer ugyanazt elmondom neki, felhívtam Lukast, hogy közöljem vele is a jó híreket. Azonban nem csak én tudtam neki örömet okozni, hanem ő is nekem. Beszélt Monikával arról, hogy esetleg egy hetet itt tölthetne nálunk a keresztfiunk, és beleegyezett, illetve Lou is örült, úgyhogy megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz holnap után Moniq elhozza hozzánk, mivel úgyis el kell intéznie Németországban valamit.
- Basti – szaladt felénk Lou a reptéren.
- Na, még mindig téged szeret jobban – jegyeztem meg mosolyogva.
- A személyiségem varázsa – emelte fel a közben megérkező, gyorsan növekedő kisfiút.
Miután Lou elköszönt az anyjától, hazafuvaroztuk és megbeszéltük, mihez lenne kedve a héten. Bastival felváltva vigyáztunk rá. Délelőtt én, amíg edzésen volt, délután pedig ő, amíg én a cégnél voltam. De voltak napok, amikor dupla edzés volt, és amikor nekem is korábban kellett bemenni a HB-hez. Olyankor magammal vittem és az irodában adtam neki egy lapot meg egy tollat, hogy rajzoljon. A többiek szívébe is hamar belopta magát, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltak a kedvére tenni.
- Ezt neked rajzoltam – adta oda este Bastinak, amit készített.
- Ők kik? – kérdezett rá, mivel három ember volt a lapon.
- Az én vagyok – mutatott az alacsonyra – az Nikki, ez meg te – fejezte be.
- Nagyon szép – dicsérte meg. Lou, mint aki csak a dicséretre várt, leugrott az öléből, és újra eltűnt a szobájába.
Lout anyához is bevittem a héten, akinek rögtön a második mondata az volt, hogy neki mikor lesz unokája? Akkor már tudtam, hogy hamarosan. Néztem Bastit, ahogy Louisszal foglalkozott, és csodáltam, amiért ennyire jól bánik a gyerekekkel. Mindig figyelt rá, nem idegesítette, hogy folyamatosan zajong, hogy nem hallja tőle a tévét, és ha úgy adódott, hogy Lou almalevet akart inni, akkor beült a kocsiba és hozott neki. Türelmes ember, ha gyerekekről van szó, az biztos. Pályán, játék közben annyira azért nem illik rá ez a jelző. Mostanában minden összejött, anya gyógyul, a cég lassan talpra áll, Bastival boldogok vagyunk, de igaza van. Hiányzik egy gyerek. Látni akarom, ahogy Basti a karjában tartja szerelmünk gyümölcsét.
- Focizunk? – jelent meg Lou mellettem egy labdával.
- Tudod, mit? Elviszlek valahová, és ott fogunk focizni, rendben?
Rég voltam már az excsapatommal, és kezdett hiányozni néhány Thomas-féle vicc. Már egy ideje el akartam menni az egyik edzésre, hogy találkozzak velük, de sosem volt rá időm. Most viszont itt a megfelelő alkalom. Bastiannak jeleztem, hogy egy kicsit magára hagyjuk, aztán elindultunk. Lou is kíváncsi természetű volt, úgyhogy egész végig azt kérdezgette, hová megyünk. Amikor leparkoltam valószínűleg összetette a kirakóst, és rájött, hogy hová hoztam.
- Tudtad, hogy apa is játszott a Bayernbe? – kérdeztem tőle, miközben kinyitottam neki az ajtót.
- Igen, de nem szeret mesélni róla – válaszolta, mire felnevettem. – Rossz volt neki itt? Mert, akkor én nem fogok itt focizni. – Újra felnevettem.
- Nem kell mindig úgy tenned, ahogy mások. Vannak benn jó csajok, gyere! – Még az a szerencse, hogy ezt Lukas nem hallja. Addig élnék, ebben biztos vagyok.
Felemeltem, mert tudtam, hogy szégyenlősebb, mint az átlag gyerekek, na meg, hogy Thomas nem lesz erre nagy tekintettel.
- Sziasztok – örült meg Thomas, mikor felénk nézett. A lányok közben abbahagyták a feladatot, ezért visszafordult. – Ti csináljátok csak, amit kell – utasította őket, aztán megint ránk nézett. – Nikki, én tudtam, hogy hihetetlen jól focizol, hogy jó az ízlések pasik terén, kiderült az is, hogy jó az üzleti érzéked, de, hogy pár hónap leforgása alatt szülsz egy gyereket, és máris legalább öt éves. Gratulálok!
- Haha, még mindig tartom, hogy inkább humoristának kellett volna menned. Lou, bemutatkozol? – kérdeztem tőle, de a vállamra hajtotta a fejét. – Nem beszél veled, látod? – vontam meg a vállam Thomasnak.
- Thomas vagyok, és nem harapok – próbálkozott azért az ismerkedéssel, mire Lou is elmotyogta a nevét.
- Tudtam, hogy ismerős – csapott a homlokára régi, jó edzőm, mikor meghallotta a Podolski nevet. – Hogy-hogy beugrottatok?
- Focizni akart, én pedig már jó ideje jönni akartam, úgyhogy összekötöttem a kettőt, remélve, hogy rúghatunk párat a keresztfiammal.
Mivel semmi akadálya nem volt ennek, kaptunk egy labdát, és megmutattuk, hogy ki fogja tíz-tizenöt év múlva a német válogatottat győzelemhez vezetni. Mikor a lányok végeztek az edzéssel, odajöttek hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Figyelemmel követtem az eredményeiket, de jobb volt az ő elmondásaikból megérteni a helyzetet. A negyedik-hatodik hely között ingadoztak, és bár szerették volna vezetni a tabellát, elégedettek voltak.
Az utolsó Louval töltött napunk megkoronázására elvittük a Bayern meccsre, amit nagy érdeklődéssel nézett végig. Sajnos a Leverkusen kifogott rajtuk, és megverték őket, de mindenki remélte, hogy nem fogja őket a vereség elbizonytalanítani. A Lautern elleni kupameccsen bizonyították, hogy egy vereség nem keseríti el őket annyira, hogy odaadják az egész szezont. Könnyedén nyertek, akárcsak november első hétvégéjén Hamburgban. Bastian, Thomas és Toni tette lehetővé, hogy legyen mit ünnepelni. Hazaérve kettesben is folytattuk az ünneplést, bár kicsit más módon. Bastian számára némi meglepetésem is volt, még pedig, hogy amikor az óvszerért nyúlt, elhúztam a kezét, közölve vele, hogy nincs rá szükség.
Nem tudtam aludni. Óvatosan felültem, és az ágy háttámlájának dőltem. A kicsi nem akarta abbahagyni a rugdosást, aki mivel már az utolsó napokat tölti odabenn, nemigen fért el. Amikor kicsit megnyugodott visszafeküdtem, annak reményében, hogy legalább az éjszakából hátra maradt pár órát végig tudom aludni. Örültem, hogy mozog, mert így tudtam, hogy rendben van, de ahogy nőtt a pocakom, egyre kellemetlenebb volt. Bárhogy feküdtem, nem volt kényelmes. Úgy tűnt, hogy megunta a focizást, ezt kihasználva pedig gyorsan elaludtam. Legközelebb, amikor felkeltem, már világosodott, de Basti továbbra is békésen aludt mellettem. Azonban nem sokáig folytathatta a cselekvését, mert rájöttem, mire keltem fel. A hasamba belenyilalt a fájdalom, és tudtam, hogy itt az idő.
- Basti – lökdöstem meg egy kicsit. – Úgy néz ki, megérkezik a születésnapi ajándékod. – Augusztus 1-je volt. Válasz gyanánt valamit dünnyögött, amiből egy szót sem értettem. – Bastian, beindult a szülés – fogalmaztam érthetőbben.
Végre rájött, hogy mi a problémám, és segített elkészülni, majd amilyen gyorsan csak lehetett a kórházba vitt. Nem akartam benn lenni, mert féltem, hogy mi lesz, de örültem, hogy hamarosan láthatom a csöppségünket. A görcsök nem enyhültek, sőt egyre gyakrabban jelentkeztek, de tudtam, hogy megéri. Néha, amikor vége volt az egyik görcshullámnak, örültem, de folyamatosan arra gondoltam, hogy nemsokára jön a következő. Bastian végig benn volt, a többiek pedig kinn várták, hogy végre megérkezzen közénk a legfiatalabb Schweinsteiger. Végül három óra vajúdás után tágultam annyit, hogy elkezdhessek szülni. Összeszorítottam a fogam, és hang nélkül tűrtem a fájdalmat. Bastian is így tett, akinek jóformán eltörtem a kezét. Az utolsó nyomás után belesüppedtem a párnába, hogy kifújjam magam, aztán látni akartam őt. Ahogy a nőgyógyászom megjósolta, kislány lett. Bastiannal abban egyeztünk meg, hogyha lány lesz, ő nevezi el. Annyira lázba jött, hogy ráhagytam, nekem úgysem a neve számít, hanem, hogy a miénk.
- Chantelle Schweinsteiger – mondta a nővérkének, aki rögtön ráírta a kicsi karszalagjára a nevet, majd odaadta nekem.
Hihetetlen érzés volt a karomban tartani. Kilenc hónapig a részem volt, most pedig végre foghatom. Gyönyörű volt, tökéletes. Apró kezét az arcánál tartotta, és néhny pislogás után el is aludt.
- Boldog születésnapot – néztem fel Basti könnyes szemébe, szintén nedves szemmel.
Sajnos a nővérke nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködhessünk a kislányunkban, mert meg kellett fürdetnie, felöltöztetnie és pár vizsgálatot elvégeznie. Amíg ezek lezajlottak, addig én kifújtam magam aennyire tudtam. Fáradt volt, mert egyrészt nem aludtam éjszaka, másrészt nem volt könnyű a délelőttöm a szülés miatt. A szülőszobából áthelyeztek egy szobába, ahol három napig leszek, és nem sokkal később utánam hozták Chantelle-t is. A családunk és a barátaink is bejöttek a szobába, hogy meglessék a nyugodtan alvó szépséget.
- Livia, Marco – szólította meg őket Basti, hogy közölje velük a meglepetésünket. – Reméljük, hogy szívesen lesztek a keresztszülők.
- Komolyan? – ölelelt át Livia, amitől az eléggé érzékeny hasam fájni kezdett, de nem szóltam. Örültem, hogy örömet szereztünk nekik.
Megkértem Bastit, hogy hívja fel Lukast, és mondja el neki a nagy hírt. Miközben beszéltek én körbenéztem a szobába, ahol, mégha Lukas csak a vonalban is, mindenki ott volt, aki számított, aki támogatott és mellettünk állt bármiről is volt szó. Végül Chantelle-re és a mellette ülő, mosolygó Bastianra néztem. A családomra.